1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
2. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
3. A hőség ellenére Nagy Imre elnökünk nem pihen… és jómagam sem. Miközben a professzor újabb és újabb tanulmányokat ír, könyvön dolgozik, a Társaságra is jut ideje. Gondolkodik a következő eseményekről. Például a szeptember 13-ai Csorba-emlékezésről. Egy tervünk, hogy Tóth Krisztinát hívjuk meg beszélgetésre, dedikálásra, dugába dőlt, mert a költőnő szeptember 16-án dedikálással fog szerepelni a PécsiLIT fesztiválon, gondoltuk, nem „szervezzük rá” erre a mi rendezvényünket. A részletesebb információkat erről az eseményről ld. majd itt. Elnézést, hogy előre kikotyogtam valamit…) Nem estünk kétségbe, mert Nagy Imre jó ötleteket tartogatott a pótlásra. Egyelőre nem árulok el többet, lényeg az, hogy a szeptember 13-ai terv jó válasz annak a néhány tagunknak és „támogatónknak”, akik szerint „a Társaság ne csak Csorbával foglalkozzon”. Ami eleve rosszindulatú vád, hiszen alapító okiratunk is világosan kimondja:
„Az Egyesület célja, hogy elősegítse és folytassa Csorba Győző életművének értékelését, feltárását, gondozását, közzétételét, munkásságának ismertetését és emlékének ápolását, különös tekintettel a következő nemzedékek folyamatos tájékoztatására.” Ugyanakkor ez a nyilatkozat a következőt is tartalmazza: „Pécsett a múlt században több irodalmi társaság – Batsányi Társaság, Janus Pannonius Társaság – is működött, ezek megszűnése után viszont hasonló a városban nem alakult. A Csorba Győző Irodalmi Társaság ezt az űrt szeretné betölteni különféle – nem csak Csorbához köthető – témájú felolvasó, könyvbemutató estek szervezésével.”
A Társaság 2015 óta tartó fennállása óta ennek a vállalásának is igyekezett megfelelni. Aki nem hiszi, utána nézhet éppen ennek a honlapnak az oldalain. (Ez mostani a számláló szerint a 12037. lap, amely a mögöttes tartalmakat figyelve ennél sokszorosan több oldalt jelent.) Aztán be lehet írni a keresőbe Ágh Istvántól Weöres Sándorig tetszőleges nevet (külföldi alkotókat is, hiszen Csorba rengeteget fordított), és azonnal látható még az is, nem csak írókkal, költőkkel, hanem más művészetek alkotóival is sokat foglalkoztunk, sőt, nyelvészekkel és más tudományágak alkotóival is. Neves pécsi emberek és alkotók pedig éppenséggel számolatlanul előfordulnak a honlapon. Írják csak be az oldal keresőjébe például Martyn Ferenc festőművész nevét…
Akinek akár egy gyors, akár egy alaposabb kutakodás után még kétségei maradnának, nyugodtan forduljon hozzám, írják meg kit hiányolnak és azonnal igyekszem a pótlással – ha az ajánlott alkotónak a munkássága az alapító iratunkban foglaltaknak megfelel és a vele kapcsolatos hír, írás, alkotás stb. ismertetést érdemel.
Egyedül dolgozom ezzel a honlappal, nincsen szerkesztőség mögöttem, magam állítom össze az oldalakat, szkennelem, szerkesztem a mellékleteket, figyelem az internetet ismertetésre alkalmas események után kutakodva, fejlesztem html-nyelvvel kapcsolatos ismereteimet stb. A médiatárban pillanatnyilag 2572 elem található, előzetes válogatás, szerkesztés után ezeket is én töltöttem fel… (Néhány lelkes követőm ajánl időnként egy-két eseményt, amelyet aztán én örömmel fogadok és felhasználok.) És mindemellett szervezem a Társaság eseményeit, végzem a titkári munkát.
Nem folytatom tovább, mert úgy tűnhet, dicsekszem (vagy panaszkodom… tetszés szerint), pedig csak egyszerűen bemutatom napi tevékenységem egy részét. És hozzáteszem, minden kínlódás mellett örömmel végzem ezt a munkát, mert szeretem Csorbát, és emlékét őrzöm, amíg a klaviatúrán egy bötüt le tudok ütni.
Mind a PécsiLIT eseményeiről, mind a tervezett megemlékezésünkről folyamatosan tájékoztatom olvasóimat. (Kérem, engem is tájékoztassanak, ha valami új információt megtudnak az eseménnyel kapcsolatban.)
4. Dr. Szirtes Gáborral a Pro Pannonia Kiadó vezetőjével interjú készítettek a bama.hu portálon. Idézet a nyilatkozatból: ” – Kezdetben sokan féltettek bennünket, hogy az általunk képviselt értéktartományú könyvekkel nem lehet majd a piacon életben maradni, szerencsére megcáfoltunk mindenkit. A legjelesebb dél-dunántúli írók közül kivétel nélkül mindenkitől jelentettünk meg könyvet, egyesektől többet is. Csak egy példa: Csorba Győző halálát követően irodalmi hagyatékának 12 könyvét adtuk ki. S olyan műveket is felkaroltunk, melyek soha nem jelentek volna meg, ha mi nem pártfogoljuk. Jelentős mértékben segítettük a Pécs-baranyai irodalom, művészet és tudomány bekapcsolódását az országos kulturális vérkeringésbe. És arra is büszkék vagyunk, hogy a kiadott félezer könyv fele baranyai alkotóké.” Mindezért hálásak is vagyunk dr. Szirtes Gábornak, akinek a segítségével 2000-től a következő köteteket tudtuk kiadni:
- Hátrahagyott versek. 251. hírlevél. 5. kötet. 2020. március 06.
- Csorba Győző: Drámafordítások. (Tartalma : 1.Eschner, Eugen: Gerő király ; 2. Hauptmann, Gerhart: Patkányok ; 3. Régnier, Robert: Arisztotelész rablólétrája.)
- Csorba Győző és barátai : Budapesti levelek Pécsre. Csorba Győző, Galsai Pongrác, Kalász Márton, Lázár Ervin és Szántó Tibor levelezése.
- Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése. “… élni kell ameddig élünk.” 1961–1995.
- Csorba Győző és Fodor András levelezése. “… Hűséges, baráti ölelésemet küldöm…”.
1947–1994.
- Csorba Győző és Takáts Gyula levelezése. 1941–1991.
- Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. 2001.
- Csorba Győző: Római följegyzések. 2002.
- Csorba Győző, a fordító. 1998
- Csorba Győző emléke. 2003. (Ebben Csorba Győző prózai írása is olvasható!)
- Tüskés Tibor: Az utolsó évszak. 1997.
- Pintér László: Pécs irodalmi és művészeti életének 50 éve. 2008.
- Ide sorolnám még a Fodor András és Takáts Gyula levelezése, 1948–1997 című kötetet is. A somogyi származású, de Budapesten élő Fodor András és a „tabi-kaposvári-becehegyi” Takáts Gyula életre szóló barátságát dokumentáló levelezéskötet szorosan kapcsolódik Csorbához, hiszen ő mindkettejüknek barátja volt, neve rengetegszer előfordul a levelezéskötetben.
Némi megnyugvással írhatom, Tüskés Tibor Utolsó évszak című kötetét kivéve mindegyik kötethez közöm van, mint összeállító, szerkesztő vagy „egyszerű” adatközlő, digitalizáló, közreműködő. Így személyesen is köszönettel tartozom Szirtes Gábornak, aki nagyon jó érzékkel fogadja, vagy kutatja föl az irodalmi hagyatékokat, ill. a jogutód örökösöket, hogy megszerezhesse a közlési jogot.
5. Dr Hernádi László barátomat itt búcsúztattam. Temetése augusztus 16-án volt Csetényben, ahol gyermekkorát töltötte. Isten nyugosztaljon, jóbarátom, kedves Laci! Ha nem hamvasztottak volna el, most egyik rád emlékező írást olvasva biztosan forognál a sírodban. Bizony, sok áthallása van ezzel az emlékezéssel kapcsolatban József Attila versének, amelyet most búcsúzóul küldök neked, úgyis mint volt kitűnő versmondónak. „Az igazat mondd, ne csak a valódit…”
De hagyjuk. A morgolódásaid veled együtt sírba kerültek, és velem együtt majd végleg sírba kerülnek a rólad szól nemcsak valódi, de igaz történetek is…
6. És akkor most jöjjön az I. versesfüzet fölöttébb érdekes 24. oldala: Csorba vélekedése az örök nőről.
(PDF változata itt megtekinthető.)
A szöveg nem jelent meg kötetben, itt most feloldom Csorba kézírását:
„Örök nő. Márta-Mária ugyanaz.
Tanulatlan tudják. Egy-egy fiatal
lány előtt alázatosan lehajtom fejem,
mert azt a tudást érzem meg
benne, amit már sok sok másikban
irigyeltem. Örök nő, szőke, barna
mindegy
63. VI. 19. Abtelep
A szerelmes és a nőket tisztelő Csorbáról nehéz írnom. Sok okból is. Sokat tudok mindkettőről, de nem vagyok intimpista, úgy gondolom, nem kell mindent kiteregetnem a magánemberről, bár akkor nyilván sokkal több olvasót érdekelnének a soraim. Nyáry Krisztiánnal ellentétben hiszem, a magánélet a magánemberre tartozik, művészek esetében pedig a művekre. Legyen elég annyi, amennyit életéről a műveiben a művész elmond. Ráadásul az sokszor úgyis több, mint amennyit sok lélek(inkább kuka)búvár elemző meg tud állapítani. Megelégszem annyival, hogy Csorba tisztelte a nőket (ld. pl. Fordított kígyó), de a női szépséget, mint hús-vér testi valót csodálta is, sőt, néha bele is bolondult egy-egy szépségbe (maradjunk ennyiben, és azt hiszem, a költő is mindig ennyiben maradt…), de az öregedő Csorba képes volt arra, hogy magát is kicsúfolja egy óriási tévedése után. (Ld. pl. Rom Viktor és a kis bula. Tan-románc.)
A testi szerelemről, a nőiségről, szexről nekem, amíg kéziratos töredéket meg nem ismertem, a költő Hátrahagyott versekben 1964-es datálással megjelent Női öl című verse mondta a legtöbbet. Mióta ismerem az Örök nő kezdetű kéziratot, azóta ez is „alapvers” a nőkről. Megdöbbenten veszem észre kis(azóta már nagy)lány unokámon és a legújabb, éppen egyéves csöppségen: minden női titkok tudói ők, függetlenül koruktól, Csorbával együtt vallom, „azt a tudást érzem meg / benne, amit már sok sok másikban / irigyeltem. Örök nő, szőke, barna / mindegy.”
A témához fűződő ambivalens viszonyom ellenére mégis foglalkoztam ezzel a témával bővebben, olyannyira, hogy itt egy összeállítást is készítettem Csorba „szerelmes” verseiből. Ennek rövid bevezetőjét alább olvashatják:
„Nők, asszonyok, erotika, szerelem Csorba Győző verseiben
Csorba Győzőt a lélek, a kert és a család költőjeként tartják számon. Aki azonban alaposan ismeri az életművet, tudja, hogy más „üzenete” is volt a költőnek.
Csorba Győzőné, Margitka, szokta mondani: „Verset kellene kiadni Győző bácsitól, olyan szép válogatásokat lehetne csinálni különféle témakörökben a műveiből.” Egyszer azt is „elejtette”, „Sok szép szerelmes verset is találhatna a köteteiben, aki keres…” Ámde melyik kiadó lenne hajlandó manapság „komoly” szerelmes versekkel a pillanat örömeit magasztaló bóvlik, „gagyi-könyvek” világába „betörni”? Jobban „megy” most akár a levelezés is, hiszen az tele van intimitásokkal, híres és hírhedt emberekről szóló történetekkel, megtudhatjuk, ki, kiről, miről mit gondolt 20-30-50 évvel korábban… Nem ám a vers érdekes, nem ám a mű vagy alkotója! Hanem, hogy mit mondtak róla, mit mondott jó- és rosszakaró, kutató és amatőr, barát és ellenség… [Ez ugyan nem a reklám helye;), de számomra különösen érdekes ilyen szempontból Takáts Gyula és Fodor András levelezéskötete, amelyet, hogy úgy mondjam „testközelből” ismerhetek, hiszen én állítottam össze…]
Mostanában azonban már adódik lehetőség mindenféle kötet szerkesztésére: a számítógép, az Internet, a honlap, a CD, a DVD. [Lám, a gyorsuló világban ez a kettő már avulttá is vált, sőt lassan a nyomukba érkezett pendrive is „kiöregszik”. P. L.] Olyan „könyvet” lehet összeállítani, amilyent csak akar az ember, ráadásul bárki olvashatja, bárhol a világon, ahol értik a magyar szót. Sokszor eszembe járt Margitka mondata, ezért mikor arra időm adódott és a „technikát” (Internet, html-nyelv) is megtanultam valamelyest, no meg − főképpen − informatikus támogatóm is akadt, szerelmes versek után kezdtem kutakodni a Csorba életműben…
(Olyan verseket „gyűjtöttem” csak, amelyek kötetben megjelentek. Sőt, az 1978-ig megjelentek közül csak olyanokat, amelyeket az Összegyűjtött versek (Öv, 1978) c. kötetébe is beválogatott a költő. A versek a megjelenés időrendjében követik egymást. Csorba mindig gondosan ügyelt a szerkesztésre, az azonos témájú, hangulatú verseket egy ciklusban közölte köteteiben, ezért a kötetcímeken és az oldalszámokon túl a ciklusok címét is feltüntetem. A Hátrahagyott versek c. kötetben a versek keletkezésének időpontja is adott, ezeket a dátumokat én is közlöm.)”
Egy hosszabb bevezető is létezik, Margit asszony azonban megkért, ne közöljem, majd csak az ő halála után. Megértettem, bár szerintem abban semmi dehonesztáló nem volt se Csorbára, se rá nézve, ezért most azt is előbányásztam, de nem közlöm, mert egyelőre nem tudom feltölteni. (Azt azonban ismételten jelzem, ebben sem volt semmi különös.) Amikor erről beszéltem Margitkával, elárulta, hogy ő pontosan tudja, melyik „szerelmes” verset kihez írta a költő, s megígérte, ezt majd elmondja nekem. Aztán ez elmaradt: ő nem beszélt róla többé, én meg nem akartam zavarni vele. Azt is tudom, Margitka Csorba egy tisztelőjének, egy női alkotónak elmondta, amit nekem csak ígért. Érdekes, jobban bízott egy nőben, mint bennem;), de igaza volt. A hölgy jól tud titkot tartani…
A Tüntess el engem című kiadatlan Csorba vers kapcsán ezt írtam nemrég. (170. Csorba blog)
„Csorba nem volt prűd, verseibe azonban nagyon-nagyon ritkán kerültek erotikus elemek, pornográfok pedig soha. (Talán ezt a “hiányt” pótolta a Pajzán epigrammák fordításával, ám még a fordításban is „pajzánná” alakította Janus közönségesen durva kifejezéseit.) De Csorba nagyon szerette a szép nőket, kalandja is volt, Margitkája előtt több is, mint pl. a fenti vers címzettjével lehetett, akivel kapcsolatban olyan szavakat, szókapcsolatokat ír le, amilyeneket későbbi verseiben alig. “Kúpos melled két ikre”, “kút öledbe”, “benned leszek”. De az utolsó versszak az erotikusnak nevezhető szókapcsolatokat képletessé teszi, mert bár a szép búvó-zúgok rengetegjével teli gazdag test leírása pontos, a hónaljtól egészen a kút-ölig, mégsem teljesen szexuális értelmű ez a felsorolás. A világ elől elbújni akaró költő fel akar olvadni a nő testében, annyira, hogy “Benned leszek, s rajtad se látják / nem bontom el voltod magányát. – / Részedre ez probléma nem lesz / s engem gonosz bajoktól mentsz meg.” A szép képek számomra József Attilát idézik, aki abban az időben erősen hatott a költőre. Szerintem ez a vers is megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot, Bertók sem vetette el, csak annyit írt a Hátrahagyott versek című kötet szerkesztésekor a versesfüzetben a kézirat mellé, »Akkor nem ide tesszük«. Ti., ha 1962 előtt írta, vagyis ha nem volt a Hátrahagyott versek időhatárán (1962-1992) belül, akkor nem kerül be a kötetbe. A költő a Tüntess el engem című versét pedig biztosan, még Margitkával való megismerkedése előtt írta.
Galsai Pongrác, az egyik legjobb és legértőbb barát, a Záróra a Darlingban című kötetébe is beválogatta a Barátom, Győző című arcképvázlatát. Csodásan pontos, fanyar humorú írás Csorbáról, melyben Galsai így jellemzi a fiatal költő és a nők kapcsolatát: “Azon a szilveszteren […] bizonyára a nőkről is vidáman megcseréltük élményeinket. (Mert kimaradhatnak-e éppen ők egy dévaj kanmuriból?) Csorba akkor már boldog férj volt, szigorú hűségelvekkel, de a csinosabb lányok után rendszeresen megfordult az utcán, „Azannyát!”, rikkantotta, s kivált imádott a fehér nemről beszélni, kéjesen élvezte a bugyiügyeket, szinte kicsikarta belőlem, a lehető legnagyobb részletességgel…” (Pontozás az eredetiben. In: Záróra a Darlingban. Bp. : Magvető, 1986. Rakéta regénytár. 108–109. p.) Ezt az idézetet is nemrég közöltem a Tüntess el engem című kiadatlan Csorba vers kapcsán (170. Csorba blog)
Végül egy olyan versrészlet az Ocsúdó évekből, amelyben mégis előkerül az erotika. A jelölt rész Csorba „férfivá avatásáról” szól, hajszálpontosan, mégsem naturálisan, inkább megejtő egyszerűséggel. Nem másolom ide, az ajánlott címen olvassák el az LIII-LX versszakot.
Néhány kép azokról a nőkről, akik Csorbát a költőt és a férfit tisztelték, és örömmel társalkodtak vele:
Terka, a dunaszekcsői első szerelem.
Ezt a felülmúlhatatlanul gyönyörű szerelmes vallomást Terkától kapta a költő.
„Kedves Viki! Te úgy kicsaltad / a szivem ből a szerelmet mint / a nap sugár az iboját a füközül.” Csorba pedig kicsalta a költőt az írni is csak nehezen tudó parasztlányból…
Ebben a blogban többet is írok Csorba fiatalkori kapcsolatairól.
A költő kezdetben még több fiatal hölgynek csapta a szelet, akár egyszerre is. De azért itt már feltűnik Margitka (jobboldalt).
Aztán maradt Margitka Csorba haláláig…
A teljességhez tartozik, hogy Csorba Margitka minden percét meghatározta, Margitka pedig szerető alázattal szolgálta Csorbát a haláláig, halála után pedig emléke ápolásában az ő élete utolsó pillanatáig. („Jaj, csak Győző emléket meg ne bántsuk” mondta mindig.) Ancika idős korában, Csorba halála után ezt a feltétlen szolgai viszonyulást erősen tagadta, azt mondta, teljes szabadságot élvezett a költő mellett, nyilván őszintén is gondolta ezt. (Maliciózusan én azt mondanám: abban a napi egy percben, amikor véletlenül nem Csorba foglalt el a fejében minden helyet.) Nyilvánvaló, hogy Margitka pontosan tudta azt, amit Csorba egy régebbi barátnőjének írt:
„A … levél, amelyet most közzéteszek, Csorba fiatal korából maradt meg. Összegyűrve találtam, majdnem a szemetesbe került, pedig kár lett volna érte. A költő olyan képét mutatja meg, amely öntudatának, önértékelésének fontos dokumentuma. Dátum nincsen a levélen, de biztosan az 1940-es évek legelején íródott, még a Margitka előtti időkből. A sértett, kikosarazott fiatalember szakítólevele a szomorúságban is méltóságot sugároz, s bár nem alázza meg a kikosarazót, mégis világosan tudomására adja, mit gondol róla és családjáról. Igazán tanítható szakító levél: búcsúzz méltósággal. Nagyon örülök, hogy nem került a szemetesbe. Egy a bekezdést mindenképpen kiemelek, jellemrajz helyett árulkodik Csorbáról:
“Én magas utakra készülök, és tudom, hogy a halhatatlanságnak halok meg majd egyszer. Azt hittem, megfogja a kezem, hogy magammal vigyem. Csalódtam. Napjaim talán ridegebbek lettek, de én föltétlenül erősebb. Sajnálom Magát, Magában nagy értékek rejtőznek, és félek, hogy Maga is vakokba botlik majdan, ha társat keres. Mi láttuk, és értettük egymást, tragikus, hogy ez lett a vége.”
A költő, nagy szerencséjére, Margitkában rálelt arra, akit Ilonkában (őt nem ismerjük) nem talált meg. Reméljük, ha valaki magára ismer „Ilonkában”, nem haragszik meg a közlésért. A Pdf változata itt, word változata pedig itt olvasható.” (Margitka nyilván ismerte a fiatal leányt – ha személyesen nem is – de róla sajnos már nem kérdezhettem.)
Csorbáról sokan adtak pontos leírást. De arról, milyennek látta őt egy értő és talán rajongó tisztelettel rátekintő fiatal nő, legszebben és legélesebb világításban Tóth Krisztina írt. Erről és a Védelmedben című, Margitkájának címzett Csorba versről ezen az oldalon írtam, de Tóth Krisztina emlékezését alább is közlöm, annyira ideillik. Azt gondolom, Csorba minden úgynevezett „szerelme” inkább ehhez a tiszteletteljes, plátói kapcsolathoz hasonlíthatott.
„A vers [Védelmedben, P. L.] legfontosabb és mindent megvilágító versszaka szerint “Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz: / a gonosz én vagyok, / helyesen korholsz, mikor engem korholsz, / hiszen én lázadok, / meleg bilincseidből futok – a gondozó sors / hiába szólogat, hiába fog.” Csorba magától védi Kicsijét, mert elismeri, ő az aki lázad, hiszen szabadulna Margitka meleg bilincseiből. Lázadásra buzdítja ugyan Margitkáját, de az utolsó két sorban mégis elfogadja a bilincset, sőt azt kívánja, Margitkája terhelje meg sűrű gonddal: “üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom, /a teljesült remény, e szent erő.” Nehéz a kapcsolat, mert köti a költőt, nem tud szabadon csapongani, mint addig, de félve a magánytól, belenyugszik, elfogadja a bilincseket.
Már többször leírtam, elmondtam, Csorba kemény ember volt, makacsul ragaszkodott elképzeléseihez és azokat meg is valósította, akár baráttal, családtaggal szemben is. Ugyanakkor természetesen lágyság és melegség rejtezett a felszín alatt, de az legtöbbször csak a családtagjai, kedves barátai környezetében bukkan elő. Tóth Krisztina, a költőnő, akit Csorba nagyon szeretett, s aki Csorbát nagyon tisztelte és szerette, szép, lírai emlékezést írt róla, a költő halálának első évfordulóján a Jelenkorban. (Jelenkor, 1996. 11. sz. 984–986. 1. oldal; 2. oldal; 3. oldal) Ő, a nő tudja ezt a bonyolult lelket bemutatni legpontosabban a 2–3. oldalon. Ide is másolom, mindennél pontosabban megmagyarázza a verset is, s bemutatja Csorbát, pontosan úgy, ahogyan én ismertem.
“Benne meg lehetett [bízni P. L.]. Minden szempontból. Pontosan válaszolt a levelekre, évekig kézírással, később, a nehezebb időszakokban már diktálva. Párizsba is ilyen írógéppel írt levél jött, biztatásul: „Levele meglepett. Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy Párizsból jelentkezik. Azt viszont már régóta vártam, hogy valami életjelt ad magáról. Ha meggondolom, mit tett, csak helyeselni tudom döntését.” Én pedig hálás voltam a helyeslésért, olyan kevés dologba lehetett akkor kapaszkodni. A szerelmemről pedig azt kérdezte egyszer, jellegzetes, átható tekintetével, kicsit félrebillentve a fejét, mert akkor már nehezére esett az ülés: és mondja, rendes ember az?
Nem könnyű annak lenni, ő sokszor volt „kutya rossz”, ezt már az ágyon fekve mondta a belső szobában, lesoványodva és apróra zsugorodva. A kerti napóra őszt mutatott, ő nyilván sejtette, hogy annál sokkal későbbre jár. Nem nagyon akart enni. Margitka meg korholta, ki-be járt a konyhából, hozott be bort egy opálos, szép üvegben: még a házasságuk előtt kapta Győzőtől, mesélte. Amikor újra kiment, töltöttem, áldja meg őt a Jóisten, hogy mennyit tűrt mellettem, hallottam hirtelen a sírást, és egy másodpercig nem mertem odanézni. Margitka tényleg csodálatos, olyan, mint a mesebeli nagymamák, csupa angyali türelem és okos szeretet. Amíg beszélgetünk, behozza a süteményt, kimegy szőlőt kötözni, málnát szedni, epret szedni, mikor mit. Van egy nagyon élő emlékem: éppen indulni készülök, Győző kísér ki, merthogy mindig eljött velem a megállóig, megvárta velem a buszt. El akarok köszönni, Margitka eltűnt valahol a lejtős kert őserdejében. Ő meg utánaindul keresni, óvatosan ereszkedik lefelé: Kicsike, hol vagy, kicsike, hát hova mehetett? Málnáért, elcsomagolni.
Sejtem én, biztosan tudott ő kutya rossz is lenni, de én ezt az oldalát nem ismertem, nem is ismerhettem, hiszen amikor én először találkoztam vele, akkor már bölccsé öregedett ember volt, aki hihetetlen méltósággal és nem kevés öniróniával figyelte az idő múlását. Nagyon szerencsés arc volt az övé, én az évek előrehaladtával csak szépülni láttam: volt benne egyébként valami keserű, már-már kegyetlen vonás is, ami csak néha, egy-egy pillanatra tűnt elő, de ha gondolok rá, felrajzolódik ez is az emlékezetemben.
Furcsa módon ez a rá annyira jellemző méltóság nem a bátorságból vagy valami halálmegvető cinizmusból (bár ha van is ilyen, az is csak a mások halálának hány fittyet) táplálkozott: hiszen nagyon is rettegett ő a betegségtől, a szégyenletes legyöngüléstől, iszonyodott a pusztulástól, annak jeleitől. Egész költészetének középpontjában a megsemmisülés állt: befelé figyelt, készült már akkor is, mikor még csak „egy-egy tompa sajgás” jelezte a test romlását, a testét, amelyet nagyon is féltett, amelyről azt írta, hogy „képtelen lesz akárki elsiratni / őszintébb fájdalommal önmagánál”. Éppen az a csodálatos, hogy mégsem az önsajnálat kerekedett felül, hanem a hűvös, szomorkás racionalitás, ami a benti változásokat csak úgy észlelte és nyugtázta, mint a kintieket: „Minden, ami a földön létezik, kárunkra vagy javunkra örökké változik.”
Amikor legutoljára találkoztunk, négy órát beszélgettünk egyhuzamban. A fordításról is szó volt, nem jutott eszébe Janus Pannonius Árvíz című verséből egy részlet, hogy is van az, rák ül a rókaveremben?, na ez egy telitalálat, így kellene fordítani, meg írni is, ilyen pontosan, csak hát nem mindig sikerül. Bosszantotta, hogy nem tudja fejből idézni, kérte, keressem elő a könyvet, aztán hirtelen elgyöngült, nem olyan fontos, mondta. Régen olyan volt az agyam, mint a tigris, mindent felfalt, széttépett a fogával, most meg, látja, már olyan, mint egy öreg kutya, csak kapar a körmével a kövön. Akkor vittük el neki Mándy Iván dedikált könyvét, nagyon örült neki, ő is küldött egyet a Kétféle időből. Tavaly, kora ősszel. Húslevest ettünk a nappaliban, beszaladt hozzá egy unokája, mi újság, Viki-papa*, hát így vagyok csak, látod… Legközelebb már csak a temetésre utaztam le. Alacsony őszi nap sütött akkor is, kavarta a szél a leveleket. Túl későn indulunk el, még beszaladtam koszorúért, én akartam írni a betűket rá, folyt le az arany festék, túl soká tartott az is.
Elkéstünk vagy tíz percet.
Remélem, haragszik érte.”
Csak egy költőnő [minden porcikájában költő és NŐ, mégha a genderelmélet istenítői megharagszanak is rám], képes ilyen pontos képet rajzolni az egykor gyönyörű, kemény, mindent tudó költő emberronccsá aszalódott testére emlékezve a halála után. Köszönöm, hogy nem kell fogalmazgatnom: akiről Tóth Krisztinai ír – ő volt Csorba, az ember, minden kétséget kizáróan.
A feszültséget oldani megírom, hogy a szobába befutó unoka, akit Tóth Krisztina említ, Bálint fiam volt, a költő legidősebb unokája. Aki aztán kint a konyhában (hiszen a nagymama mindig tudott valami jó falattal szolgálni az unokáknak is) megkérdezte Ancikától: ki ez a jó nő a Viki papánál? Ancika csendesítette, halkabban, ő egy költőnő. Mire a lassan már fiatalemberré erősödött fiú csak annyit mondott kis gondolkodás után: nem baj, akkor is jöhetne többször.
Néhány Csorbát mesterként tisztelő, s mondhatjuk talán férfiként is csodáló nő.
Anna-Maija Raittila, a finn fordító:
Makay Ida
Albert Zsuzsa
Tóth Krisztina
Elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam és remélem, azok sem haragszanak meg rám, akiket képpel is megidéztem.
Remélem, nem okoztam csalódást a „szerelmes” Csorba bemutatásával…
A 24. kéziratoldal alján olvasható három kis epigrammát majd a következő blogban járom körül. Ezek alkalmasak lesznek a „politizáló” Csorba bemutatására.
[Ez a blog lassan készült: Olaszországban élő, de sok magyarnál magyarabb kislányom jött haza hozzánk, hasonló jelzővel leírható kedves családjával másfél hétig látogatóba. Nagyon boldog másfél hét volt, megvallom, nem bántam, hogy elbitangoltam az emlékezéstől.]
Köszönöm figyelmüket.
1 Comment
[…] Ő, a nő, tudja ezt a bonyolult lelket bemutatni legpontosabban a 2–3. oldalon.” (In: A szerelmes Csorba.) (Vessenek meg érte a genderhívők, én akkor is hangsúlyozom: ebben a kontextusban Csorba a […]