49. Csorba blog. Bertha Bulcsu és Csorba Győző levelezéskötetének bemutatása. Mészöly Miklós születésének 100. évfordulója

2021. 01.24. A levelezéskötet ismertetéséhez pótlásokat állítottam össze. Ezeket most alább piros színnel kiemelve itt mutatom be, hogy azoknak, akik már látták az oldalt, ne kelljen a szövegben keresgélni.

A kötetről itt mutatok be képösszeállítást.

Itt jegyzem meg, hogy Bertha Bulcsu a keresztnevét rövid u-val írta és íratta, tehát nem helyesírási hibáról van szó, amikor én is így írom. 

A két főszereplő fotója a könyvből

A kötet 178 levelet és levelezőlapot tartalmaz, ebből 90 Bertha Bulcsu levele, 88 Csorbáé. Bertha levelei között 24 képeslap található. Sokfelé utazott a Magyar Írószövetség vezetőségi tagjaként, s külföldről, utazásairól általában képeslapot küldött Csorbáéknak.
A kötet névmutatója 460 tételes. Minden levélhez átlag 3 jegyzet készült, így a jegyzetek száma közel 550 lehet.

A két alkotó balatoni kötődése közismert. Bertha Bulcsu gyermek- és fiatalkorában Balaton melletti falvakban élt, később balatonszepezdi nyaralójában töltött sok időt, szociográfiát is írt a tóról. Csorba többször nyaralt Révfülöpön a Baranya Megyei Tanács üdülőjében, tetszett neki a hely és Bertha valamint Takáts Gyula és Fodor András példáján fellelkesülve épített ott nyaralót.
Zárásként Bertha és Csorba közös fotóját mutatom be. A közös kép
1972-ben
a költő révfülöpi nyaralója előtt készült egy vidám jelenetről.

Az “… élni kell, ameddig élünk …” című, Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 1961–1995 alcímű kötet ismertetése

A következő blogokban Csorba köteteinek ismertetését folytatom. Az eddig bemutatott Csorba-köteteket itt gyűjtöttem egybe. A következőkben folyamatosan bővítem ezt az oldalt.

(A Bertha-Csorba levelezéskötet bemutatása előtt felhívom figyelmüket, hogy Mészöly Miklós születésének 100. évfordulóján a Jelenkor emlékszámmal köszönti a kiváló írót. Az én emlékezésem a levelezéskötet bemutatása után olvasható.)

Először a 2004-ben elsőként megjelent Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 1961–1995 című kötetet ismertetem, amelyik nagyon kedves számomra: ez volt az első “nevem” alatt megjelent Csorba-könyv. Mert bár előtte több kötet összeállításában részt vettem (Kétféle idő. A költő válogatása műveiből, Drámafordítások, Csorba Győző, a fordító, Csorba Győző emléke, Vallomások, interjúk, nyilatkozatok stb.), azokra különféle okok miatt föl sem került a nevem. Kedves emlék számomra azért is, mert a Csorbához írt levelek a hagyaték többi kéziratával együtt a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek, amikor Csorba a Digitális Irodalmi Akadémia tagja lett. Nekem ezért Bertha leveleinek megnézése, másolása érdekében a PIM épületébe kellett járnom és ezt szívesen tettem, mert szép környezetben kiváló segítőkkel dolgozhattam a PIM könyvtárban.

A kötet leírása:

“… élni kell, ameddig élünk.” : Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 1961–1995 / [előszó Lázár Ervin] ; [összeáll., szerk., a mutatót kész. és az utószót írta Pintér László]. – Pécs : Pro Pannonia, 2004. – 230 p. : ill. ; 21 cm. –  (Pannónia könyvek). (Irodalmunk forrásai : s.). – ISBN 963 9498 19 X kötött.
A kötet a DIA oldalán. A kötet pdf-változata.

A kötet borítója

Minden, amit tudni érdemes a kötetről, annak utószavában olvasható, itt.

Az utószó bevezetőjét itt idézem is, mert ebből kiderül, hogyan kezdődött az én munkám Csorba levelezésével.

“Csorba Győző hagyatékából halála, 1995 után évente adott ki kötetet a Pro Pannónia Könyvkiadó (dr. Szirtes Gábor vezetésével), elsősorban Bertók László a költő- és Tüskés Tibor a szerkesztőtárs támogatásának, munkájának eredményeképpen.
Az első posztumusz köteteket egyszerűbb volt összeállítani: Csorba hagyatéka Pécsett, az örökösöknél volt, a költő feleségénél és középső lányánál, vagyis helyben voltak a kéziratok, levelek. Amikor aztán a költőt a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) tagjai közé választották, kéziratos hagyatékát örököseinek a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) kellett elhelyezni. Akkor nehezen, szomorúan vált meg a család a sok irattól.
2002-ben, amikor először elmentem a PIM-be, hogy megnézzem Csorba levelezését, mit lehetne abból kiadni, azt láttam, jó helyre került a hagyaték: gondosan őrzik, nagy szakértelemmel rendezik az anyagot, s nagy készséggel szolgálják ki a kutatókat. Efelől tehát megnyugtattam a költő feleségét, Margit asszonyt, bennem azonban kétségek maradtak. Kicsit elveszve álltam szemben a hatalmas anyaggal: milyen szempontok szerint válasszak, fénymásoljak, mit jelentessünk meg. Szerencsére hamarosan eljutottam a Berthától kapott levelekhez, s olyan érdekesnek találtam azokat, hogy mindegyiket lemásoltam, még a képeslapokat is, aztán megkértem Varga Katalint, a Kézirattár vezetőjét, mutassák meg nekem Csorba leveleit, melyeket Berthához írt. Merthogy Bertha is tagja a DIA-nak, s az őneki küldött leveleket is ott tartják, gondozzák. Ahogyan szokták mondani, még ki sem ejtettem a számon a kérést, már ott volt előttem, amit kívántam. Amikor aztán a Berthának írt Csorba leveleket is elolvastam, már tudtam, mit fogok tanácsolni Margitkának: legyen a következő kötet a Csorba-Bertha levelezés. A Csorba és a Bertha leveleket is számítógépbe írtam, kinyomtattam, s megmutattam Margit asszonynak, és az író feleségének, Nagy Franciska írónőnek, akik egyetértettek velem: ezt a levelezést bizony ki kellene adni. Így jutott el a kérés Szirtes Gáborhoz, aki rábólintott a megjelentetésre. Sem Tüskés Tibor, sem Bertók László nem vállalkozott az összeállításra, szerkesztésre, jegyzetelésre, különféle – teljesen érthető és elfogadható – okokra hivatkozva elhárították a kérést. Szirtes Gábor ekkor azt mondta: csináljam én a munkát, hiszen úgyis részt vettem szinte minden addigi kötet előkészítésében, szerkesztésében, s apósom műveit és életét is jól ismerem. Bertók és Tüskés tanácsaira figyelve elkezdtem hát a jegyzeteket készíteni, meg a mutatót, de közben azért zavart valami: hogyan lehetne jó bevezetőt írni a levelekhez. Nem szerettem volna az olvasók kedvét szegni egy rossz előszóval, ezért, Bertók László ötletén felbuzdulva, megkértem Lázár Ervint, hogy írjon ő ajánlót, hiszen ő Pécset is megjárta, Csorbának és Berthának is barátja volt. Lázár szinte hihetetlen gyorsasággal válaszolt: küldte a kért írást, mely, méltón a két alkotóhoz, valahol magasan a föld felett lebeg…”

Lázár Ervin előszavát, egy kis miniatűr műremeket, szintén másolom:

„Nagyon nehézkes, beszakad alatta a föld” – mondta egyszer valamely hamvábaholt novellámra Győző. – „Pedig a jó írásnak föl kell röppennie. Legalább annyira, hogy alig érintse a felszínt.”
A minap Bulcsuról álmodtam. Egy szűk, bolthajtásos üzletben vártam rá. A helyszín persze Pécs. Az üzlet telezsúfolva áruval, időnként egy-egy tárgy tompa zuhanással leesik a polcról. Már-már lemondok róla, hogy megérkezik, de akkor nyílik az ajtó és belép. Hosszú fekete kabátban van, egyébként is minden ruhadarabja fekete. Valószínűtlenül sovány, amikor örömmel megölelem, érzem, hogy a kabátban nincs test.
Öregedvén egyszer csak ráébredünk, hogy a teljesség, amire vágyakoztunk, amit minden eszközzel meg akartunk valósítani túlnyomó részt hiányokból áll.
Huszonegy éves voltam, amikor vadidegenként Pécsre érkeztem. Az ifjúság piros gőzében azt képzeltem, hogy ezt a várost csak azért építették, hogy nekem legyen mit meghódítanom. És természetesen azt gondoltam, hogy egy város kövekből áll. Aztán szép lassan engem hódított meg a város, de elképzeléseimmel szöges ellentétben, legkevésbé a kövek. Olyan emberi, irodalmi közösségbe kerültem, amelyért nem győzhetek hálát adni. Csorba Győző is, Bertha Bulcsu is hozzátartozik életem érvényességéhez.
Mostanában már nem nagyon szeretek Pécsre járni, mert hiányuk a régi helyszíneken fölerősödik, szinte fizikai valósággá válik.
Ez a kis kötet egy kívülállónak is fel tudja villantani azt a bensőséges, életadóan szeretet teli kapcsolatot, amely beragyogta a két embert, s amelynek részesei lehettünk valamennyien, akik a közelükben éltünk.
S nekem arra is jó volt ez a kis levélgyűjtemény, hogy ráébresszen: ami lényeges volt, az nem múlik el soha.”

Amikor elkezdtem írni ezt a könyvismertetőt, több levelet, történetet is akartam idézni. De most, az előszót újra elolvasva azt gondolom, nem írok többet a könyvről. Aki ilyen bevezető után nem kíváncsi rá, annak hiába is írnék róla. Vegyék kézbe, olvassák. Könyvtárakban is megtalálható, nekem is van kölcsönadható példányom azon kívül, amit rendszeresen kézbe veszek…

Egy korjellemző történetnek mégsem tudok ellenállni. Csorba Győző Bertha Bulcsunak írt 54. levelében gratulál az író SZOT-díjához. Ezt a nyúlfarknyi szövegű képeslapot egy jegyzettel magyaráztam, amely végül hosszabb lett, mint a képeslap szövege. Mentségemre szolgáljon, hogy a jegyzet nagy része idézet Bertha egy kötetéből.

“A levélírás idején kapott díj utóéletének történetét is ismerjük: a díjhoz járó pénzből csónakot vett az író, s elvitte Balatonra. Ott aztán három győri munkás telerakta hullámtörő kövekkel, s elsüllyesztették, miközben azt kiabálták: »… pusztítsd az urak hajóit«. Bertha nagyon keserűen és maró gúnnyal folytatja a történetet a Medvetáncoltatás c. kötetben. »A munkásszakszervezet elismerő díjából veszek egy csónakot, aztán jön három részeg munkás, és elsüllyeszti. Sejtelmem sincs, hogy mit gondoljak az egészről, de az világos, hogy nem lehet velük együtt élni. De hol éljek? Beszorul az ember az udvarokba, szobákba. Ti, amikor itt jártatok, reggeltől estélig áradoztatok nekem a közösségi társadalomról. Magyarországon nincs ilyen. Vannak kommunista álmodozók, és van a valóság. A csőcselék uralkodik az utcákon, és ez sokkal rafináltabb, rosszabb, gonoszabb csőcselék, mint a Horthy-rendszerben… Nagyon jól tettétek, hogy elmentetek. Itt végetek lett volna. Én maradok. Nem tudok elmenni. Már-már azon a ponton vagyok, hogy a három győri munkásnak is megbocsátok, pedig nem szabadna. Ebből élnek. Mindig megbocsátanak nekik. Egyszer az életben, ha nem is hivatalosan, le kellene számolni velük. Kegyetlenül. Hogy a többi is megijedjen. Egy évre legalább. De nincs remény.« A SZOT-díjat május elsején, »a munkásosztály nagy nemzetközi ünnepén« szokták adományozni, tehát a gratuláció tényleg nem sokat késett. Ekkor már három József Attila-díja volt Berthának (1966, 1971, 1975).”

Remélem, a képek, az előszó és a jegyzet kedvet csinálnak a levelek olvasásához.

Mészöly Miklós születésének 100. évfordulóján a Jelenkor emlékszámmal köszönti a kiváló írót.

Én egy Csorba emlékezéssel idézem meg Mészöly Miklós alakját. A költő egy helyen (A város oldalában című beszélgetőkötetben) így beszél róla:
“Miklós egyébként rendkívül megnyerő külsejű, szép férfi volt, magas termettel, daliás tartással; haja akkor még fekete volt, a szemei kékek, érdeklődők és figyelmesek. Sugárzott belőle valami, amit én csak később értettem meg. Ritkaság ez, de az ő esetében tényleg így volt – ez az ember pontosan olyan volt, mint a prózája. A művek, amiket írt, nemcsak tudásából, jelleméből és egyéniségéből, de külső megjelenéséből, tartásából is következtek. Lehet egyébként, hogy ő már ez előtt a szekszárdi találkozás előtt küldött a Sorsunk részére valamit, és onnan ismertem én. De ha nem küldött is, az mindenesetre biztos, hogy 48-ban a mi Batsányi Társaságunk adta ki az ő első, Vadvizek című novelláskötetét. Mészöly Miki tulajdonképpen ezzel a kötettel kapcsolódott be az irodalmi életbe. Igaz, már nem a legjobbkor, mert az az év tényleg az utolsó volt ebben a „háromesztendős irodalomban”. 48-ban a Sorsunk is megszűnt, nemcsak átmenetileg, hanem véglegesen.
Egyébként éppen a múltkor találtam meg egy kis gépelt előfizetési szöveget, ami úgy szól, hogy „Mészöly Miklósnak a Vadvizek c. kötetét megrendelem”.
A Vadvizek című kötet Mészöly Miklós ajánlásával megvan Csorba könyvtárában. A könyvecske leírását másolom, mert érdekes adalék Csorba és Mészöly Miklós kapcsolatához. (A Jelenkor Kiadó megjelentette 2018-ban, online olvasható itt.)

Mészöly Miklós: Vadvizek : Novellák. – Pécs : Batsányi Társaság, [1948]. – 61 p.; 21 cm. – Fűzött. – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Csorba Győzőnek baráti öleléssel küldöm s nagyon sok szeretettel Miklós 948. febr.”. – A kötetben meghívó 2 példányban. 1. old.: „Ars poetica Meghívó”. 2. old.: „1982. június 14-én, hétfőn 17 órakor a Baranya Megyei Könyvtár kertjében, Mészöly Miklós íróval beszélget Csorba Győző költő A beszélgetésre szeretettel meghívjuk. Pécs, Geisler E. u. 8 Baranya Megyei Könyvtár”.  – A kötetben kölcsönzőcédula Csorba kézírásával, a találkozó kérdésköreivel (kérdőjelek az egyes kérdéscsoportok előtt, a raktári jelnek tűnő betű és számkombinációk a bekezdések előtt vannak): „? Bunker – Ablakmosó Alakulások (Kisregények) Sz 79 Mészöly: Árgyélus (Szilágyi D.) János vitéz ? Az atléta halála B 12 Mészöly M.: A bábszínpadi ábrázolás ? Az elvarázsolt zenekar M 59 Emide és Amoda + Érintések + Esti térkép. Versek Fekete gólya + Film Hajnalfia Jelentés öt egérről Kerti hangverseny. Mese A pipiske és a fűszál Pontos történetek Saulus Sötét jelek (1957) Szárnyas lovak (1980?) A tágasság iskolája Csáth G, Mészöly Miklós.”

Köszönöm figyelmüket.