(Az összes verskézirat linkjeit itt gyűjtöttem egybe.)

Ebben a blogban utolsóként Csorba két prózai írásának kéziratát teszem közzé. Az egyik egy verstani könyv ismertetésének piszkozata lehet, a másik Weöres Sándor 50. születésnapjára 1963-ban írt Csorba-levél egy kéziratoldala és az elküldött levél pdf-változata a Jelenkorból.

Először az irodalomelméleti kézirattöredék. Csorba sokat foglalkozott irodalomelméleti, esztétikai kérdésekkel is, nyugodtan nevezhetjük poeta doctusnak. A költő a Sorsunkba és a Dunántúlba írt könyvismertetőket és rövidebb esztétikai cikkeket is. Nem csoda, hogy az 1950-es évek elején a Pécsi Pedagógiai Főiskolán felkérték az irodalomelmélet oktatására. Oktatói éveire történt emlékezését a kézirat bemutatása után idézem.

Mivel a kézirathoz kapcsolódnak, Csorba néhány könyvismertetőjét, vitairatát kimásoltam a pécsi folyóiratokból. Akit érdekel, az alábbi linkekre kattintva elolvashatja őket. Minden valószínűség szerint az alább elsőként megadott  könyvismertető egy részletének piszkozata lehetett a kézirattöredék.

Gábor Ignác A magyar ritmika válaszútja című kötetéről. Sorsunk. 1943. 7. 594. p. Ebben van a kéziratban idézett rész!
Vargyas Lajos A magyar nyelv ritmusa című könyvéről. Dunántúl. [1953.] 5. 84–86. p.
Horváth János Rendszeres magyar verstan című könyvéről. Dunántúl. 1952. 2. 69–70. p.
Vargyas Lajos A magyar nyelv – magyar vers című könyvéről. Jelenkor. 1966. 11. 1065–1066 p. Az ismertetett kötetben Vargyas válaszol a Dunántúlban megjelent Csorba kritikára is.
Az 1959-es pécsi nyelvészkongresszuson Mai költői nyelvről címmel elmondott Csorba hozzászólás. Jelenkor. 1959. 6. 105–107. p

A kézirattöredék pdf-változata itt olvasható.

A kézirattöredék jpg-változata

Megpróbáltam a kéziratot word-formátumban leírni. A kéziratban idézett rész a Gábor Ignác könyvet ismertető Csorba hivatkozásnál olvasható.

„1. Az alexandrinus Gyöngyösitől Aranyig fontos átalakuláson ment keresztül. A változás lényege a sormetszet elhalványulása és ennek folytán a 6+6-os félsorok közelebb jutása egymáshoz, a beszédritmus nagyobb térnyerése a régi orchesztikus ritmus szigorú, feszes szerkezete rovására. Az alexandrinus tempó-gyorsulása.
2. Az alliterációs verselés Zrínyinél új formában jelentkezik. Szabadabb kezelésűvé válik. Ősi formájában, akár a vogul és osztják népköltészetben, a négyütemes sorok hangsúlyos lüktetőit köti össze. Így volt az Eddában is. Zrínyi a strófikusnak nevezhető alliterációt alkalmazta: a strófa egész verssorait csendítette össze alliterációval. Zrínyinél ez nem díszítő elem, rímerősítő, hanem rímhelyettesítő volt olyannyira, hogy a rímet feláldozta a strófikus alliterációnak. Sőt olykor nagy lendülettel még a versszak határán is átcsap az alliteráció hulláma.
3. Zrínyi az alexandrinus ősi formájából több sorában megőrizte a szótagszám-szabadságot. Az alexandrinus 12 szótagszámúvá alakulása ugyan az ő korában már megtörtént, sorai között mégis nagy számban találhatunk 11-es vagy 13-as szótagszámú sorokat is.
—–
Részlet Sík Sándornak az Adriai tenger szirénája háromszázados évfordulóján (1951-ben) az Irodalomtörténetben megjelenendő Zrínyi tanulmányából. Gábor I. Zrínyivel kapcsolatos versritmika-elméletének igazolása. Furcsa, nem értjük.
—–
Még egy kis vita Horváth Jánossal, melyben újat nem mond, csak az alexandrinus átalakulása Gyöngyösitől A. J-ig című tanulmányban foglaltakat igazolja ???.
—–
Gábor I. régi harcosa a magyar ritmika problémájának. Már 1903-ban megjelent az Ősi magyar ritmus c. könyve, amelyben igen fontos alaptételeket fektetett le. Ezek az alaptételek egy termékeny fejlődési folyamatnak váltak megindítóivá. Sok támadójuk, vitatójuk volt, de hívük is szép számmal akadt. Mindenesetre nyugtalanító, gondolatébresztő tanítások voltak.
A történelmi szempont hangsúlyozása a ritmus-problémák vizsgálatával, az evolúció (???), az alliteráció szerepének tisztázása, az ú.n. ütemelőző felismerése, a négyütemes  sorok szótagszámának kötetlensége voltak azok a fő tanítások, melyeket G. I.-nak már első munkájában köszönthettünk.
Továbbépítés, de rengeteg az ismétlés, amit már két első könyvében elmondott. A „ter quarter replika”-elv alapján [A kézirat itt megszakad.]

Csorba Pécsi Pedagógiai Főiskolán töltött oktatói éveinek megértéséhez egy hangulatfestő- és magyarázó idézet a Város oldalában című beszélgetéskötetből. A riporter Csuhai István. Nem szívderítő részlet.
„1950-ben volt Vörösmarty születésének százötvenedik évfordulója. Mi erre az alkalomra akartunk szervezni itt egy kis ünnepséget. Egy Pataki László nevű ifjú főiskolai tanár, aki később elkerült a nyíregyházi főiskolára tanárnak, utána meg népfrontos lett, segédkezett a rendezésben. Eredetileg egyébként református pap volt, aztán nyergelt át az irodalomtörténetre, és ő volt az, aki engem hosszú hónapokon át csalogatott a főiskolára. Körülbelül fél évig agitált, hogy menjek oda óraadónak. Ahányszor találkoztunk az utcán vagy akárhol, mindig az volt az első kérdése: „Hát még mindig nem gondoltad meg magad?” Végül igent mondtam. Nagyon kevés plusz pénzt jelentett, mert én a különórák díját kaptam, de gondoltam, megpróbálom ezt is. Aztán ottragadtam két és fél éven át.

Amikor legelőször elmentem órát adni, nagyon izgultam. Ezt az órát Kolta Ferenc – aki akkor Pataki László helyettese volt, és akinek hírét valószínűleg hallottad már, részt vett egy darabig a Jelenkor szerkesztésében is – végighallgatta. Beült a terembe, én nem is láttam őt, mert olyan sok növendék volt a magyar szakon, hogy nem tudtam áttekinteni az egész hallgatóságot. Ő már akkor figyelmeztetett engem, hogy vigyázzak, ez túl magas szint lesz ezeknek a hallgatóknak, próbáljak egyszerűbb lenni. Hát én próbáltam is, de nem sikerült.
Az egész főiskola, úgy ahogy volt, engem nagyon-nagyon rosszul érintett minden alkalommal, ahányszor csak bementem. Teljesen ízléstelen és nem az én igényemnek megfelelő társaság volt ott akkor. Úgyhogy tanítottam, de még máig is őszintén szégyellem, hogy miket mondhattam. Évekkel ezután volt itt egy kulturális párttitkár, aki később Pestre került és hamarosan meghalt, Csendes Lajos volt a neve. Ő is a tanítványom volt a főiskolán. Egyszer, mikor eljött a pécsi Írócsoport valamilyen rendezvényére, félrevont, és azt mondta, hogy már régóta meg akarja kérdezni tőlem, hogyan tudtam én azokat a szövegeket elmondani? Hiszen ismeri a gondolkodásomat, és egyáltalán nem olyan vagyok, mint amiket akkor mondtam. És én nem tudtam mást mentségül felhozni, és valóban így is volt, hogy nekem akkor csak a szám járt, az agyam egészen máshol mozgott. Csak így voltam képes azt a sok abszurdumot ledarálni. Mert olyan is előfordult, amit jóval később tudtam meg, akkor még csak sejtettem, hogy például a személyzeti főnök, aki természetesen párttag volt, titokban beült egy-egy órámra, és kihallgatta, hogy mit beszélek. Aki nem ismeri azt az időszakot, el se tudja képzelni, hogy 52-re már mindent Sztálin csinált. Tehát ha megkérdeztem a főiskolásokat, hogy mi a mese, mert irodalomelméletet tanítottam, akkor azok mondtak három szót, és utána úgy folytatták, hogy Sztálin elvtárs szerint… És akkor jött a Sztálin elvtárs. Ha például azt kértem, hogy beszéljenek a szépirodalmi művek szerkezetéről, akkor megint három szó és utána megint a Sztálin elvtárs álláspontja a kérdésről… Az a szerencsém, hogy készítettem ugyan jegyzeteket magamnak, más könyvekből kiírtam a tudnivalókat, de ezt tőlem egy főiskolai hallgató ellopta. Így aztán nem tudom még magam sem ellenőrizni magamat, hogy milyen szövegeket is mondtam akkor.
Érdekes ebből a szempontból az, hogy a rendes fiúk érezték, hogy én csak beszélek. Könyvtárosként egyszer Pesten jártam, és akkor Tóth Ferenccel, aki jelenleg a komlói kórus Liszt-díjas vezetője, és aki egy nagyon-nagyon komoly gyerek volt, magyar és zene tagozatos, egyszer a minisztériumban találkoztam. Akkor még ott dolgozott. Megjegyezte: „Tudtuk, hogy amit a tanár úr mond, azt nem úgy érzi”. Sokan ezt észrevették. Nagyon sok ember volt így a tanítványom az alatt a két és fél év alatt. Például László Lajost is tanítottam, de őt már csak fél évig. Ahogy Idát, Makay Idát is.
Amikor eltelt két év, Pataki László elment innen, és utóda Kolta Ferenc lett. Miután én még fél évig tanítottam, bejött egyszer hozzám a könyvtárba, és megkérdezte, nem tudnék-e ajánlani valakit magam helyett. Mert látja, hogy énnekem mekkora teher az, hogy a könyvtári munkától hetenként kétszer, néha háromszor is el kell szakadnom, hogy órákat adjak. Hozzátette, hogy olyan előadót szeretne, aki nem annyira magas szinten ad elő, hanem úgy, hogy a hallgatók azt egy az egyben továbbadhassák, hasznosíthassák az általános iskolában. Ebből értettem, hogy meg akar szabadulni tőlem; bár lehet, hogy tényleg olyan valakit akart szerezni, aki úgy ad elő, hogy a hallgató, ha elkerül egy községi általános iskolába, akkor el tudja mondani azt, amit a főiskolán hallott. Én ilyen szempontból igényesebb voltam, és többet kívántam tőlük. Igaz, ahogy telt az idő, lassacskán alább eresztettem a mércét, mert azt tapasztaltam, hogy nagyon keveset tudnak a hallgatók. És még a minimálisat, mit tudom én, a helyesírást sem tanulják meg rendesen. Akkor két év volt a főiskola, és két év után tették le az államvizsgát. Élt a szakérettségi is, és rendszeresek voltak a különféle átirányítgatások. Sokan voltak olyanok, akik másik főiskolára akartak járni, de oda nem vették föl őket, hát áttették ide. Gyenge volt nagyon a garnitúra.
Úgyhogy onnan így nagy örömömre kikerültem. Egy intézményre nem illik ilyet mondani, de az egy szörnyű társaság volt. Mindenhonnan összeszedték az oktatókat és a hallgatókat. Szabadulásom után nekem nagyon rossz véleményem volt az akkori főiskoláról. Persze, tudom, azóta, azon túl, hogy három, majd négy éves lett a képzés, később pedig egyetemmé vált, az egész garnitúra ki is cserélődött. Csak egynéhányan maradtak olyanok, akik például a természettudományokban jól mozogtak és tehetséges tanárok voltak, de mégsem éreztem ott jól magam.”
Csorba a Pedfő (A Pedagógiai Főiskola neve a pécsi szlengben) utódintézményeivel sem volt igazán jóban, meg is lett az „eredménye”. De erről  másutt már írtam.

A Weöres Sándornak írt köszöntő levél piszkozatának egy oldalát is megtaláltam. Betűrendben ez az utolsó kézirat, Margitka gépelte. Csorba sokszor elmondta, az ő természetes műfaja a vers, prózában nehezen fogalmaz. A gépiraton is sokat javítgatott, de ha összevetjük a megjelent változattal, azt is láthatjuk, hogy erősen átalakított szöveg került be végül a Jelenkorba. A tömör, szigorú versformákba, rímképletekbe illő szavakat sokkal könnyebben megtalálta a költő, mint a száraz prózai szöveg pontosan megfelelő szavait. A meleghangú emlékezés jól mutatja, mennyire szerette és tisztelte Csorba Weöres Sándort. Az is nyilvánvaló, hogy a kritikusok nagy részével és a vonalas és törtető pályatársakkal szemben Csorba megvédte költőbarátját, s kezdettől fogva felismerte zsenijét. A levelet Csorba a barátoknak írt levelei végén alkalmazott formulával fejezi be: „A régi meleg baráti szeretettel ölellek: Csorba Győző.” Fiatalabb olvasóimnak megjegyzem: a meleg szavunk régebben nem azt jelentette, amire mostanában alkalmazzák: a kapcsolat hőfokára és nem szexuális voltára utalt. Kár, hogy lassan annyira elferdítik a szó eredeti értelmét, hogy ezt ma már magyarázni kell.

A gépirat

A Weöresnek írt levél piszkozatoldala pdf-változatban.

A Weöresnek írt teljes levél pdf-változatban. (Jelenkor. 1963. 9. 845–847. p.)

A verskéziratok után majd a Csorbáról összeállított köteteknek, ill. Csorba prózai írásainak bemutatását folytatom.

Köszönöm kitartó figyelmüket.