47. Csorba blog. A Védelmedben című vers kéziratának ismertetése

Először egy szolgálati közlemény. A tagdíjak összege nem változott, dolgozóknak 2000,- Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 1000,-Ft. A számlaszám, amelyre utalni lehet: Takarékbank 50400113-16108561. Az utalásnál kérjük megjegyezni: A Csorba Társaság 2021. évi tagdíja. Az eddigi utalásokat köszönöm Kiss Tamás és Zalay Szabolcs uraknak. Kétszer ad, ki gyorsan ad. Aztán a közgyűlés, amit reményeink szerint idén már megtarthatunk, majd eldönti, mire költsük a pénzt, ami eddig a számla adatai szerint 20 500.- Ft.

(Az összes verskézirat linkjeit itt gyűjtöttem egybe.)

A talált verskéziratok közül az alábbi az utolsó. Az összes kézirat közül már csak egy Weöres Sándornak írt levél részlete és egy irodalomtörténeti előadás töredéke maradt. Azokkal fejezem majd be a Csorba-kéziratok bemutatását.

A Védelmedben című vers a Szabadulás és az Összegyűjtött versek című kötetben is megjelent. Az ajánlás (Az én drága Kicsimnek adom.), a dátum (1943. VI. 27.) és a szignálás (Cs. Gy.) a kötetekben nem jelent meg.

A vers kéziratának első oldala jpg-formátumban

A vers teljes kézirata pdf-formátumban. (A papírméret ennél a versnél és az előzőnél is B4-es volt, ezért csak három részletben tudtam itthon szkennelni.)

A vers word-változatban

Védelmedben
Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek –
de én ember vagyok:
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:
kékség és csillagok
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,
aki virágtalan elszáradott.
Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:
viszed fél terhemet;
ernyő és fészek a kezed: szelíden
elsüllyeszt és befed –
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben
lendítsz a zeg-zugos világ felett.
Melletted a valóság, a lankadatlan hála
s a boldog szerelem,
mellette sérült hiúság varázsa,
s mi százannyit terem:
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,
s rajta adakozó, szines szemem.
Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:
a gonosz én vagyok,
helyesen korholsz, mikor engem korholsz,
hiszen én lázadok,
meleg bilincseidből futok – a gondozó sors
hiába szólogat, hiába fog.
Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!
pehelynek lássalak,
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,
ahogyan játszanak,
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,
bontsd le fejem fölül a házamat.
Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,
ne múltam zendülő
fejetlensége ágáljon, sikoltson
bolond számból elő –
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,
a teljesült remény, e szent erő.
Összehasonlítva a megjelent szövegekkel, megint látszik Csorba alapossága: a kézirat a kötetekben változatlan szöveggel jelent meg. A hatsoros strófákban ababab rímek követik egymást, a rövid sorokra a rövid sorok a hosszabb sorokra a hosszabbak felelnek keresztrímekkel.
A vers legfontosabb és mindent megvilágító versszaka szerint “Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz: / a gonosz én vagyok, / helyesen korholsz, mikor engem korholsz, / hiszen én lázadok, / meleg bilincseidből futok – a gondozó sors / hiába szólogat, hiába fog.” Csorba magától védi Kicsijét, mert elismeri, ő az aki lázad, hiszen szabadulna Margitka meleg bilincseiből. Lázadásra buzdítja ugyan Margitkáját, de az utolsó két sorban mégis elfogadja a bilincset, sőt azt kívánja, Margitkája terhelje meg sűrű gonddal: “üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom, /a teljesült remény, e szent erő.” Nehéz a kapcsolat, mert köti a költőt, nem tud szabadon csapongani, mint addig, de félve a magánytól, belenyugszik, elfogadja a bilincseket.

Már többször leírtam, elmondtam, Csorba kemény ember volt, makacsul ragaszkodott elképzeléseihez és azokat meg is valósította, akár baráttal, családtaggal szemben is. Ugyanakkor természetesen lágyság és melegség rejtezik a felszín alatt, de az legtöbbször csak a családtagjai, kedves barátai környezetében bukkan elő. Tóth Krisztina, a költőnő, akit Csorba nagyon szeretett, s aki Csorbát nagyon tisztelte és szerette, szép, lírai emlékezést írt Csorbáról, a költő halálának első évfordulóján a Jelenkorban. (Jelenkor, 1996. 11. sz. 984–986. 1. oldal; 2. oldal3. oldal) Ő, a nő tudja ezt a bonyolult lelket bemutatni legpontosabban a  2–3 oldalon. Ide is másolom, mindennél pontosabban megmagyarázza a verset is, s bemutatja Csorbát, pontosan úgy, ahogyan én ismertem.

“Benne meg lehetett [bízni P. L.]. Minden szempontból. Pontosan válaszolt a levelekre, évekig kézírással, később, a nehezebb időszakokban már diktálva. Párizsba is ilyen írógéppel írt levél jött, biztatásul: „Levele meglepett. Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy Párizsból jelentkezik. Azt viszont már régóta vártam, hogy valami életjelt ad magáról. Ha meggondolom, mit tett, csak helyeselni tudom döntését.” Én pedig hálás voltam a helyeslésért, olyan kevés dologba lehetett akkor kapaszkodni. A szerelmemről pedig azt kérdezte egyszer, jellegzetes, át­ható tekintetével, kicsit félrebillentve a fejét, mert akkor már nehezére esett az ülés: és mondja, rendes ember az?
Nem könnyű annak lenni, ő sokszor volt „kutya rossz”, ezt már az ágyon fekve mondta a belső szobában, lesoványodva és apróra zsugorodva. A kerti napóra őszt mutatott, ő nyilván sejtette, hogy annál sokkal későbbre jár. Nem na­gyon akart enni. Margitka meg korholta, ki-be járt a konyhából, hozott be bort egy opálos, szép üvegben: még a házasságuk előtt kapta Győzőtől, mesélte. Amikor újra kiment, töltöttem, áldja meg őt a Jóisten, hogy mennyit tűrt mellettem, hallottam hirtelen a sírást, és egy másodpercig nem mertem odanézni. Margitka tényleg csodálatos, olyan, mint a mesebeli nagymamák, csupa angyali türelem és okos szeretet. Amíg beszélgetünk, behozza a süteményt, kimegy szőlőt kö­tözni, málnát szedni, epret szedni, mikor mit. Van egy nagyon élő emlékem: ép­pen indulni készülök, Győző kísér ki, merthogy mindig eljött velem a megálló­ig, megvárta velem a buszt. El akarok köszönni, Margitka eltűnt valahol a lejtős kert őserdejében. Ő meg utánaindul keresni, óvatosan ereszkedik lefelé: Kicsike, hol vagy, kicsike, hát hova mehetett? Málnáért, elcsomagolni.
Sejtem én, biztosan tudott ő kutya rossz is lenni, de én ezt az oldalát nem is­mertem, nem is ismerhettem, hiszen amikor én először találkoztam vele, akkor már bölccsé öregedett ember volt, aki hihetetlen méltósággal és nem kevés ön­iróniával figyelte az idő múlását. Nagyon szerencsés arc volt az övé, én az évek előrehaladtával csak szépülni láttam: volt benne egyébként valami keserű, már-már kegyetlen vonás is, ami csak néha, egy-egy pillanatra tűnt elő, de ha gondo­lok rá, felrajzolódik ez is az emlékezetemben.
Furcsa módon ez a rá annyira jellemző méltóság nem a bátorságból vagy va­lami halálmegvető cinizmusból (bár ha van is ilyen, az is csak a mások halálá­nak hány fittyet) táplálkozott: hiszen nagyon is rettegett ő a betegségtől, a szé­gyenletes legyöngüléstől, iszonyodott a pusztulástól, annak jeleitől. Egész köl­tészetének középpontjában a megsemmisülés állt: befelé figyelt, készült már ak­kor is, mikor még csak „egy-egy tompa sajgás” jelezte a test romlását, a testét, amelyet nagyon is féltett, amelyről azt írta, hogy „képtelen lesz akárki elsiratni / őszintébb fájdalommal önmagánál”. Éppen az a csodálatos, hogy mégsem az önsajnálat kerekedett felül, hanem a hűvös, szomorkás racionalitás, ami a benti változásokat csak úgy észlelte és nyugtázta, mint a kintieket: „Minden, ami a földön létezik, kárunkra vagy javunkra örökké változik.”
Amikor legutoljára találkoztunk, négy órát beszélgettünk egyhuzamban. A fordításról is szó volt, nem jutott eszébe Janus Pannonius Árvíz című verséből egy részlet, hogy is van az, rák ül a rókaveremben?, na ez egy telitalálat, így kellene fordítani, meg írni is, ilyen pontosan, csak hát nem mindig sikerül. Bosszantotta, hogy nem tudja fejből idézni, kérte, keressem elő a könyvet, aztán hirtelen elgyöngült, nem olyan fontos, mondta. Régen olyan volt az agyam, mint a tigris, mindent felfalt, széttépett a fogával, most meg, látja, már olyan, mint egy öreg kutya, csak kapar a körmével a kövön. Akkor vittük el neki Mándy Iván dedikált könyvét, na­gyon örült neki, ő is küldött egyet a Kétféle időből. Tavaly, kora ősszel. Húslevest ettünk a nappaliban, beszaladt hozzá egy unokája, mi újság, Viki-papa*, hát így vagyok csak, látod… Legközelebb már csak a temetésre utaztam le. Alacsony őszi nap sütött akkor is, kavarta a szél a leveleket. Túl későn indul­unk el, még beszaladtam koszorúért, én akartam írni a betűket rá, folyt le az arany festék, túl soká tartott az is.
Elkéstünk vagy tíz percet.
Remélem, haragszik érte.”

Csak egy költőnő [minden porcikájában nő és költő, mégha a genderelmélet istenítői megharagszanak is rám], képes ilyen pontos képet rajzolni az egykor gyönyörű, kemény, mindent tudó költő emberronccsá aszalódott testére emlékezve a halála után. Köszönöm, hogy nem kell fogalmazgatnom: akiről Tóth Krisztinai ír – ő volt Csorba, az ember, minden kétséget kizáróan.* A feszültséget oldani megírom, hogy a szobába befutó unoka Bálint fiam volt, a költő legidősebb unokája. Aki aztán kint a konyhában (hiszen a nagymama mindig tudott valami jó falattal szolgálni az unokáknak is) megkérdezte Ancikától: ki ez a jó nő a Viki papánál? Ancika csendesítette, halkabban, ő egy költőnő. Mire a lassan már fiatalemberré erősödött fiú csak annyit mondott kis gondolkodás után: nem baj, akkor is jöhetne többször.

Köszönöm figyelmüket.