1. Mai, a Csorba vershez kapcsolódó versajánlóm Babits Mihály Esti kérdés című verse: „vagy vedd példának a piciny füszálat: /miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” De hogy még érdekesebb legyen a vers, hallgassák meg Babits „éneklő” előadásában is, a Csorba Társaság youtube-csatornájáról.
Nem mindig hétvégén frissítek, ezért, kérem, kattintson időnként a Csorba-csatorna videóira, vagy ajánlja ezt az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást.
Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai Csorba verset két ok miatt választottam. Azért is, hogy, értsük meg jobban, Csorba a kertjét figyelve, attól is példát lesve igyekezett túlélést tanulni. A rendkívül érzékeny, „rebbenékeny lelkű” (Szántó Tibor), különösen fiatalabb korában sokszor depresszióba eső, mindig az élet értelmét kereső, de soha nem találó költő számára azonban ez majdnem lehetetlen feladat volt. Meg azért is, mert Szabó László Gyula professzor felesége, kedves Ildikó asszony felhívta rá a figyelmemet, hogy a Nők Lapja egyik új számában a keresztrejtvény ezt verscímet idézi.
A vers tulajdonképpen allegória: nem a költő beszél a kertjéről/kertjéhez, hanem a kert beszél gazdájához, értetlenül-csodálkozva-figyelve-értékelve annak viselkedését. A gazda kimegy az újjáéledő tavaszi kertbe, de az hiába próbálja jobb kedvre deríteni, a gazda nem tükrözi vissza a megújuló növények boldogságát. A kert növényei azt gondolják, addig már-már eljutottunk / hogy meglágyult a szeme éle, / hogy a szurok-láng* meglohadt szemében, de kételkednek: tanult-e ő is valamit? A kert tanult tőle és vizsgázott is sokat és mindig nagyobb türelemmel foglalkozott vele, a költővel, s végül megállapítja, van készség a gazdájában, „szépelgéseinken el-eltűnődik szelid nyugalommal”, de a lezárás szkeptikus kívánság: „Csak ne bámulna annyit / téli halottainkra„, mintha a bölcs kert tudná, a költő szeme többet pásztázza a korhadt, elszáradt ágakat, bokrokat, mint az éledő friss hajtásokat. Nem véletlen ez a kép, hiszen a költő jól ismeri magát. Csorba a „való életben” is többet fordult a halottak felé, mint amennyit kellett volna, ezért adja a növények, a kertje „szájába” a borús lezárást. Eszembe juttatja a vers az öreg, az Idegklinika intenzív osztályának ágyán már bénán, halálos betegen fekvő Csorbát, aki azt mondta nekem, „Ugye, Laci, én mindig csak szomorú keserű verseket írtam, túl filozofikus voltam. Tudtam, több vidám, játékos verset kellett volna írnom az életről, kertről, emberekről, sőt, még gyerekverseket is, de mindig csak a lét értelmét kerestem: minek élünk, ha meghalunk?” Igen, teszem hozzá én: a kábítószertől, dohánytól, italtól talán lehet szabadulni (ideig-óráig?), lehet néha más képet adni-mutatni magunkról, mint amilyenek vagyunk, de magát senki meg nem tagadhatja, ahogyan nemes egyszerűséggel mondták a falusiak: senki nem bújhat ki a bőribül, Csorba sem tudott. S miközben ilyen filozofikus „magasságokban” jártunk, mintegy az élet teljességét igazolva, igyekeztem megigazítani a béna költő pelenkáját, ő pedig, észrevéve fintoromat – mert még abban az állapotában is mindenre figyelt – azt mondta: „Ugye, sz@rba nyúltál? Hát, ne haragudj, én már csak így vagyok. És nem tudom, mi értelme ennek, mi értelme így…” és könnyezni kezdett, mert már jóval előbb, öregkora kezdetén is mind érzékenyebbé vált és sokszor elsírta magát, ha megkérdezték, hogy van. „Hát csak így…”

* „A történelemben a szurokláng (vagy szurokfáklya) egy hagyományos világítási és jelzőeszköz volt. A szurok (fanyers kátrány vagy kőszénkátrány szilárd maradéka) rendkívül jól és tartósan ég, nehezen alszik el a szélben.
Jelzőtűz: Régi szövegekben őrtüzekként, várak és dombcsúcsok jelzőfényeként említik, amellyel a közelgő veszélyt (például ellenséges betörést) jelezték.
Világítás: Kastélyok, börtönök és hajóterek sötét folyosóit világították meg vele fali tartókban.”
(Idézet az AI által adott válaszból. A fáklya, őrtűz, jelzőtűz hasonlat nem véletlen: a költőt, a gondolkodó, előrelátó embert Csorba többször hasonlította fényhez, fényt adó lámpához:

Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr
s nem a fényben világít nem a fénynek
Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai
az éjszaka falán tapogatóznak

Csonkulni másokért az az igazi épség.

(Ezt a sort választottam a Csorba Társaság jelmondatának is.)
És mennyire igaz, amit a saját szeméről ír: meglágyult a szeme éle, / hogy a szurok-láng* meglohadt szemében. Jobban nem is lehet jellemezni: örökké fürkész, mélytüzű fekete szemét, mellyel annyi női szívet is megbolondított… főként plátói szerelemre.

Jöjjön hát a vers:

A TAVASZI KERT ÉS GAZDÁJA

Kijött megint
Nem látszik rajta semmi különös

Próbáljuk mosolyra deríteni
talán sikerül végre

Emlékszünk: addig már-már eljutottunk
hogy meglágyult a szeme éle
hogy a szurok-láng meglohadt szemében

Tanult-e ő is valamit?
Mi tanultunk s vizsgáztunk is sokat
még nagyobb türelemmel
foglalkozunk vele

Ha kicsit ő is –
E nyár esetleg mindent rendbe hozhat

Van benne készség:
szépelgéseinken
el-eltűnődik szelid nyugalommal

Csak ne bámulna annyit
téli halottainkra

Megjelent: Észrevételek. Bp. : Magvető, 1976 és Öv Bp. : Magvető, 1978.

A blog második témája Szabó László Gyula professzor város- és gyógyszerészettörténeti történeti szempontból is fontos írásainak ismertetése. 

Egyiket ide be is másolom.

Itt pedig olvashatják Szabó László Gyula professzor másik, Szerecsen Gyógyszertártól a Pécsi Tudományegyetem Gyógyszerész-tudományi Karáig című fontos tanulmányát.
Végül, hogy teljesen képben legyünk „gyógyszer- és gyógyszerészettörténetileg”, itt olvashatnak a PTE Lárencz László Gyógyszerésztörténeti Csoportról és Szabó professzor szerepéről a csoport létrejöttében.
Kérem, fogadják szeretettel, olvassák figyelemmel vendégszerkesztőnk, Szabó László Gyula tudománytörténetbe „becsempészett” város- és gyógyszerészettörténeti bemutatóját.

Köszönöm figyelmüket.