A hőség összezavar. Gondolom, sokakat. Engem például annyira, hogy általában csak este 10 és éjfél között tudok dolgozni. Az meg kevés. De azért megpróbálom.

1. Ma sikerült a letöltés, így megint a Csorba youtube-csatornáról jelentkezem két verssel. Klasszikusok…

Nagy László: Ki visz át a Szerelmet. Előadja Benkő Péter
Szabó Lőrinc: Szövetség. Előadja Piros Ildikó.

Csorba youtube csatornájára feltöltött videók listája itt megtekinthető. (183 cím; 2025. 07. 12.)
Kövesse figyelemmel a Csorba Győző honlapot, mert néha, amikor nem működik a letöltés, a blogok első pontjában a youtube-ról ajánlok verseket, nem Csorba youtube csatornájáról! (Az első pontban mindig jelzem, hol lehet elérni a klipet.)
Nem mindig hétvégén frissítek, ezért, kérem, kattintson időnként a honlapra, ajánlja az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a youtube oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai Csorba vers ajánlatomból:

[Az élet minőségét…]

Az élet minőségét (s mindenét, ami érzékszervet elégít ki és szellemi-lelkiséget) s méginkább értékét a legkülönfélébb kivételek ellenére én állapítom meg, éspedig rendkívül szuverén módon.
Idegesít, ha amiatt zaklatnak, hogy egy nő, akit kedvelek, primitív, buta, selejtes. Ami engem benne izgat, nyilván olyasvalami, ami másból hiányzik. Hogy ez mi? Hogy éppen barna a haja? Széles a csípője? Hogy peckesen jár s ugyanakkor álmatag?
De hölgyeim (esetleg uraim)…! Önök nem éppen így vannak?
Talán nekem adakozóbb a fantáziám? S ezért gazdagabb vagyok? („… nem bírt magának mindent vallani, s ráaggatott díszeiből egy nőre”. [Ady])
Akikre sok fér, azok a legszegényebbek. Nem egyik oka-e ez a szexepilnek? Meg aztán a mindenkori adakozó jóérzése. Mert adni jobb, mint kapni.
Ne akarjanak racionális magyarázatot!
Itt fordul elő az a fura eset, hogy egy hosszú sorozat „nem” (vagy mínusz) összeadva igen-t (vagy pluszt) ad.
Azzal viszont, hogy telerakom mindkét kezét, teleaggatom tetőtől-talpig az én kincseimmel, lehetővé válik, hogy aztán a tenyerem tartsam elé, s ő ismételten megtöltse. Olyan ez, mint amikor a szülő pénzt ad a gyermekének, hogy az az ő számára vehessen ajándékot. Ilyenkor a kéz válik fontossá, amelyik adja, nem az ajándék eredete.
A lelki higiéniához a magamfajta embernél hozzátartozik az efféle szemfényvesztő társasjáték. És hagyjanak békén az erkölccsel s az illemmel! A megbotránkozások még annak az életellenes szemléletnek maszkás fattyai, amely szemlélet terrorisztikus erőszakosságával nagyon riadttá, gyámoltalanná igyekezett tenni az embert, hogy eszközül bármire fölhasználhatóvá váljék.
Ha szégyellnem kell viselkedésemet és véleményemet – örömmel vállalom a szégyent. Ez kívül van rajtam, lelki higiéniám pedig belül. És az utóbbi nekem fontosabb amannál.
A múzsa eltünhet, ha a mű megmarad. El is tűnik a tapasztalatok szerint.
De ameddig ihletni képes, bűn elkergetni.

(1983. V. 23.)

A töredékesen megmaradt filozofikus írás a Hátrahagyott versek című kötetben [Pécs : Pro Pannonia, 2000] jelent meg. A honlapon is közöltem ezt a szöveget, méghozzá ott úgy, ahogyan a versesfüzet kézírásos oldalain a költő a füzetlap szélessége miatt tördelte. A vers (tkp. prózai gondolatfüzér, szöveg) elején a magyarázat, vélem, mindenki számára érthető. A költőt tökéletesen leíró-jellemző mondatot pedig maga Csorba adja meg:

„Az élet minőségét (s mindenét, ami érzékszervet elégít ki és szellemi-lelkiséget) s méginkább értékét a legkülönfélébb kivételek ellenére én állapítom meg, éspedig rendkívül szuverén módon.”

Valóban, Csorba mindig, mindenben szuverén módon járt el, sokszor már bántóan: más véleménye nem érdekelte. Különös, hogy a szövegben ezt a viselkedést éppen a nőkkel kapcsolatban mutatja be:

„Idegesít, ha amiatt zaklatnak, hogy egy nő, akit kedvelek, primitív, buta, selejtes. Ami engem benne izgat, nyilván olyasvalami, ami másból hiányzik. Hogy ez mi? Hogy éppen barna a haja? Széles a csípője? Hogy peckesen jár s ugyanakkor álmatag?”

A gondolatok lezárásához talán magyarázat lehet, hogy az öregedő költőt megigézhette néhány fiatalabb nő, akikre „ráaggatott díszeiből” és emiatt megszólhatták ismerősei. De a költőnek ihlet kell, és ha nem a kert, a család, a város, a halál, az élet az ihletadó, akkor az lehet egy szép nő is. Nők, asszonyok, szerelem címmel itt közöltem egy bevezetőt Csorba hasonló tartalmú verseihez. A témához tartozó verseket pedig itt válogattam össze. Megjegyzem, ehhez a válogatáshoz eredetileg más bevezetőt írtam, azonban azt Margitka – a költő felesége – kérésére változtattam a fenti címen olvashatóra. Szerintem az eredetiben nem volt semmi kegyeletsértő, de természetesen eleget tettem a feleség kérésének.

5. Birkózom Nagy Imre olvasónaplójával. Birkózom, de ez a birkózás öröm is egyben számomra. Nehéz a szöveg korrektúrája, azért is, mert a szerző külön felhívta a figyelmemet, különös gonddal végezzem, nehogy elütések betűhibák maradjanak a szövegben. De öröm a munka, mert közben újra és újra rácsodálkozhatok ismerős szerzőkre, művekre, de felfedezhetek még többet olyant, akit/amit még talán hírből sem ismertem. És újra és újra rácsodálkozhatok Nagy Imre hihetetlen munkabírására, még inkább arra, mekkora szerelem számára az olvasás. Különösen megható, ahogyan vissza-visszatér egy műhöz, szerzőhöz, ahogyan egy-egy könyvről, mint fizikai egységről ír, vagy ahogyan feleségét belevonja műélvezetbe: felolvassa neki a részleteket, vagy az egész kötetet, ill. ahogyan felesége – írjuk már le a nevét úgy, ahogyan a professzor a „könyveinek könyvében” szólítja: Gyöngyi – felhívja a figyelmét arra: ez a könyv biztos érdekelne téged és meg is veszi neki ajándékba.

Nézzünk hát egy olvasmányleírást. (Természetesen Nagy Imre „vendégoldalán” is megtekinthető.)

„Korunk hőse. Esténként Lermontov regényét olvassuk Gyöngyivel. Pontosabban: én felolvasom a szöveget, ő pedig hallgatja. Vannak művek – a XIX. századi regények (még) ilyenek –, amelyeket hangosan kell olvasni, mert ez a befogadás intenzívebb formáját teszi lehetővé. Áprily Lajos szép fordítása pedig méltó közvetítője a lermontovi szólamnak. (Mihail Lermontov: Korunk hőse. In: M. L.: Válogatott művei. Bp. Európa Könyvkiadó, 1974. 505-674.) A regényt, azt hiszem, most olvasom harmadszor, és a saját befogadói tapasztalatomon (és egykori tanulmányaimon) túl Borisz Eichenbaumtól is tudok egyet és mást róla. (Borisz Eichenbaum: Korunk hőse. In: B. E.: Az irodalmi elemzés. Bp. Gondolat, 1974. 320-393.) Az orosz irodalom a század harmincas éveiben váltott át líráról prózára (a csendes(?) prózához leszállok, írta valahol Puskin), s ez a kisepikai formák ciklusokba fűzésével járt, Eichenbaum Lermontov regényét (sőt, a Holt lelkek-et is) olyan elbeszélésfüzérnek tekinti, amelyet a főhős személye és a jellegzetes elbeszélői hang tart össze. Ő hívta fel a figyelmet a mű kettős kompozíciójára, amely a történet és az elbeszélés időrendjének elkülönítéséből származik. A történet kronológiája szerint Mary hercegkisasszony és Pecsorin esete megelőzi a többit, az elbeszélés rendjében viszont követi Bela és a „vízisellő” (ruszalka) történetét. (Pecsorin a Grusnyickijjal vívott, Mary hercegkisasszonnyal kapcsolatos párbaj után kerül Makszim Makszimicshoz az erődbe, ez utóbbi lesz az, aki elmeséli az elbeszélőnek Pecsorin történetétét (történeteit), majd tőle kapja meg a főhős naplóját, aki ez által maga is elbeszélővé válik.) Kíváncsi lettem, mit mond erről a regényről egy mai szlavista. Levettem a polcról Szilágyi Zsófia: „volt benne valami különös” M. Ju. Lermontov Korunk hőse című regénye címmel megjelent PhD disszertációját. Számomra olyan volt Eichenbaum világos értekező prózájának rendezett, saját tervezésű épülete után, mint egy túl nagy telekre épített házikó, amelyről elfelejtették lebontani a (nem méretarányos) állványzatot. Néhány hasznosítható megfigyelést azért találtam benne (ilyen volt Lermontov kaukázusi tájleírásai és Puskin Erzerumi utazás című elbeszélése intertextuális kapcsolatának elemzése), de amikor oda értem, hogy Perzsia (és Mary perzsa papucsa) valójában halmotívum, merthogy Pecsorin Perzsiából visszatérve hal meg, ami nem is lehet véletlen, mert mindkét névben szerepel a Pe hangkapcsolat, akkor kénytelen voltam a rakoncátlan értelmezői fantázia túlburjánzását magamban elmarasztalni. Eichenbaumnak elhiszem, hogy a hős által a párbaj előtti éjszakán olvasott Scott regény, a Puritánok utódai, azaz az olvasás aktusa a szerzőnek és Pecsorinnak a dekabrista hagyományokhoz való kötődéséről hírt adó rejtett üzenet, Szilágyi Zsófia formalista okoskodását ellenben olykor kételkedve fogadom. (A Heine-vers – Ein Fichtenbaum steht einsam – Lermontov általi fordításában viszont a nemek kapcsolatának megváltoztatása, „nőneműsítése” – szoszna, palma – valóban átalakítja a vers üzenetét, ahogy Szilágyi megfigyeli.)
A regényszöveg koncentrikus köreinek középpontjában Pecsorin, a „korunk hőse” rejtélyes alakja áll. Több nézőpontból, különböző megfigyelők egymásétól eltérő pozíciójából ábrázolva, alakja próteuszi jelleget ölt. Olyan ember, akinek „a szeme akkor sem nevetett, amikor ő nevetett”. „Olyan vagyok, mint a kalózvitorlás fedélzetén született s felnőtt tengerész”, mondja magáról, akinek lelke összeszokott a viharral. (Erre nézve ott van még a Vitorla (Párusz) című közismert, többször magyarra fordított vers.) Egyszerre hős és elbeszélő. Neve is többjelentésű: a Pecsora folyónévből származik (ahogy Anyeginé is az Onyegából), de a pecsora mint köznév barlangot is jelent. Ez is a figurát övező termékeny homályra utal. (Piros pont Zsófiának.) Nem utazgató tiszt, mint a narrátor (bár lehet, hogy ez sem csupán efféle), hanem valószínűleg száműzött, akinek állandó úton levése az olvasót is arra serkenti, hogy ő is járja be a hőshöz vezető utat. Persze, mikor elérnénk, ő tüstént tovább utazik, s vigyáznunk kell, nehogy Grusnyickijt, a paródiáját találjuk a helyén. Kételye, öniróniája a koré. A régieknek jobb volt, olvassuk egy helyen, mert ugyan tévedésből tévedésbe botladoztak (amelyeket azonban egy ideig igaznak gondoltak), míg viszont mi kételkedésből kételkedésbe zuhanunk. De ebből a zuhanásból azért meg lehetett alkotni ezt a regényt. Vele megfordul a gravitáció iránya: fölfelé. És ahogy múlik az idő, egyre följebb. (ápr. 21.)

A tartalomjegyzéknek inkább névmutatónak kellene majd lennie, hiszen csak ebben az egy kötetben is mennyi adat van. Csak hevenyészve:

Első, ugye, maga a szerző és a cím:

Lermontov, Mihail: Korunk hőse

Aztán az olvasmány elemzésében előforduló nevek és címek:

Eichenbaum, Borisz: Az irodalmi elemzés (Gondolat, 1974.)
Eichenbaum, Borisz: Korunk hőse. In: Az irodalmi elemzés (Gondolat, 1974. 320-393 p.)
Gogol, Nyikolaj Vasziljevics: Holt lelkek.
Szilágyi Zsófia: „volt benne valami különös” : M. Ju. Lermontov Korunk hőse című regénye
Puskin, Alekszandr Szergejevics: Erzeumi utazás
Scott, Walter: Puritánok utódai
Heine, Heine: Ein Fichtenbaum steht einsam
Lermontov, Mihail: Vitorla (Párusz)
Puskin, Alekszandr Szergejevics: Anyegin

Külön kérdés a műben szereplők nevének felvétele, pl.

Pecsorin/Pecsora In: Lermontov: Korunk
Anyegin/Onyega In: Puskin: Anyegin.
Grusnyickij: In: Lermontov korunk hőse

És végül, de elsősorban: a Gyöngyi név feloldása: Mathia Gyöngyi, Nagy Imre felesége.

És a nevek, címek egységesítéséről (átírási formák, névváltozatok) nem is beszéltünk. (Hagyjuk is, ez talán csak könyvtárosi okoskodás… Mellesleg: az ilyen okoskodásra de sok időm elment egykor munkahelyemen a könyvtárban…)
Könnyen átugorhatnánk a problémahalmazt, ha legyintenénk, legyen csak a szerző és a műcím, de mennyi értékes adat maradna homályban úgy? Hát, nem tudom…
Azt is hamar észlelhetjük majd az „olvasónapló” lapozgatása közben, az irodalmárból több helyen „kibújik” az író, pl. itt, az elemzés végén:
„A régieknek jobb volt, olvassuk egy helyen, mert ugyan tévedésből tévedésbe botladoztak (amelyeket azonban egy ideig igaznak gondoltak), míg viszont mi kételkedésből kételkedésbe zuhanunk. De ebből a zuhanásból azért meg lehetett alkotni ezt a regényt. Vele megfordul a gravitáció iránya: fölfelé. És ahogy múlik az idő, egyre följebb. (ápr. 21.)”

És milyen érdekes: az emlegetett Vitorla című vers előcsalogatja valamikori emlékemet. Már nem tudom hol, melyik iskolámban, az akkoriban kötelező orosz nyelvoktatás, amelyet éppen annak kötelező mivolta és az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok” erőteljes hatása miatt egyáltalán nem kedveltünk (a Magyar Rádió egykori híre szerint „Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok tisztjei megkapták első magyarországi öröklakásukat”- nem ellenőrzött forrás), kötelező volt ezt a verset megtanulni oroszul is. És „beugrott”: Beléjet párusz agyinokij / V tumane morja golubom… (Itt el is olvashatják, oroszul és magyarul is, több fordításban.)

Puskin. Oreszt Adamovics Kiprenszkij festménye (1827)

Lermontov, Mihail A 347. Csorba blog mellékelte

Zichy Mihály: Biela (Bela) Lermontov: Korunk hőse)

Egyelőre tehát fogadják szeretettel a bemutató elemzést: Lermontov, Mihail: Korunk hőse In: Nagy Imre: Társasutazás.