[Az élet minőségét…]
Az élet minőségét (s mindenét, ami érzékszervet elégít ki és szellemi-lelkiséget) s méginkább értékét a legkülönfélébb kivételek ellenére én állapítom meg, éspedig rendkívül szuverén módon.
Idegesít, ha amiatt zaklatnak, hogy egy nő, akit ked-velek, primitiv, buta, selejtes. Ami engem benne izgat, nyilván olyasvalami, ami másból hiányzik. Hogy ez mi? Hogy éppen barna a haja? Széles a csípője? Hogy peckesen jár s ugyanakkor álmatag?
De hölgyeim (esetleg uraim)…! Önök nem éppen így vannak?
Talán nekem adakozóbb a fantáziám? S ezért gazdagabb vagyok? („… nem bírt magának mindent vallani, s ráaggatott díszeiből egy nőre”. [Ady])
Akikre sok fér, azok a legszegényebbek. Nem egyik oka-e ez a szexepilnek? Meg aztán a mindenkori adakozó jóérzése. Mert adni jobb, mint kapni.
Ne akarjanak racionális magyarázatot!
Itt fordul elő az a fura eset, hogy egy hosszú sorozat „nem” (vagy mínusz) összeadva igen-t (vagy pluszt) ad.
Azzal viszont, hogy telerakom mindkét kezét, tele-aggatom tetőtől-talpig az én kincseimmel, lehetővé válik, hogy aztán a tenyerem tartsam elé, s ő ismételten megtöltse. Olyan ez, mint amikor a szülő pénzt ad a gyermekének, hogy az az ő számára vehessen ajándékot. Ilyenkor a kéz válik fontossá, amelyik adja, nem az ajándék eredete.
A lelki higiéniához a magamfajta embernél hozzátartozik az efféle szemfényvesztő társasjáték. És hagyjanak békén az erkölccsel s az illemmel! A megbotránkozások még annak az életellenes szemléletnek maszkás fattyai, amely szemlélet terrorisztikus erőszakosságával nagyon riadttá, gyámoltalanná igyekezett tenni az embert, hogy eszközül bármire fölhasználhatóvá váljék.
Ha szégyellnem kell viselkedésemet és véleményemet – örömmel vállalom a szégyent. Ez kívül van rajtam, lelki higiéniám pedig belül. És az utóbbi nekem fontosabb amannál.
A múzsa eltünhet, ha a mű megmarad. El is tűnik a tapasztalatok szerint.
De ameddig ihletni képes, bűn elkergetni.