Rom Viktor és a kis bula. Tan-románc

 Rom Viktor és a kis bula 

         Tan-románc

Rom Viktor ül s magába néz…
Rom Viktoron senki se látja,
hogy átejtették csúfosan.
Méghozzá holmi bulácska. 

Szemét forgatta -, így tehát egy
„szemforgató” s – mi furcsa! –
még „szemvető” is, mert lám szemet
vetett szegény mufurcra. 

Az eszéért kell neki – szólt a mese –
nem tör semmi egyébre.
Rom Viktor föl se fogta még,
s máris kikerült a jégre.

A kis bulácska mondta: „Hopp!”,
s Rom Viktor nyomban ugrott,
és vállveregetést kapott
s olykor egy-egy kockacukrot.

Hogy fortélyos lett volna a
bulácska? Hát az lehetség.
A fortélyhoz nem sok kelletik,
csak némi (nemi?) tehetség. 

Abból meg… Rom Viktor viszont
képzelgőnek fenejó volt,
és „lángeszű” jelzőt kapott
minden zavaros (toba) hóbort 

Ha hallgatott a kis bula:
bölcsebben nála senki,
Ha mukkant: „Mily csodás beszéd!”
– Rom Viktor égre zengi.

S történt, hogy a kis bulácska mást
kívánt -: kíván(at)os volt.
Már kockacukrot nem, de fogott
egy új palit, no meg ostort.

Az ostor Rom Viktor farát
csipkedte -, a kis buláét
(mármint a farát) amaz új pali,
s joggal – deltás vonaláért. 

S a kis bulába, kinek csak okos
partner volt mindig a vágya,
ő gyömködi most a tudást, ha nem is
közvetlenül az agyába. 

Rom Viktor ül, s tükörbe néz,
és köpködi bőszen a tükröt,
s fogadkozik, hogy így meg amúgy,
és lát egy jókora ökröt. – 

Ám annyit esetleg megtanult:
ha észt mond holmi bulácska,
tán nem is erre gondol az ártatlan
valami, valami másra.

 

Megjelent: Élet és Irodalom. 1982. II. 12. p. 9.; Hátrahagyott vesek