Jó hajcsár vagy s tudsz, hogyha kell, szavalni.

Úgy véled, ez már épp elég:
dosztig kijár vedelni, falni.

Csorba nem egy emberről ír itt, hanem egy ember(?)típusról: a mindenféle szöveg(elés)ből (ingyen)élőkről, azaz az pl. „örök politikusról”.

Ha valaki nem értené az utolsó két mondatot, Csáky szalmájáról és Csáky Lászlóról itt olvashat érdekes történeteket. Mindegyik epigramma megjelent szinte mindegyik válogatott verseskötetben és az Összegyűjtött versek c. kötetben is.

Alaptételek a „politikus Csorbáról”.

1. Csorba, amint szokták mondani, a lélek, a család, a kert költője volt.

2. Politikai verseket nem írt, legföljebb áttételesen utalt politikára, mint például az epigrammákban.

3. Politikai pártnak csak egyszer volt tagja, annak is csak rövid ideig, az 1945 utáni zavaros időkben. (A Parasztpártnak, amíg a kommunisták be nem olvasztották az MDP-be. Ld. később.)
3. Csorba „politikai”, „közéleti” verseiről itt készítettem egy összeállítást. (Még fejlesztés alatt, de így is hasznos talán.) Ennek leginkább kidolgozott része a Hátrahagyott versek politikai töltetű verseinek ismertetése. (Nyilván nem véletlen, hogy ezek életében nem jelenhettek meg!)

4. Olyan politikusról nem tudok, akit föltétlenül szeretett volna, olyanról viszont igen, akit megvetett. (Hitler, Sztalin, Szálasi, Rákosi, Marosán, Kádár stb.) További magyarokról nem merek írni még most sem (ld. szerencsétlenül elbarmolt ún. rendszerváltoztatás), nem akarok rosszat hozni a költőre holtában.

5. Természetesen volt olyan politikus, akivel úgymond normális viszonyt ápolt, hiszen nem állhatott kívül a rendszeren, amiben élt. Maga így fogalmazott erről:

Itt nincs szükség semmilyen magyarázatra, elemzésre. Csak megerősíteni tudom, úgyis, mint aki negyedszázadot Csorba közvetlen közelében élt: nem hallgatott soha csábra ijesztgetésre, s mindig kedve szerint írt, soha nem írt megrendelésre. S valóban, a kor azon kevés költőjének egyike, akinek soha egyetlen verssorát nem kellett megtagadni. Ennek az önállóságnak azonban nagy ára volt: az exlex állapot, a se bent, se kint, kicsit arra hajaz, amit Antall mondott 1956 forradalmának és szabadságharcának leverése után: alámerülünk. S hiába csúfolta ki Antallt Csurka, a túlélésnek ez volt az ára. Mert mit tehetett Csorba? Három lányáért és a feleségéért volt felelős, ráadásul fél karja miatt ő is rájuk szorult, egyedül nehezen tudott meglenni. (Az utazás is ezért jelentett neki gondot, hiszen mindenhová nem vihette magával Ancikáját. (1947/1948-as Itáliai útján ott voltak neki kísérőnek legjobb barátai: Takács Jenő és felesége Pasteiner Éva, Takáts Gyula stb.) Egy ilyen ember nem megy csatába. A hozzá hasonlók fegyvere az ész, a kitartás, ha szükséges az okos cselezés, és főként az olyan területeken végzett tevékenység, ahol fél karral is lehetett alkotni. Csorba megtalálta a költészetben erre a módot. A cselezésre pl. a tanmeséket, vagy éppen az epigrammákat. Nincs néven nevezett szereplő, de mindenki tudta, miről, kikről szól a vers:

Mai La Fontaine, a vers a költő előadásában.
Mai La Fontaine. Századunk diktátorainak. Előadja Csákányi László. Videófelvétel.

MAI LA FONTAINE

Századunk diktátorainak

Az oroszlán − mert az oroszlánságok
sorra dőltek meg -, hogy védje uralmát,
úgy határozott, demokratizálja
abszolutisztikus hatalmát.
Nem parancsolni: megbeszélni,
meghányni-vetni, megvitatni, −
érvekkel fog alattvalóinak
helyes utat mutatni.

S történt egyszer, hogy híre járt:
a szamár olyasmit iázott,
hogy az udvar s állítólag maga
az oroszlán is egy s másban hibázott.

Hívatták őkelmét legott,
s az udvar népe összegyűlt:
farkas, róka, sakál, hiéna,
s persze a nagyúr is közéjük ült,
s jóságos arccal várták a szegény
tévelygőt; az jött is lógó fülekkel.

„Hibáztunk, sőt én is hibáztam:
ilyesmit mondogatsz; jól van, de hidd el
− kezdte a fő-fő −, helytelen
a kérdéshez viszonyulásod.
Hanem tárgyaljuk meg! Szabad legyen
a felvetés: ellenséges hatások,
és nem a jószándék beszélt belőled.
Képzetlen vagy, s… különben is
furcsákat hallottam felőled.”

És fejtegette szeliden,
hogy így meg úgy, és egyet-egyet
morrant, mintegy véletlenül.
Aztán az udvar népe: „Tetted
− szólt a farkas − anarchikus!”
Szólt, s mellékesen vicsorított.
Majd a többi vádolt, tanított.
S a végén melankolikus
hangon megint az úr: „Nos hát, felelj,
vitatkozzál, cáfolj!” − és önfeledt
ásítással kinyújtogatta
két mellső lábát s rajt a körmöket.
S az udvarnép vele. Szegény füles meg
izzadt és fázott, majd kinyögte halkan:
„Vitatkozzam? Minek? Vétkes vagyok,
minden szótok cáfolhatatlan.”

Az oroszlán ekkor: „Lám, így helyes,
hogy szabad eszmecserében beláttad
botlásodat”. S hozzá: „„Élj boldogul,
eredj, és eztán tartsd a szádat!”

Tanulság? − Nincs ebben tanulság.
Vagy tán ha volna:
kiket illet, soha meg nem tanulják.

Ezt sem kell elemezgetni. Kit érdekel, milyen módon, milyen verstani, nyelvtani fogásokkal érte el a hatását a vers: a briliánsan megfogalmazott mondandó a lényeg. S ki ne ismerne rá a maga oroszlánjára, kis szemétdombjának kiskakasára és annak sleppjére. És a leleplezéssel a költő egyben megnyugtat: én látom, ki vagy, hogyan machinálsz. Mert a leleplezés magában hordozza a bűn, a bűnös megsemmisítését. És még mondja valaki, hogy Csorbának nem volt közéleti verse? Mi ez, ha nem „közéleti vers”?

Csorba egyik legfontosabb interjújúban 1988-ban a kiváló szerkesztőnek Eszéki Erzsébetnek így válaszol:
„– Legújabb kötetében, A szavak bolyhaiban szerepel egy vers, a címe: 1945. május 9. Furcsa, hogy nem korábbi könyvében olvashattuk, hanem most, 1988-ban. Ennyire megrázó a jó negyven év előtti élmény?
– Egyszer hazafelé menet a villany kialudt az utcánkban. Ekkor idéződött föl bennem az emlék, milyen nagy élmény volt, amikor 1945. május 9-én hirtelen kigyulladtak a fények. Nem kellett többé besötétíteni, az utcák ragyogtak, a lámpák, a járókelők megálltak, tapsolni kezdtek. Olyan volt, mint egy színházi jelenet. Más, akár egy illat is képes fölidézni bennem régi élményeket. Álom, hangsúly, szín, szép nő, bármi megindíthat egy érzelmi-gondolati folyamatot. Mindenből vers lehet nálam.
– Van értelme közéleti líráról beszélni? Mit jelent ma a közéletiség? Például az 1945. május 9. című verset?
– A jó líra mindig közéleti. Szabó Lőrinc talán nem közéleti? De az, mert jó költő. Vagy: van ma olyan óvodát járt gyerek, aki nem fújja Weöres Sándor verseit? Kit lehet közéletinek nevezni, ha nem Weörest? Korlátolt fölfogás, hogy csak akkor találkozik a költő a valósággal, ha elmegy, mondjuk, egy gyárba.
– Nyugodt embernek látszik, kiegyensúlyozottnak. Félrehúzódva él. Mivel lehet kilendíteni a nyugalmából? Bántja-e a hiánytársadalom, a pimasz hang az üzletben, étteremben, az úrhatnámság, a kiskirályság?
– Minden kihoz a sodromból. Az a szerencsém, hogy a feleségem áldott nyugalmú ember. Én nem merek elmenni vásárolni, mert biztos összeveszek az eladóval. Feldühít minden slendriánság, hanyagság, becstelenség. Gyorsan föl tudok háborodni. Csak fegyelmezem magam.”
Magyar Nemzet, 1988. júl. 30. 9. p. = Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék. Interjúk. Bp. 1990, Múzsák. 112–116. p. Ajánlom mindenkinek a teljes interjú elolvasását, itt.

Egy másik jellemző idézet: „Emlékszem például arra, hogy egyszer Szántó Tibor azzal jött vissza, hogy egy epigrammámról a lektor megállapította, nem közölhető, mert Rákosi elvtársra is vonatkoztatható. Az volt a lényege, hogy vannak, akik annyira beleszerelmesedtek az autóba, hogy még vécére is azon szeretnének menni. Én csak annyit jegyeztem meg, hogy ha magára veszi, akkor igen, akkor rá is vonatkozik.” (A város oldalában.)

Csorba nem félt, senki előtt nem alázkodott meg, aztán utána persze eszébe jutott, milyen bajba kerülhetett volna:
„Hogy el ne felejtsem: 1944. november 12-én megnősültem. Fenyegető, vészes körülmények között: már majd egy hónapja tartott a nyilas uralom.
Kezdett körülvenni a gyanakvás. Egyszer közvetlen főnököm, aki hobbyként bútorokkal, lakásberendezéssel foglalkozott, áthívott a polgármesteri hivatalba (a nyilas polgármesterébe).
– Fel kell akasztanom egy Szálasi képet. Nem jössz velem? – Azt feleltem:
– Ha Szálasit kell akasztani, akárhová elmegyek.
Valahogyan kiszivárgott.
Egy másik nyilas vezető – azelőtt barátom – megnyugtatott, hogy csak régi ismeretségünk ment meg attól, hogy nem ad át a rendőrségnek. Egyik vitánk alkalmából azt találtam neki mondani, hogy erkölcstelen gazemberség a háború folytatása és az emberek oktalan pusztítása.” (Vallomások, interjúk, nyilatkozatok.)

Még két történet Csorba és a hivatali főnökei meg az (egy)párt viszonyáról. Ez sem változott élete végéig.

„CSI: – Veled mi történt 56 után?
CSGY: – Én még az 56-os napok előtt lemondtam a könyvtárvezető helyettesi megbízatásomról. Ugyanis a vezető olyan ember volt, akivel nem lehetett együttműködni. Amikor hazaértem, megtudtam, hogy engem, míg Németországban voltam, megbíztak ismét a helyettes vezetői feladattal; a tényleges vezetőt pedig felfüggesztették, bíróság előtt is állt. Úgyhogy én voltam a könyvtárért felelős, és a felelősségem kiterjedt mindenre. 56 után be kellett adnunk egy jelentést a minisztériumba az egész megye működéséről. Hála istennek, gondoltam, most itt van az alkalom, hogy megírjam, mi történik valójában. És akkor megírtam, hogy szétzilálódott az egész könyvtárhálózat. Jött a könyvtári osztály akkori minisztériumi vezetője, és már mikor belépett hozzám, fanyalgó képet vágott. „Nem voltam megelégedve a jelentéseddel.” Erre én megkérdeztem, hogy miért nem. „Pesszimista.” Megdühödtem. „Most irodalmi pályázatot hirdettetek, vagy pedig jelentést kértetek?” „Miért mondod, hogy irodalmi pályázat?” „Mert tudtam volna ám sokkal szebbet is írni, úgy, hogy ujjongott volna az egész minisztérium. Én azt hittem, hogy végre eljött az ideje annak, hogy lehet igazat is írni. És én megírtam az igazat.” Akkor kicsit csendesebb lett, és mikor legközelebb jött, akkor már az ajtóból gratulált. „Még egyszer áttanulmányoztam a jelentésedet, alaposabban, és láttam, hogy igaz, amit írsz.”
Ilyen viszonyok voltak akkor, amikor hazajöttem, és észrevettem, hogy én vagyok a könyvtár felelős vezetője. Hát én ezt nem örömmel fogadtam. Takács Gyulától, aki akkor még osztályvezető volt a megyei tanács művelődési osztályán, kértem is, hogy csináljanak végre valamit, ne nekem kelljen végeznem ezt a könyvtárvezetői munkát. Emlékszem, Takács Gyula kicsit cinikusan rám mosolygott, és azt mondta: „Ez nekünk jó”. Kérdeztem tőle, hogy miért jó nekik? Erre úgy felelt, hogy „Azért, mert most legalább egy szakember csinálja a munkát”. Ott hangzott el az a mondatom, ami később híressé is vált, hogy igazság szerint szívesebben mennék a Mecsekre sétálni, mert nekem az volna a dolgom, ha én ihletet akarnék szerezni, nem pedig itt vesződni az emberekkel. Akkor Takács Gyula még meglehetősen merev volt, és kicsit cinizmusra hajló. [Csorba Takács Gyuláról később jókat ír, mert megértő és segítő kulturális vezető lett, nem kis mértékben éppen a Jelenkor alkotóinak és Csorbának a hatására. P. L.]
Semmit nem tudtam arról, hogy mi történt itthon. Kiderült, hogy Takács Gyula és egy mohácsi tanár, aki eléggé balos ember volt, a Szovjetunióban jártak éppen, tanulmányúton. Kérdeztem, hogy mikor hallották az itthoni híreket, hogyan fogadták. Takács Gyula elmondta, hogy a mohácsi tanár disszidálni akart: „Disszidálni? És hova?” „A Szovjetunióba.” Én erre nagyot nevettem, tudod, 56 kora nyarán avatták föl a Hunyadi-szobrot a Széchenyi téren, és azt mondtam, hogy ennek az embernek Hunyadi mellé kellene állítani egy másik szobrot, mert ilyet még soha nem hallottam, hogy valaki a Szovjetunióba akarjon disszidálni. Ezen ő is mosolygott, de később éreztem, hogy megbántottam vele. Ahhoz nekem nem volt sohasem hajlamom, hogy azért, mert valakinek rangja van, előtte meghajoljak. Mindig elmondtam a véleményemet, ha erre került a sor.”

Például Tüskés Tibor Jelenkor főszerkesztőségéből való leváltásakor is.

„Mikor Takács Gyula a végső szót kimondta, hogy Tüskésnek el kell mennie, mert ő kapta azt a feladatot, hogy az ítéletet ismertesse, akkor az utolsó délután még átjött hozzám a Megyei Könyvtárba. Átjött hozzám, és nagy izgatottan mondta, hogy öt órakor megy hozzá Tüskés Tibor, és közölnie kell vele elbocsátását. De mielőtt ez megtörténik, gondolta, eljön hozzám, és tájékoztat, mert hát mégiscsak nekem van Pécsett irodalmi értelemben a legnagyobb tekintélyem. Úgy érezte, mondta, illik, hogy legalább én megtudjam előre a döntést. Én akkor rettentő dühös lettem, és azt mondtam neki: „Miért nem annak az íróasztalnak mondod?” Meghökkenve nézett rám. Én folytattam: „Mert az is most már csak azt mondhatná, amit én. Hiszen már elintéztétek, hogy fölmondtok neki, fogadtatok hozzá magánszorgalmú kutyákat is.” Nem mondtam nevet. „Hát most én mit csináljak, mit csinálhatnék én ilyenkor?” Közöltem vele, hogy tudomásul veszem, de nem érdekel, hogy milyen rendelkezést hoztak. Ennek volt a következménye az, hogy amikor Takács Gyula visszament a megyei tanácsra, ezt Pákolitz Pistától tudom, és megkérdezték tőle, hogy mi volt nálam, akkor Takács Gyula röviden csak annyit mondott: „Kidobott.” Így történt.

Amikor Tibor megkapta a felmondását, visszament egy időre az iskolába tanítani. Velem meg mi történt? Engem megkértek, hogy maradjak Szederkényi Ervinnel, mert ő soha életében nem szerkesztett, nem tudja, mi az. Azt mondtam, hogy jó, rendben van. Még fél évig maradtam. Akkor elküldtem Takács Gyulának, a megyei tanács illetékes osztályvezetőjének egy levelet. Arra hivatkoztam, amire a nagy emberek szoktak, hogy előrehaladott korom és egészségi állapotom miatt kénytelen vagyok nagy köszönettel lemondani a szerkesztői állásomról. Kénytelenek voltak elfogadni, pedig tudták, hogy nem ez az oka.”

És végül egy tragikomikus történet arról, mit tehetett az ember a „végzet”, a pártba való belépés ellen.

„CSI: – Itt volt egy olyan fordulat az életedben, amit mindig iróniával emlegetsz: a párt…
CSGY: – Igen, igen. Tudod, én kellően és elég hamar tájékozódtam arról, hogy itt mi van. S mert jogász is voltam, meg könyvtáros is, hát roppant gyanakvással néztem kezdettől fogva a párt működését. [A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) sztálinista irányvonalat követő kommunista párt volt Magyarországon 1948 és 1956 között, amely 1948. június 12-én alakult a Szociáldemokrata Párt (SZDP) erőszakos felszámolásával és a Magyar Kommunista Pártba történő beolvasztásával. Az egyesülés a kommunisták dominanciájának platformján jött létre és megszüntette az SZDP-t. In: Wikipédia.] Hozzászámítom még azt is, hogy Boros főispánnál (aki kommunista főispán volt) voltam én átmenetileg titkár. Persze, nem Borostól idegenkedtem én, tőle csak jót tanulhattam, igen derék ember volt. Inkább azoktól a különféle opportunista alakoktól, akik a pártban próbáltak elhelyezkedni, azoktól borzadtam. Mint például a városi tanács akkori elnökhelyettesétől, aki egy földbirtokosnak a fia volt, vagy egy földbérlőé, innen Pellérdről, vagy Patacsról. Mindig hintó hozta be a Nagy Lajosba, mert oda járt. Azt hiszem, róla már beszéltem. Én egyszerűen nem akartam belépni semmilyen pártba. De amikor láttam, hogy az írók vagy az írófélék mind a Parasztpártban vannak, és a Parasztpártnak Várkonyi Nándor lett a helyi, pécsi elnöke, és Kanyar József, aki pedig Kaposvárról került ide Pécsre, volt a Baranya megyei titkár, akkor azt mondtam: rendben, akkor legyek én is parasztpárti. De hát egyszercsak szomorúan tapasztaltam, hogy a Parasztpárt megszűnt, illetve beleolvadt a Kommunista Pártba. Hát akkor én párton kívül maradtam, és örültem ennek.
De a feleségem főnökével, a szocdem polgármesterrel naponta találkoztam, hiszen naponta bementem a feleségemhez, hogy együtt menjünk haza. Becsületes ember volt, még a régi világból. Állandóan agitált, hogy lépjek be a Szociáldemokrata Pártba. Én kezdetben minden ilyen agitálást visszautasítottam. Egy határon túl viszont már nem tudtam ellenállni. Ott törtem meg, amikor azt mondta, csak az lesz a dolgom, hogy elmegyek a Szent István térre – ott volt nekik a pártközpontjuk –, és megnézem a könyvtárukat. De már semmit nem kell a könyvtárral sem csinálni, mert már van valaki más, aki ott dolgozik, csak adjak neki tanácsokat, hogy mit csináljon még, milyen könyveket vegyen és hogy rendezze el őket. Gondoltam magamban, jól van, akkor belépek. Azt mondtam a polgármesternek, hogy egyetlen feltételem van: az, hogy április elsején léphessek be. És valóban, április elsején írtam alá a nyilatkozatot, már csak azért is, hogy az április elseje igazoljon s így világos legyen, hogy részemről ez nem komoly.
CSI: – Arról az április 1-jéről utólag lehet tudni, hogy végül is szomorú nap volt. Azon a napon zárta ki a szocdem párt saját állítólagos jobboldalát, nyilván külső nyomásra.
CSGY: – Én arról akkor semmit nem tudtam. Alig léptem be, alig telt el néhány hét, egyszer csak kiderült, hogy bizony, én megint beolvadtam. Megint összezártak, illetve -szerveztek a Kommunista Párttal. Láttam, hogy amit én állandóan kerültem, most éppen abban vagyok benne. Kommunista párttag vagyok…
CSI: – 48 júniusának egyik reggelén tehát erre ébredtél…
CSGY: – Hogy júniusi reggel volt-e vagy sem, azt én nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy én először szándékkal léptem be a Parasztpártba. Nemcsak azért, mert minden író ott volt. Azért is, mert jóban voltak a kommunistákkal, és én azt hittem, hogy így megmenekülök attól, hogy a kommunisták magukhoz agitáljanak. Nem voltam én potentát akkor, de már ismertek itt és számítottak rám. Riadtan láttam, hogy a Parasztpárt megszűnt, és a Kommunista Párttal egyesültek azok, akik a vezetőségben voltak – a másik részük pedig, például Kovács Imre, disszidált. A tagság nem volt nagy, és azt sem tudta, mit csináljon.
Ez a harmadik párttagságom, ami akaratom ellenére történt, viszont nagyon komolynak látszott…
CSI: – A fúziót az újságból, a rádióból, vagy honnan tudtad meg?
CSGY: – Nézd, ez úgy volt, hogy 48-ban, illetve 47-ben már tulajdonképpen elkezdődött a Szociáldemokrata Párt sorvasztása. A Szocdem Pártnak volt két szárnya: egy baloldali, amelyik közelebb állt a kommunistákhoz, és egy jobboldali, amelyik inkább a kisgazdákhoz állt közelebb. De akkor a politikai és a katonai helyzet is olyan volt, hogy itt voltak még az orosz csapatok, és nyilvánvalóan azoknak a súlya érvényesült. Engem egyszer a polgármester egy szűk körben, az itteni szocdem vezetőkkel együtt elvitt egy szőlőbe, mert ott tartották a megbeszélésüket, és próbáltak valahogyan kibújni ez alól az összeolvasztás alól. Nem sikerült nekik, mert nagyobb erők, nem helyiek, hanem fölsőbb erők, Szakasits, Marosán már beléptek a Kommunista Pártba, és akkor már nem lehetett ellene semmit sem csinálni.
Jellemző az is, hogy mi történt a polgármesterrel, aki engem folyton agitált. Akkor ő elvesztette az állását, és Pestre nevezték ki a zálogházak országos igazgatójává. Nekem az volt a szerencsém, már másodszor életemben, hogy nem mentem vele. Mert el akart vinni magával engem meg a nejemet is, ugyanúgy, mint néhány évvel előbb Esztergár Lajos. Ez az ember is nagyon értelmes és becsületes volt, de hát vasmunkás volt eredetileg, és a műveltsége nagyjából ilyen szinten mozgott. A nejem sokszor fogalmazott helyette leveleket. Már a Horthy-világban is törvényhatósági bizottsági tag volt, és ott, a bizottságban erős ellenzéki tevékenységet fejtett ki. Budapesten nem sokáig dolgozhatott. Hamarosan őt is elvitték, és nyomtalanul eltűnt. Nemrég hallottam, hogy a börtönben meghalt. Ha akkor én is Pesten vagyok, akkor bizonyára engem is, legalábbis egy időre, a nejemmel együtt, kivontak volna a forgalomból.
CSI: – Vagyis megint vigyázott rád az angyal. És hogyan kerültél ki a pártból?
CSGY: – Utólag kiderült, hogy nagy veszélyben voltam. Az volt a szerencsém, hogy akkoriban azokat, akik az MDP-be a szocdemektől kerültek be, egy kommunista bizottság vizsgálta fölül, hogy megérdemlik-e a párttagságot. Vagyis igazolták őket. Ez, mondom, 48-ban volt, én viszont 47 szeptemberétől 48 márciusáig Rómában voltam. Így azok a szerencsétlen marhák, három nagyon primitív ember, akiknek igazolniuk kellett volna engem, azt hitték, hogy én a pápával református létemre megbeszéltem, hogy itthon mik történtek, és emiatt a pápa majd így csinál meg úgy… Mindenesetre kizártak engem akkor, ők javasoltak kizárásra, nem igazoltak, kitettek. De azért veszélyes helyzetben voltam, mert egy nagyon-nagyon rendes ember volt a polgármester-helyettes. Nyugaton lett kommunista, mert bányász volt, és kiment Belgiumba, Berki Fülöp volt a neve. Jó viszonyban voltunk. Becsülte a szellemi embereket, és ahogy nekem utólag elmondták, az ügyem tárgyalásakor azt mondta, ha engem kizárnak a pártból, vagyis nem vesznek át, az szégyen lesz a városra. Úgyhogy majdnem megmentett, akaratom ellenére. De szerencsére a szavazásnál mégis elbuktam. Örömmel hallottam, mert a nejem is benne volt a Szocdem Pártban, és ott volt a kizáratásomon.
Akkor történt az életemben az a mulasztás, amit mindmáig nem tudtam pótolni. Elhatároztuk Várkonyi Nándorral, hogy hálából, azért, hogy megúsztuk, elmegyünk Gyüdre gyalog – én mint református, egy katolikus kegyhelyre. Hálából, hogy kizártak. És én el is mentem oda, ahol Nándor már várt rám, és mégsem lett semmi a kirándulásból. Hihetetlenül sötét felhők gyülekeztek az égen, és Nándorral megállapodtunk, hogy nem indulunk neki, hanem inkább elhalasztjuk egy másik vasárnapra. És közben, 48 júniusában összevesztünk a jugoszlávokkal, mert az úgynevezett Internacionálé kitagadta Titóékat… Így a következő alkalmas vasárnapon már nem tudtunk kimenni, mert azt a részt is határsávvá nyilvánították. Külön kérelmeket kellett volna beadnunk, hogy megkapjuk az engedélyt, ha oda akartunk menni. Úgyhogy máig is tartozom Szűz Máriának.
CSI: – Egy máriagyüdi kirándulással…
CSGY: – Igen, egy máriagyüdi gyalogúttal. A zarándoklat végleg elmaradt.”

Mintha az elmaradt búcsújárás miatt kirótt isteni büntetés lett volna az a 42 év, ami utána következett…

Ezt a részt talán a versesfüzetben megtalált, 1963-ban írt [Jaj, a közösség…] című, a Hátrahagyott versekben megjelent töredékkel fejezem be.

[Jaj, a közösség…]

Jaj, a közösség összenyom!
– Bár a közösség nyomna össze!
Csakhogy a jámbor fátylakon
átnyomódik egy-egy magán-
próféta talpa, ökle

A következő,  talán már a megújult honlapon megjelenő blogban innen folytatom a politikus Csorba bemutatását.

Köszönöm figyelmüket.