A Csorba Győző Társaság 258. hírlevele. A Mozdulatlanság című kötet ismertetése

Folytatom a Csorba versesköteteket bemutató sorozatomat a Mozdulatlanság című, betűrendben 9., időrendben 1. önálló Csorba verseskötettel.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet leírása:
Csorba Győző: Mozdulatlanság : Versek. – Pécs : Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, Mayer A. Géza és Társai, 1938. – 48 p. ; 16 cm. – Fűzött.

A kötet pdf változataA kötet összes verse a Digitális Irodalmi Akadémia Csorba oldalán.

Két példány a Csorba Emlékszobában is látható, egyik az első tárlóban, a József Attila halálára írott versnél kinyitva.

A kötetről a képválogatást ld. itt. (A különböző minőség és méret a digitalizált kötetek különböző állapotából adódik. A képválogatáshoz az alább közölt két dedikálás után magyarázatot adok.)

A költő feleségének Margitkának és Noémi nevű lányának ajánlott példányok képei.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/04/Aj%C3%A1nl%C3%A1s-Ancik%C3%A1nak.jpg

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/04/Mozdulatlans%C3%A1g-aj%C3%A1nl%C3%A1s-No%C3%A9minek-1.jpg

Megjegyzések a képekhez, egyben a kötethez.

A borítóhoz: “Instruálásból éltem, s támogattam, időnként tartottam is a közben kicsire fogyatkozott családot, mert a munkanélküliség hol egyik, hol másik testvéremet kényszerítette az utcára. De annyira dolgozott bennem a megjelenés vágya, hogy még ilyen körülmények között is elkezdtem takarékoskodni. Sikerült is akkora összeget egybenélkülöznöm, hogy a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cifra nevű cég szóba álljon velem. 1938-ban megszületett első kis kötetem, a Mozdulatlanság. Ekkora izgalmat azóta sem okozott könyvem. Napokat töltöttem az apró nyomdában, álltam a szedőgép mellett, szívtam be az ólom meleg szagát, korrigáltam azon nyomban a levonatokat, s figyeltem az ívek ritmikus megszületését. Néhány száz példány készült belőle, ma is őrzök jópárat. Csúnyácska, a lehető legegyszerűbb tipográfiával, gyönge papíron, a versek egyvégtében tördelve. De azon túl, hogy első volt, szeretettel gondolok rá két egyéb okból is. Vers van benne József Attiláról, alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató. S éppen egy vidéken megjelent könyvben! A másik ok: a füzet megszerezte nekem Várkonyi Nándor barátságát, s ezzel feloldotta helyi elszigeteltségemet. Így jutottam be néhány év múlva a Janus Pannonius Társaságba, kapcsolódtam be a Sorsunk szerkesztésébe, ennek révén kötöttem egyéb irodalmi barátságokat is. A legfőbb ajándék számomra Várkonyi Nándor gyakori társasága volt: szüntelen részesedés embersége, szelleme gazdagságában. (In: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. 26–27. p.) Másutt így ír a Mozdulatlanságról Csorba: Én tehát 1938-tól kezdve már valóban kötetes költő voltam. A könyvecskére [Mozdulatlanság. P. L.] az volt ráírva, hogy Nemzetvédő kiadás. Valamit rá kellett írni, valami impresszumot. A név mögött csak egy magánnyomda neve állt. Ott, ahol most a színházi klub van, működött a Mayer A. Géza és Társai Nyomdai Műintézet. Ez a hosszú nevű cég nyomta ki Weöres Sándor és Takáts Gyula egy-egy kötetét is.” (In: A város oldalában.)

A “Kicsi Margitkának” szóló ajánláshoz: Velényi Margit, Csorba későbbi felesége. A költő később is általában kicsikémnek hívta feleségét. Csorba kis idétleneknek nevezte a kötet verseit. Később is ez volt róluk a véleménye: az Összegyűjtött versek c. kötet Preludium (1936–1938) című első ciklusába a kötet 41 verséből mindössze 14-et válogatott be. (A tartalomjegyzék fotóinál megnézhető, melyeket.) A Preludium (1936–1938) című ciklusba egy olyan verset is beválogatott, ami ebben az időben keletkezett ugyan, de a Mozdulatlanságban nem jelent meg. (Vasárnap déli térzene, a verset ld. később.)

A “Drága Cilikémnek” szóló ajánláshoz: Cilikének, vagyis középső leányának Noéminek, 1974-ben dedikálta a kötetet a költő. Noémiről írta a Mozdulatlansággal kapcsolatban Csorba: “Gyűjtögettem a pénzt meg a verseimet. S amikor negyedéves lettem [a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karán. P. L.], 1938-ban, akkor már összeszedtem annyi pénzt, hogy azon kiadhattam egy kis kötetet. Ez volt a Mozdulatlanság. […] A kötetből annyi van még most is, hogy Noémi lányom, akinek jó humora van, azt mondogatja, hogy megkérünk majd egyszer egy pilótát, hogy alkalomadtán szórja szét őket, mint a röpcédulákat szokták.” (In: A város oldalában.)

Ajánlás Bassler Ernőnek: Ismeretlen személy, talán az egyik előfizető lehetett, akihez végül nem jutott el a kötet, így maradt meg Csorba könyvtárában.

Ajánlás a Csorba Győző Társaság alakuló közgyűlése résztvevőinek: A Csorba Győző Társaság alakuló gyűlésére minden résztvevőnek, előadónak és szereplőnek tudtunk adni a kötetből. Ennek emléke ez a dedikálás, amit – akkor még nem volt bélyegzőnk – kézzel írtunk a kötetbe. Az alakuló közgyűlésről szóló beszámolóm itt olvasható.

Egy levél a kötetben és egy karácsonyi képeslap elő- és hátoldala: a könyvecske egy-egy példányában találtam ezeket a dokumentumokat, érdekességképpen közlöm őket. A levél írója nyilván egy hölgy lehetett. A nők szívesen hallgatták, olvasták és jól értették a halkszavú, megnyerő külsejű és kitűnő társalkodó férfit, szomorú, mélabús, kissé letargikus, enervált, spleenes verseinek pedig különösen jó befogadói voltak. A képeslapot korfestőként közlöm, a feladót nem tudtam azonosítani.

Kiadó Csorba Győző. A képet külön másoltam, igazolandó, hogy a kötetet valóban Csorba adta ki.

Egy halott költőhöz. A versről idézem Csorbát: “József Attilával úgy voltam, hogy mikor őt, az ő verseit megismertem, akkor egy időre Ady háttérbe szorult, és kicsit meghűlt a kapcsolat közöttünk. De később láttam, hogy óriási nagy költő volt Ady is. Csak a szecesszió és az enyhe pozőrség benne… Ez néha még most is bánt, most is észreveszem […] A Mozdulatlanságban van egy olyan vers, ami József Attila haláláról szól. Azt hiszem, ez az első versek egyike volt, ami megjelent József Attila halála után. A költő december 3-án feküdt a vonat alá, és az én kötetem a következő év legelején jelent meg. De ezt a verset még 1938 [sic! 1937. P. L.] decemberében megírtam. Lehet, hogy valaki más is írt búcsúverset a költőről, mindenesetre én az elsők között voltam. József Attilát már akkor nagyon szerettem. (In: A város oldalában.)
Négy arckép. A négy arckép – Tera, Margit, Éva és Jolán – négy, Csorba fiatalkori életében fontos szerepet játszó lány emlékét idézi. Az Összegyűjtött versekben csak a Tera és az Éva című arckép jelent meg. Terát, a dunaszekcsői parasztlányt többször is szeretettel emlegeti Csorba.

Tera és Csorba közös fotója az 1930-as évekből.
A Tera c. vers a kötetből:

TERA

Széljárta, bujafüvü réten
pipacsvirág volt.
Kamasz szívembe egyszerű szép fénnyel
belévilágolt.

Danse macabre című  késői versében (Görbül az idő, 1985) Csorba érzékletes pontossággal felidézi a lánykához fűződő örök emlékét:

“[…] Lám a libák
a Duna-töltés oldalán s Tera
az első a mezítlábas parasztlány
a tizenkét éves csodálatos
gyereknő az első varázsital-korty
ami óta ünnep az ölelés
ami óta nincs mélyebb fájdalom
mint a könyörgő szóra érkező »nem«”
(Idézet a Danse macabre c. veresből.)

Azt is látnunk kell, Tera mennyire szerelmes volt Csorbába, hiszen ilyen levelet írt neki:

Csodálatos sorok: “Kedves Viki! Te ugy kicsaltad a szivem ből a szerelmet mint a nap sugár az iboját a füközül”. Szebbet kevesen tudtak volna írni: Csorba a parasztlánykából is kicsalta a költőt. (A barátok és szerettei általában Vikinek hívták Csorbát, akinek Terát a helyesírásra egyéb bokros teendők mellett már nem jutott ideje megtanítani…)

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2010/09/foto-dunaszekcson.jpg
Csorba Dunaszekcsőn.

Csorba az Ocsúdó versek című önéletrajzi költeményében is emlegeti Terát, de arról majd annak a kötetnek az ismertetésében írok.

Rövid lélekzetre 1–2. Az apró pillanatképek később is gyakran előkerülnek Csorba költészetében és én nagyon szeretem őket, ezért is idézem a kis szösszeneteket. Mint olvashatják majd alább, Zsikó Gyula a kötetről írt kritikájában éppen ezeket a négysorosokat ostorozta erősen. Szerintem érdemtelenül, s ezt Csorba is így gondolhatta, mert ezeket is megjelentette az Összegyűjtött versekben. (Igaz, a mai helyesírásnak megfelelően már lélegzetre javította a “lélekzetre” szót.) Az utolsó négysoros – Az ágyam – pedig már a késői Csorbát, az idővel, elmúlással állandóan hadakozó költőt idézi.

Az ebben az időben keletkezett, a Mozdulatlanságban meg nem jelentetett, de a Preludium (1936–1938) című ciklusba beválogatott vers:

VASÁRNAP DÉLI TÉRZENE

A nép hullámzik, (ahogyan
a költők szokták mondani).
Trombiták fénylő hangjai
mázolnak tarka sávokat
a tiszta levegőbe.

A trombitás csak trombitál,
apasztja folyton tüdejét.
És sétál csak, sétál a nép,
és hagyja, hogy arcára is
a zene napja hulljon.

Jól berendezett a világ:
mindenki tudja, mit tegyen:
ott van a szükséges helyen
mulató és  mulattató,
s nem keverednek össze.

És egyszer eldől mind hanyatt,
aki most itt sétál, zenél,
mind, mind. De mindegyik helyén,
hogy ne ürüljön meg a tér,
lesz bizonyára más majd.

Bertók László Csorba bibliográfiája a kötetről rövid, mindössze három sor.

“MOZDULATLANSÁG. Versek. Pécs, 1938, Kultúra. 48 l.
[ZSIKÓ GYULA] (Zs.). = Dunántúl. 1938. dec. 29. 8.
JANKOVICH Ferenc. = Nyugat. 1939. IV. 262-263.”

Mielőtt Jankovich Ferenc és Zsikó Gyula kritikáját idézném, Csorba magyarázó szövegét ismertetem A város oldalában című kötetből. (A beszélgetőtárs Csuhai István.)

“CSGY: – Én akkor még nem ismertem senkit, azt sem tudtam, kinek adjak a kötetből. Viszont a Mozdulatlanság meghozta nekem Várkonyi Nándor barátságát. Neki dedikáltam egy példányt. Várkonyi az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Én annyira gyámoltalan voltam, hogy például Weöres Sanyival az ismeretségemet gyakorlatilag egy Müller Ernő nevű tehetséges kezdő prózaíró, jogász évfolyamtársam teremtette meg. Ő járt már az Egyetemi Könyvtárba, Sanyi pedig akkor ott volt gyakornok, és közelebbi viszonyban voltak egymással. Én viszont senkinek sem mertem mondani, hogy verseket írok, kivéve azoknak a lapoknak a szerkesztőit, akiknek a lapjaival kapcsolatba kerültem. Meg hát az osztálytársaimnak, ahogy mondtam, nekik, az ő kérésükre, megrendelésükre írtam. De az irodalom közelébe, illetve azok közelébe, akik valódi irodalmat írtak, személyesen menni sem mertem. Várkonyi Nándor látásból ismerhetett engem, mert én is jártam az Egyetemi Könyvtárba olvasóként. Meglátott a folyosón. Neki az épület régi részében volt a szobája. Behívott magához, és az ő szokásos módján, nagyon-nagyon kedvesen lelkendezett, hogy milyen jók a versek. Ezek a szavak azért is jól estek nekem, mert a Nyugatban Jankovich Ferenc írt egy kis kritikát, amiben ledorongolt a sárga földig. Később, mikor itt volt egyszer Pécsett, eljött hozzám. Nem tudom, ismerted-e?
CSI: – Sokat hallottam róla.
CSGY: – Mély hangja volt. Szegény, kicsit ivott is, tönkretette magát…
CSI: – Ezeket, a mély hangot, az alkoholizmust meg a tönkremenetelt mind tudtam róla.
CSGY: – Amikor itt járt egy ízben, akkor félig-meddig bocsánatot kért tőlem, hogy ő akkor azt írta, amit írt. Én persze nem omlottam össze, joga volt úgy vélekedni, ahogy tette.”

Itt megszakítom Csorba vallomását, idézem a méltatlan kritikát.
“Negyven vers – és nem mond semmit. Bárhol próbálgatjuk, csupa zavar árad felénk, nyelvzavarok, értelmi zavarok, képzavarok stb. Kritika, sajnos, nem illetheti ezt a kis füzetet.” Ennyi, és nem több. Bizony, ezért kár volt tollat fogni a kritikusnak. Csoda, hogy a hiperérzékeny Csorba nem omlott össze. Az ő önkritikája jobb volt, mint a kíméletlen író kritikája: szerencsére írta tovább a verseket.
Folytatom az idézetet A város oldalában című kötetből:
“De azért amikor Várkonyi Nándor mást mondott, az nekem nagyon jól esett. Így lassacskán beszivárogtam az irodalomba. És így történt később az, hogy 1941-ben beválasztottak a Janus Pannonius Társaságba is. Mondom, Várkonyi Nándorhoz sem mertem magamtól odamenni huszonkét éves koromban, és azt mondani neki, hogy bennem van valami költői tehetség vagy szándék. Pedig Várkonyi Nándor volt az, akihez ezzel oda lehetett és illett volna is menni. Lehet, hogy ő engem ott a karomról megismert, mert nagy kedvességgel megölelt, behívott a szobájába azzal, hogy beszélni szeretne velem. Így ismertem meg először egy írót. Várkonyi Nándor volt az első. Ez huszonkét és huszonhárom éves korom között történt. Pedig manapság, ahogy tapasztaljuk, tizenhatéves korukban már sokan azt hiszik magukról, hogy írók. Ez a találkozás Várkonyi Nándorral jót tett velem, úgyhogy a következő évben, mikor a Janus Pannonius Társaság megújult, engem választottak meg pénztárosnak. A Janus Pannonius Társaságról majd beszélek még. Az biztos, hogy ez a kötet aztán meghozta Weöres Sándor barátságát is.”

Zsikó Gyula: Csorba Győző: Mozdulatlanság

Első könyv. Egyenetlenség és felemásság, de ugyanakkor finom ráhibázások és erős költői ösztönök együtt. Nem lehet esztétikát építeni a régi mondásra: Poeta nascitur, a költő születik, mert a tehetség akármilyen ősadomány is, de alakítható és a Chesterton szerinti szabályozott, korlátokat ismerő és önmagát korlátok elé állító – (ez pedig részben az önfegyelem, és részben már az írói gyakorlat dolga!) – fantázián múlik, hogy a költő mennyiben teljesíti ki – esetleg tehetsége hátárait is szétrobbantva – önmagát. S ahogy kétségtelen, hogy Csorba még nem ura mondanivalóinak, éppen olyan kétségtelen, hogy képességei adva vannak hozzá. Költői alkata szerint – ha ugyan a minőséget címkézni lehet – Csorba az a fajta ember, akinek a diszharmónia nemcsak költői, de emberi alaptulajdonsága is. Ebben van oka egyenetlenségének nem kész fiatalsága mellett. Viszont egynémely verse, amelyekben az ellentéteket sikerült feloldania – s éppen a vers volt a szivárványhíd – igazolja, hogy fejlődésképes, hogy maga-magán függ, mennyiben teljesedik ki. Le kell hántania magáról a hatásokat, amikről nem is igen tehet, hisz amennyire hatások alatt áll, ez érthető generációs érintettségéből, kicsit erősebben kell birkóznia a témákkal, le kell gyűrnie a könnyű élmények olcsó hamarságát – a Végvári-féle gondolat-haramiákat – s egyszer csak meglátja és leírhatja legbelsőbb arcát. A tragikus ízek, amik soraiban érződnek, éles szeme méltóvá teszi, hogy várjuk vele az újabb találkozást. De vigyázzon a stílusára kicsit, mert már súrolja a próza – a rossz próza – határát, és ha nem is kell „kóstolgatnia” a szavakat, de nem árt – jobban megválogatni. Az olyan mütyürkéket, pedig, mint az „Egy lélekzetre” aranyköpései, írja meg műhelygyakorlatnak, de ne gyűjtse kötetbe! Hagyja másokra az ilyen játékot. Egészben véve Csorba kötete, ha nem is egészen „mozdulatlanság”, mégis egy kicsit körbejárás, de egyben olyan első könyv is, amelynek – folytatása következik. És ne kedvetlenítse el Csorba Győzőt az se, ha nem „figyelnek fel” rá! Névjegyét mindenesetre leadta az irodalomban s nem baj, ha a házigazdák olykor – udvariatlanok!
Meg kell írni, hogy a kis könyvben bosszantóan sok az értelemzavaró sajtóhiba. Kár!
Dunántúl, 1938. dec. 29. [In: Csorba Győző emléke. – Pécs: Pro Pannonia,2003. p. 17–18.]

A kritikusok által erősen lehúzott kis füzet ismertetése azért remélem tartogatott annyi érdekességét Csorbáról, korról, irodalomról, amennyi miatt érdemes volt elolvasni a fentieket.

Köszönöm figyelmüket.