A Csorba Társaság 300. hírlevele. A Faust-fordítás és egyebek

Kedves ausztriai magyar olvasómtól, dr. Radics Évától megkaptam Csorba sírjára az első virtuális rózsát. Nagyon szépen köszönöm, ide is másolom.

Először egy fontos közlemény (idézet a 293., augusztus 21-én kelt hírlevélből), aztán az előző bejegyzésből kimaradt emlékezés és végül valóban a Faust-fordítás bemutatása következik.

1.  “Több olvasóm – összesen sincsen sok, de közülük több – figyelmeztetett, hogy a Csorba hírlevelek hosszúak és nem olvasmányosak, talán nem is felelnek meg a hírlevél elnevezésnek. Belátva a kritikusok igazságát, azt gondoltam, hogy a 300. hírlevél után – soha nem hittem volna, hogy eddig eljutok – megváltoztatom a hírlevél elnevezést, s a Csorba honlapon belül ezt a sorozatot Csorba blog néven folytatom tovább.
Mi is a blog? Egy meghatározás szerint: “A blog egy internetes napló, vagy újság, ami általában egy webhely részét képezi, vagy saját webhely. A blogok tartalmait általában bejegyzések, azok tartalmait pedig szövegek, képek, videók, hanganyagok, és egyéb tartalmak alkotják. A „blog” szó a „weblog”, tehát „webes napló” rövidítéséből jött létre. […] A blogok tartalmai megjelenhetnek egyetlen végtelenített (vagy lapozható) idővonalon, egymás után sorrendezve, vagy különálló bejegyzésekként, amelyekre a kezdőlap, egy kategóriaoldaláról, vagy más, a blogon elhelyezett hivatkozásokról lehet eljutni. Egy blogon általában a legújabb bejegyzés kerül legfelülre, és lejjebb haladva egyre régebbi tartalmakat találunk – ez segít a látogatóknak, hogy a blogra érkezve mindig a legfrissebb bejegyzésekkel találkozzanak anélkül, hogy keresniük kéne ezeket. “(In: Mi is az a blog és mire használják?) Egy másik vélemény szerint (Aristo) “Blogot azért ír az ember, hogy sokan ne értsenek egyet vele.”
A Csorba blogot a fentieknek megfelelve, kicsit bővülő tartalommal, a megszokott helyen a Csorba Honlap jobboldali menüoszlopában teszem elérhetővé, de ezentúl nem hírleveleket, hanem egy hírfolyamot közlök, rendszertelen időközökben. A hírfolyamban, modern nevén blogban Csorba Győző életművével, a Csorba Győző Társaság eseményeivel, a velük kapcsolatos dokumentumok bemutatásával foglalkozom, és művészeti eseményekről adok hírt, teljesen szubjektív, vagy írhatom így is, “függetlenobjektív” alapon. Vagyis szabadon merítek a múlt, a jelen és a jövendő eseményeiből, híreiből. Így kivédhetem az aktualitást és a blog hosszát érő kritikákat egyaránt.
Kérem, küldjék el véleményüket e-mail címemre (pinter2laszlo@gmail.com), örömmel várok minden hozzászólást, javaslatot, akár a formáról, akár a tartalomról szól.”

Itt is nyomatékosítom: a Csorba honlap 1997 óta az én saját fenntartású oldalam, Horváth Ádám informatikus barátommal szerkesztem, akinek segítségét nagyon köszönöm, mert az oldal tárhelyét az ő  jóvoltából szinte ingyen bérlem, munkájáért elvétve tudok csekély összeget fizetni.

Ilyenképpen minden az oldalon és a blogon megjelenő írás az én tulajdonom, a Csorba Győző Társaságnak nincsen köze a honlaphoz, csak annyi, hogy a Társaságra vonatkozó híreket itt közlöm. Ezért a Társaság számlájáról néhány ezer Ft-ot annak fennállása óta a Honlap ügyeinek intézésére kifizettem. Megjegyzem ugyanakkor, csak a történeti hűség kedvéért, mert különben nem érdekel, a könyvelő szerint a Társaság kb. 27 ezer Ft-tal tartozik nekem, amit már soha nem fogok visszakérni, annál is inkább, mert a kasszában jelenleg 6 ezer Ft van.

A fentiek értelmében minden megjelent írásért, képért én vállalom a felelősséget, a honlapon közöltek az én véleményemet tükrözik, Csorbát pedig az én szövegeim miatt ne bántsák, azaz összegezve, hogy a művelt nyugatosok is értsék: All rights reserved.  Pintér László.

2. Mielőtt ismertetném a Faust-fordítást, még visszatérek egy az előző hírlevélből kimaradt tájegységre, hogy egy kicsit enyhítsem a túl hivatalos szöveget. Ami az előző hírlevélből kimaradt, az a Kornyi-tó és környéke Kővágóőrs mellett. Sok szempontból emlékezetes számomra. Rengetegszer mentünk el mellette és majdnem mindig megálltunk körülnézni a gyerekekkel. Birkákat, de sokféle természetben élő állatot is láthattunk arrafelé. Ám emlékezetes a hely azért is, mert jártunk arra, akkor is, amikor Jancsó Miklós ott forgatta az Égi bárány, az Életünket és vérünket, valamint a Szörnyek évadja című filmek egyes részeit. A kővágóőrsi és környékbeli legények is szívesen csámborogtak arra, mert tudták Jancsóról, hogy kedveli a meztelen nőket a filmjeiben mutogatni, és valóban forgatott is arrafelé ilyen jeleneteket. (18 éven felülieknek.) A falubeli gyerekek mesélték: Képzeld Laci bácsi (már akkor bácsiztak!), a Kornyi-tónál megint meztelen nők rohangáltak lovak között, miközben egy bolondnak látszó ember nagyon magyarázott nekik;) Mi ennek a jelenetnek a forgatása idején (sajnos;) nem jártunk arra, már csak elszórt papírlapokat találtunk rendezői utasításokkal. Az egyiken például valami hasonló szöveg volt olvasható: A szereplő csizmája fényes legyen és bőszárú, hogy könnyen le- illetve fel tudja húzni, amikor szükséges. A filmek kedvéért épített kúriát azóta lebontották, egy pár lépéssel odébb egy kis kiemelkedő részen Veszprémi Imre Emberi komédia című szoborcsoportja látható.

A filmesek és a szélhámosok zsenijének, meg társulatának tagjai gyakori és bőkezűen fizető vendégei voltak a környező falvak éttermeinek, kocsmáinak. Néhány híres színművészt (a nevüket az imént kihúztam, nehogy per legyen belőle) sokszor láttunk mi is arrafelé, néha bizony erősen szeszközi állapotban is. Nyilván nem csak a rendező zsenije miatt maradt emlékezetes számukra a forgatás.

3. Ennyi kitérő után Csorba Goethe-fordítása következik.

(Az összes ismertetett Csorba-kötet linkje és a bevezetők elérhetők innen.)

Amikor Csorba fordításköteteinek ismertetésébe kezdtem, rájöttem, hogy a kötetismertetések előtt egy bevezetőt is közzé kell tennem, mert olyan nagy és szerteágazó a költő fordítói munkássága, hogy fontos magyarázó szöveget fűzni ehhez a sorozathoz. A fordításokhoz készített bevezető elérhető innen. A bevezetőben először egy bibliográfiát közlök a fordításkötetek megjelenésének sorrendjében, majd ugyanitt Tüskés Tibornak a Csorba Győző, a fordító című kötethez írt bevezetőjét is közzéteszem. Csorba fordítói műhelyének megismeréshez alapvetés ez az írás, ezért ajánlom külön is figyelmükbe. (A Csorba Győző, a fordító című kötetet a PIM Csorba oldalán nem dolgozták fel, ezért annak a Csorba Győző Könyvtár munkatársai által elkészített pdf-változatát tudom csak megosztani.)

Csorba Győző harmadik önálló kötetben megjelent fordítása volt a költő talán legnagyobb vállalkozása.

A kötet leírása:

Goethe, Johann Wolfgang: Faust / [ford. Jékely Zoltán, Csorba Győző]. – Bp. : Magyar Helikon, 1959. – 559 p. ; 19 cm. – (Helikon klasszikusok). – A tragédia első részét Jékely Zoltán, a 2. részt Csorba Győző fordította. – Tartalmazza még: Ős Faust (ford. Jékely Zoltán), továbbá Turóczi-Trostler József utószavát ill. a Walkó György által összeállított jegyzeteket, valamint a magyar nyelvű Faust-fordítások jegyzékét. – Kötött.

Ez a fordítás második kiadásban, önálló kötetben is megjelent:

Goethe, Johann Wolfgang: Faust : A tragédia második része / [ford. Csorba Győző]. – Bp. : Magyar Helikon, 1961. – 454 p. ; 14 cm. – (A híres-neves Faustus doktorról szóló históriák sorozata ; 4.) [Jelöletlen sorozat! Kiegészítés a MOKKA-ból.]. – Tartalmazza a kiadó utószavát és a magyar nyelvű Faust-kiadások jegyzékét. – Kötött.

Képek a kötetből. (A híres-neves Faustus doktorról szóló históriák sorozatának két kötetéről – a Heine és a Lenau, valamint a Spies-féle Faust-változatok – is közlök képeket. Sajnos, Csorbának ebben a sorozatban megjelent kötetét nem találom. Csak valószínűsítem, hogy a Csorba Győző Könyvtárban van, de oda most a koronavírus miatt nem szívesen megyek be. Amint bejutok a könyvtárba, pótolom a hiányt.)

A Faust-fordításról nem sok írás jelent meg, amit Csorba azzal magyarázott, nagyon kevés olyan alkotó, kritikus van, aki ekkora munkáról érdemben tudna nyilatkozni. Csorba többször panaszkodott, hogy a fordítás elméleti kérdéseivel alig foglalkoznak esztéták, irodalomtörténészek. Végül nagyon örült, amikor ő maga is írhatott és nyilatkozhatott a fordítás kérdéseiről, sőt végre megjelent barátjának Szabó Edének a műfordításról szóló könyve is, amiről a költő kritikát is megjelentetett.

Szabó Ede: A műfordítás. Bp. : Gondolat, 1968. – 341 p. ; 19 cm. – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Csorba Győzőnek régi barátsággal, szeretettel Szabó Ede 1968. III. 13.”. – Kötött. – Gerince leszakadt, különben jó állapotban. – Műfordítás, fordításelmélet, irodalomelmélet, Csorba Emlékszoba. (In: Csorba Győző könyvtára. Kézirat.)

Csorba ismertetője: Szabó Ede: A műfordítás. = Jelenkor. 1969. 1. 89–90. Az írás itt el is olvasható.

Szabó Ede és Csorba Győző szinte minden kötetét ajánlotta egymásnak. Szabó Ede például, aki főként német nyelvből fordított, így:

Hesse, Hermann: Az üveggyöngyjáték : Josef Knecht magister ludi életrajzának kísérlete, valamint Knecht hátrahagyott írásai : Közreadja a szerző / ford. Szabó Ede ; a verseket Vajda Endre ford. ; az utószót Györffy Miklós írta. – Bp. Európa Könyvk., 1984. – 699 p. ; 19 cm. – ISBN 963 07 3018 9 kötött. – Jó állapotban. – Dedikálás a szennycímoldalon, a cím alatt: „Csorba Győzőnek, három évtizede legkedvesebb barátomnak ajánlom ezt az iszonyúan nehéz fordításomat, amelyen két évig dolgoztam. Szép könyv, telistele nagyszerű gondolatokkal. Elolvasása is kemény munka. De érdemes. A régi meleg baráti szeretettel Ede 1984. [olvashatatlan hónapnév-rövidítés] 18. szombat.” (A név piros golyóstollal!). – Szabó Ede a fordító Csorba egyik legjobb barátja volt, kb. 130 levele van a Csorba-hagyatékban. (In: Csorba Győző könyvtára. Kézirat.)

Bertók László Csorba bibliográfiájában a Faust fordítás után egyetlen, a kötetről szóló kritika  szerepel: FÁBIÁN István = Jelenkor. 1960. 1. 117–120. (Fábián István nagy műveltségű irodalomtörténész, tanár, a pécsi kulturális élet jellegzetes alakja. Csorba és kortársai szeretetét, bizalmát élvezte.) Ám az egyetlen ajánlott cím ellenére a Faust-fordításról szinte minden megtudható A Halál verseitől a Faustig című Kabdebó Lóránt és Csorba Győző beszélgetésből. A Csorba költői, fordítói indulásáról is sok fontos információt tartalmazó beszélgetés itt olvasható. Ajánlom figyelmükbe. (Megjelent még: KABDEBÓ Lóránt: A Halál verseitől a Faustig. Interjú Csorba Győzővel. = Jelenkor. 1988. 3. 219–225.)

A város oldalában című kötetben is sokat beszélget a költő Csuhai Istvánnal a Faust-fordításról, kérem, olvassák el. Nem csak a város, az ország kulturális életéhez  is sok érdekes adalékkal szolgál ez a fejezet is.

A beszélgetésből idézek is, hogy ne kelljen kattintgatni és azért is, mert ez a rész éppen a fordítás körülményeit magyarázza. A beszélgetőtárs CSI = Csuhai István.

“CSI: – A fordításaid közül legnevezetesebb az a munkád, ami majd tíz éven át kísérte életedet, a Faust-fordítás. Már a második Dunántúl kapcsán utaltál rá, hogy jelentek meg belőle részletek.
CSGY: – Igen. De ha erről beszélek, akkor először el kell mondanom, hogy 47-ben, tehát az utolsó előtti alkalommal, amikor kiosztották, megkaptam a Baumgarten-díjat. Aki valaha is foglalkozott irodalommal, az tudja, mi volt ez, aki viszont nem, annak hiába is magyaráznám… Éppen múltkoriban a rádióban hallottam, méghozzá egy versíró és nem is ismeretlen embertől azt, hogy „Baumgartner-díj”. Én ezt megkaptam 47-ben. Nagy öntudattal jöttem vissza Rómából, és ezzel szemben azt kellett tapasztalnom, hogy sehol nem kellek. Hiába küldtem – akkor még olyan naiv ember voltam, hogy küldtem – kéziratokat a szerkesztőségekbe. Aztán később soha, csak oda, ahonnan kértek tőlem. De akkor még küldtem. Ám mindenhonnan visszakaptam valamilyen ürüggyel; hol azzal, hogy pesszimista, hol azzal, hogy nagyon sok anyaguk van… ahogyan a szerkesztők szokták csinálni manapság is. Viszont én úgy éreztem, hogy valami hasznos dolgot mégiscsak szeretnék tenni. Valamit, ami maradandó.
Teljesen véletlenül találkoztam az utcán Vörös József barátommal, aki a Tanárképző Főiskolán volt tanár.  Neki volt egy Faust-példánya, méghozzá nagyon szép kiadás, bőrkötéses, kis formátumú. És ő valahogy tréfásan azt mondta nekem, „Fordítsd le ezt”. Én jó gondolatnak, jó ötletnek tartottam, és azonnal elkezdtem vele foglalkozni, de akkor még inkább csak úgy kerülgettem… Viszont hallottam, hogy az Európa Könyvkiadó, akkor már az létezett, egy szűk körű pályázatot írt ki a Faust második részének fordítására. Ebben a pályázatban, úgy emlékszem, öt felkért író vett részt. De az öt közül csak ketten maradtunk Kálnoky Lászlóval. A zsűri, ha jól emlékszem, szintén öt tagból állt. Köztük volt Vas István, Weöres Sándor, aztán eszembe fog majd jutni, ki még, Sőtér István, lehet, hogy Rónay György is. Mindenesetre én akkor Weöres Sándornak írtam, és Sanyi nagyon-nagyon higgadtan és reálisan megmagyarázta nekem, hogy én nem rúghatok labdába Kálnoky mellett, mert hát ő egyrészt szerkesztője volt az Európának, és annak is az egyik legkiválóbb. Tehát belső ember volt. Azonkívül nagy érdemei voltak azzal, hogy embereket bújtatott a nyilas időkben. Ezek az érdemek akkoriban még számításba jöttek e tekintetben is. Én nem ismertem a zsűriből Sanyin és Sőtéren kívül személyesen senkit. Mindenesetre Sanyi azt írta nekem, hogy ne számítsak a megbízásra. Akkor én belül, a lelkemben már lemondtam arról, hogy a fordítás lehetőségének valaha is a közelébe jutok. De kijelöltek két részt, hogy fordítsuk le próbaképpen. Titokban mégis volt némi reményem. Rövid idő múlva megkaptam a választ. Az öttagú zsűriből ketten mellettem, hárman Kálnokyra szavaztak. Így tehát az övé lett az Európa szerződése.
Kálnoky később, én ettől meghatódtam, több ízben el akarta részletesen mesélni, mi hogyan történt. Hívott a lakására is, hogy elmondja. Ő egyáltalán nem próbált semmit se tenni ellenem. Én elhittem neki, mert Kálnokyt egyrészt nagyon szerettem, csodálatos műfordítónak tartottam. A költészetét nem akkorának, mint amekkorának a műfordítói tehetségét, de a költészetében is sok szépet láttam. Utolsó éveinek a nagy fordulata a régi verseihez, saját korábbi költészetéhez képest pedig valósággal csodálatra méltó volt. Nagyon-nagyon sajnáltam, mikor meghalt. Verset is írtam az emlékére, mert úgy éreztem, hogy ő hozzám sok tekintetben igen közel állt. Úgyhogy mi igen jó viszonyba kerültünk egymással. Érdekes módon úgy látszik, neki az, amit én csináltam a költészetben, az tetszett. Egyik levelében azt írta, hogy olyat szeretne csinálni, mint amit én. Én viszont megírtam neki azt, hogy az, amit valahol mond, az nem biztos, hogy úgy igaz. Mert tudod, ő egy helyen arra hivatkozott, hogy Garai Gábor biztatta arra, hogy verset írjon. Hát szerintem nem kellett oda Garai. Volt benne annyi tehetség, hogy írt volna anélkül is.
CSI: – Hogy volt ez pontosan?
CSGY: – Egy beszélgetést folytatott vele Garai, azt hiszem, az Új Írás utolsó lapján, abban az időben volt ott egy ilyen rovat, és csak úgy megemlítette neki, hogy „hát miért nem írsz te verset?” Állítólag ez ejtette gondolkodóba, és akkor elkezdett újra foglalkozni a költészettel. Hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudom, mondom, nekem az a meggyőződésem, hogy ő előbb-utóbb megint írt volna verseket, és nagyon jó verseket.
Nem tehettem mást, tudomásul vettem, hogy nem én kaptam meg a megbízatást. De ugyanakkor nem akartam már abbahagyni a munkát. Elsősorban azért nem, mert már jócskán fordítottam addig is. Nem csak azokat a bizonyos kijelölt részeket. Gondoltam, a verseim úgysem kellenek most, fordítok tovább.
Nehézség volt számomra, hogy itt Pécsett szinte semmiféle nagyobb tanulmányt vagy segédkönyvet nem tudtam megtalálni. Olyasmit, amire időnként talán szükségem lett volna. Mondhatnám persze, hogy nem is akartam. Egy volt csupán, azt is ajándékba kaptam Achátz Imre pécsi tanártól és neves könyvgyűjtőtől. Goethe néhány beszélgetése volt benne Eckermannal. Szóval nem volt az sem annyira komoly segítség. Persze, amikor egy-egy olyan szóval találkoztam, ami nem stimmelt, akkor én is megnéztem az összes rendelkezésemre álló szótárt. Igyekeztem, élvezettel csináltam, hát tudod, hogy milyen változatos a formája, görög forma, latin forma, német forma… Én tanultam ógörögöt, és valósággal örültem, amikor csinálhattam azokat az ógörög ritmusokat. Tény és való, hogy abban az időben, amikor ezt csináltam, még nem volt szabad szombat. Amikor csináltam, azt sem tudtam, hogy mikor van karácsony, mikor van húsvét. A kis toronyszobámról beszéltem már. Azt nem lehetett könnyen megközelíteni, mert át kellett menni egy bejárati folyosón is. Ott, eléggé elzárva, időben-térben egyaránt, ott dolgoztam, ott fordítottam.
Annyit segítettem magamon, hogy amikor Kálnoky fordítása már megjelent, azért olvastam el, hogy én ne írjam ugyanazt, amit ő írt. Ez persze talán még nehezebbé tette a dolgomat. Ahogy később megnéztem, húszon alul, hogy pontosan hány, azt nem tudom, húszon alul van azoknak a soroknak a száma, amelyek egyeznek. Ha figyelembe vesszük, hogy 7499 sor, tehát egy híján 7500, akkor azt hiszem, ez nem sok. Mert hát vannak olyan sorok, amiket egyszerűen nem lehet másképp megcsinálni… A kritika akkoriban is, később is nagyon hallgatott a fordításról. A fő oka szerintem az lehetett ennek, hogy nem voltak Magyarországon olyan kritikusok, akiknek képességük lett volna mindkettőt elolvasni és összehasonlítani. Egyedül Vajda Endre írt róla, ha jól emlékszem, a Könyvtáros című folyóiratban, és talán Rónay László az akkori Jelenkorban.
CSI: – Mikor is jelent meg ez pontosan?
CSGY: – Az enyém 1959-ben. De akkor már úgy voltam, mivel addig sem serkentett egyetlen kiadó sem, tulajdonképpen nem is nagyon zavart, hogy nem írnak róla. A kiadásnak egyébként külön története van. Először a Magvető akarta kiadni. Az író Szántó Tibor segítségével. Ott Hegedűs Géza volt akkor az igazgató. Nyilván ismered Hegedűs Gézát, nagyon nagy tudású ember, nagyon tájékozott, de kicsit nagyvonalúan kezeli az irodalmat. Úgyhogy nekem valami olyasmit írt, „Ne törődj vele, ahogyan most van, abban az állapotban küldd el, majd mi kiadjuk”. Én azonban nem küldtem el neki, és akkor húzódott a dolog tovább, míg végül a könyvművész Szántó Tibor jóvoltából átkerült a Helikonhoz. Kaptam egy megbízható szerződést a Helikontól. A fordítást, amikor elkészült, átadták egy germanistának, egy német szakos egyetemi tanárnak, Turóczi-Trostler Józsefnek.
Érdekes ember volt, úgy láttam, hogy egy kicsit mereven kezelte a fordítás ügyét. Akkoriban beszélgettünk egyszer, és azt találtam mondani neki, hogy hát Szabó Lőrincnél is van valami fordítási szabadság, amivel jobb lett a fordítás, mintha szó szerint vette volna. Ő furcsán elmosolyodott, és azt mondta, hogy „Igen, igen, hát Szabó Lőrinc nagy kópé volt…” Jól emlékszem, ezt a szót használta. Azt akarta érzékeltetni, hogy Szabó Lőrinc sem ragaszkodott úgy az eredetihez, ahogy kellett volna az ő véleménye szerint. Persze, itt engem az vigasztal, hogy valamelyik író egyszer leírta, nem tudom olvastad-e, hogy amikor Angliában járt, és a John Anderson szívem John-t szóba kerítette, és elmondta, hogy itt Magyarországon mekkora kultusza van, és hogy mennyire szeretik, akkor az a másik ember, az az angol, aki szintén író volt, csodálkozott rajta. Mert ők ezt a többi Burns-vers egyikének tartják, amiben ráadásul nincs is semmi különös… Hát az pedig, hogy annak a versnek itt nálunk ekkora híre van, ez csak azzal történhetett meg, és csak azzal magyarázható, hogy Szabó Lőrinc hogyan fordította. Turóczi-Trostler mindenesetre csak egy általános véleményt mondott az én fordításomról. A kéziratot utána odaadták egy Jahnné nevű nőnek, ugye volt egy Jahn nevű orvos mártír…
CSI: – Jahn Ferenc, igen. 45-ben halt meg.
CSGY: – Az ő feleségének. Ez egy nagyon-nagyon jóindulatú nő volt, de hát sem a verseléshez, sem a Fausthoz nem nagyon értett. Előfordultak olyan esetek, hogy azt mondta nekem, hogy ez ragrím. Én mondtam neki, hogy ez nem ragrím, mert hát ugye maga a szó is rímel, és az hogy a ragok is rímelnek, az kicsit más… És több hasonlót is mondott, nagyon jóindulatúan. Látszott rajta, hogy némi kis riadalommal csinálja. Akkor aztán átkerült az egész Bernáth Istvánhoz, nem tudom hogy ismered-e, műfordító, és méghozzá egy igen csodálatos fickó, aki talán nyolc nyelven tud, frízből is fordított. Hollandul, dánul is tud. Ő aztán sok, nagyon sok észrevételt tett és jó tanácsokat adott. Ezeknek örültem is, csak hát persze, mikor az ember valamit készre csinál, pláne egy műfordítást, akkor, ha megmozgat egy követ, esetleg nagy része ledől. Úgyhogy akkor nagyon sokat kínlódtam, de mindenesetre megcsináltam a megadott határidőre, és így a Helikon kiadásában jelent meg 59-ben.
CSI: – Igen, ez a Faust-kiadás egyik kötete lett a „Helikon Klasszikusok” című sorozatnak, bibliapapírra nyomva. Szép és elegáns könyv.
CSGY: – Számomra ez az 59-es azért is jó év volt, mert ugyanakkor megjelent – ide Bertók Laci kellene, mert ő mindent pontosan tud, emlékszik, én soha nem emlékszem az ilyenekre – egy kis Brecht-kötetem. Volt egy olyan kiadvány, ami kisformátumú kötetekből állt, minden költőt más fordított. Ebből Brecht nekem jutott. Ezeken kívül egy saját kötetem is megjelent, A szó ünnepe, ami kisebb versekből állt, úgyhogy abban az évben három kötetem is napvilágot látott. Hogy most itt, ebben a házban tudunk ülni, azt leginkább a Faustnak köszönhetem. Mert kaptam érte, úgy emlékszem, ötvenezer forint honoráriumot, ami elég volt arra, hogy a régebbi épületet meg tudtuk venni a kerttel együtt. Húszezer forintot pedig két évi részletben vállaltunk. Hát ezt hozta nekem a Faust akkor. Később, két év múlva kiadták még egyszer, kisebb formátumban, két kötetben. Jékely Zoltán fordítása adta az első kötetet, az enyém a másodikat. Ezután többé az enyémet nem adták ki. Érdekes módon, és ezt el is hiszem, hogy így lehetett, maga Kálnoky ajánlgatta Domokos Jánosnak, az Európa akkori igazgatójának, aki azóta már nem él, hogy most már adják ki egyszer az én fordításomat is. Domokos minden esetben elhárította.
CSI: – És mivel indokolta? Valamilyen anyagi oka volt rá?
CSGY: – Én gondolom, hogy anyagi okai lehettek. Bár pénzben ez nem jelent olyan nagy megterhelést. Ugyanis minden újabb kiadásnál már kevesebbet fizetnek, és hát neki, Domokosnak nyilvánvalóan így volt jobb, mert én az első kiadásra, ahogy mondtam, ötvenezret kaptam, a második kiadásra már csak húszezret. Hogy aztán a harmadik mennyi lett volna, azt nem tudom.
Kálnoky egyszer írt egy hosszabb tanulmányt a saját Faust-fordításáról a Kortársba.
CSI: – Ha jól emlékszem, volt egy hosszabb beszélgetése is Kabdebó Lóránttal a Faust-fordításról, én azt biztosan olvastam, valamikor 83 körül…
CSGY: – Tudod, az utolsó nyolc soron ő is mindig változtatott. Leírta ebben a tanulmányban, hogy a legújabb variációja erre az utolsó nyolc sorra mi is volt. Én erre megírtam neki a véleményemet, hogy miért nem tartom jónak, és ő ezt teljes komolysággal el is fogadta.
Kálnoky nagyon-nagyon becsületesen és lovagiasan azt is beleírta ebbe a Kortársban megjelent írásába, hogy én itt vidéken, mindenféle segédkönyv és segéderő nélkül fordítottam úgy, ahogy fordítottam, amit ő igen becsületes vállalkozásnak tartott.
Csordás Gábortól megkérdeztem egyszer, hogy neki melyik fordítás tetszik jobban…
CSI: – Azt tudom, hogy ő nagyon szereti a tiédet.
CSGY: – Akkor is azt mondta, hogy az enyém… Hogy aztán az ember szemébe a barátai mit mondanak… Mindenesetre én úgy éreztem, hogy az enyémben talán több a nyerseség, a szónak nem az esztétika-ellenes vagy szépség-ellenes értelmében, hanem mintha a nyerseség itt valami frissességet is jelentene…
Mondom, kritikai visszhangja szinte semmi sem volt, amit én azzal magyarázok, és meg is értem, hogy az, hogy valaki elolvasson és összehasonlítson egy ilyen fordítást az eredetivel és más fordításokkal, az már annyi energia, hogy avval majdhogynem hozzá is lehet kezdeni egy új fordításhoz…
CSI: – És az az utolsó nyolc sor? Ha ez az utolsó nyolc sor úgyis részletesen szóba kerül, érdemes idevennünk. Az eredeti így szól:

Alles Vergängliche
Ist nur ein Gleichnis;
Das Unzulängliche,
Hier wird’s Ereignis;
Das Unbeschreibliche,
Hier ist’s getan
Das Ewig-Weibliche
Zieht uns hinan.

Ugyanez a te fordításodban, az 59-es kiadásból:

Minden múló dolog
Csak puszta jelkép;
Itt teljes lesz, mi ott
Elégtelenség;
Mit toll nem írt le még,
Itt létrekel;
Az Örök Nőiség
Szárnyként emel.

CSGY: – Ebben a befejező nyolc sorban Kálnoky a „Gleichnis” szót úgy fordította, hogy „példakép”. És az a szó ott úgy hatott, mintha a mintakép értelmében állna; ami iskolai szóhasználat. Az utolsó megoldásáról, amit ő úgy érzett, hogy most már végleges, én kicsit úgy érzem, hogy iskolai szakszó. „Mintakép”, „példakép”. Itt van Pistike, hát vegyétek példának… Én ezt megírtam neki, és ő tudomásul vette.
Az utolsó nyolc soron azóta én is változtattam már. Nézd, például ez: „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis”. „Alles Vergängliche”, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy „minden, ami mulandó”; „ist nur ein Gleichnis”. Én ismertem a görög tanulmányaimból Platón barlang-képét, ezért nyilván megértettem, hogy ez mit akar jelenteni. Na de ezt magyarul kifejezni? Úgy, hogy ez a szó megfeleljen a németnek, az nagyon-nagyon nehéz volt. Az utolsó nyolc sorral, hát nem tudom, két hétig, vagy meddig vesződtem. Szegény Kálnoky is sokat rágódott rajta, és nem jutott dűlőre soha…”

Azt hiszem, ebből világosan látszik, Csorba mennyit és milyen minőségben dolgozott a fordításon.

Csorba Győző fordításairól a helyi lapok is írtak. Három cím a Bertók-féle bibliográfiából. (A számok a bibliográfia tételszámai, a leírásokat a bibliográfiából másoltam.)

  1. [BENCZE Klára] – bencze – : Fordítások után. Beszélgetés Csorba Győzővel. = Esti Pécsi Napló. 1961. okt. 23. 2. (Sajnos, ezt online nem találtam.)
  2. – – : A Faust második részének pécsi bemutatója előtt. = Dunántúli Napló. 1962. febr. 18. 7. (Az oldalon pécsi fotósokat is megismerhetünk, mindegyikük fotózta Csorbát is. A kor hangulatát nagyon jól megidézik az ilyen oldalak, ezért is szeretem bemásolni őket.)
  1. – –.: Faust. Goethe remekművének II. részét adták elő a Városi Művelődési Házban. Bevezetőt mondott Csorba Győző. = Dunántúli Napló. 1962. febr. 20. 2.

A fentieket olvasva az a kevéssé ismert tény is kiderül, hogy a Faust II. részét be is mutatták Pécsett. (A különös és szokatlan bemutatóról szóló ismertetőt az 1093-as tételnél bemásolt linkre kattintva is elolvashatják.)  Ajánlom a 789. tételnél hivatkozott linket is, ebben az interjúban is sok érdekes részletet árul el a költő a műről és a munkájáról. Döbbenetes olvasni, hogy 7500 sornyi fordításról van szó. Hihetetlen feladat volt, amely meg is viselte a költőt, szinte belebetegedett a munkába. A munkahelye és a családja segítette át a nehézségeken. Csorba, a gyermekei, a munkahelye vagyis az őrtorony együtt láthatók ezen a képen:

Csorba és családja egy kicsit korábbi fotón, amit most találtam. (A fotó alatt Csorba kézírása a kép hátoldalán. K. Gy. u. = Kulich Gyula (ma Papnövelde) utca, Csorbáék akkori lakcíme, ahonnan bejárás volt az őrtoronyba is. A fekete-fehér képváltozatokat közlöm, nekem ezek jobban tetszenek, mint a színesek.)

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/09/Csorba-es-a-csalad-1952-ben.jpg

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/09/Csorba-es-a-csalad-1952-ben-a-kep-hatoldala-2.jpg

Megjegyzem, amit Csorba több helyen is említett: a Faust-fordítás díjából tudták megvenni a Damjanich utcai telket és kis házat is, amit aztán kibővített és amiben élete végéig élt imádott családjával.

Köszönöm figyelmüket.

Találkozzunk a változatlan helyen, változatlan céllal megjelenő Csorba blogon!