(Az összes ismertetett Csorba-kötet linkje és a bevezetők elérhetők innen.)

Amikor Csorba fordításköteteinek ismertetésébe kezdtem, rájöttem, hogy a kötetismertetések előtt egy bevezetőt is közzé kell tennem, mert olyan nagy és szerteágazó a költő fordítói munkássága, hogy fontos magyarázó szöveget fűzni ehhez a sorozathoz. A fordításokhoz készített bevezető elérhető innen. A bevezetőben először egy bibliográfiát közlök a fordításkötetek megjelenésének sorrendjében, majd ugyanitt Tüskés Tibornak a Csorba Győző, a fordító című kötethez írt bevezetőjét is közzéteszem. Csorba fordítói műhelyének megismeréshez alapvetés ez az írás, ezért ajánlom külön is figyelmükbe. (A Csorba Győző, a fordító című kötetet a PIM Csorba oldalán nem dolgozták fel, ezért annak a Csorba Győző Könyvtár munkatársai által elkészített pdf-változatát tudom csak megosztani.)

A kötet tartalomjegyzéke itt külön is elérhető.

Néhány megjegyzés. A Rákosi éra évei alatt a költő saját hangján hallgatott, akkor jobbára fordításait, meséit és bábjátékait közölte. Nyugdíjazásáig, 1975-ig Csorbának viszonylag kevés önálló verseskötete jelent meg, mert bár ekkor már kiadták volna saját verseit is, de könyvtárigazgató-helyettesi munkáját komolyan vette, nem sok ideje maradt versírásra. 1975 után a saját verseskötetek száma nőtt meg. Élete vége felé és halála után munkásságának jelentős állomásai a róla szóló kötetek, prózai írásai, visszaemlékezései, római naplója, levelezéskötetei és a Hátrahagyott versek című kötet lesznek majd. Versei, versfordításai nagyszámban jelentek meg antológiákban, folyóiratokban, napilapokban is, ezeknek fölkutatását is folytatom.
A bibliográfiai feldolgozáshoz a költő hagyatékában maradt dokumentumokat használtam, ezért a bennük talált dedikálásokat, levél piszkozatokat, leveleket is felvettem a leírásokba, színesítve ezzel kicsit az egyhangú felsorolást.

A következő hírlevélben a bibliográfia első tételeként felvett A Halál versei című kötetet fogom ismertetni. [Már itt megjegyzem, hogy Csorba a versciklus második kiadásának utószavában mindig nagybetűvel írja a Halál nevét, Hélinant nevét pedig a könyvtári szabályok szerint Helinand-nak kell írni.]

Az önálló fordításkötetek és a nagyobb fordítások bibliográfiája.

1. 1940 Hélinant [Helinand] de Froidmont: A Halál versei = Les vers de la mort / ófrancia eredetiből ford. Csorba Győző ; A bevezetést írta Birkás Géza ; [a címlapot tervezte és a képeket rajzolta Holler András]. – Pécs : Janus Pannonius Társaság, 1940. – 115 p. : ill. ; 18 cm. – (A Janus Pannonius Társaság könyvtára ; 13.). – 3 példány. – Az egyik példányban dedikálás a szennycímoldalon: „Édes kicsi Bogárkámnak dühösen. 945. I. 9. Ura.” A különben fűzött kötetnek ezt a példányát valószínű Csorba köttette be, mielőtt feleségének, Margit Asszonynak ajánlotta volna. – Jó állapotban. – A kötetben gépírásos köszönőlevél fejléces írólapon egy szegedi jezsuitától, Endrődy Lászlótól: „Jézustársasági Kollégium Szeged Kálvária utca 39. Csekkszám: 45042 1941. ápr. 22. /  Kedves Győző! / Úton voltam s erről csak a napokban tértem vissza, – ez az oka, hogy csak most köszönhetem meg a szép kötetet, melyet oly kedvesen elküldött nekem. / Nagy örömmel forgattam és mondhatom igazi gyönyörűséggel olvastam a gyönyörű műfordításokat. Kitűnő gondolat volt Hélinant verseit megszólaltatni magyarul, és szívből gratulálok hozzá, hogy ez ily remekül sikerült. / Amikor azt mondom remekül, ez nem puszta udvariasság: a magyar fordítás nyelve igazán nagyon jó, folyamatos, omló, – mintegy moll-ban tartott, amivel hűen idézi a francia versek hangulatát. Az is nagyon jó, hogy az ó-francia nyelvet nem akarta archaikus ízű magyar interpretációban visszaadni, hanem modern szépen gördülő irodalmi nyelvvel tolmácsolja az eredeti – oly megkapó és fordulatos – szöveget. // Az is igen jó gondolat volt, hogy a magyar fordítás mellett közreadja a francia eredetit is. / Talán érdekli az is, hogy mely versek voltak, azok, amelyek tetszettek nekem? Íme: 6, 7 8, 13, 16, 17, 23, 27, 31, 33, 35-től végig pedig szinte minden egyest ideírhatnék. / Így mégegyszer szívből gratulálok ehhez a szép és értékes könyvhöz és nagyon köszönöm, hogy olyan kedvesen gondolt rám és megküldte. – Szerény viszonzásként engedje meg, hogy én is küldjek Önnek egy kis francia iratot, voltaképpen csak egy cikk, melyből különnyomat készült. Örülnék, ha megnyerné tetszését. / Régi barátsággal s tisztelettel köszönti igaz híve Endrődy László S. J.” A levélben ajánlott kötet: Endrődy László: Un jeune héros de la souffrance et de l’amour divin Etienne Kaszap, 1916–1935. A leírt kötetben nyomtatott oldal a Magyar Szemle c. folyóiratnak a kötetet ismertető írásával. Az írólapon piros bélyegzős fejléc: „Magyar Szemle Szerkesztősége, 1941. jun. 1.” felirattal, alatta kézzel, tintával: „391. lapon”. Az ismertetés szövege: „HÉLINANT: A HALÁL VERSEI. Ófrancia eredetiből fordította Csorba Győző. Bevezetést írta Birkás Géza. Janus Pannonius Társaság. Pécs. 115 lap. Ára 4. – pengő. / Hélinant, Froidmont-i cisztercita szerzetesnek, a fényes udvarok, kalandos utak vidámságából megtért trouvère-nek költeményei a »Vers de la Mort«. Intelmek a XII. század nagyjaihoz, elmélkedés a halálról, intő szó az epikureizmus tobzódó híveinek. Amint mások andalgó versekkel kedveskedtek a kor divatja szerint barátaiknak, Hélinant a halált idézi súlyos strófákkal régi cimborái elé. A közönség hálás lehet Csorba Győzőnek, hogy Hélinant realizmusának merev egyszerűségén, ideges képein és kíméletlen sorain keresztül megismerkedhetett a Danse Macabre-ok minden pátosztól ment hírnökével.” Egy másik példányban tulajdonbejegyzés a címoldalon a cím alatt: „Csorba Győző”. 2. kiadását ld. a 14. tételnél.
2. 1959 A modern német líra kincsesháza / [vál. és szerk. Hajnal Gábor]. – Bp. : Európa Könyvk., 1959. – 8 db. – 13 cm. – (A modern német líra kincsesháza  ; 1–8.). – Kötött, közös tokban. – [1. köt.]. – Arendt ; [ford. Timár György. – 42 p. – [2. köt.]. – Becher ; [ford. Lator László et al.]. – 69 p. – [3. köt.]. – Brecht ; [ford. Csorba Győző]. – 69 p. – [4. köt.]. – Fürnberg ; [ford. Simon István]. – 47 p. – [5. köt.]. – Hermlin ; [ford. Garai Gábor]. – 42 p. – [6. köt.]. – Huchel ; [vál., szerk., ford. Hajnal Gábor]. – 61 p. – [7. köt.]. – Krolow ; [ford. Raics István]. – 45 p. – [8. köt.]. – Maurer ; [vál., szerk., ford. Hajnal Gábor].
3. 1959 Goethe, Johann Wolfgang von: Faust / [ford. Jékely Zoltán, Csorba Győző]. – Bp. : Magyar Helikon, 1959. – 559 p. ; 19 cm. – (Helikon klasszikusok). – Kötött. – A tragédia első részét Jékely Zoltán, a 2. részt Csorba Győző fordította. – Tartalmazza még: Ős Faust (ford. Jékely Zoltán), továbbá Turóczi-Trostler József utószavát, ill. a Walkó György által összeállított jegyzeteket, valamint a magyar nyelvű Faust-fordítások jegyzékét. – PIM közlés.
4. 1961 Goethe, Johann Wolfgang von: Faust : A tragédia második része / [ford. Csorba Győző]. – Bp. : Magyar Helikon. – 454 p. ; 14 cm. – (A híres-neves Faustus doktorról szóló históriák sorozata ; 4.) [Jelöletlen sorozat. Kiegészítés a MOKKA-ból.]. – Kötött. – Tartalmazza a kiadó utószavát és a magyar nyelvű Faust-kiadások jegyzékét.
5. 1964 Brecht, Bertolt: – – színművei / [szerk. Vajda György Mihály, Walkó György] ; [ford. Bernáth István, Csorba Győző et al.]. – Bp. : Magyar Helikon, 1964. – (Helikon klasszikusok). – 2. köt. – 1086 p. ; 20 cm. – Kötött. – Csorba fordítása: Lucullus a bírák előtt : Hangjáték (p. 91–128.) – Az 1. kötet hiányzik, abban nincs Csorba fordítás.
   
6. 1964 Láthatatlan színpad : Német hangjátékok / [vál., ford., utószó Albert Gábor ; ford. Albert Gábor, Csorba Győző et al.] – Bp. : Európa Könyvk., 1964. – 356 p. ; 20 cm. – Fűzött. – A kötetben Csorba Győző fordítása: Bertolt Brecht: Az óceánrepülés : Rádiós tanjáték fiúk és lányok számára = Der Ozeanflug : Ein Radiolehrstück für Knaben und Mädchen (p. 63–123.).
7. 1972 Janus Pannonius versei / [vál., szerk., és a bev. tanulmányt írta Kardos Tibor] ; [ford. Áprily Lajos, Csorba Győző et al]. – Bp. : Szépirod. Könyvk., 1972. – 322 p. ; 24 cm. – ISBN 963 15 1117 0 kötött. – Az egyik példányban dedikálás a szennycímoldalon a cím alatt: „Csorba Győzőnek Pécs költőjének barátsággal 972. IV. 13. Kardos Tibor”. A másik példányban az első kötéstábla bal felső sarkában Csorba kézírásával: „Megköszöntem Gordon E-nek 72. V. 2.-án”. A kötetben Csorba Győző 17 fordítása olvasható. A kötetben megjelent Csorba-fordítások jelentős része a Kettőshangzat c. Csorba-kötetben is megjelent. [PIM közlés]
8. 1972 Janus Pannonius munkái latinul és magyarul : Janus Pannonius élő emlékezetének halálának ötszázadik évfordulója alkalmából = Jani Pannonii opera latine et hungarice : Vivae memoriae Iani Pannonii quingentesimo mortis svae anniversario dedicatum / [szerk., az utószót írta és a jegyzeteket összeáll. V. Kovács Sándor] ; [az előszót írta Csorba Győző] ; [fordították Áprily Lajos, Csorba Győző et al.]. – Bp. : Tankönyvk., 1972. – 599 p. ; 25 cm. – Kötött. – A kötetben a margón Csorba ceruzával írt megjegyzései, fordítási javaslatai. – Jó állapotban. A kötetben megjelent Csorba-fordítások jelentős része olvasható a Kettőshangzat c. Csorba-kötetben.
9. 1974 Mezirov, Aleksandr Petrovic: Búcsú a hótól : Válogatott versek / Alekszandr Mezsirov ; ford. Csorba Győző. – Bp. : Európa Könyvk., 1974. – 131 p. ; 18 cm. –ISBN 963 07 01 994 fűzött. – Az egyik példányban újságkivágat: Tóth Bálint Kedvencem a terepszín. Alekszandr Mezsirov versei c. kritikája. In: Élet és Irodalom. 1974. 42. 11. (Azonosítás Bertók Csorba bibliográfiája alapján.), a másikban az első kötéstábla bal felső sarkában Csorba kézírásával: „74. VI. 28. 43. l. 88. l. 50. l.” (Mindegyik megjegyzés külön sorba írva.) A harmadik példányban Csorba dedikálása a címoldalon: „Drága Cilikémnek nagyon sok jót kívánok születésnapján Apa Pécs, 74. aug. 10.” (Cilike = Noémi, Csorba középső lánya.)
   
10. 1976 Csorba Győző: Kettőshangzat : Válogatott versfordítások. – Bp. : Európa Könyvk., 1976. – 369 p. ; 19 cm. – ISBN 963 07 0898 1 kötött. – A leírt példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Cilókámnak, Lacinak nagy szeretettel: Apa 76. szept. 1.”
11. 1982 Janus Pannonius válogatott munkái / [vál., szerk. és az előszót írta Csorba Győző] ; [a jegyzeteket és a jegyzetszótárt Ugrin Aranka készítette]. – Bp. : Kozmosz Könyvek, 1982. – 287 p. ; 17 cm. – ISBN 963 211 448 5 kötött. – Az előszó címe: Első nagy költőnk. – A kötetben 36 Csorba fordítás olvasható. A leírt példányban dedikálás: „Cilikémnek, Lacinak nagy szeretettel Apa 82. VI. 9.”. – 1983-ban kiadói nívódíjjal jutalmazzák.
12. 1986. Janus Pannonius: Epigrammata lasciva = Pajzán epigrammák / [szerk., ford., az utószót és a jegyzeteket kész. Csorba Győző] ; [a könyvet Szántó Tibor tervezte]. – Bp. : Helikon, 1986. – 74 p. ; 23 cm. – ISBN 963 20 7574 9 fűzött, kapcsos tokban. – 1. példány: Csorba dedikálása a címoldalon a cím alatt: „Egyetlen, drága, igazi Társamnak, akinek mindent köszönhetek, ezt a könyvet is – el nem múló hálával és szerelemmel Győző 86. szept. 26. [a könyv első példánya]”. – 2. példány: Csorba dedikálása a címoldalon a cím alatt: „Nócikámnak, Lacinak s 18. évük után Bajkónak, Violkának és Ábikának is nagy-nagy szeretettel ajánlom. Viki papa. 86. szept. 17-én. (Tévedés: szept. 27-én)”. – Nócika: Csorba Noémi nevű középső lánya, Bajkó = Bálint, Violka = Viola, Ábika = Ábel, Csorba unokái. – Japán technikával, bibliofil kiadvány. – 1987-ben nívódíjjal jutalmazták.
13. 1987 Janus Pannonius összes munkái : az 1972. évi válogatott kiadás átdolgozott és teljessé bővített változata = Jani Pannonii opera omnia / közrebocsátja V. Kovács Sándor ; [Szerk., az utószót írta és a jegyzeteket összeállította V. Kovács Sándor] ; [ford. Arany János, Csorba Győző et al.]. – Bp. : Tankönyvk., 1987. – 768 p. ; 25 cm. – ISBN 963 17 9418 0 kötött. – A kötetben Honffy Pál gépelt levele: „Kedves Győző! / Először is egy szomorú hírt kell tudatnom Veled: V. Kovács Sanyi váratlanul meghalt. Még utolsó heteiben, amikor állapota szemmel láthatóan romlott, megnyugtatóan elrendezte a teljes Janus-kötetet, de a megjelenést már nem érhette meg. Pedig ez most opera omnia! A Pajzán epigrammák c. kötetedből átvett még egyes fordításokat (más pajzán verseket Csonka Feritől közöl), az I. kiadásból hiányzó prózai műveket már korábban lassanként, folyamatosan lefordíttatta (ebben én is közreműködtem), az I. kiadásból ugyancsak kimaradt egyetlen hosszabb költemény magyarra átültetésével Kerényi Grácia még éppen halála előtt végzett. Így hát az utolsó pillanatban összeállt a nagy mű! Én most mellékelten elküldöm a levonatnak azokat a lapjait, amelyeken a Te fordításod szerepel. (A verscímek mellé jelet is tettem.) Most még módunk van rá, hogy esetleges megjegyzéseidet figyelembe vegyük. Én kész vagyok a jövő héten Pécsre utazni Hozzád, hogy személyesen megbeszélhessük észrevételeidet, tanácsaidat. Szerdán délelőtt hol kereshetnélek föl? Reggel 8 órától fogva akár délig is rendelkezésedre állok, ha nem tekinted terhesnek látogatásomat. Arra kérlek hát, hogy légy szíves egy lapon vagy telefonon (a szerkesztőség száma: 312–317, a lakásomé: 485–802) visszajelezni, alkalmas-e az időpont, és hol találkozhatunk. / Kérlek, ne tekintsd zaklatásnak jelentkezésemet, de mindig annyira szíveden viselted a kötet ügyét, hogy bízom benne, most is számíthatok szíves közreműködésedre. / Remélve, hogy jövő héten találkozhatunk tisztelettel és szívből köszöntelek: / Budapest, 1987. január 27. (Honffy Pál)”. A gépelt aláírás fölött kézírással: „Pali”. A válaszlevél nem ismert, a találkozó létrejöttéről nem tudok. Honffy Pál 1970-től a Tankönyvkiadó szerkesztője, lektora volt. – A kötetben megjelent Csorba-fordítások jelentős része olvasható a Kettőshangzat c. Csorba-kötetben.
14. 1989 Helinand: A Halál versei / fordította, [az utószót írta és a jegyzeteket készítette] Csorba Győző. – Bp. : Helikon K., 1989. – 63 p. : ill. ; 18 cm. – (Helikon stúdió, ISSN 0236 5014). – ISBN 963 207 96505 fűzött. – A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Hélinand de Froidmont : Les Vers de la Mort, poème du XII^e siécle. – Paris : Librairie Honoré Champion, é. n. – A reprodukciókat Gyarmathy László készítette. A repro­dukciók alapjául szolgáló kiadás: Toten-Tanz, wie der selbe in der löbl. u. Welt­berühmten Stadt Basel… zu sehen ist. Nach dem Original in Kupfer gebracht [von Matthäus Merian], Basel, 1744. – 8 példány. A leírt példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Cilikémnek és aranyos Családjának sok-sok csókkal: Apa 89. IV. 21.”. – Az 1. kiadást ld. az első tételnél.
15. 1998 Csorba Győző, a fordító / [… vál. és szerk. Tüskés Tibor ; az anyaggyűjtésben közreműködött Pintér László]. – Pécs : Pro Pannonia, 1998. – 199 p. ; 21 cm. – (Pannónia könyvek, ISSN 0237 4277). (Irodalmunk forrásai, ISSN 1419 1199 ; b). – ISBN 963 9079 27 8 kötött.
    
16. 1998 Csorba Győző: Drámafordítások / [utószó: Szirtes Gábor] ; [a szöveget sajtó alá rendezte, digitalizálta Pintér László]. – Pécs : Pro Pannonia, 1998. – 250 p. ; 21 cm. – (Pannónia könyvek, ISSN 0237 4277). (Irodalmunk forrásai, ISSN 1419 1199 ; a). – ISBN 963 9079 23 5 kötött.
    1. Eschner, Eugen: Gergő a király = Jörg König : Színmű 3 felvonásban. – p. 7–69. –Bemutatták a Pécsi Nemzeti Színházban, 1975-ben.
    2. Hauptmann, Gerhart: A patkányok = Die Ratten : Berlini tragikomédia. – p. [71]–170. – Bemutatták a Pécsi Nemzeti Színházban 1981-ben.
    3. Régnier, Robert: Arisztotelesz rablólétrája = Dieux, belles et betes : Történelmi groteszk 6 képben. – p. [171]–247. – Nem mutatták be színházban.

Tüskés Tibor bevezetője a Csorba Győző, a fordító című kötetből.

A fordító műhelye

A század magyar irodalmában magától értetődő természetességgel egészülnek ki a költői életművek a fordító oeuvre-jével. A szabályt erősítő kivétel, ha a jelentős költői teljesítményeket nem  kíséri a versfordító állandó, rendszeres és magas színvonalú munkája (pl. Ady vagy Erdélyi József esetében). Rendszeresen fordít a Nyugat nagy költőnemzedéke (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád), fordítanak a második generáció tagjai (Szabó Lőrinc, Illyés Gyula), s a világköltészet birtokbavételére indít meg-megújuló ostromot az újabb nemzedék (Devecseri Gábor, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Radnóti Miklós, Rónay György, Vas István és mások). Az ő munkájuknak szerves folytatása és kiegészítése Csorba versátültető tevékenysége. A modern magyar műfordítás-kultúra megteremtőinek és művelőinek nyomában haladva a világlíra számos kiemelkedő képviselőjét ismertette meg a honi olvasókkal; mintegy harmincezer verssort fordított magyarra. Műfordítói vonásai a költő arcképét árnyalják, egészítik ki és teszik pontosabbá.

Még nincs huszonöt éves, amikor a 12. századbeli francia cisztercita költő, Hélinant de Froidmont A Halál versei című ciklusának magyar tolmácsolására vállalkozik. (A fordítás elé Birkás Géza írt tájékoztató bevezetőt.) A jeles ófrancia költőnek ez volt az első hazai bemutatása. A kétnyelvű kötet, a „kitűnő formaérzékről tanúskodó” átültetés – ahogy egyik kortárs kritikusa jellemezte)¹ – 1940-ben jelent meg. Hélinant-t ő maga vállalta, s ebben a tájékozódásban bizonyára éppen úgy szerepet játszott a francia irodalom iránti vonzalom, a német orientációval szembeni kiállás, vállalás és demonstráció, mint a maga legszemélyesebb indítéka. „Beszédes műfordítói »névjegy« volt, de most látszik igazán – írja Rába György 1976-ban, Csorba fordítói pályáján végigtekintve² –, stílusának, poétikai szemléletének igencsak megfelelő alkalmat szemelt ki előszörre! A veretes képekbe fogott, haláltánc erejű indulat már látásnak és expressziónak, látomásnak és gondolati szerkezetességnek olyan művészi kapcsolata, mely most egész műfordítói pályájára végig jellemzőnek bizonyul.” Emellett a választásban egy még közvetlenebb indíték is hatott: ritkán szemlélhetjük tolmácsolt és tolmácsoló költőnek oly korrelatív találkozását, mint amilyen a középkori halálhimnuszok költője és az átültető Csorba között létrejött. Csorba az idegen költő világában a maga személyiségének és mondanivalójának visszatükrözését találta meg.

Megszállsz, Halál, szűz földeket,
s fenned borotva-késedet
lágy torkokat kővé teszel.
A fösvény szomját elveszed,
a termőfákat megnyesed,
a gazdag kincse így vesz el:
s meg is szédíted bármivel,
s ha kín szaggatja, tűrni kell,
s a hídra föl sem engeded.
A sok ficsúr ha rád figyel,
megtudja: majd azon leszel,
hogy jól befűzd mellényüket.

– fordítja a második világháború közepén az ófrancia költőt. Valamivel később, Szabadulás kötet egyik versében maga megvallja, hogy Hélinant fordítása saját ügye volt. A francia poéta „kölcsön-kürtje” a halál élményével viaskodó fiatal költő legszemélyesebb élményét segített megfogalmazni. A Hélinant szellemének ajánlott Új Halál-versek című költeményében, az idegen költő versformáját, hangját, modorát is átvéve, így ír:

Halál, kit egyszer ó szavak
kölcsön-kürtjével hívtalak,
s régen-porokhoz küldtelek,
ma én magam szólítalak
e félős, ingatag falak
közül, választott gyermeked.
Aggastyán, kisded egyremegy,
ma árnyékodban tévelyeg,
mindaz, ki él: a bő harag
heggyé növelt. Szerettelek,
s mint ordas állat, rettegek,
ha vad vadász elé szalad.

Nagyarányú fordítói munkássága az ötvenes évek elején bontakozott ki. Ekkor azonban már nem annyira ő, a fordító választ, inkább őt választják a versek. Mint nemzedéktársai közül számosan – Jékely, Kálnoky, Rónay, Vas, Weöres –, eredeti műveivel kiszorul az irodalomból, és idegen költőket éltet. A tehetség vérátömlesztése volt ez. „1948-ban – mint sok más körül is –, megfagyott körülöttem a világ – emlékezik vissza.³ – A Sorsunk megszűnt, a többi folyóirat, a rádió, a napilapok, a könyvkiadók bezárták kapuikat előttem. Írtam az íróasztalfióknak, s rávetettem magam a fordításra. A Faust II. magyarításába is ekkor fogtam bele.”⁴

Eleinte a fordítás valóban a megélhetés, a puszta kenyérkereset része, a költői jelenlét egyetlen lehetősége, mentőöv a nehéz években; és abban, hogy mit fordít, inkább a feladat, a megbízás játszik szerepet, mint az egyéni hajlam. De ahogy egyre többet fordít, úgy válik szívügyévé a munka. A jó szemű kiadói szerkesztők érdeme, mindenekelőtt Kardos Tibort és Hajnal Gábort dicséri, hogy egyéniségéhez illő szövegeket küldenek, és olyan munkákhoz juttatják, amelyekben a maga akkori legsajátosabb gondolatai, életszeretete, békevágya és humanizmusa, etikai eszményei és gondolati igénye visszhangra találnak, s a fordított  költők ihlető forrásaivá válnak lírájának is. Ekkor készülnek Carmina Burana-, Dante- és Goethe-fordításai, ekkor vállalkozik Brecht és Becher magyar nyelvű tolmácsolására. A versfordításban szigetet talál és menedéket: az idegen költők szavával a maga legszemélyesebb üzenetét mondhatja ki.

A nehéz évek, a „hét szűk esztendő” elmúltával is rendszeresen fordít. Főként az Európa Kiadónál megjelenő gyűjteményes kötetek, antológiák adnak alkalmat, hogy egy-egy századunkbeli idegen költő társává szegődjön. Így születtek Jachimovicz- és (Búcsú a hótól címmel önálló kötetben megjelent) Mezsirov-fordításai, mai finn, norvég és svéd költőket bemutató tolmácsolásai. A Pécsi Nemzeti Színház számára Eugen Eschner König Jörg és Robert Régnier Dieux, belles et bétes című darabját ültette át magyarra. [Tüskés itt kifelejtette Gerthart Hauptmann: A patkányok című drámájának fordítását. A drámát a Pécsi Nemzeti Színház 1981-ben bemutatta. Régnier vígjátékát nem mutatták be. P. L.]

Vagyis a fordítás Csorba számára nemcsak kényszerűség, megbízás, feladat, hanem vállalás, költői munkásságát kiegészítő természetes igény is. Abból a fölismerésből fakad, amely irodalmunkat századok óta végigkíséri: a fordítás az egyetemes emberi kultúra szolgálata, látókör-növekedés, felszabadítás, kinyúlás a világba egy kis nyelv  határai közül: a fordító egy más nép sajátos nemzeti művelődését közvetíti, kincseket hoz távoli partokról, táplálékot szállít a művelődés vérkeringéséhez. Ezt az igényét már 1947-ben, a Sorsunk magyar-szovjet száma elé írt beköszöntőben megfogalmazta: „Ma már mindenki előtt világos, hogy az egyetemes emberi kultúrát az a nép szolgálja leghívebben, mely sajátos nemzeti művelődést teremt. Egy-egy értékes nemzeti kultúra a tényleges értéktartalmon kívül okvetlenül ösztönző erő is. Megismerése tehát nemcsak látókör-növekedést, hanem felszabadítást is jelent. Minél több idegen kultúra kapcsolódik össze egy nemzeti kultúrával, annál színesebb, mélyebb és sokrétűbb lesz emez. A beltenyésztés a kultúrában is előbb-utóbb dekadenciához vezet.”

Régtől és szívesen foglalkozik a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a magyar műfordítás-irodalom történetével. Műfordítói elveinek kialakulását cikkeiben, bírálataiban kísérhetjük nyomon. Már a negyvenes évek elején kritikát ír Berczeli A. Károly Janus Pannonius- és új olasz költőket bemutató fordításáról, recenzeálja Holler (Bajcsa) András Verhaeren- és Szedő Dénes Ramón Lull-tolmácsolását. Elejtett szavakból, félmondatokból következtethetünk fordítói igényeire. Holler „a született fordító alázatával közeledik a költőhöz, nem akar jobb verseket írni Verhaerennál, Ver-haerent akarja bemutatni”^5. Azt a fordítót becsüli, aki változatos formakultúrával rendelkezik, „virtuózan versel”, a tónus- és hangszín-különbségeket jól érzékelteti, s nem kedveli, ha a fordítás „bágyadt”. A több költőt fölvonultató fordításkötet összeállítójától azt kívánja (az elvet majd csak évtizedek múlva, Kettőshangzat című fordításkötetének megszerkesztésekor érvényesítheti), hogy költőket és ne költészetet mutasson be, tehát inkább egy költőtől több verset közöljön, mint sok költőtől egyet-egyet, vagyis a válogatás, a bemutatás minél teljesebb, a versválasztás pedig a költőre minél jellemzőbb legyen.

A műfordítás ügyét az irodalmi köztudat formálása, az esztétikai nevelés, a pedagógia szempontjából is nagyra értékeli. Ezért ír szívesen kritikát, és hívja föl a figyelmet a hatvanas évek végén két jelentős, hézagpótló, „tanulságos” kézikönyvre, Szabó Ede monográfiájára (A műfordítás) és Rába György tanulmánykötetére (A szép hűtlenek).⁶ Szabó Ede „tankönyvéről” szólva olyan kritikai észrevételeket is megfogalmaz, amelyek jól tükrözik saját fordítói elveit. Rilke Áldozat című versének Radnóti-féle fordításáról például – Szabó Edével ellentétben – az a véleménye, hogy „halványabb az eredetinél. A »mert te vársz ma rám« mennyivel lazább, töredezettebb és szűkebb értelmű az »und du wartest nur«-nál, a második strófa végén a »steht« jelenideje mennyivel távlatosabb a »bujdokolt«-nál, s az utolsó sorokban a félrefogást súroló: »will ich nach dir nennen am Altare« »rólad kap nevet, az oltár épül«”. Nem osztja Szabó Ede véleményét – most ellenkező előjellel – Szabó Lőrinc Jammes-fordításairól sem. „Szerintem Szabó Lőrinc alighanem a legjobb Jammes-fordítónk. A francia költő rafináltan művészi sutaságát, bűbájos kölyökkutya-esetlenségét, nagyon tudatos rímelési pongyolaságait Szabó Lőrinc nagyszerűen tolmácsolja.”

Csorba legfontosabb műfordító elve a hűség. Véleménye szerint Pázmány műfordítói ars poeticájának sarkalatos tétele, mely szerint a fordítás „olyan kedvesen folyjék, mintha először magyar embertül, magyarul íratott volna” – elavult. „Éreznie kell az olvasónak – írja –⁷, hogy a verset először nem magyarul írták. Valamilyen fokon el kell idegenítenie a fordítónak a magyar szöveget. Amúgy is képtelenség az idegen nyelv grammatikai rendszerét, egész világát csak úgy egyszerűen átültetni egy másik nyelvbe. Ez az elidegenítés nem a nyersfordítás sutaságát jelenti. Az okosan átültetett növény (hadd használjam ezt a hasonlatot, melyre a szókép felhatalmaz) idegen éghajlat alatt és idegen talajban úgy lesz más, hogy azért önmaga marad. Talán nem nő akkorára, tompul virága színe, kevesebb, gyatrább termést hoz, de lényegében változatlan.” Nem követi a Nyugat-nemzedék műfordítóit sem. Megismerte ugyan a Nyugat nagy fordítóinak, Babitsnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak a munkáit, megcsodálta formai gazdagságukat, nyelvi színességüket, de nem fogadta el fordítói nézeteiket és gyakorlatukat. A Nyugat-nemzedék szubjektivizmusánál fejlettebb, racionálisabb elveket alakított ki. Fordításeszménye a közvetlenül előtte járó nemzedék, mindenekelőtt Szabó Lőrinc vívmányához, a gondolati hűség követelményéhez kapcsolódott. „Tóth Árpád és Babits gyakorlatából az a tapasztalat maradt Csorbára, hogy magyar költőnek a formahű fordítás mindig a nyelvi leképezés és interferencia megvalósítását jelenti. Szabó Lőrinc viszont arra tanította, a fordítói alázat mindenekelőtt gondolati hűséget követel, s ellenállást a magánvaló költői mutatványnak s a díszítő nyelvi ajándékoknak” – mutat        rá Rába György.⁸ Csorba persze tudja, hogy a mégoly tökéletes, hűséges fordítás is: ferdítés, bármily nemes értelemben. A fordító, bármennyire igyekezzék is hű maradni mind a szöveghez, mind a mű szelleméhez, hangulatához, a fordított műre akarva-akaratlan rányomja saját személyes stílusának jegyeit. Ugyanakkor nem fogadja el a sok mindenkinek tulajdonított mondást (a fordítás, akár a nő: ha hű, akkor nem szép, ha meg szép, akkor nem hű), véleménye szerint a fordításban a szépség és a hűség nem egymást szükségképpen kizáró jelenségek.

Hűségigényéből következik, hogy a fordító nemcsak költői feladatot lát el, hanem szövegmagyarázóit is. Magyarít, azaz magyaráz. Gyakran még a szöveggondozói, filológusi munkát is magára kell vállalnia. „Az arány és a választás persze a fordító felelőssége” – hangsúlyozza. A Janus-fordítások problémái között például elmondja, hogy a Janus szövegét átszövő mitológia visszaadása milyen feladat elé állítja a fordítót. „Én magam igyekeztem elmenni, ameddig csak lehetett. Többnyire teljes feloldással; tehát például Mars helyett a háború, Vénusz helyett a szerelem közfőnevet használva. Előfordult a közelítésnek egy enyhébb formája is a következő modell szerint: az egyik epigrammában Janus a zsarnok-dicsérő költőkről azt mondja: »quorum sola fuit  Calliopea fames«. Én ezt így fordítottam: »korgó gyomrukból súgta a Múzsa nekik«. Jékely Zoltán viszont így: »kiknek az éhség volt ihlete, semmi egyéb«. Jékely tehát a teljes feloldást alkalmazta, én csak a mérsékeltet.”

Hűségigényének másik sarkalatos pontja, hogy a fordítás mindig a mának készül. A műfordító persze nemcsak mai, hanem régi költőket is fordít. Milyen legyen az ő visszaadásuk? Mi történjék az eltelt idő érzékeltetésével? Archaizálni csak mértékkel és tapintatosan szabad – írta már 1944-ben. S ma ugyanezt vallja: „… a mai fordító csak mai nyelven szólaltathatja meg Horatiust is, Dantét is, Puskint is, Baudelaire-t is, Rilkét is, Ungarettit is. Archaizálni legfeljebb csak jelzésszerűen, utalásokkal szabad.” Hűségigényének harmadik posztulátuma, hogy a költő lehetőség szerint eredeti szövegből fordítson. Eszménye a közvetlen fordítás, a nyersfordítást és a közvetítő nyelvet kiküszöbölő munka. Nyersfordítást csak szükségből fogad el. „A fordító számára még mindig az első és legfontosabb »forrásmű« a pontos, megbízható   és lehetőleg végleges eredeti szöveg” – írja a Janus-fordítások problémáival kapcsolatban. Latint, németet, olaszt, franciát eredetiből fordít, északi nyelveket és oroszt nyersfordítás fölhasználásával. „Klasszikus és középkori latin műveket kapásból fordítok magyarra. Németül értek, olaszul és franciául szintén… Az ógörögöt négy évig tanultam, abból keveset tudok… De beszélni, folyékonyan, simán, úgyhogy arra büszke lehetnék, egyetlen nyelvet sem… Tudni egy nyelvet, különben is komplex probléma. Passzív tudás vagy aktív? Nálam olvasásra szolgál a nyelv. Latin, francia, német, olasz… Nem nyersből fordítok. Én képtelen vagyok úgy fordítani, hogy ne ismerjem a nyelvet. Tudnom kell, honnan és mennyire rugaszkodom el.[…]”⁹

Külön fejezet Csorba műfordítói munkásságában a Faust második részének átültetése. Kozma Andor 1924-ben megjelent teljes, de költői szempontból elégtelen Faust-fordítása után a második részből csak részleteket tolmácsoltak XX. századi költőink (pl. Szabó Lőrinc). A Faust második részének új, teljes fordítása, Kálnoky László munkája 1956-ban jelent meg, s ezt követte – meghökkentően hamar, mindössze három évi időközzel – az újabb fordítás, Csorba Győző munkája.

A Faust második részét Goethe nyolcvankét éves korában fejezte be. Látszólagos kuszáltságával együtt a költemény összegezése és betetőzése mindannak a sokféle hangnak, színnek és eszmének, amit hosszú pályáján megszólaltatott. A második rész az igazi tragédia: Goethe a „nagyvilág” tájaira vezeti el Faustot, s itt válaszol a mű első részében fölvetett gondolatokra: Találhat-e az állandóan kereső ember megnyugvást és boldogságot az életben? Mi az értelme az olthatatlan szomjnak, az ember életét végigkísérő küzdelemnek? Az első résznél filozofikusabb, gondolatokkal, célzásokkal sűrűbben átszőtt, formailag gazdagabb a második rész. Goethe maga mondta, hogy a műben alig lelhető föl személyes elem; tágabb, szenvtelenebb világ tárul föl benne, s aki nem forgott eleget a világban, nincsenek tapasztalatai, nem tudja majd, hogy mihez kezdjen vele. Babits Mihály „enciklopédikus műnek mondja, melyben Goethe az életmű számtalan irányzatát foglalta össze:¹⁰ „Túlságosan gazdag, s egy kissé szét is hull, önnön terhe alatt. Goethe nem olyan hatalmas egységesítő és komponáló, mint Dante. A Faust, kiegészült formájában mégis csak az Isteni Színjátékhoz hasonlítható. Nem csupán hatalmas belső mérete miatt, ahogy egy kor egész tudását, színskáláját s lelki küzdelmeit eggyéfogja. Hanem úgy is mint nehéz, sőt egy kicsit ezoterikus költemény, kevesek számára való. Goethe, saját szava szerint, sok mindent »titkolt bele«.”

A tartalmi gazdagság, a töprengő fogalmazás árnyaltsága, a változatos forma alaposan próbára teszi a fordító türelmét és képességét. Csorba fordítói természete, karaktere akkor mutatkozik meg legjobban, ha munkáját a három évvel korábban megjelent fordítással hasonlítjuk össze. A mű elején Ariel arról a megújulásról beszél, amelyet a hajnal hoz el a természetnek.

Horchet! horcht dem Sturm der Horen!
Tönend wird für Geistesohren
Schon der neue Tag geboren.
Felsentore knarren rasselnd,
Phöbus’ Rüder rollen rasselnd,
Welch Getöse bringt das Licht!
Es trommetet, es posaunet,
Auge blinzt und Ohr erstaunet,
Unerhörtes hört sich nicht.
Schlüpfet zu den Blumenkronen,
Tiefer, tiefer, still zu wohnen,
In die Felsen, unters Laub,
Trifft es euch, so seid ihr taub.

E részlet Kálnoky László tolmácsolásában:

Halld, a hórák fergetegje
mint hatol szellemfülekbe,
már az új napot jelezve!
Sziklakapu nyögve tárul,
Phoebus mennydörögve száguld,
zeng a fény, nincs arra szó!
Trombitálnak, harsonáznak,
szem káprázik, fül kifárad,
hallatlan s nem hallható.
Bújjatok virágkehelybe,
mélyre, csendesebb helyekre
sziklarésben lomb alatt:
kit elér, süket marad!

Ugyanezt Csorba így adja vissza:

Halld! A hórák áradatja!
Szellemeknek hírül adja:
Itt az új nap pirkadatja!
Szirtkapuk nyílnak zörögve,
Phoebus vágtat mennydörögve;
Zengve hull a fény alá!
Harsonák, kürtök riognak,
Fül kifárad, szem hunyorgat,
Hallatlan – s ki hallaná?
Bújjatok szirmok közébe,
Mélyre, mélyre, csönd ölébe,
Szikla rejtsen, lomb, levél!
Mind süketté lesz, kit ér.

Csorba Faust-fordítását annakidején Fábián István elemezte gondosan.¹¹ A két tolmácsolás közti tartalmi eltérésekre, a mozgalmasság, a költőiség tekintetében megnyilvánuló hangzásinter-ferenciára egyaránt rámutatott. Több részlet egybevetése után megállapításait így foglalja össze: „Kálnokyra jobban ránehezedik a filológiai felelősség, nem meri, vagy nem tudja szabadjára ereszteni mondatalkotó képzeletét. Csorba pontosan ragaszkodik az eredeti értelméhez, de a szavak megválogatásában költői leleményességét követi.”

A Janus Pannonius-fordítás ügye évtizedekig végigkísérte Csorbát pályáján, Szepesi Attila tréfás hangú versében¹² nem minden ok nélkül nevezi Csorba Győzőt „Victor Pannonius”-nak. Már Berczeli A. Károly 1941-ben megjelent fordításkötetéről szólva az epigrammaíró Janust érzi korszerűnek. Kardos Tibor 1947-es „toborzása”, amikor több magyar költőnek hosszabb római ösztöndíjat biztosított, hogy ezzel is Janus fordítására ösztönözze őket, annak idején látszatra nem hozott eredményt. Néhányan azonban – Takáts Gyula is, Weöres Sándor is – fordítóként később vissza-tértek a humanista költőhöz, s legkivált Csorba munkásságában kapott központi helyet Janus Pannonius honi megszólaltatása. Különösképpen a nagy humanista költő halálának ötszázadik évfordulója adott lendületet a Janus-fordítások ügyének. Ekkor, 1972-ben jelent meg az a részben bilingvis kötet, mely Janus Pannonius műveinek eddigelé legteljesebb gyűjteményét tartalmazza, s amelyben a harminchárom fordító közül a legimpozánsabb teljesítmény (Kerényi Gráciáé mellett) Csorba Győzőé.

A Janus-évforduló, illetve a kötet megjelenése alkalmával Csorba Győző külön tanulmányban elemezte a Janus-fordítások műhelyproblémáit, és fejtette ki azokat az elveket, amelyeket a fordítói gyakorlatban követett.¹³ Csorba abból a tételből indul ki, hogy Janus Pannonius „magyar volt, a magyar nemzeti közösség tagja”, s mint ilyen költőt nem lehet egyszerűen, éppen úgy lefordítani magyarra, mint más nemzeti irodalmak valamelyik költőjét: „A Janus-fordítások alapproblémája tehát, hogy latin nyelvből magyar nyelvbe kell áttenni olyan verseket, amelyeket magyar ember írt. A nyelvi idegenséget úgy kell tehát érzékeltetni, hogy az »ihlet közössége« is kiderüljön, s hogy a verset »először« magyar ember írta.” Vagyis a fordító érzékeltesse az időt, ami a versek írása óta eltelt, s ezért Csorba az „ötszázéves magyar költő” mai megszólaltatásában az archaizálásnak a megszokottnál nagyobb jelentőséget tulajdonít. („Hajlok afelé, hogy […] ebben a különleges esetben helyénvaló a nagyobb engedékenység”), s az se baj, ha a fordító a latin eredetinél erőteljesebb, rusztikusabb, „magyar” színeket kever nyelvébe (egy fordítási példa elemzésekor kiemeli, hogy „a sor többi részének nyersebb, realisztikusabb megfogalmazásával utalni próbáltam Janus magyarságára”). Az archaizálásban s a realisztikus színekben bizonyára igaza van Csorbának, de a tétel azon része, hogy Janus Pannonius „magyar volt”, verseit „magyar ember írta”, alighanem vitatható. Kétségtelen, Janust a magyar világ, a magyar történeti és társadalmi valóság, a honi környezet és táj tette jelentős költővé. Ám azt is látni kell, hogy Janus korában és Janus számára, akit a humanizmus népek és nemzetek feletti egyetemesség-gondolata töltött el, mást jelentett magyarnak lenni, mint – mondjuk – József Attila számára (őt idézi ugyanis Csorba: „a nemzet eszerint: közös ihlet!”), vagy manapság.

A Janus-fordítás gyakorlati kérdéseiben Csorbának igen figyelemreméltó megállapításai vannak. Mindenekelőtt szóvá teszi a filológiai munka hiányát. Mivel nem áll rendelkezésre a latin szöveg kritikai kiadása, itt a filológus munkáját is gyakran a fordítónak kell elvégeznie, mikrofilológiai problémákat kell megoldania. Elmondja például, hogy csak véletlenül (Sabbadini olasz professzor jóvoltából) értesült arról, hogy Janus idejében a „lustrum” szó a klasszikus latin nyelvhasználattól eltérően nem öt, hanem csak négy esztendei időtartamot jelentett. („De az értesülésig jócskán meg kellett szenvednem a Guarino életkoráról szóló sorok fordítását, éppen a »lustrum« tisztázatlansága miatt.”) Ugyancsak helyénvalók azok a megjegyzései, amelyekben a fordító szövegmagyarázó szerepéről (pl. a mitológiai nevek magyarításáról) beszél, illetve amelyekben verstani kérdéseket (pl. a hexameter és a pentameter cezúrájának megoldását) teszi szóvá.

A kétnyelvű gyűjteményes kötetben a legterjedelmesebb anyaggal Csorba Győző szerepel. Hangja a költő világán belül is eltérő, az apró finomságokra és változatokra érzékeny. Kitűnően oldja meg a hosszú Guarino-panegyricus tolmácsolását, bensőséges, lágy hangon szólaltatja meg Janus talán legszebb magyarországi elégiáját,   a Siratóéneket, van hangja a csata harsány, hangfestő leírására („kürtök, durva dobok hangja rivallt, dübögött”), s különösképpen remekel az epigrammák csipkelődő, csúfolódó, pajzán színeinek visszaadásában. Pedig a tömörség, a célzások, a szójátékok, a stilisztikai jelentésű szórend miatt talán éppen az epigrammák fordítása a legnehezebb. (A ritmusban még arra is ügyel, hogy az „egy” és a „lesz” szavakban a szóvégi mássalhangzó ejtése hosszú!) A kötetről írt kritikájában Rajnai László külön kiemeli Csorba néhány finom és értő megoldását.¹⁴ „Postquam desiderat superbus ales, / Pictam sideribus levare caudam”: „aztán, hogy – gyönyörű madár – megírott / hímű szárnyain égbe nem suhant már” (A költő Martialishoz); „[…] foedere iniquo / Contentum […] Antiochum”: „súlyos békéjét tűrte nagy Antiochus” (Mikor kezdték Rómában tisztelni a Múzsákat?).

Válogatott versfordításainak foglalata, a Kettőshangzat – nemzedéktársai hasonló gyűjteményeinél jóval később – 1976-ban jelent meg. A kötet részleteket közöl a nagyobb terjedelmű művekből, a Faust II-ből, Brecht hangjátékaiból, s mutatványt azoktól a költőktől, például Petrarcától, Janus Pannoniustól, Mezsirovtól, akiktől az itt közölteknél sokkalta többet, önálló kötetnyit fordított. A fordító jelenléte leginkább a választásban, a válogatásban, a kötet összeállításában nyilvánul meg; Csorba úgy nyújtja át válogatott versfordításainak gyűjteményét, akár saját kötetét: mindenekelőtt olvasmányt, és nem valamiféle teljességre törekvő, világirodalmi antológiát kíván adni. A Kettőshangzat azért több mint egyszerű fordításgyűjtemény, mert ez a személyes költői választás az egész kötetben jelen van, kitapintható és érzékelhető.

Ezt hangsúlyozza a gyűjtemény összeállítása. A Kettőshangzat az antikvitástól napjainkig időrendben, az alkotók életkora szerint, a művek keletkezési sorrendjében tartalmazza Csorba vers-fordításainak legjavát. A súlypont a reneszánsz kor és a XX. század költőin van. Az ókori anyagból csak latin költőket közöl, és elenyésző számban szerepelnek a XVII–XIX. század alkotói (a háromszáz évből mindössze hat költő); nagyobb fejezet mutatja be viszont a XIV–XV. század költőit, és a gyűjtemény legterjedelmesebb fejezetét, csaknem a kötet felét a századunkbeli költők művei töltik meg (a sorrendet itt a nyelvi különbözőség szabja meg).

Bár fölismerhető, hogy a verseket ugyanaz a költő fordította – a kötet egészére a meditatív hang jellemző –, a Kettőshangzat különféle hangnemeket szólaltat meg: mindegyik költő a saját nyelvén beszél. Csorba természetszeretete táplálja az ókori latin költőket, s például Ovidius Tomiból írt episztolájában nem nehéz fölismerni az irodalmi élet zajlásától és nyüzsgő fórumaitól távol, a „helyi formák közt” élő mai költő tűnődését: „Munkával kötöm le magam, zsongítom a fájást, / szót keresek folyton mondani gondjaimat. / […] / Versekben keresek nyomorúságomra felejtést, / s hogyha elérem e célt: az nekem éppen elég.” (Tomi és az ottani élet) Kritikai szenvedélye, ironikus hangja főként a középkor antiklerikális lírájában, a szociális elégedetlenséget megszólaltató versekben, a szimónia ellen perlő kifakadásokban figyelhető meg. Van hangja a reneszánsz kori égi, éteri (Dante) és földi (Petrarca) szerelem megszólaltatására. Janus Pannoniusban ízig-vérig modern költőt láttat, saját költészetének is, meg általánosságban is a korszerű költői magatartás példáját, aki meg tudta valósítani magyarság és európaiság összhangját. Otthon van Goethe fegyelmezett, hűvös klasszicizmusában, de felizzik, sőt aprólékos és részletező a romantikus hang (pl. Theodor  Kramer) visszaadásában. Kiemelkednek értő Rilke-fordításai: a német költő intellektualitásában a leginkább hozzá illő költőtársat találta meg. Ungaretti lírájában csakúgy, mint Csorbánál központi téma az elmúlás, a halál. Brecht harcos békevágya a fordító személyes vallomásától izzik föl. A kortárs európai lírából is a Kettőshangzat fordítójához azok állnak a legközelebb (a francia Jacques Prévert, a lengyel Marian Jachimowicz, a finn Anna-Maija Raittila), akik sűrítetten, áttételesen, az intellektuális líra eszközeivel fogalmazzák meg gondolataikat. Ilyen fordítói telitalálat például Jachimowicz Apámnak című versében ez a záró kép: „Bennem / énekeskönyve szádnak.”

A Kettőshangzat versfordításaiban a hangbeli változatosság nagyfokú formai érzékenységgel párosul. Csorba a fordításban sem ismer megoldhatatlan problémát. Nála a kemény szabályokhoz kötött metrumok, a latin hexameter, a szonett, a középkori rímbokrok is természetes, szabadon áradó, hajlékony formává kezesülnek, s a szabad vers látszólagos kötetlenségében is megőrzi a költészet törvényeit, a kifejezés pontosságát és szükségszerűségét.

A kötetről megjelent kritikák (Fodor András, Rába György, Rónay György írásai) a jelentős művet megillető elismeréssel szóltak a fordító teljesítményéről: Csorba „kitűnő versfordító”, „formai akadályokat nem nagyon ismer, mestere nemcsak a verselésnek, hanem annak is, ami nélkül ez a »mesterség« nem sokat ér: az átélésnek, a fordítandó vers »ihletébe« való beleélésnek” (Rónay György), a Kettőshangzat „a meglatolt, tiszta szavak művészének ünnepi előadása” (Rába György). Mindenekelőtt a fordító szemléletét emelték ki, s azt az eredményt, hogy a kötet körképében a klasszikus belső és külső forma megteremtésének eszménye valósul meg. Rába György írta:^l5 „A Kettőshangzat panorámájának klasszikus jellegét teljessé úgy teszi szemlélete, hogy a legtágabb értelemben vett vagy akár finomszerkezeti formateremtő elveket a szellem nyugtalansága vagy a szenvedély, de legalább a külső forma nyaktörő érdekessége ellenpontozza.”

Amit Janus Pannonius az értékes költői mű legfontosabb vonásának mond, a Kettőshangzat fordításaira is érvényes: „S látszik a versen, hogy merre, hol is született.” (A narni Galeottóhoz) A megállapítás igazolására alkalmat ad Petrarca egyik verse, a Se  la mia vita da l’aspro tormento… kezdetű szonett Sárközi György- és Csorba Győző-féle fordításának az összevetése.

Se la mia vita da l’aspro tormento
Si può tanto schermire e da gli affanni,
Ch ’i’ veggia per vertù de gli ultimi anni,
Donna, de’ be’ vostr’occhi il lume spento; 

E i cape’ d’oro fin farsi d’argento,
E lassar le ghirlande e i verdi panni,
E’l viso scolorir, che ne’ miei danni
A’ llamentar mi fa pauroso e lento;

 Pur mi darà tanta baldanza Amore,
Ch ‘i’  vi discovrirò de’ miei martiri
Qua’ sono stati gli anni e i giorni e l’ore:

 E se’l tempo è contrario a i be’ desiri,
Non fia ch’almen non giunga al mio dolore
Alcun soccorso di tardi sospiri.

Sárközinél a szonett a III. számot viseli:

Ha életem a kíntól és a gondtól
megóvni legalább addig tudom, míg
szép szemeidben minden fény elomlik,
s a vénség benned mindent összerombol,

aranyhajad ezüstfehérre tompul,
nem öltöd föl füzéres, tarka holmid
s fakó orcád ahhoz már nem hasonlít,
amely előtt halk sóhaj lett jajomból:

akkor tesz majdan Ámor oly merésszé,
hogy elmondjam, hány év, nap, mennyi óra
volt életemben a kínszenvedésé.

S noha e kor már vágyam csúfolója,
fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé,
ha késő sóhaj kel késői szóra.

Csorba tolmácsolása (XII. szonett) így szól:

Ha irgalmatlan kínjaim hevében
meg tud maradni életem, s a késő
években látom, hamvad már a végső
tűz is, Hölgyem, szemed csodás egében;

s aranyhajad ezüstté vált egészen,
s nem hordsz füzért és zöld ruhát, s igéző
arcod, mely most megfélénkít emésztő
búm elzokognom, elfakul színében; 

akkor tán ad majd Ámor annyi merszet,
hogy elmondjam, mint múltak gyötrelemben
az évek, napok, órák és a percek: 

s ha már korom rosszallja is szeretnem,
adassék úgy, hogy némiképp kövess meg
elkésett sóhajtásaiddal engem.

Sárközi Petrarcája csupa lebegés, könnyedség, finomság, puhaság; Csorba a burkolt szerelmi vallomást reálisabbá, valóságosabbá, hitelesebbé, konkrétabbá színezi, és nemcsak a férfi szerelmi lángolását, hanem szenvedélyét, sőt fájdalmát, szenvedését is megérezteti. Míg Sárközinél „minden fény elomlik”, Csorbánál „hamvad már a végső tűz”; ott az elmúlt idő „a kínszenvedésé volt”, itt „gyötrelemben múlt”. Amiről Sárközi azt mondja: „vágyam csúfolója”, arról Csorba azt írja: „rosszallja szeretnem”. Csorba nyelve nemcsak súlyosabb, keményebb, hanem választékosabb is. Sárközi köznapi kifejezése – „szép szemeidben” – Csorbánál „szemed csodás egében”-re változik; Sárközi jelzős szerkezetét – „fakó orcád” – Csorba „igéző arcod”-ként adja vissza; s amíg ott a fájdalom szinte lebegve fut – „halk sóhaj lett jajomból” –, itt telten, erőteljesen hangzik: „megfélénkít emésztő búm elzokognom”. Sárközi gyöngéd, ellágyul, finomít. Csorba Petrarcája egy leheletnyivel talán az eredetinél is keményebb, férfiasabb, rámutatóbb. Ez a különbség a szonett záró soraiban odáig tágul, hogy az eredetinek valójában két eltérő tartalmú értelmezését kapjuk. Sárközinél: „…fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé, / ha késő sóhaj kel késői szóra.” Csorbánál: „… adassék úgy, hogy némiképp kövess meg / elkésett sóhajtásaiddal engem.” Sárközi fordítása – igaz, korábban, a negyvenes évek elején is keletkezett – Kosztolányi interpretációihoz és fordítói elveihez áll közelebb; viszont Csorba megoldása és fordításeszménye – mutatis mutandis – Szabó Lőrinc versfordító magatartásához kapcsolódik: mindenképp korszerűbb elveket követ, s ezáltal válik maga is mértékadó példává.

Ha Csorba versfordító tevékenységét jobbára a feladat hívta is életre, elfogadta a fordítás lehetőségét pályáján, s a fordítói munka életműve szerves részévé vált. Egyrészt a fordítások „hozamát” beépítette saját költői világába, másrészt az idegen verseket áthatotta a maga lírai szubjektumával.

A kortárs európai líra megismerése bizonyára nem egy költői sejtését igazolta. Csorba költészetét a legkezdetibb időtől nagy formai érettség, biztonság és kulturáltság jellemezte. Részben ez tette alkalmassá a versfordításra. Ugyanakkor a műfordítói gyakorlat saját formakultúrájára is jótékonyan visszahatott, formavilágát, nyelvét gazdagította. A fordítás kitágította írói stíluskészletét, termékenyítette képhasználatát, fokozta mesterségbeli tudatosságát, műgondját. A jelentős tisztulást és érlelődést, melyet pályája derekán tapasztalhatunk – állapította meg Szabó Ede –, „bizonyára a műfordítás fegyelmező hatásának is köszönheti”. A világirodalmi tájékozódás és a műfordítói tevékenység hatásának nemcsak az olyan közvetlen és nyilvánvaló jeleire gondolunk, mint az ún. hommage-versek (Ronsard utolsó otthonában, Az öreg Milton, Janus Medvevárban, Anna-Maija Raittila stb.), hanem ennél áttételesebb rokonságra is. Például a Hélinant-párhuzamra, valamint arra az egyberímelésre, ami A szó ünnepe egyik versét, az Októbert és Lao-cet összefűzi. Van, amikor a fordítói gyakorlatból csak egy képet, egy hangulatot ment meg, hogy saját képére formálva új, eredeti verset teremtsen. Így születhetett például a mindössze ötsoros kis műremek, a Változat egy Li Taj-po-versre. Van, amikor a fordított művel való barátkozás áthatóbb, mélyebb sugallatot ád. A Faust második részével való több évi foglalkozás bizonyára egész költői nyelvének drámaibb hangszerelést adott, s például Körbe-körbe című versének evokatív hangában lehetetlen föl nem ismerni a Faust húsvéti harangszavát:

És akkor hirtelen beléhasít:
tavaszodik megmozdult a világ
s ezerféle új-régi esemény
jelenség torlódik zuhog kereng
villog fán földön emberarcon állat-
testen égen s ő meg négy fal között –

A költő nyer a fordítástól, s a fordító saját lírai teljesítményével élteti az idegen költőt. Csorba a fordított költőket egy kissé magához hasonította: úgy, adja vissza az eredetit, hogy a magáét is hozzáadja, saját hangja, stílusa fordításait is áthatja, a rá jellemző nyelvi-stiláris jegyeket az idegen költőkre is átruházza. A fordításokban jellegzetes „csorbagyőzőizmusokra”, Csorba nyelvére jellemző szavakra, kifejezésekre, fordulatokra bukkanunk. Ilyen szavak például az „egyébkor”, az „azonmód”. Fölismerhetően a költőre utaló kifejezések: „túlcsorduló fölösleg”, „tűnt szókat idézem”, „forgó galambraj”. A régi korok költőinek nyelvébe szívesen lop egy-egy mai szót. Juvenalist megajándékozza például a „gavallér”-ral, Hélinant-t a „ficsúr”-ral, középkori költők művébe szövi a „móres”-t, a „ken” (megveszteget) igét, vagy a latin pentameterbe építi a magyar közmondást: „Addig verd a vasat, míg meleg.” De ahogy a túlzott archaizálást nem kedveli, azonképpen Csorba mindig mértékkel modernizál. Ha az eredeti bőbeszédű (például a Carmina Buraná-ban az Angyalok vagy emberek kezdetű vers), akkor azt szóismétléssel adja vissza: „megtanított régen a bölcsesség, a régi”, „öntsd ki bánatos szíved, öntsd ki nékem”. Csorba a fordításokba is átveszi két kedvelt, sűrűn használt nyelvi-formai „újítását”, az enjambement-t és a kötőjellel összekapcsolt, szokatlan, többnyire metafora értékű szófűzést. A fordító ott is sorvégi törést alkalmaz, elválasztja az egyszerű és az összetett szavakat, szétválasztja a névelőt és a névszót, a jelzőt és a jelzett szót, ahol az eredetiben hiányzik. És szívesen kapcsol össze kötőjellel két, sőt három és négy tagú, metaforikus kifejezéseket: „szarv-koronájú”, „mély-feketés”, „tetemes-nagy”, „eső-csapottan”, „kettős-pata-lábanyomát”, „szél-birodalma-berek”, „holló-szárnya-verten”. Janus Pannonius váradi búcsú-versében, mely halála ötszázadik évfordulóján poétai verseny tárgyává lett, s melyre Csorba is elkészítette a maga változatát, az első szakasz négy sorába nem kevesebb, mint négy kötőjeles szóösszetételt illeszt:

Vastag hótakaró a téli tájon;
nemrég-lombkoszorús fejét a büszke
erdő zúzmara-súly alatt lehajtja.
Mennünk kell a kies Körös-vidékről,
mennünk messze, az úr-Dunához innét.
Induljunk mielőbb, fiúk, futóra!

Kettőshangzat – szép cím, kifejező cím. Utalhat egyszerűen arra, hogy minden fordításban két hang szól: a fordított műé és a fordítóé. Hisz „végső soron minden versfordítás »kettős hangzat«, mert a lehető legteljesebb idomulás esetében is menthetetlenül két hang szól, vagy egy hang menthetetlenül »kettősen«: az eredetié meg a fordítóé, és majdnem lehetetlen, hogy egyrészt a fordító saját hangja, másrészt a más nyelv más zengése valami felhangot ne adjon még a legoptimálisabb fokon átmentett eredetinek is” – írja Rónay György.¹⁶ Vagy a cím utalhat ennél többre is? Utalhat arra az örök-egy küzdelemre, amit a mai fordító folytat, hogy a kettőnek, a fordított műnek és a fordításnak nemcsak értelme, hanem benső, legmélyebb zenéje is úgyszólván födje egymást? Csorba Győző fordítói eszménye a hűség, a lelkiismeretes és pontosságra törekvő fordítás, az idegen verssel és az idegen költővel való minél teljesebb azonosulás. Legsikerültebb fordításaiban megvalósul az eszményi cél: az eredeti mű és a fordítás fedi egymást. Ezért nála a „kettős hangzat” elsősorban azt jelenti, „hogy a magyarral együtt tudja szólaltatni az eredetit, azzal a legmélyebb fordítói megértéssel, amely az eredeti szövegben megérzi, és magyar változatában vissza is adja a puszta értelmen túli legmélyebb »tartalmat«, amit a költő már csak vers-mondatai indázására, s a vers bonyolult (de nem annak szánt) textúrájában a bujkáló muzikalitásra tud rábízni”. A fordító Csorba Győző csaknem személytelenné válik, elbújik a megszólaltatott költő mögött, azonosul vele, hogy annak szava hangozzék. Különös paradoxon: fordító munkája épp ezáltal válik költői munkássága személyes és maradandó részévé.

Jegyzetek

1 Makay Gusztáv. Sorsunk 1947/4. 215–224.
2 Rába György: A klasszikus összhang eszménye. Jelenkor 1976/11. 1006–1009.
3 Pályám emlékezete. „Hatvan! – vanhat?” Új Írás 1976/11. 115–128.
4 Sorsunk 1947/11. 613.
5 Sorsunk 1941/4. 462.
6 Jelenkor 1969/1. 89–90. – Jelenkor 1969/9. 845–846.
7 A Janus-fordítások problémái, Jelenkor 1972/4. 307–312.
8 Rába György: I. h.
9 Bertha Bulcsu: Meztelen a király. 246.
10 Babits Mihály: Az európai irodalom története. Bp., é. n. 504.
11 Fábián István: Az új magyar Faust. Jelenkor 1960/1. 117–120.
12 Szepesi Attila: Pajkos-ének. Új Írás 1972/9. 36.
13 L. a 7. sz. jegyzetet!
14 Rajnai László: Janus Pannonius munkái latinul és magyarul. Jelenkor 1972/11. 1052–1056.
15 Rába György: I. h.
16 Rónay György: Fordítás és felhangjai. Nagyvilág 1978/1. 130–131.

In: Tüskés Tibor: Csorba Győző. Bp. 1981. Akad. Kiadó. (Kortársaink) 210–233., 239–240.

A könyv, melyet kezében tart az olvasó, Csorba Győző fordítói munkásságáról kíván – a Kortársaink sorozatban megjelent, róla szóló kismonográfiánál – részletesebb, gazdagabb, sokszínűbb, egy szóval teljesebb képet adni. Csorba Győző és Kabdebó Lóránt – a költő fordítói munkásságával kapcsolatos – beszélgetése után az anyagot két fejezetben rendezte el a szerkesztő. Az első részben Csorba Győző azon írásai találhatók, amelyekben a költő a fordítás kérdésével, műhelyproblémáival foglalkozik, a második részben azokat a bírálatokat találja meg az olvasó, amelyek Csorba Győző fordítói munkásságáról, a költő életében megjelent fordításköteteiről szólnak. (A Csorba életében kéziratban maradt három drámafordítását Drámafordítások címmel a Pannónia Könyvek 1998-ban jelentette meg.) A jelen kötet mindkét fejezetében az írások nagyjában megjelenésük időrendjét követik. Az első megjelenés helyét közvetlenül a szövegek után közöljük. Az írások eredeti címét általában meghagytuk, csupán néhány esetben adtunk új címet. A Csorba Győző fordításköteteiről szóló ismertetések közül néhány jelentéktelen írást elhagytunk. A cikkek szerzőinél a monogramokat feloldottuk.

Mivel a Csorba Győzővel készített interjúk a kiadó tervei szerint később önálló kötetben látnak napvilágot, a jelen kötetbe – a Kabdebó Lóránt által készített interjú kivételével – nem vettük föl azokat a beszélgetéseket, amelyekben a költő alkalmanként fordítói munkásságáról is szól.

Tüskés Tibor

Köszönöm figyelmüket.