A Csorba Győző Társaság 287. hírlevele. A Magyar költészet kincsestára sorozatban megjelent válogatott verseskötet (1997)

Csorba válogatott köteteinek bemutatását a kilencedikként, A magyar költészet kincsestára sorozatban 1997-ben megjelent Válogatott versek című kötettel folytatom.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet a Digitális Irodalmi Akadémia Csorba-oldalára nincs fölvéve.   A kötet pdf-változata.

A kötet leírása:
Csorba Győző válogatott versei / [szerk. és az utószót írta Tüskés Tibor]. – Bp. : Unikornis K., 1997. – 192 p. ; 20 cm. – (A magyar költészet kincsestára ; 59.). – ISBN 963 427 175 8 kötött.

Az igazán reprezentatív, a belbecsért és külcsínért is különféle díjakkal elismert A magyar költészet kincsestára sorozat számára Csorba verseiből Tüskés Tibor állított össze átfogó válogatást. Ez eddig az utolsó válogatott kötet Csorba műveiből, egyben a költő halála után megjelent első Csorba verseskötet.
A kötet borítója, Csorba portréja és aláírása a címoldalról.

    

A kötet képei. (Nagy fájl, 26 kép. Borító, címoldal, sorozat ismertetője, Tüskés Tibor utószava, tartalomjegyzék, betűrendes mutató, kolofon, a négy ciklus első és utolsó versei.)

Tüskés az évszakok változását követve négy ciklusba válogatta a verseket. Az évszakok a költő és az általa állandóan figyelt kertjének életciklusait is jelzik, a versek pedig így a megjelenés időrendjében követhetik egymást. Jól megfigyelhető ezáltal a versek mondandójának, tartalmának és egyben a költői eszközöknek a változása is. Az évszakokat időhatárok jelölik, a ciklusok pedig az időhatáron belül megjelent kötetek szerint kapják a címüket. Az életműről így jól áttekinthető pontos képet kaphatunk. Tavasz: 1937–1964 (Mozdulatlanság-Séta és meditáció) ; Nyár: 1965–1976 (Lélek és őszÉszrevételek) ; Ősz: 1977–1984 (A világ küszöbei-Görbül az idő); Tél: 1985–1995 (A szavak bolyhai-Csikorgó). A képeket úgy válogattam, hogy a fenti beosztás jól követhető legyen belőlük.

További magyarázat helyett idemásolom Tüskés Tibor könyvhöz írt utószavát, akkor is, ha így kicsit hosszú lesz a hírlevél. Fontosnak tartom az utószót, mert alaposan és pontosan ismerteti Csorba személyes és költői életútját, költészetének pedig világos, mindenki számára közérthető, mégis tudományos alaposságú bemutatását adja.

Az utószó egy helyen kiegészítésre szorul, egy helyen pedig javításra.

Tüskés nem először írja le, hogy Csorba minden versét kiadta életében, azonban ebben téved. Nem tehet róla, hogy Csorba versesfüzeteit a költő felesége, Margitka csak később mutatta meg Bertók Lászlónak, s abból a költőtárs még mintegy 680 verset tudott közlésre választani a Hátrahagyott versek című kötetbe. Erről részletesebben az előző hírlevélben írtam.
A másik kiegészítés az utószó egy tényszerű megállapításához kapcsolódik: Csorba “Írói munkásságáért több kitüntetésben ré­szesül (helyi művészeti díjakban, újabb József Attila-díjban, majd 1985-ben – elsőként a vidéken élő írók közül – Kossuth-díjban).”  A tény, hogy Csorba vidéken élő költőként először kapott Kossuth-díj igaz, azonban ahogyan Csorba írja Bertha Bulcsunak egy 1985. júliusi levelében: “Mi csak vagyunk. Iparkodom írni, de nehezen megy. Rossz a közérzetem. Mintha a K.-díj inkább gyűlöletet, mint szeretetet ébresztett volna. Pedig – Isten látja a lelkemet – a kisujjam sem mozdítottam érte, nem nyüzsögtem, nem ajánlottam magam, nem mondtam rosszat senkiről. Dehát mi emberek (vagy magyarok?) már nem bírunk megváltozni.” (In: Bertha Bulcsu és Csorba Győző levelezése.) Sajnos, az is tény, hogy a somogyi alkotók baráti köre, Fodor András, Takáts Gyula, Tüskés Tibor, akik pedig a Kossuth-díjig Csorba jóbarátai voltak, maguk is jelentős szerepet vállaltak ebben a gyűlöletkeltésben. Fodor és Tüskés Takáts Gyulának kívánta volna a Kossuth-díjat, s mivel nem ő kapta, kezdetben emiatt durva támadásokat intéztek Csorba ellen. Ezt bizonyítja az általam összeállított Fodor András-Takáts Gyula levelezéskötet jó néhány levele is. Az az érzésem, végül Takáts Gyula bölcs belátásának, nyugtatásának köszönhetően a felek Csorba életének végére megbékéltek, bár a tüske – hogy stílszerűen fogalmazzak – végig Csorbában maradt.

Tehát akkor az ígért Tüskés utószó:

Csorba Győző (1916–1995)

Csorba Győző a huszadik századi magyar irodalom sajátos hangú, egyéni életutat járó költője. Jékely Zoltánnál, Rónay Györgynél, Weöres Sándornál három évvel fiatalabb, Pilinszky Jánosnál, Nemes Nagy Ágnesnél öt, illetve hat évvel idősebb. Nevét a kortársi kritika és az irodalomtörténet-írás hol a Nyugat harmadik, hol negyedik nemzedékének a tagjaival emlegette együtt. Tulajdonképpen mindkét „besorolás” pontatlan, megkérdőjelezhető: Csorba versei nem voltak olvashatók a Nyugatban, s a folyóirat örökébe lépő Magyar Csillag is mindössze két versének adott helyet. (A Nyugat csupán Jankovich Ferenc értetlen és felületes kritikáját közölte Csorba első versesfüzetéről, a Mozdulatlanságról.) Továbbá Csorba nem publikált a Nyugat negyedik nemze­déke fórumának számító Újholdban sem. Csorba Győző 1916. november 21-én született Pécsen, és ugyanitt halt meg hetvenkilenc éves korában, 1995. szep­tember 13-án. Életének csaknem hét évtizede alatt fél évnél tovább nem volt távol szülővárosától. Életútjának ez a vonása a fent említett neveknél sokkal inkább a század magyar költői közül a mindvégig vidéken élő társakhoz, a sze­gedi Juhász Gyulához, a debreceni Gulyás Pálhoz, az erdélyi Dsida Jenőhöz, a kaposvári Takáts Gyulához kapcsolja.

„Pécsett, Vilmos utca 23-ban / születtem, kilenc közül nyolcadiknak” – írja Ocsúdó évek című önéletrajzi költeményében. Szegény és népes család gyerme­ke. Anyja alföldi parasztlány, aki Dunavecséről, a „kis lak” falujából került a fővárosba, s ott ismerkedett meg későbbi férjével, aki iparos ember, MÁV be­tűíró volt. A költő élete az örökölt szegénység mellett két hiánnyal indult: fél karral született (egész életében csak bal kezét nyújthatta kézfogásra), vala­mint korán, tizenegy éves korában elvesztette apját (halála mindvégig nehe­zen gyógyuló sebe a költő életének). A tehetséges kisdiák, noha református, középiskolai tanulmányainak nyolc évét a pécsi jezsuita gimnáziumban vég­zi. Érettségi után – bár a pécsi Erzsébet Tudományegyetemnek volt bölcsészet­tudományi kara is – a biztosabb megélhetést kínáló jogi pályát választja, és az egyetem jog- és államtudományi karára iratkozik. Itt szerez diplomát és dok­torátust. Az idegen nyelvek ismeretét főként középiskolai tanárainak köszöni, irodalmi műveltségét, a magyar és a világirodalomban való tájékozottságát önműveléssel, olvasással szerzi meg. Tanulmányai, olvasmányai, fordításai ré­vén korán kialakul filozófiája, egyéni világképe. Az emberi élet alapvető kér­dései foglalkoztatják: élet és halál, hit és kételkedés, Isten és ember, természet és tudomány, szellemi és anyagi világ, evilági és túlvilági élet kérdése és egy­máshoz való viszonya. A nyarakat hosszú ideig víz mellett, Dunafalván élő rokonainál tölti. Pécsen mindig kertes házban lakik, ahol közvetlen érintkezés­ben lehet a természettel. Élete derekán a Balaton mellett vásárol telket és épít házat. A kert, a természet „tanítása” életszemléletének meghatározó eleme.

Első verseskötete, a Mozdulatlanság – saját kiadásában, instruálásból össze­nélkülözött pénzén – 1938-ban jelenik meg. Ófrancia nyelvből fordított mun­kája, Hélinant A Halál versei című könyve 1940-ben lát napvilágot. A két vi­lágháború között, a harmincas években Pécs a szellemi élet területén számos értéket mutatott föl. Az egyetem kiváló professzorokat és tehetséges diákokat vonzott magához. Itt tanított – többek között – Fülep Lajos, Kerényi Károly, Thienemann Tivadar, itt tanult Takáts Gyula, Tatay Sándor, Weöres Sándor. 1931-ben megalakul a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság, melynek ve­zetésében Kodolányi János, Surányi Miklós, Várkonyi Nándor vállalnak sze­repet. Csorba Győző első versesfüzetének legnagyobb „hozadéka” Várkonyi Nándor barátsága. Csorbát 1940-ben fölveszi tagjai sorába a Janus Pannonius Társaság, majd amikor az irodalmi társaság 1941-ben megindítja folyóiratát, a Sorsunkat, a főszerkesztő Várkonyi Nándor meghívja a lap munkatársának, és bevonja a szerkesztői munkába is. A társaság és a folyóirat révén kerül szo­ros baráti kapcsolatba Weöres Sándorral. 1943-ban megjelenik A híd panasza című második verseskötete.

1944-ben megnősül. Már ezt megelőzően állást vállal: előbb a városi köz­igazgatás tisztviselője, majd a Pécsi Városi Könyvtár vezetője. Később három lánya születik. 1945-ben, amikor a Sorsunk kénytelen megjelenését szünetel­tetni, Ív címmel folyóiratot szerkeszt, melynek csupán egyetlen száma lát nap­világot, de fontos publikációkkal (többek között Kodály Zoltán, Martyn Fe­renc írásaival). Amikor 1946-ban a Sorsunk újraindul, ismét – Bárdosi Németh Jánossal együtt – a lap társszerkesztője (egészen a lap megszüntetéséig, 1948-ig). 1947-ben Baumgarten-jutalomban részesül, ebből tudja megjelentetni ugyanabban az évben harmadik verseskötetét, a Szabadulást, 1947–1948 telén fél évet Olaszországban tölt, kiváló emberekkel együtt (többek között Ferenczy Bénivél, Fülep Lajossal, Lengyel Balázzsal, Nemes Nagy Ágnessel, Pi­linszky Jánossal, Takáts Gyulával) a Római Magyar Akadémia ösztöndíjas la­kója. Amikor hazatér, a politikai fordulat, a diktatúra légritka levegője várja. A korszak irodalompolitikai kívánalmai szerinti verseket nem ír, a folyóira­tokból kiszorul, kötete nem jelenik meg. Többnyire fordít: magyarra ülteti át Goethe Faust című drámai költeményének második részét. Bár a helyi irodal­mi élet eseményeiben jelen van (mind a három számot megért, 1949-es Du­nántúl, mind az 1952 és 1956 között megjelenő Dunántúl című folyóirat szer­kesztésében részt vesz), új önálló könyve, az Ocsúdó évek csak 1955-ben jelenik meg. 1957-ben József Attila-díjjal tüntetik ki.

1959 több tekintetben fordulópont pályáján. Megjelenik új verseskönyve, A szó ünnepe, megjelenik Goethe- és Brecht-fordításkötete, bekapcsolódik a Je­lenkor folyóirat szerkesztői munkájába. A szó ünnepe az első kötete, mely fővá­rosi kiadónál, a Magvetőnél lát napvilágot, ezt követően minden további köte­tét (új versanyagot tartalmazó tíz verseskötetét, három versválogatását, vala­mint Összegyűjtött verseit) ez a kiadó jelenteti meg.

1952-től a Pécsi Városi Könyvtár örökébe lépő Baranya Megyei Könyvtár munkatársa, előbb csoportvezetője, majd igazgatóhelyettese. 1976-ban innét vonul nyugdíjba. Három lánya férjhez megy, unokák születnek, családja nő, terebélyesedik. Többször jár könyvtárosi és írószövetségi kiküldetéssel, ösztöndíjjal vagy magánlátogatóként külföldön, Lengyelországban, Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, Jugoszláviában, Németországban, azon­ban a nyarakat legszívesebben a Balaton mellett vagy pedig pécsi kertjének gyümölcsfái és virágai között tölti. Írói munkásságáért több kitüntetésben ré­szesül (helyi művészeti díjakban, újabb József Attila-díjban, majd 1985-ben – elsőként a vidéken élő írók közül – Kossuth-díjban). Bár volt lehetősége, hogy a fővárosba költözzön (1960 táján a Magvető Kiadó hívta lektornak), soha nem vágyott Budapestre, élete végéig a vidéken élő költő sorsát vállalta. Vállalta a vidéki lét hátrányait (a kései elismerést, a kiszorulást a különféle névsorokból, írói „táborokból”), ugyanakkor ismerte, elfogadta, megbecsülte és „kihasznál­ta” a vidéki lét előnyeit (a kimaradást az irodalmi és politikai csatározások­ból, a személyes emberi kapcsolatok, a barátság melegét). Úgynevezett csalá­di költészete, több versének dedikációja jelzi azokat a kapcsolatokat, azt az emberi közeget, ami oly fontos volt számára, amelyben jól érezte magát. A fi­atal pécsi pályatársak, az induló írók élete végéig hozzá vitték írásaikat bírá­latra, véleményezésre.

Hetvenéves kora után súlyos betegségek kínozzák, műtéteken esik át, egyre több időt tölt kórházakban. Ha nem kerülhette is el a testi szenvedés kínjait, hetvenkilencedik évének betöltése előtt a jó halál kegyelmével ment el: mara­dandó, sebezhetetlen, tiszta fényű életművet hagyott maga után.

Csorba Győző azok közé a kevesek közé tartozott, akik József Attila költé­szetének jelentőségét már a költő halála évében tévedhetetlen biztonsággal fölismerték. A vidéken élő, mindössze huszonegy éves költő 1937 decemberé­ben írja (és legelső kötetében közli) Egy halott költőhöz című, József Attila em­lékének ajánlott versét. „Eddig nem szólhattam veled, / mert nem találkoz­tunk soha, / s nem láttam, csak fényképedet, / s csak verseid sok hűs sora / esőzött rá szivemre. / / Most többé nincs akadály; / ha megidézlek, megje­lensz: / tehetőssé tett a halál. / Úgy jártál, mint a volt-lelenc, / kit gróf fogad örökbe” – kezdi a költeményt. A költő-elődben – ahogyan ezt prózai nyilatko­zataiból is tudjuk – mindenekelőtt a modernség fogalmának megtestesítőjét, a magyar líra megújítóját látja. A rend, a törvény, a szép szó, a tiszta beszéd olyan József Attila-i alapértékek, amelyeket Csorba Győző is magáénak vall, s kulcsfogalmakként költészetébe épít. Emellett a vers még valamire fölhívja a figyelmünket: a költő a maga és a költő-előd személyes, tragikus sorsában va­lamiféle analógiás kapcsolatot lát. „Sokan talán nem értenek; / én igen: s, ha szólítalak, / bizalmasan megkérdelek: / milyenek arra az utak? / Roppant me­nős a kedvem.” – E sorok zárják a verset. Ez nem azt jelenti, mintha a fiatal Csorbát az önpusztítás vágya fenyegetné, sokkal inkább azt, hogy már indu­lásakor költészetének alapproblémájává az emberi létezés egyik legégetőbb kérdése, az elmúlás, a halál gondolata válik. A József Attila emlékét idéző verstől kezdve Hélinant A Halál verseinek fordításán és a Szabadulás című kö­tetben olvasható Új Halál-verseken át egészen az utolsó kötet, a Csikorgó legsú­lyosabb darabjaiig azzal viaskodik a költő: miért születtünk, ha meghalunk; létünket nem magunk akartuk, de nincs elég erőnk ezt a létet megszüntetni. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Arany vagy Babits öregkori lírájával ro­koníthatók Csorba kései versei, hanem arról, hogy a század magyar költői kö­zül alighanem a legerőteljesebben, a legsúlyosabban, a legelemibben és a leg­sokoldalúbban Csorba Győző lírája fogalmazza meg a test gyöngeségeibe, a halálba, a pusztulásba, az elmúlásba beletörődni nem tudó mai ember kérdé­seit. A szülőket, rokonokat, költőtársakat, barátokat elsirató verseknek ez épp­úgy vezérmotívuma, mint a költői szó maradandóságát, a költészet értelmét és továbbélését mérlegelő ars poetica-szerű verseknek, vagy a kert motívumai­ban, a táj énekeiben, a növények, a gyümölcsfák, a virágok sorsában példáza­tot látó költeményeknek. Az epigramma, a groteszk iránti fogékonyságát, iró­niáját és öniróniáját is alighanem ez hívja elő. Mindig nyugtalan, a legfőbb kérdésekre nem tud válaszolni csak igennel és nemmel, alapvetően kételkedő alkat. A költészet sajátos ajándéka, transzfigurációja, hogy ezek a komor tónu­sú, gyakran a kegyetlenségig nyers hangú, Istennel viaskodó, máskor csaknem gyermeki hittel és bizalommal Istenre hagyatkozó versek kioldják az olvasó szomorúságát, és sajátos „pesszimizmusukkal” végső soron élni segítenek.

Csorba Győző költészete – a József Attila-i indítás mellett, pontosabban: után – még egy meghatározó érintést kapott: a Weöres Sándorral kötött barát­ság, Weöres lírájának megismerése és e líra által közvetített szürrealizmus ré­vén. E hatás feldolgozása, felszabadító működése Csorba harmadik kötetében (címe is milyen jellemző) a Szabadulásban tetten érhető. Sőtér István is híres antológiájában (Négy nemzedék – élő magyar költők, 1948) ezt érzékelte (és ezt dicsérte) Csorba költészetében: „Fordulata valóban felszabadulás: egy félig né­ma, vagy legalábbis félhangon dünnyögő világ legmerészebb hangjai szaba­dultak fel új verseiben, meghökkentő képek, alig is megszokható párosodások – elvontan ugyan, de az elvontság irigylendően szabad szárnyalásával, a sza­badulás ékesszóló biztonságával.” Csorba tehetségének erejét, költészetének súlyát bizonyítja, hogy nem vált sem egy művészeti stílusirány, a szürrealiz­mus követőjévé, és nem sorolt be Weöres Sándor szolgai követői, tanítványai közé sem. A külső érintés azt segítette, hogy korán megtalálja saját stílusát, a költői alkatához, természetéhez illő hangot, egyéni kifejezőeszközeit, versal­kotó „módszerét”. Csorba költészete nem irányokat, áramlatokat követ, nem népi és nem urbánus, nem tradicionális és nem avantgárd, nem személyes és nem személytelen. A „funkcionális” versbeszéd híve, azaz e lírában minden elemnek helye van, minden eszköz fölhasználható, „csak” éppen annak az elemnek, eszköznek esztétikai szerepe, helye, „funkciója” legyen a versben. A „séta és meditáció”, a „nézni és beszélni”, a megfigyelni és értékelni, az ele­meire szedni és összerakni, az analízis és a szintézis egyaránt fontos számára. Csorba zárkózott, nem kitárulkozó alkat, elhárítja a személyes líra, a hangu­lati költészet jellemzőit, de soha nem zárta ki magából emlékeit, élményeit, tapasztalatait, akár a költészet leíró, elbeszélő, epikus mozzanatait, ha mögöt­tük mélyebb tartalmakat, erkölcsi igazságot, a létkérdésekre adható választ sejtett meg. Ezért a leghétköznapibb élmények (például egy balatoni fürdő­hely napi bosszúságai) megformáltan, sajátos versnyelven éppúgy beépülnek lírájába, mint a közösség, a nyelv, a költészet sorsáért felelősséget érző ember töprengései. Tárgyiasság és személyesség nála nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak, értékek. Nála a versbeszéd legfontosabb jellem­zője a tömörség. Amíg annyi mindenben a dialektikus látásmód híve, ennek ellentétét, a lazaságot, a cifraságot soha nem fogadta el, másban soha meg nem bocsátotta. Kitűnően ismerte a klasszikus formákat (a szonettet, az időmérté­kes és a hangsúlyos verselés szabályait), a tiszta és világos versépítkezést, a kö­vethető mondatalkotást, ugyanakkor formavilága roppant változatos (a próza­vers, az interpunkció nélküliség is belefér), sőt vannak egyéni nyelvi és formai újításai is, például a sorvégi szóelválasztás, illetve a szókincs felfrissítése köz­nyelvi és idegen eredetű elemekkel.

Csorba Győző költészetéből – az Összegyűjtött versein (1978) kívül – eddig négy nagyobb válogatás jelent meg: A lélek évszakai, 1970; Válogatott versek (1945–1975), 1979; Vissza Ithakába, 1986; Kétféle idő, 1995. Ezek a válogatások nemcsak különböző időben, hanem eltérő célzattal is születtek, de az anyag el­rendezésében mindig a költő szándékát követték. Csorba Győző pályája során (az Ocsúdó évek 123 tízsorosát nem számítva) mintegy ezerszáz költeményt írt. Versei folyóiratokban és kötetbe gyűjtve csaknem kivétel nélkül nyomtatás­ban megjelentek. A posztumusz kötetté lett Csikorgó Szekrényfiók című ciklu­sa mindössze harminckét – korábbi kötetekből kimaradt – verset tartalmaz. Tudomásom szerint a költő hagyatékában további jelentősebb, eddig publiká­latlan versanyag nem maradt. Verseit Csorba Győző már első megformálásuk és közlésük idején véglegesnek tekintette, a későbbi újraközlések során szöve­gükön nem változtatott.

A jelen válogatás Csorba Győző lírájának mintegy ötödét, kétszázötven ver­set és az Ocsúdó évek részletét tartalmazza. Az összeállítás, az anyag kiválasz­tása és elrendezése (a költői pályát kísérő kritikai recepció hangsúlyainak fi­gyelembevétele mellett) a válogató ítéletét és ízlését tükrözi. A mennyiségnek a rendelkezésre álló terjedelem szabott határt, a versek kiválasztásában a köl­tői világkép legjellemzőbb mozzanatainak fölmutatására törekedtünk, az anyag elrendezésében pedig az időrendet, a kötetek sorrendjét követtük. Az anyag évszakok (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél) szerinti beosztását A szavak bolyhai cí­mű Csorba-kötet egyik verse, a Verkli-körökben hatására, a versben szereplő metaforák (a nagy kör, változás, évszakok csereberéje, törvény, télre tavasz jön, idő, ismétlés stb.) sugalmazására választottam. A szövegközlés számára forrá­sul egyaránt szolgáltak a költő eredeti, valamint válogatott kötetei.

A Csorba Győző közelében, a vele való barátságban eltöltött csaknem négy évtizednyi idő, a róla a Kortársaink sorozatban írt (Akadémiai Kiadó, 1981) s általa jóváhagyott monográfiám talán feljogosít és reménnyel tölthet el, hogy a költő – ha tehetné – a jelen válogatást is vállalná, s egyetértésével adná az ol­vasó kezébe.
Tüskés Tibor

A Csorba kötetek bemutatását a fordításkötetek ismertetésével, elsőként A Halál verseivel (1940) folytatom.

Köszönöm figyelmüket.