(Az összes verskézirat linkjeit itt gyűjtöttem egybe.)
A betűrendben következő verskézirat egy oldalon olvasható, egy másikkal együtt. A két verset, ha már a költő így összehozta őket, én is együtt ismertetem.
Az első vers címe a kezdősor első három szava, négy ponttal a végén: A test nyelvét…. Ez egy többszörösen javított, átírt szöveg. A piszkozatot a megjelent kész szöveggel összehasonlítva jól lehet követni a költői munka, az alkotás folyamatát. A vers végül a Mi lesz címet kapta a megjelenéskor a kötetekben. (Megjelent a Séta és meditáció, a Vissza Ithakába, az Összegyűjtött versek és a Válogatott versek című kötetben is.)
A lapon olvasható második vers címe Őszi zápor. Az előzővel ellentétben ez végső szöveg, tulajdonképpen egy ultima manus, mert nemcsak egyetlen javítás sincsen benne, de ugyanígy, egyetlen betű, írásjel változtatása nélkül jelent meg a kéziraton adott a címmel a Séta és meditáció (Bp. : Magvető, 1965) és az Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978.) című kötetekben is.

Datálás egyik vers alatt sincsen, de az első megjelenés időpontjából, a kézírásról, a papírról megfejthető: 1942–1943 lehet a keletkezés éve. (Az 1965-ben megjelent Séta és meditációba Csorba több régebbi versét is beválogatta, ezért kerülhetett a két vers ebbe a kötetbe először.)

A kézirat pdf-változata.

Mi lesz?

A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.
Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. –
Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves
kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Szorongások, csapások – terelheted figyelmem –
csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.
Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:
a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes
szót testünk mondja már, és a másik érti is már,
s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj
méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

A vers a metakommunikáció szerepét hangsúlyozza, a test nyelvének fontosságát és a száj nyelvétől, a kimondott szavaktól eltérő jelentését részletezi, egyben fájlalja is.

Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves
kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Mint már írtam, Csorba gyakran volt depressziós ebben az időszakban, ez a vers is ilyen lelki állapotban születhetett. Itt a költő nem a jelennek örül, hanem a szomorú jövőn búslakodik.

Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes
szót testünk mondja már, és a másik érti is már,
s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj
méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

A piszkozat szövege word formátumban:

„A test nyelvét….

A test nyelvét a testünk mindinkább
Testünk a testi nyelvet, egymásét megtanulja
köztünk a száj beszéde lassan
mindjobban köztünk már a beszéd fölösleges lesz.
Mert jó-e
Elég-e
Fölér
Illő-e bármiféle tündöklő szó a kedves
kezéhez, főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Szorongásod, bizalmad  [kétszer áthúzott olvashatatlan szó] terelheted figyelmem
szemedről, homlokodról, válladról
vállad, szemed, csukott szád, kéretlen is jelenti (a kéretlen is jelenti alatt három olvashatatlan szó, áthúzva)
rezzenéseid halk
Ne fáradj, úgyse bírnád sorsunk híven követni
a nyelv botlón dadogna csupán egy (? bizonytalan olvasat) ősi nyelven”

Jól érzékelhető, hogy a papíron csak piszkozatot, a végső szöveghez viszonyítva majdnem csak vázlatot olvashatunk. De ebből a piszkozatból kirajzolódik az alkotás folyamata. Ahogyan Csorba írja:

„A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és versszerkesztés. Amikor minden szóra bízunk valamit abból, amit el akarunk mondani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, pongyolaságtól.” Másutt pedig: „A funkcionális fogalmazás az eszményképem. Az a vers, amiben nincs fölösleges szó. Mindegyik feladatot lát el. Ha tízes találat a cél, azt esetleg úgy is el lehet érni, hogy az ember három, négy számból rakja össze a tízet, tehát 3-4 szót használ hozzá. De úgy is, hogy azonnal a tízes körbe talál, s akkor csak egy szó kell hozzá. De olyan, amiben a kihagyott többi mégis benne van.” (1987)

A megfelelő szónak a keresését látjuk a Mi lesz? piszkozatán is. A költő négyszer is nekifut: Mert jó-e / Elég-e / Fölér / Illő-e – írja egymás alá, míg végre megleli az egyetlen, a tízes körbe találó szót: Fölér-e?

A test és a száj nyelvének különbözősége mellett a test nyelvének romlását  is megírja a költő a Csikorgó című, halála után két héttel megjelent kötetben:

Megmérgeződtek

Tűzhelyem ágyam asztalom
ott készül nálad a tiéddel
nyugvásom étkem italom
néked is gyűjtöm az enyémmel

Nyelvünk e rossz tolmács ha rest
hogy amit talpunktól hajunkig
kiáltana buzgón a test
föl-föllebben de elhanyatlik

kimondani nyelvünk ha rest:
bízzuk a szemre kézre lábra
mik kezdetétől az időnek

elindultak kellő irányba
tudták és látták a helyest

hanem lassan megmérgeződtek

Nem lehet tudni, a vers mikor keletkezett, de nyilvánvalóan a Mi lesz? címűnél később, hiszen a beteg költő úgy érzi, már a szem, kéz, láb sem az igazat „mondja”, mert már azok is megmérgeződtek.

A másik vers, az Őszi zápor, szintén a depressziót jelzi. A magányos költő várt és szorongott, mert úgy érezte, gyászkendőként lógott a világra a bánat.  Ebben az állapotban még a zápor is fontos dolog: történik valami. De ez sem igazán megnyugtató, hiszen arcán futnak „…parányi erek / édes hidegek, sós melegek.” Vagyis az édes hideg érbe, az arcára hulló esőcseppbe sós meleg erek, a könnyek futnak…

ŐSZI ZÁPOR

Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat.
Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat.
Megeredt az eső: történt hát valami;
nem kell tovább is várni, szorongani. –

S én, aki reggel óta a dermedt
csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet,
de ijesztő hírek álltak írva a kerten,
kitartom arcom az esőbe: verjen. –
S lám, futnak rajta parányi erek:
édes hidegek, meg sós melegek.

Csorba élete ebben a kettősségben telt: a jelen örömeinek pillanataiban is ott volt a jövőtől való félelem, a mi lesz kérdése: mi lesz, ha a szép pillanat elmúlik? Szántó Tibor fejezte ki találóan ezt az állapotot, amikor egyik levelében azt írta, Csorba „rebbenő természet„. Valóban, a boldogság pillanataiban is elrebben tőle az öröm egy átvillanó rossz gondolattól, de egy szép mosolytól, kedves mozdulattól gyorsan elhussan szívéről a bánat. Csorbának e rebbenő természetét volt alkalmuk tapasztalni a közelében élőknek. Hangulatváltásai, borult és ragyogó percei, órái, a kívülálló számára érthetetlen módon, pillanatok alatt változtak. Azt hiszem, éppen ez az érzékenység tette nagy művésszé, mint minden más alkotót: a pillanatban olyan parányi dolgokat vett észre, amelyet a „halandó” ember nem tud meglátni. Csorba ebben érezte legfontosabb feladatát: felfedezni és láttatni a világot azokkal, akik együtt tudnak gondolkodni vele.
Ahogyan ő írja:
„Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek, akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek szemét, fülét rányitom valamire. Tehát akiknek kellek. Meggyőződésem ez amaz egyszerű oknál fogva is, mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is.
Azzal pedig, hogy kellek, bizonyára segítek is. Segítek élni.” (Magamról, verseimről.)

Remélem, Csorba a következő bejegyzésemig is segít élni nekem, s olvasóimnak a verseivel.

Köszönöm figyelmüket.