A Csorba Társaság 279. hírlevele. Az Összegyűjtött versek című kötet ismertetése

Csorba válogatott köteteinek bemutatását a harmadikként, 1978-ban megjelent Összegyűjtött versek című kötettel folytatom.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet leírása:

Csorba Győző: Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1978. – 731 p. : ill., fekete-fehér fotók ; 19 cm. – Az egyik leírt példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Cilikémnek, Lacinak, Bálintkának, Violkának nagy szeretettel, csókkal Apa 78. V. 11.”. – A másik leírt példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Az én Legdrágábbamnak, akinek mindent és még annál is többet köszönhetek. Győző 78 V. 11.” – ISBN 963 270 701 X fűzött. – Egy példány a Csorba Emlékszobában.

A kötet a DIA oldalán.                                     A kötet pdf változata.

Az Összegyűjtött versekben nem jelent meg az addig kiadott Csorba kötetek (főként az elsők, pl. a Mozdulatlanság, 1938) teljes anyaga, ill. megjelent benne olyan vers is, ami addigi kötetben nem. Éppen ezért egy majdani kritikai kiadás alapjául vagy a teljes életművet felölelő Összes versek első kötetéül ez a kötet csak alapos vizsgálat után szolgálhat majd, de ehhez az alapokat alább megadom.

A Mozdulatlanság című kötet verseit Csorba a verses könyvecske feleségének szóló ajánlásában kis idétleneknek nevezte. Később is ez volt róluk a véleménye: az Összegyűjtött versek c. kötet Preludium (1936–1938) című első ciklusába a kötet 41 verséből mindössze 14-et válogatott be. (Itt megnézhető, melyeket.) A Preludium (1936–1938) című ciklusba azonban egy olyan verset is beválogatott, ami ebben az időben keletkezett ugyan, de a Mozdulatlanságban nem jelent meg. (Vasárnap déli térzene)

A Szabadulás című kötetből Csorba szintén válogatva közölt verseket az Összegyűjtött versekben, van azonban pár olyan vers, ami az adott időszakból bekerült az Összegyűjtött versekbe, viszont a Szabadulásban nem jelent meg. Erről összeállítottam egy konkordancia-jegyzéket, olvasható itt.

Elkészítettem  A szó ünnepe eredeti, teljes tartalomjegyzékét, valamint érdekességképpen a Szó ünnepe és az Összegyűjtött versek c. kötetben ezen cím alatt megjelent versek konkordanciajegyzékét is. Filológusok és Csorba rajongók: lehet hasonlítgatni!

Csorba az Összegyűjtött versekben A szó ünnepe fejezetcím alatt közölte gyerekverseit is, melyek addig (és utána sem) máshol nem jelentek meg, pedig nagyon kedvesek, játékosak-szépek ezek az eredetileg saját lányainak írt versek. A Gyermekversek ciklus itt olvasható.  A ciklus versei: Jércike, kakaska; Három pösze lány; Altató; Két kis egér; Eső után; Csali vers.

Képek a kötetből.

A kötet portréi a költő válogatásában. (PowerPoint bemutató)

Csorba Győző aláírása a kötet borítóján.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/06/04%C3%96V-bor%C3%ADt%C3%B3-csak-az-al%C3%A1%C3%ADr%C3%A1s.jpg

Csorba Győző 1967-ben, Damjanich utcai dolgozószobájában. Balra a költő Supraphon lemezjátszója. (Hunyadi József felvétele.)

Az Összegyűjtött versek Új versek (1975–1976) című fejezete (643–673. p.) az Észrevételek című kötet (1976) után az Összegyűjtött versek megjelenéséig írt verseket, 2 év termését tartalmazza. Az Új versek ciklusai: Tovább terem; Várak.

Az Új versek egyik darabja különös időjáték az egynyári virág és a költő életszakainak összehasonlítása. Meghallgatható a költő előadásában is.

                              EGYNYÁRI VIRÁG

Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő.
Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban,
júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel
szomjúsággal és éhséggel él.
Csak izgatottan figyelhetem, talán kicsit gyanakodva, olykor
elérzékenyülten s emlékezőn: min jutott túl, min van még innen,
s hol áll egyáltalában.
Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot,
amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem,
de pillanatra szinkronba kerülünk.
Aztán már csak utána nézhetek, csak tisztelhetem, ha éppen
elfog a jámborság és a kegyelet. Mert menthetetlenül elébem öreg-
szik.
S lesz számomra aggastyán, talán soha-meg-nem-tudható tudások
tudója.
Lesz végül kerek életű halott, amit én magamnak csak szorongva
remélhetek.

Az Új versek egy másik darabja.

PHILÉMON ÉS BAUKISZ

Volt a gazdagság, a fölösleg.
Ma: az aláztatás,
a vacogásban ríva esdett
összekapaszkodás.

Hát ennyire testté leszünk?
Hol az a hős, fennenvaló
lélek vagy szellem? Elveszünk,
ha nincs markolható?

Vágy, szerelem, kéj − csak szavak már,
ürügy fogódzani.
Ami több volna, arra meg már
szavunk sincs mondani.

Ide kívánkozik egy késői kép, amely mintha a vers illusztrációja volna. Csorba a feleségével, Margitkával, a költő összes verseinek legjobb ismerőjével, gépelőjével, akinek Csorba a nyugalmas alkotóidőt és a hátteret köszönhette, amint azt minden kötet ajánlásában meg is tette. A kép a költő dolgozószobájában készült, a háttérben a csengőgyűjtemény egy része.

A kép hátoldala Csorba kézírásával.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/06/%C5%90-%C3%A9s-%C3%A9n-h%C3%A1tlap.jpg

A beteg költőnek ez a kevés írás is nehezére esett már. Ezután már inkább diktált, azt Margitka gyorsírással lejegyezte, piszkozatot készített róla, Csorba javította (szóban vagy néha tollal), majd Ancuska elkészítette a tisztázatot és postára adta. A költő agya élete utolsó pillanatáig jól működött, csak néha-néha hagyott ki versek szövegének idézése közben.

A kötet fülszövegét Weöres Sándor írta. Csorba költészetének, életművének talán egyik legpontosabb elemzése.

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/06/%C3%96V-v%C3%A9d%C5%91bor%C3%ADt%C3%B3-f%C3%BClsz%C3%B6veg.jpg

A versek után közölt Magamról, verseimről című önéletrajz (675–[685.] p.) fontos személyes, családi és irodalmi vonatkozásokat tartalmaz, olyanokat, amelyek máshol nem találhatók meg. Olvasható a DIA oldalon is. Az írás befejező része prózai ars poetica, idézem:
“Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. Mert ez valóságos veszély. A napi programokba mind kevésbé fér el a költészet, a titkos közmegegyezés egyre hajlamosabb korszerűtlen jelenségnek bélyegezni.
Szűnjék meg a »líra« szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.
Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.”

Portré 1974-ből. Erb János felvétele.

A kötet tartalomjegyzéke. A kötet betűrendes mutatója. Mindkettő pdf változat. A betűrendes mutatóban a névelő is számít, az A, Az névelővel kezdődő címek a betűrendben elöl vannak!

Dedikálás a kötetben Galsai Pongrácnak.

A kötet leírása Bertók László Csorba-bibliográfiájában:

  1. Összegyűjtött versek. 1978. Magvető. 733 p. 4 t.

Csűrös Miklós = Jelenkor, 1978. 10. 970–976. p.; Cs. M.: Színkép-elemzés. Bp. 1984. Szépirod. Kvk. 113–129. p. (Figyelmükbe ajánlom Csűrös Miklós értő és alapos tanulmánya mellett a linkről elérhető, a Jelenkor 20. évfordulójára összeállított teljes emlékszámot. A lap Csorba Emlékezés és elmélkedés című prózájával kezdődik. Olyan jeles alkotók is írtak bele Illyés Gyulától Nemes Nagy Ágnesen át Weöres Sándorig, akiket bármelyik mai folyóirat szerkesztője szívesen látna szerzői között.)
Tüskés Tibor = Dunántúli Napló, 1978. júl. 30.; = Tiszatáj. 1978. 9. 61–64. p. (Tüskés Tibor elemzését a bibliográfia végén beillesztem az oldalba.)
Ferenczi László = The New Hungarian Quarterly, 1978. Vol. 72. 158–162. p.
Kiss Tamás = Alföld, 1978. 10. 72–75. p.; K. T.: A főnix szárnya alatt. Bp. 1985. Szépirod. Kvk. 163–171. p.
Koczkás Sándor = Kritika, 1978. 12. 26–27. p.
Könczöl Csaba = Könyvvilág, 1978. 6. 9. p.
Könczöl Csaba = Magyar Nemzet, 1978. jún. 16. 4. p.
Lengyel Balázs = Élet és Irodalom, 1978. 41. 11. p.; L. B.: Verseskönyvről verseskönyvre. 2., bőv. kiad. Bp. 1982. Magvető. 173–179. p.; Tiszteletadás. 113–119. p.
Rónay László = Népszava, 1978. jún. 24. 8. p.
Sík Csaba = Új Tükör, 1978. 30. 2. 54. p.
Wintermantel István = Népszabadság, 1978. júl. 30. 14. p.
– – = Új Könyvek, 1978. 15. 51. p.
Baránszky Jób László = Új Írás, 1979. 12. 108–110. p.; B. J. L.: Teremtő értékelés. Bp. 1984. Magvető. 476–481. p.
Kelemen Lajos = Könyvvilág, 1979. 5. 12. p.
Könczöl Csaba = The Hungarian P. E. N., No. 20. 1979. 103–104. p.
Tandori Dezső = Kortárs, 1979. 1. 149–152. p.

Tüskés Tibor
Az életmű pillérei
Csorba Győző: Összegyűjtött versek

Kivételes pillanat: az életmű, a négy évtizedes költői pálya lírai termését együtt látni, több mint hétszáz lapon csaknem ugyanennyi verset. A kiadó is hangsúlyozza a külsőre is szép kötet jelentőségét: a borító Weöres Sándor ajánló sorai olvashatók, a verseket arcképek, fotók előzik meg, és a költő önvallomása, pályarajza követi. Nehéz helyzetben van a kötet olvasója, méltatója. Szabott terjedelemben hogyan jellemezhetné – jelentőségéhez mérten – Csorba Győző költészetének egészét? Helyzetét nehezíti – bár személyes ajándéknak tekinti – hogy az utóbbi három évtizedben kortárs olvasója lehetett e lírának, s A szó ünnepe óta megjelent Csorba-kötetekről írásban, folyóirat-kritikákban is elmondhatta véleményét. Válasszuk hát kényszerítő megoldásnak, hogy arról szóljunk, ami az összegyűjtött versek olvasójának leginkább új: a kötet elején elhelyezett legrégibb, és a kötet végén álló, a legutolsó kötet, az Észrevételek óta írt versek vizsgálatát. Így nemcsak az említett kényszerítő okoknak engedünk, de vizsgálódásunk új szemponttal is gazdagodhat. Azzal ugyanis, hogy figyelmünket a költő negyven évvel ezelőtti pályakezdésére, legrégibb verseire, valamint költészetének mai állapotára, legfrissebb jellemzőire fordítjuk, minden költői út egyik alapkérdésének, a honnan-hová kérdésnek a közelébe jutunk. Az életmű két tartópillérének körüljárása a vizsgálódás módszerét is megszabja, az összehasonlítást és azt a két hipotetikus kérdést, amelyre választ várunk: miben változott négy évtized alatt Csorba Győző lírája, illetve melyek költészetének az indulással egybevágó, ma is meglévő, maradandó vonásai, „állandósági jegyei”? Első kötete, a Mozdulatlanság 1938-ban jelent meg. (A kötetből a jelen gyűjteménybe átmentett tizenöt vers – az eredeti mintegy harmada – most a Prelúdium közös címet kapta.) Második verseskötete, A híd panasza 1943-ban látott napvilágot. (Ennek anyagát már csaknem hiánytalanul ma is vállalja a költő.) A pályakezdés éveinek irodalmi viszonyait így jellemzi Weöres Sándor: „…a magyar költészet égboltján a zeniten Babits Mihály, kialakulóban Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Illyés Gyula. József Attila halott volt már, ám alig ismerték. Innen visszatekintve, csodálatos esztendők voltak. De benne élve: vidéki szürkeség, országos munkanélküliség, általános kilátástalanság, közelgő elnyomás és küszöbön fenyegető háború.” S tegyük hozzá: ez a kor a magyar irodalomban az úgynevezett harmadik Nyugat-nemzedék színrelépésének az ideje. Az a nemzedék – Weöres, Rónay, Takáts, Kálnoky, Jankovich, Toldalagi, Tatay, Sőtér, Thurzó nemzedéke – készülődött ekkor, amelyhez Csorba Győzőt is ma szívesen sorolja a kritika. Akkor azonban Csorba számára a költői indulás teljesen társtalan, rokontalan, magányos vállalkozás volt. Csak első könyve megjelenése után ismerkedik meg az akkor ugyancsak Pécsett élő Weöres Sándorral, kerül kapcsolatba Várkonyi Nándorral és a Janus Pannonius Társasággal, majd vesz részt a Sorsunk szerkesztő és irodalomszervező munkájában. Nemzedéktársak ösztönző-segítő támogatása, mozgalmas irodalmi élet nélkül is a fiatal Csorba láthatóan igen jól tájékozódik a kor magyar lírájában. A Nyugat első nemzedéke – Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és mások – által kikísérletezett, meghonosított és diadalra vitt verseszményt fogadja el ő is, azt a verstípust, amit röviden impresszionisztikus lírának szoktak nevezni. Első versei szín-, hang- és illatélményekkel vannak teli, közöttük több a portrévers s a természetet, az évszakok változását megidéző költemény. A költő fölfedezi a szólás, a megnevezés, a költői látás erejét, a hasonlatteremtő képességet, a nyelvi többértelműség lehetőségét. A versek apró képekből állnak össze. A versnyelv uralkodó eszköze a hasonlat, a jelző, a szinesztézia. Már a korai versekben tettenérhető Csorba lírájának két uralkodó motívuma, a halál- és a természetélmény, de mindkettő még a későbbitől erősen eltérő megfogalmazásban. A nagy család (kilencen voltak testvérek) a kötődés, a valahová tartozás igényét táplálta benne, a korán megismert gyász viszont (tízéves kora óta félárván nőtt fel, legidősebb bátyja korán meghalt, unokahúgát is elvesztette) a veszteség érzését mélyítette el, sőt a túlélőben még valami rejtett, titkos, megnevezhetetlen önvádat ébresztett. A korai versek másik jellemző motívuma a természetközelség. Költészetének ez az élményforrása a Dunaszekcső-szigeten, a „vadkerten” töltött gyerekkori nyarakra vezethető vissza. A versekbe gyakran beszűrődnek a falusi és a vízi élet képei, az istálló, a szekér, a cséplés, a fürdés, a zátony, a sziget. Ez a természetlíra még nem mutat túl önmagán: szépségét a képformálás, a megragadás, a megírás öröme s valamiféle tér- és időnélküliség, a „megmeredt” mozdulatlanság adja. Van Csorba első kötetében egy vers, Egy halott költőhöz a címe, s ajánlása így szól: József Attila emlékének. Ne feledjük: József Attila halála évében egy huszonegy éves fiatalember írta a költeményt. Jogos büszkeséggel emlékezhetett vissza a költő is: „alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató”. Egyetlen versből könnyelműség lenne messzemenő következtetést levonni, viszont ne becsüljük le értékét se. Csorba Győző nem akkor írta zászlóra József Attila nevét, amikor az divattá lett, hanem a költő halála évében. S nem az érett költő került József Attila vonzáskörébe, hanem a fiatal, pályakezdő lírikust segítette saját hangjának megtalálásában. Még akkor is, ha a mai vizsgáló tekintet az erősen József Attilá-s képeket, szókapcsolatokat veszi észre először: „falánkul anyját falta fel”, „ijessz rám”, „légy merész”, „úgy lóg benne a lelkem, mint száradó ruhák” (kétszer is), „Az Istent… régen szívemben mindig megtaláltam”, „Százezerévek zúgó mélyein, / lám, úgy forgott a múlt miértünk…”, „Úgy szeretlek,… ahogy a víz a gödröt”… Ugyanis sokkal fontosabbnak látszik az a fölszabadító hatás, amely a költő szemléletében bekövetkezett. A természet, az impresszionista fény- és hangérzetek továbbra is jelen vannak Csorba lírájában, de a kezdő kép után mindig belép az „én”, s míg az első kötetben még teljesen hiányzik az önmegszólító verstípus, most uralkodóvá válik, s a természeti kép (például a híd, a fa képe) egyre gyakrabban tölti ki a vers egész terjedelmét, s a költemény egyetlen nagy terjedelmű hasonlattá, jelképpé szerveződik. A „Mindenséggel mérd magad”„ igénye (maga a Mindenség szó is megjelenik Csorbánál) egyre teljesebb és határozottabb megvalósulássá érik költészetében. A létezés, az emberi élet kérdései kerülnek előtérbe, a költői impressziókat fölváltják a világ és az ember viszonyát faggató kérdések. Ha külső benyomás indítja is el a verset, a kép nem marad meg puszta képnek, a portrévers elmélyül, s a személyiség, a sors, a létezés kérdéséig jut el a költő. Kialakul az a sajátos, Csorba Győzőre jellemző, önelemző, önvizsgáló verstípus (majd az Ocsúdó évek strófáiban lesz uralkodó), ahol az életrajzi indítást filozofikus, elmélkedő, általánosító rész, kadencia-szerű lezárás követ, illetve az a másik sajátos versépítkezési forma, ahol az általánosítás a vers kezdő, indító motívuma: „Ki szomorú vesztésre készül, / kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat…” „Aki sok szépet mondott el hiába, / szűkszavú lesz vagy néma…” A költő második kötetét egy hosszabb versciklus zárja, egy szerelem „lírai története”, „naplórészletei”: az élmény fölszabadítja hangját, megnyitja a szólás zsilipjét, de az önvizsgálatot, az önelemzést is élesebbé teszi benne. Csorba költészetét a legkezdetibb időtől nagy formai érettség, biztonság és kulturáltság jellemzi. Részben ez tette alkalmassá a versfordításra, s bizonyára a műfordítói gyakorlat jótékonyan visszahatott formakultúrájára. Pályája kezdetén verseit gyakran szövik át magyaros, rímes formák, zenei ritmusok; A híd panasza végén álló Naplórészletek viszont az időmértékes metrumok változatos és magabiztos kezelésére adnak kitűnő példát. Aki a gyűjteményes kötetben a legújabb versekre lapoz, leghamarabb talán a formai változásokra figyel föl. Rímes, kötött forma alig fordul elő, annál több a szabad vers, sőt a prózavers. Rím, interpunkció, kötött strófaképlet nélküli versek, tört sorok, kihagyásos mondatok, rusztikus, „barbár dallamok” követik egymást. Az átalakulás természetesen már korábban megindult, de most nem a váltás kezdetét és okát kutatjuk, csupán mai megnyilvánulására figyelmezünk. A szabad vers persze – jól tudjuk – nem jelent kötetlenséget, formátlanságot, inkább másfajta törvények jelenlétét követeli meg a versben. Csak látszatra „kopárak”, csak külsőre „dallamtalanok” ezek az új Csorba-versek; az illik e lírára, amit Weöres Sándor mond: „inkább rejtett, benső dallamú líra”. A formával együtt a versnyelv is megváltozott. A képekben és hasonlatokban dúskáló stílust egy „puritánabb”, dísztelenebb, alakzatokban gazdag nyelv váltotta föl; a képes beszéd helyére egy szinte fogalmi nyelv került. Eszközei az ismétlés, a hiányos mondat, az ellentét, s az önmegszólító formát csaknem teljesen kiszorította az egyes szám első személyű közlés. „A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és versszerkesztés” – vallja Csorba. S eszményét sikerült megvalósítania. Ebben a költészetben minden törvényszerű, és semmi sem esetleges. Ha egy versében szerepel valahol egy helynév („Rostocktól Cataniáig vagy Knokkétól Banja Lukáig”), biztosak lehetünk, hogy valóban járt e helyeken a költő; ha leír valahol egy személynevet („Odüsszeusz is elmaradt Mózes Pista is elmaradt”), mérget vehetünk, hogy így hívták a hajdani diáktársat. A formai és a nyelvi változások mellett mi látszik leginkább változatlannak e lírában? Az, amit Weöres Sándor már a fiatal költőben fölismert: Csorba Győző „feltétlenül valódi költő, hazugságmentes, abszolút lírikus”. S többé-kevésbé változatlan e líra „tartalma”, problémavilága: ma is „a megválaszolatlan végső kérdésekről, a hamleti lét vagy nemlét dilemmáról” szól. Persze nem módosulások nélkül. Az új versekben a világ konkrétabb, a tér és az idő kézzelfoghatóbb lett, a világ és az élet jelenségeinek megismerése, a rejtélyek, a mélységek fölfedése, megnevezése került előtérbe. Megnőtt a versek drámai intenzitása, katartikus ereje. Megváltozott a versek időtényezője: régen jobbára jelen idejű volt ez a költészet, most a visszapillantás, a számvetés, a múlt és a jövő szembesítése kap szerepet. „Régen magam sem találtam, / lassan eltakar mindent körben árnyam” – írja. S a mások elvesztése miatti fájdalom saját veszendőségérzésének ad helyet: „önnen ürességembe majdhogynem belehullok / Időzavar szívzavar lélekzavar” – fogalmazza meg érzését. De a szorongás növekedésével, személyessé válásával fölerősödik az élet szava is, az egyetemes elmúlással, a pusztulással szembeállítja az egyetemes reményt, az élet mindennél nagyobb értékét. „Mi erősebb: a szálló vagy a dög-madár?” — kérdezi egyik költeménye kezdő sorában. S ugyanitt fogalmi eszközökkel is megfogalmazza hitét: „Mert hiszek az élet halhatatlan bölcsességében.” Azzal, hogy Csorba Győző költészete egyre inkább egyetlen gondolatra koncentrál, csak látszatra lett „egyhúrúbb”. Hiszen a hamleti kérdéssel minden részlet kapcsolatba hozható: a szerelem, a család, a természet élménye is. Így, a létkérdéseknek alárendelve válnak e lírában az emberi kapcsolatok „tápláló védő nem fogyó” erővé, „várak”-ká (ahogy újabb verseinek egyik-cikluscímét nevezi), s az „elvesző kert” (ez egy másik ciklus címe), a növények, a virágok, a fák pedig jelképekké, hogy a példa erejével hirdessék: „figyelni és tanulni tőlük” kell. Hol van már ez a hang a korai versek impresszionisztikus képeitől, portréitól? Nem nézni, figyelni kell a kertet – hirdeti a költő –, hogy megtanulja a törvényt. Mert az emberi élet drámáját, az elmúlás szomorúságát a természet törvényei oldják föl. Egyetlen kődarab is (hogy az összegyűjtött versek záró darabjának háromszor megismételt gondolatát idézzük) hordozhatja a tanítást: „Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.” Ma még nyilvánvalóbb, mint korábban, amit Csorba magáról mond: „Végzetesen lírai alkat vagyok. Mindehhez így közelítek.” E költészet a személyesség, az elmélyedés és a kimondás, a meditáció és a megnevezés legvégső határait érte el. S éppen ezáltal tud szólni mások nevében, mások helyett és másokhoz is. Csorba lírája a közösséghez szól, élni segít. Ez a költészet „színeváltozásának” egyik nagy csodája. S ez teszi Csorba Győző költészetét a kortárs magyar líra egyik legjelentősebb teljesítményévé. (Magvető, 1978.)”

Köszönöm figyelmüket.