A Csorba Győző Társaság 280. hírlevele. Válogatott versek, 1945–1975

Csorba válogatott köteteinek bemutatását a negyedikként, az 1979-ben megjelent Válogatott versek (1945–1975) című kötettel folytatom.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet leírása:

Csorba Győző: Válogatott versek, 1945–1975. – Bp. : Magvető Könyvkiadó : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. – 311 p. ; 20 cm. – (30 év). – Az egyik leírt példányban dedikálás: „Cilikének, Lacinak, Violkának és Bálintkának nagy szeretettel Apa 79. II. 22.”. – A másik példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Egyetlen igaz társamnak, akinek mindent köszönhetek: drága Kicsikémnek Győzője 79. febr. 22-én.”. – ISBN 963 270 908 2 (Magvető) ISBN 963 15 1354 8 (Szépirodalmi) kötött.

Ez a kötet DIA oldalon sajnos nem elérhető.                       A kötet PDF-változata.

Különössége a válogatott kötetnek, hogy alig egy évvel az Összegyűjtött versek után jelent meg. (Az Összegyűjtött versek dedikációjának dátuma 1978. V. 11. a Válogatott verseké, mint a címleírásból is kiderül 1979. II. 22.)

Az alcím – 1945–1975 – és a sorozatcím – 30 év – magyarázat a megjelenés időpontjára. A sorozatot, amelyben több mint száz kötet jelent meg, az akkoriban fontosnak tartott kerek évforduló tiszteletére – “hazánk fölszabadulásának 30 évfordulója” – indította a korszak két legfontosabb kiadója, a Szépirodalmi és a Magvető, azzal a céllal, hogy a harminc év magyar szerzőiről és könyveiről átfogó képet adjon. Természetesen közösen sem volt annyi lehetőségük, hogy a 100 kötetet egy évben kiadják, így csúszott Csorba – és mások – kötete 1979-re. (A sorozat köteteiről itt tájékozódhat. Egy nem teljes sorozatismertető itt is megtalálható.)

Képek a kötetből. (Ajánlások, címoldal, fülszöveg, védőborító, versek, kolofon, tartalomjegyzék, a sorozat 1978–1979-ben megjelent köteteinek jegyzéke.)
Csorba portréja a kötetben:

https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/07/30-%C3%A9v-portr%C3%A90001.jpg

A Válogatott kötetben a Mozdulatlanság (1938) és a Híd panasza (1943) című kötetek versei nem szerepelnek, még ha nyilván azokból is választott volna a költő, hiszen azok 1945 előtt jelentek meg. A Szabadulás (1947) című kötetből viszont már 14 vers szerepel a válogatásban. Az Ocsúdó évek című önéletrajzi költemény a kötet második fejezeteként teljes egészében bekerült a kötetbe. Utána a megjelent kötetek címének megfelelő a kötet fölosztása. A felsorolásból pontosan kiderül, hogy Csorba az 1960-as évek közepéig alig jelent meg saját verssel, inkább fordított, de nem állt be a sorba. Csorba saját “korszakolása” is jól mutatja ezt: Szabadulás (1945–1947); Ocsúdó évek (1953–1954); A szó ünnepe (1947–1958); Séta és meditáció (1959–1964); Lélek és ősz (1965–1967); Időjáték (1968–1971); Anabázis (1972–1973); Észrevételek (1974–1975). Vagyis a 1965-től 2–3 évente jelent meg önálló Csorba-kötet, addig, mondhatni tízévente.

A válogatás szigorú volt, az Összegyűjtött versek kötet  680 verséből 270 került be ebbe a válogatásba, tehát a teljes addigi életmű egyharmadánál alig több.

A kötetből a Faültető című Csorba verset mutatom be:

FAÜLTETŐ

Az örök folyamatba, az élni akaró
élet folyamatába iktatódva,
mint eleven csatornán a célba áradó
víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva
őrizze ismerős világunk legnagyobb
kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,
s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot
a győztes ívet a jövő felé feszíti.

Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!
A mű marad s hordozza majd nyomát,
virágzóbban, mint emlékét hiánya.

Séta és meditáció. 7. p. (A kötet első verse)
Válogatott versek, 1945–1975. (30 év sorozat). 144–145. p.
Összegyűjtött versek. 1978.

A faültető Csorbáról képem is van. (A költő a Damjanich utcai kertjében az 1960-as években)

A versről írja Pomogáts Béla “Csorba tudja, hogy a költészet olyan magányos erőfeszítés, aminek közhasznú eredménye van” (In: Pomogáts Béla: Költészet és önismeret. Csorba Győző = P. B.: Sorsát kereső irodalom. Bp. 1979. Magvető, 407–423. p.; [Részlet]: Tiszteletadás. 164–167. p.)
A Tiszteletadás Csorba Győzőnek című kötetben megjelent részletet alább teljes egészében közlöm, mert Csorba költészetének és általában az igaz költészetnek fontos megközelítése, értelmezése.

“Pomogáts Béla
Költészet és önismeret
(Részlet)

Csorba Győző azokhoz a költőkhöz tartozik, akik felismerték a vers ősi és korszerű küldetését, s akik be tudják tölteni azt a hiva­tást, amit e felismerés szabott. Szükséges emberi és társadalmi fel­adatnak tudja a költészetet, s józanul értékeli a költészet helyzetét. Két csapdát is elkerül. Nem tekinti vátesznek a költőt, vezérnek, akinek történelemcsináló küldetése van, és aki önmagában látja megtestesülni a kultúra értelmét. De nem tartozik a »líra defetistái« közé sem, akik puszta játéknak tudják a verset, és szégyenlős bizonytalansággal mérik fel azt a helyet, amely a társadalmi mun­kamegosztás terepén jutott nekik. Csorba hasznos munkának, szük­séges mesterségnek tekinti a fogalmazást, az emberiség humani­zálásában, a nyers ösztönök domesztikálásában, a technikai civili­záció emberhez formálásában látja a vers értelmét. Egyik nyilatko­zatában így beszél: »a költészet hasznos, és nemcsak érdemes mű­velni, hanem kell is. A költészetnek mindig igen fontos feladata volt – persze más művészetekkel együtt – a tárgyi világ humani­zálása, vagyis az emberhez alakítása, illetve az ember alakítása hozzá. Itt van például a kilépés az űrbe, a Holdra szállás. Az emberiség mindezt inkább még csak tudja, csak értesült róla, de alig­ha építette magába. a művészetek, köztük a költészet képes érzel­mileg is tulajdonába adni. Vagy említhetném a sokat emlegetett elidegenedés problémáját. A költészet nélkül lehetetlen sikerrel küzdeni ellene.«

E néhány mondat a mesterség etikáját fogalmazza meg. Csorba tudja, hogy a költészet olyan magányos erőfeszítés, aminek köz­hasznú eredménye van. a költőnek magányban, műhelyének »bel­ső« körében élve kell alkotnia, a vers azonban nem maradhat meg ezen a belső körön: mások felé sugározza a felismeréseket, az eszményeket. A magányos alkotás eme közhasznú hivatását hirdeti szép verse, a Faültető:

 Az örök folyamatba, az élni akaró
élet folyamatába iktatódva,
mint eleven csatornán a célba áradó
víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva
őrizze ismerős világunk legnagyobb
kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,
s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot
a győztes ívet a jövő felé feszíti.

Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!
A mű marad s hordozza majd nyomát,
virágzóbban, mint emlékét hiánya.

Ezt a verset akár költészettannak tekinthetjük. A költő benne sű­ríti érzékletes jelképbe azt az etikát és hivatástudatot, amely a mű­vészet egyik alapvető tulajdonságából: a magányos alkotás kollek­tív értelméből következik.

Csorba jól tudja ugyanis, hogy a zárt műhely, az önvizsgálatra berendezkedő szellemi koncentráció még korántsem jelent elzár­kózást; nem jelenti azt – amivel vádolni szokták –, hogy a művész elszigeteli magát a közösség igényeitől és mozgalmaitól. Ellenke­zőleg, a költő töprengései, magányos kutatásai valójában a tágabb közösség szolgálatába állíthatók. Általában éppen az alkotók ma­guk kívánják ezt a termékeny, habár feltűnés nélküli és magányos szolgálatot. A meditációt, ha valóban átélt és őszinte, ha valóban igazságok felismerésére törekedik, ha új gondolatokat ad, közérde­kű tevékenységnek kell tekintenünk. Külön-külön minden ember talánynak érzi azt a sorsot, melyet be kell töltenie, talánynak érzi önmagát, a szerelmet, a halált; s várja a választ, vagy azt legalább, hogy homályos sejtelmeit tiszta kérdésekben fogalmazza meg vala­ki. Ha a költő képes megismerni önmagát, ha át tudja világítani saját sorsának és lelkének ismeretlen mélységeit, ha választ képes adni saját szorongató kérdéseire, másoknak is segített valamiben. Akkor is, ha tekintetét alig emeli túl saját létezése szűkre szabott határain (ami különben Csorba esetében nincs is így, hiszen verseinek van egy extenzív, a világ jelenségeivel számot vető rétege!). »Az ember – írta a fiatal Németh László – egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával.« Weöres Sándor éppen Csor­ba Győző költészetének elemzése során állapította meg az önvizs­gálat és önismeret költészetének közhasznú érdemeit: »Az önisme­ret sosem volt olyan sürgős, mint most, amikor az emberiséget sa­ját elszabadult szenvedélyei egyre nagyobb csapásokkal sújtják; szükséges, hogy az ember a szenzuális rétegei, külső énje alól fel­színre hozza ismeretlen mélyvilágát, igazi önmagát.«

Ennek az önismeretnek a költője Csorba Győző. Az önvizsgálat évtizedekre kiható feladatköre határozta meg életrendjét, költői műhelyét, azt az életformát, amely nem az irodalmi élet nyilvános­ságán, indulatos küzdőterén valósul meg, hanem az elvonultságban, a magányos alkotómunka – de nem magányos élet – küzdel­mei között. Az önvizsgálatnak a magány a terepe. Csorba kezdet­től fogva tudja ezt, ezért választotta a magányos alkotás aszkézisét. Már idézett nyilatkozatában így világítja meg önvizsgálat és magányos alkotás összefüggéseit: »Azt hiszem, hogy aki a nagy él­mények jelentkezését, az élet nagy dolgaival való találkozások pil­lanatait a külső mozgalmassággal kapcsolja egybe, az téved. Éppen az eseménytelenség, a csönd, a környezet nyugalma a legalkalma­sabb állapot arra, hogy az emberre rátörjenek a ritka rémek, de hogy meghallja a kivételes jó hírmondók szavát is. A külső izgal­maktól, kalandoktól mentes, tehát egyúttal azok védelme nélkül is élő meztelen lélek sokkalta inkább ki van szolgáltatva a végső kérdések kíméletlenségének. Bár a tiszta örömök is inkább az övéi. Bizonyára könnyebb annak, aki napjai és órái mozgalmassága, szüntelen forgandósága miatt nem tud befelé hallgatni. Én azt hi­szem, túlontúl sokat is lázadok. Csakhogy a lázadásaim belül s többnyire magam ellen történnek.«

Magányban él, de ezt a magányt szüntelen önvizsgálat, kutatás, gondolkodás tölti ki; a költészet ad tartalmat a magányos töpren­géseknek. A költészet, amely Csorbánál ugyanúgy, mint a legna­gyobbaknál, »metafizikai aktivitás”, lázadás a lét korlátai ellen, a minden elmondásának, egy emberi helyzet, közérzet és lelkiállapot kifejezésének eszköze. A költészetnek, miként a legősibb korban, s miként korunk számos modern költőjénél, az ő műhelyében is az a szerep jutott, hogy az élet és gondolkodás általánosabb törvényeit ismerje fel, az erkölcs és magatartás elveit dolgozza ki. A személyiség önismeretét, a külső világgal épült kapcsolatainak há­lózatát, az ember helyzetérzékelését és öntudatát foglalja a nyelvi kifejezés alakzataiba.”

A kötet ismertetése Bertók László Csorba bibliográfiájában.

  1. Válogatott versek, 1945–1975. 1979. Magvető – Szépirod. Kvk. 355, 5 p., illusztr. /[Harminc] 30 év./

Fülöp László = Népszabadság, 1979. márc. 26. 7. p.
Kelemen Lajos = Könyvvilág, 1979. 5. 12. p.
Pomogáts Béla = Üzenet, (Szabadka) 1979. 7–8. 461–462. p.
– – = Dunántúli Napló, 1979. ápr. 8. 8. p.
– – = Új Könyvek, 1979. 9. 38. p.
Bárdos László = Kortárs, 1980. 5. 822–824. p.

A felsoroltak közül egyedül Bárdos László írását találtam meg az interneten, alább közlöm.

A szép beszédtől a tört beszédig – Csorba Győzőről

Csorba Győző lírája úgy is olvasható, mint egy meghatározott, egyedi sors fejlődésrajza. S ezt a sorsot, ezt a lírai alanyt a kezdettől kíséri néhány alapélmény, alapvető mondandó, mely körül minden esetben kiépül az egyedi vers. Úgy is mondhatjuk: költészetében nincs egyetlenegyszer, véletlenül szólaló hang; ami egyszer megérintette, meg-megújulóan foglalkoztatja továbbra is. Legkorábbi vállalt verseitől a hetvenes évekbeli művekig folyamatos a motívumok útja, a kifejezésre indító s a vers anyagába bekerült élmények, helyzetek közösek.
S mégis: ha valaki csak az első néhány kötetet ismerné, majd elolvasna egyet-egyet a hatvanas-hetvenes évek verseiből: nem biztos, hogy nyomban rájönne, Csorba Győző írta e verseket, mert időközben lényegesen megváltozott a hangnem, a költő előadásmódja. De lássuk előbb, mik voltak kezdettől fogva e líra legfőbb motívumai.
A költőnek nem kötelessége, hogy egyetlen tulajdonság, magatartás vagy vélemény mellett döntsön. Művészetében másfajta következetességnek kell érvényesülnie. Így például egy-egy ellentétpár mindkét tagjával jellemezhető. Nemcsak egyirányú vonzalom, hanem ellentétes vonzás is magyarázhatja a versbeli én egyéniségét. Csorba korai líráját nyugalom és nyugtalanság, egy helyben maradás és mozgás ellentéte hatja át. Első kötetének alapélménye a tétlenség, a sivárság, az idő tartalmatlan múlása.

…semmit sem csinálok, úgy történik csak velem,
s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem.

(Kit nyugtalan ágyad)

A versek ugyanakkor színes, változatos látványokat idéznek: egyfajta negatív gazdagsággal telnek meg. A metaforák, a hasonlatok érzékletesre színezik a sivárság ténymegállapításait, így lesz érdekes az érdektelen, így telik meg nyüzsgéssel a mozdulatlan (Mozdulatlanság, Unalom). Feltűnő – bár a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének ekkori költészetére általában jellemző – milyen sűrűn találkozunk tiszta lírai műfajokkal: főként tájleíró verssel és életképpel. S külön típust alkotnak a portréversek (Hülye, Vénlányok, Carmen lugubre). A leírt személyeket a vers morbid mivoltukban, kuriozitásként ragadja meg. Őrájuk tapad a sóvár figyelem, mely a kényszerű nyugalom közepette is folyton működik. S a lírai beszélő önstilizációi is nyugtalanság és nyugalmi helyzet feszült, kényszerű együttesére épülnek. Későbbi korszakában is gyakorta jelenik meg úgy a beszélő, amint éppen fekszik, ágyban hever. Ezt az állapotot nemegyszer ironikus nézőpont, önszemlélet révén közelíti meg (Interieur). Az ellenkező pólushoz való viszony reprezentatív vallomása a Nyugtalanság dicsérete. A címben megadott egyértelmű viszonyulás a költemény folyamán ellentmondásosabb lesz. Paradox módon a nyugalom, az otthonosság dicséretéhez közelít: „Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes / képét villantja föl majd és végre hazatéved / megleli drága célját…”
Ezzel Csorba költészetének további kulcsszavaihoz értünk: az úthoz s a célhoz. Az útnak kettős jelentése van az ő lírájában: egyrészt másokhoz, messzire visz (s ennek vonzása igazán szembetűnő a baudelaire-i Utazás elszántságát idéző Nyugtalanság-versben), másrészt viszont önmagunkhoz, az otthonoshoz vezet vissza. „Csak a másiknál van jó helye az embernek / vagy ha magáratalál” (Utak).
A cél, melyre verseinek beszélője törekszik, többnyire az emlékezet hitelessége, vagy a romlatlan kifejezés (ez utóbbira: Történet, I…-nak). Minthogy a makulátlan hitelességet az én egyik esetben sem érheti el, célja megszünteti önmagát, a kiindulóponttal lesz azonos; a folyamatot az egyes vers végigkíséri. Vagy ahogyan egy kérdéspár második tagjával az emlékezet kudarcának ad nyomatékot:

…Gazdátlan színek, hangok, illatok
kutatják bennem – meglelik-e még
szülőhelyük, mielőtt meghalok?
Vagy majd a föld ad nékik nyughelyet…
…melyben eggyé lesz gyümölcs és gyökér,
a cél után igyekvő és a cél?

(Ocsúdó évek, XXXV. versszak)

S útnak, célnak ez az önmagába zárulása, melyet elégikusan beszélt el A híd panasza, szaggatottabban, a lírai én sokrétűbb indulati hozzájárulásával szólal meg a halált idéző versekben. Csorba Győző verseiben a halál rendszerint valamely meghatározott személy halála. Kezdetben kívülről szemlélt groteszk látványokkal, később mind gyakrabban belülről ábrázolt tépelődéssel írja le az egyes emberek halálát. Akárki a konkrét személy, a beszélő ugyanazzal a szenvedéllyel szólongatja, megszólítást és monológot vegyítve az egyes vers folyamatában. S mint a cél, a halál is kétféle, s kétféle dikció felel rá: az elfogadhatatlan, abszurd halál a tehetetlenség tört hangját váltja ki (Holt anyám születésnapjára). A beteljesítő, a különbségeket föloldó halált a prédikátor higgadt, általánosító hangján nyilvánítja ki, de ez a hangvétel ritkán vonul végig egy egész versen. Előfordul, hogy egyetlen műben mindkét minőség fölbukkan, s akkor a szentenciózus fogalmazás éppen az abszurditást foglalja össze (Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe).

De a legfontosabb ihlető az emlékezés. Az emlék kalandja, mellyel a mindent eltörlő idő ellen indul, valamennyi korszakában megkísérti Csorba Győzőt. Az emlékezés alaphelyzetére, alapélményére épülő verseket azonban meg-megszakítja a kétkedés szava. Mert az emlék megbízhatatlan; impresszionisztikusan alakítható gazdagságáról már iróniával szól a vers:

…Elkezdhetem-e formálni az emlék
csillámkövét önnön kedvem szerint
olyanná, hogy elámít bár, de mégsem
elégít meg…

(I-nak)

Ez a kétely még az Ocsúdó évek című „önéletrajzi költeményt” is áthatja. Maga a mű a verses önéletrajz más lehetőségét váltja valóra, mint az ugyanebben a korszakban teljesedő Tücsökzene. Szabó Lőrinc alkotása egyes szakaszainak önálló líraisága mellett is epikai folyamatosságra, részletezésre tör, Csorba Győző viszont folytonos lírai közeget teremt a múlt elbeszéléséhez. Fölbukkan azonban Csorbánál egy másfajta emlékezés is. Ez nem más, mint az emlékezet előrevetítése, fölkészülés az emlékezetre. Ahogyan Anyám című versének döntő versszaka mondja:

Ez még ő, kit ha végképp
elvesztenek érzékeim,
újjá kell szülnöm, őriznem halálig
magamból, s egyre megint…

S a sorok élén vissza-visszatér a figyelmeztetés: ez még ő! Annak tudata, hogy a szeretett lény múlandó, s egykor majd a fogyatékos emlékre szorul, mindenfajta feloldást lehetetlenné tesz. Csorba egyik legmélyebb tartalma ez, s oly makacsul foglalkoztatja, hogy majd a hetvenes évek derekán prózaversben is visszatér rá: „Sokkal nehezebb emlékezni arra, ami még megvan, de törvényszerűen elmúlandó” (A jelen emléke). Mintha általános érvénnyel, elvontan összegezné számos verse indulati csomópontját. Az eleve a veszteség gondjával terhelt emberi szeretet hasonló felfogása a magyar irodalomban meglehetősen ritka; Babits regénye, a Tímár Virgil fia építi fel rá konfliktusát. Mintha közvetlen előzménye lenne Csorba verseinek ez az ágostoni mondat a Vallomásokból: „…Nyomorult minden lélek, melyet a halandó dolgok iránt való barátság ver bilincsbe és marcangolódik, ha elveszti őket; nyomorúságát csak ekkor érzi, holott nyomorult volt vele, már mielőtt elvesztette őket”.
Mik azok a stílusbeli, szerkezeti, dramaturgiai tulajdonságok, melyekhez nagyjából a Lélek és ősz című, 1968-ban megjelent kötetéig hű maradt Csorba Győző? S mennyiben módosul később ez a líra?
Említettük már korai lírájának tiszta műfajválasztását. Mindegyik műfajt a szép beszéd adománya hatja át. Ha a metaforák anyaga váratlan is, jelentésük, funkciójuk zavartalanul bontakozik ki; közben sűrű alliterációk segítik előre a verssort. S bár rímeinek hatását olykor szándékoltan csökkentik (különösen az Ocsúdó években) az enjambement-ok meg a részleges összecsengések, azért még kibicsakló rímei is virtuozitást sejtetnek környezetük jóvoltából (pl. a Nyárelőben). – A versek többnyire világosan kirajzolt helyzetképet visznek végig, a beszélő megnyilatkozása egyetlen határozott nézőpontot képvisel, s példaszerű az egyes versek egysége, tévedhetetlen célbaérése. Lekerekített, teljes folyamat lesz így a költemény. S a szép beszéd eme fegyvertárát odahagyva új útra indul Csorba hatvanas évekbeli költészetében. A Nagyításban, a második Adventben már megrendült a folyamatos, tiszta beszédbe vetett bizalom. Kihagyásos lett a versmenet, egész tárgyak, teljes folyamatok leírása helyett sokszor csak elemeket ragad meg a szöveg. Maga a költemény is bonyolultabb értelmezői hozzájárulás révén teljesedik egésszé. Ha eddig inkább színező, epizodikus minőség volt az irónia, most a teljes műre kiterjed. Heterogénebbé válik a szó- és kifejezéskészlet is. A beszélő ritkán mutatkozik meg a versben, inkább a példaidézés távolságtartásával, mint a vallomás közvetlenségével szól önmagáról. S arról, hogy hogyan alakult együtt világlátás és költői nyelv, egy-egy jelzős szerkezet tanúskodik. Korai költészete „légió gonosz”-ról, „légió dárdás rettegés”-ről beszélt. Az Advent már „percenként szakszerűbb pokol”-ról. Paradox módon kifejezett ítélet váltotta föl a klasszicizáló megszemélyesítésbe foglalt ítéletet. A huszadik századi tudat módosította a hangnemet. Így fejlesztett ki önmagából új értéket Csorba Győző folyamatos költői pályája. (Szépirodalmi és Magvető Könyvkiadó, 30 év sorozat.) BÁRDOS LÁSZLÓ

A következő hírlevélben a Ritmus, rend, zene című válogatott kötetet ismertetem és melléje meglepetésként egy mostanában talált eddig sehol meg nem jelent Csorba-vers kéziratát mutatom be.

Köszönöm a figyelmet.