Folytatom a Csorba versesköteteket bemutató sorozatomat A szó ünnepe című, betűrendben 16., a megjelenés sorrendjében 5. önálló Csorba-kötettel.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet leírása:
Csorba Győző: A szó ünnepe. – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1959. – 123 p. ; 20 cm. – Az egyik példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Drága, jó Kicsikémnek, életem egyetlen igazi társának, akinek annyit, de annyit köszönhetek, s akitől a legtöbbet kaptam didergő életemben. Győzője Pécs, 59 húsvét.”. – Kötött

A teljes kötet a DIA oldalán.                                           A teljes kötet pdf változata.

Azt hinné az ember, hogy egy ilyen korai kis kötet gyorsan megismertethető. De nem így van. A könyv versei minden tekintetben az érett Csorbát mutatják, méghozzá a legjobb oldaláról. Ezért a képeket is két fájlban közlöm: először a kötetről, másodszor a versekről készülteket.
A kötet képei is arról árulkodnak, amiről néhány vers is a könyvből: Csorba szerelmes a feleségébe és hálás neki: „Drága, jó Kicsikémnek, életem igazi társának, akinek annyit, de annyit köszönhetek, s akitől a legtöbbet kaptam didergő életemben. Győzője Pécs, 59. húsvét.” És láthatjuk, a kötet nyomtatott ajánlása is így szól: „Feleségemnek”.

A kötet címéről egy beszélgetésben ezt nyilatkozta a költő:
„– Régebben keveset írtál, kevesebbet publikáltál. A szó ünnepé-t (1959) a Szabadulás-tól (1947) tizenkét év választja el. Akkor azt mondtad, hogy a szó ünnep, a költő ritkán szóljon, a tömörséget tetted normává. Ma, amikor sűrűn publikálsz, kétévente jelennek meg új köteteid, más igényt támasztasz a költészettel szemben?
– Azt én soha nem mondtam, hogy a költő ritkán szólaljon meg. Az „ünnep” jelleget nem okvetlenül az alkalom ritkasága adja. Persze ma is azt vallom, hogy a költészetnek valamiféle „ünnep”-nek kell lennie. Akkor, amikor egyik kötetemnek ezt a címet adtam, hogy A szó ünnepe, a „szó”-t nemcsak, sőt nem is elsősorban nyelvi fogalomnak szántam, hanem a szellemnek és a léleknek az élet, a létezés magasabb szféráival történő találkozásait akarta jelezni. Hogy régebben kevesebbet írtam? Ennek elsősorban nagyon prózai okai vannak. Volt egy polgári foglalkozásom. Naponta nyolc órai munkával. Itt-ott egyéb civil munkát is kellett vállalnom. Mióta több az időm, több jut az írásra is. Említetted a tömörséget. Nagyon szégyellném, ha ezzel a régi és mindig fontosnak tartott elvemmel ellentétbe kerülne, hogy az utóbbi időben többet írok. Lehet keveset írva is bőbeszédű egy költő és fordítva: többet írva is tömör. Szeretném hinni, hogy nagyobb termékenységem nem lett tömörségem kárára.” (A beszélgetőtárs Tüskés Tibor. In: Az utolsó évszak. – Pécs : Pro Pannonia, 1997. – 99–114. p. )

Csorba portré 1961-ből. (A Baranya Megyei Könyvtár udvarán)

Tüskés Tibort sokszor emlegettem a honlapon, hiszen fél emberöltő és rengeteg közös munka kötötte össze a költőt a szerkesztővel. A honlap keresőjébe Tüskés Tibor nevét beírva egyéb képeket is láthatnak sok szöveges oldalt is találhatnak Tüskésről. Itt egy, a kötet megjelenéséhez közeli időben, 1961-ben készült közös képet mutatok be. (A kép Csorba hagyatékában is megvan, de alább – mivel ezt könnyebben megtaláltam – Tüskés Tibor Az exponált idő (Pécs : Pro Pannonia, 2000) című kötetében  megjelent változatot közlöm, az eredeti aláírással.)

Képek a kötetről. A megszokott sorban közlöm a képeket: a nekem különösen tetsző borító után az ajánlás következik, majd a fülszöveg, végül a tartalomjegyzék, ami most különlegesebb kicsit, mint eddig, mert tartalmazza az én kézzel beírt jegyzeteimet is. A „fülszövegben” (mivel a kötetnek nincsen védőborítója, csak könyvjelzőnek is használható csíkként került a könyvbe) olvashatjuk: „Tíz esztendő költői termésének gondos válogatásából állott össze ez a kötet.” Talán éppen a válogatás gondossága miatt az Összegyűjtött versek című kötetbe szép számmal került be A szó ünnepe és az előző kötet (Szabadulás, 1947) közötti időszakban írt olyan vers, sőt egy versciklus is (Gyermekversek), amely A szó ünnepében nem jelent meg. Emiatt aztán elkészítettem a csak a Szó ünnepében vagy csak az Összegyűjtött versekben megjelent költemények konkordanciáját, amiből kiderül, hogy az Összegyűjtött versekből csak két olyan vers maradt ki, amely A szó ünnepében megjelent, viszont az Összegyűjtött versekbe 20 olyan vers is bekerült az adott időszakból, amely a Szó ünnepében nem olvasható.

A szó ünnepe és az Összegyűjtött versek (Öv) konkordanciája.

A szó ünnepe: Első vers, cikluson kívül: Béke (1948) A vers az Öv-ben a Magánbeszéd c. ciklus első verse lett. (Különösen hasznos, hogy a kötet versei után a költő a vers megírásának idejét is megadja.)

Ciklusok és versek A szó ünnepében és az  Öv-ben
A táj énekei ciklus
Parasztszobában ; Dunaszekcső-sziget ; Ébredés csak Öv-ben
Olasz hangulatok ciklus
Élsz-e még bennem? ; Ó, Róma ; Perugia csak Öv-ben
Barátságtalan versek ciklusban kisebb verscsokrok vannak.
Irodalom, I–VI
Három arckép („Fővárosi” író ; Karakán ; Irodalmi mindenes; A Szó ünnepében mindegyik cím előtt egy határozatlan névelő van.)
Egyéb, I-III
A szó ünnepében az Egyéb verscsokor a Három arckép előtt van.
Magánbeszéd ciklus A szó ünnepében Monologue interieur címmel szerepel.
Béke az Öv-ben a ciklus első verse, míg A szó ünnepe című kötet cikluson kívüli bevezető verse.
Utak I-III az Öv-ben, A szó ünnepében I-IV. Az ÖV-ből a III. fejezet maradt ki.
Fontos  csak Öv-ben (négysoros)
Életből-életbe, Fontolgató, Történet, Reggel (Ablakon át… I–IV), Üres nyár csak Öv-ben
Miféle kézbe csak Öv-ben
Advent (Ködökkel jő…) csak Öv-ben.
Apák anyák istenek ciklus
Kislányomnak ; Miért? miért? miért? ; Mit mondhatok? Öreg mamám mondja; Rákbeteg anyósom halálára csak az Öv-ben.
Ajándék ciklus
Mulandónak szeretne ; Külső sötétben csak Öv-ben.
Gyeremekversek ciklus csak az Öv-ben. A versek – Jércike, kakaska; Három pösze lány; Altató; Két kis egér; Eső után; Csali vers – más Csorba kötetben nem jelentek meg.

Versek a kötetből. Sok vers van ebben a kötetben, amelyet a szokottnál is többször idéznek, emlegetnek, vagy amelyhez érdekes történetek fűződnek.  A Csörög a fagyos föld például azért is ismert, mert a Szélkiáltó együttes megzenésítette, sokszor játszották és játsszák a Rádióban, sőt, néha tv-ben is. A Följegyzés című vers az egyik legtöbbet elemzett Csorba vers, Lator Lászlóval rádióbeszélgetés is készült róla. A vers itt olvasható, meghallgatható a költő és Haumann Péter előadásában, a rádióbeszélgetés szövege pedig innen érhető el. Kérem, olvassák el, hallgassák meg, sok alapvető dolgot tudhatnak meg a versből és a beszélgetésből is a költő gondolkodásáról. Galsai Pongrác Csorba jó barátja a kötetben megjelent egyik versről (Fővárosi író) közöl mulatságos történetet Angelika címmel, egy másik epigrammáról (az Egyéb című epigrammacsokor II. tétele) viszont maga Csorba mesél anekdotát Amikor én Janus Pannonius voltam címmel. A hivatkozott helyeket érdemes meglátogatni, mindegyiken mulatságos és tanulságos, egyben Csorbára nagyon jellemző történetet olvashatnak. A Március című vers egy különleges mű a Csorba versek között: a bizakodás, az öröm jelenik meg benne. A költő harmadik lánya, Zsófia, márciusban született. Ilyen kirobbanó, túláradó örömmel, mint ahogyan ezt a születést ünnepli, más Csorba-versben nem találkoztam:

„Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
feltámadás köröskörül,
viharzó győzelem,
tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!”

A vers az írott szöveg végén Csorba előadásban is meghallgatható, s az őrtorony képét is bemutatom: a teraszán Csorba áll három lányával.

Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
Hosszú volt, hosszú volt a tél,
azért csak vége lett,
és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
mert csönd van itt, csönd s jó magány,
békén fürkészhetek
a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
Hallgatni s látni érdemes:
a szép törvényeket,
magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
S most újra élet ütközik,
most élet ütközött
a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
a fényeket, az árnyakat,
az el nem mondhatót,
a lényeg lényegét,
a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
feltámadás köröskörül,
viharzó győzelem,
tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
a fogyhatatlan föld alól
kitört makacs füvek,
melyek most a kopár
határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
a halál vendégeskedett,
ajtóm és ablakom
kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

A vers Csorba előadásában
Csorba Győző az “őrtoronyban”, lányaival.

Tüskés Tibornak a kötetről írt, Jelenkorban megjelent tanulmányát (ld. a bibliográfiában) akartam idemásolni, de végül az Amikor én Janus Pannonius voltam című Csorba-emlékezést választottam inkább. Több okból is: a kötet, amiben megjelent az egyik legkedvesebb olvasmányom, rossz órákban, napokban – így koronavírus járvány idején is – előveszem. Galsai Pongrác állította össze a Rakéta Regényújságban megjelent szövegekből Rakéta irodalmi kávéház (Bp. : Magvető, 1988) címmel. Nyugodtan ajánlom minden kedves olvasómnak. Ha a 20. századi magyar irodalmi élet legfontosabb szereplőit meg akarják ismerni, ennél a kötetnél szórakoztatóbb és pontosabb módon nem is tehetnék. (Egy következő hírlevélben még visszatérek a könyvre.) Jelképes kávéházi asztalához a „főúr” Galsai Pongrác minden héten egy íróvendéget invitált, aki szórakoztató történetet adott elő életéből. Csorbának a kötetben megjelent története azért is érdekes, mert a „rossz fordulat éve” utáni idők egy jellemző esetét mondja el, s arra is rávilágít, hogy Csorba nem volt hajlandó fejet hajtani semmiféle hatalom előtt, és soha nem felejtette el az őt ért sérelmeket, s viccesen vagy komolyan, de mindig visszavágott, megfizetett értük. (Ld. még a másik ajánlott Galsai írást, az Angelikát.)

CSORBA GYŐZŐ
Amikor én Janus Pannonius voltam

Ez még 1948-ban történt. Nemrég jöttem haza Rómából, ahol a Magyar Akadémia vendégeként csodálatos öt hónapot töltöttem.
Alig álltam ismét munkába a Pécsi Városi Könyvtárban, zord legfőbb főnököm, akit nem éppen kristálytiszta hullámok akkortájt sodortak előkelő helyére (egyesek szerint holmi földbirtokosi vagy földbérlői házacskából), zord legfőbb főnököm, mondom, ugyancsak zord rendelkezése kiemelt kedves könyveim közül. Közigazgatási szolgálatra osztott be a városi apparátusba. Olyan munkakörbe, ami számomra teljesen ismeretlen volt.
Ez magában még nem lett volna baj, hiszen jogot végeztem, s előbbről gyűjtöttem már valamennyi hivatali gyakorlatot. De hát minden munkakörnek megvannak a maga sajátosságai. S egyáltalán: a felületes tájékozódáshoz is szükség van némi időre.
A villám azonban szeszélyes és kíméletlen. Ha kedve támad, akkor támad. Mint az én esetemben is. Méghozzá egészen különös formában.
Hetenként egyszer ülésezett a város vezető testülete. Kisebb főnököm tagja volt ennek. Egy alkalommal az ülés idején sürgősen máshová hívták. Minthogy az én munkakörömmel kapcsolatos folyó ügyekről is be kellett volna számolnia, engem küldött az ülésre maga helyett. Hát én mentem.
A legfőbb főnök megnyitotta az ülést, s mivel nem voltam teljes jogú résztvevő, engem előrevett. Pattogó, őrmesteres kérdéseket szegezett mellemnek, amelyekre én hol tudtam, hol nem válaszolni. Legfőbb főnököm, aki előtt sajnálatos módon a vezető testület nagy része meghunyászkodott, s aki rám titokban már régóta fente a fogát, mert noha erőtlen albeosztott voltam csupán, részemről nem tapasztalt kellő alázatot, váratlanul rám reccsent:
‒ Éppen olyan slendrián, mint az elődje volt! Akkor minek jött ide, ha nincs tisztában a dolgaival?
Szelíden mondani kezdtem, hogy csak néhány napja vagyok új beosztásomban. Még körül se tudtam nézni, s ebbe az ülésbe is váratlanul csöppentem.
Magyarázkodásom nem érdekelte, vérben forgó szemmel, amúgy alulról fölfelé nézve, mint Homérosz hősei ‒ ez különben hozzátartozott humanista alapviselkedéséhez ‒, megismételte:
‒ Éppen olyan slendrián, mint az elődje volt!
Erre már az én szelídségem is ellobbant, s kissé hegyes hangon megkérdeztem tőle, miként képzelte, hogy néhány nap alatt mindennel tisztában legyek? Talán végig kellett volna olvasnom az irattár összes aktáját?
Olajat öntöttem a tűzre.
‒ Hogy beszél maga velem?
‒ Ahogyan maga velem!
A vezető testület némán lapult. Legfőbb főnököm viszont felugrott, megkerülte az asztalt, és kirontott a folyosóra. Percek múlva megjelent két hivatalsegéddel (akkor még, úgy emlékszem, altisztnek hívták őket), s rám mutatott:
‒ Vezessék ki ezt az embert! ‒ és visszavágtatott elnöki székébe.
A két ember meglehetős zavarban mellém lépett, és odasúgta:
‒ Tessék kijönni velünk.
Én kimentem, és siettem vissza az íróasztalomhoz. Még ott találtam kisebb főnökömet, beszámoltam neki a történtekről, mire ő lelkesen fölkapta aktatáskáját, s azzal a kiáltással, hogy: ‒ Jaj, elkésem! ‒ otthagyott engem, ott a szobáját, sőt ott az egész épületet. Biztos, ami biztos.
Nem részletezem tovább. Legfőbb főnökömnek ahhoz nem volt bátorsága, hogy állásomból kitegyen, én ellenben attól kezdve üvegnek néztem.
De motoszkált bennem, hogy miként vághatnék vissza neki.
Már akkoriban foglalkoztam Janus Pannoniusszal. Római meghívásom is – a Janus-kutató Kardos Tibor jóvoltából, aki ez ottani Magyar Akadémia igazgatója volt – ennek címén született. Egyszer aztán, „kidobattatásom” után pár hónapra, egy előadássorozat rendezője fölkért, hogy a sorozatban beszéljek Janus Pannoniusról.
Elvállaltam, s úgy terveztem: az előadáson fölolvasok egy csokornyit addig elkészült Janus-fordításaimból is. És ekkor gördült föl bennem a fortélyos gondolat: a különféle személyekhez címzett, tömérdek Janus-epigramma közé becsempészek egyet a sajátjaimból is. Azt, amit legfőbb főnököm megszégyenítésére írtam. És mert az illető vezetékneve egyúttal keresztnév is volt, könnyen megtehettem.
Így esett, hogy az előadáson, mely – hogy a történet szebb legyen – épp annak az épületnek a nagytermében zajlott le, ahol legfőbb főnököm uralkodott, s az ott dolgozók közül is sokan megjelentek hallgatóként, a Pálhoz, Déneshez, Bertalanhoz s másokhoz szóló epigrammák között felhangzott az aláb­bi is:

Györgyhöz

Hangod farkasüvöltés,
   dúvad mancsa a markod.
         S két lábon járkálsz.
         – Itt valahol hiba van.*

A közönség, látszólag, nem vett észre semmit. Én viszont csöndes megnyugvást éreztem, hogy ott, a saját várában, számos alattvalója jelenlétében sikerült szóbéli portréját megrajzolnom. Ha csak vázlatosan is, de hiszem, hogy találóan. Méghozzá szomszédságában annak a szobának, amelyből kivezettetett engem.
Később az epigrammát „visszavettem” Janustól. Először más címmel (Kidobómra)¹ megjelent valahol, aztán cím nélkül besoroltam egyéb epigrammáim közé.
Hát így voltam én Janus Pannonius.
Remélem, hogy igen tisztelt elődöm szelleme sem a névbitorlásért, sem azért, mert nem utaltam végleg az ő művei közé az ajándék epigrammát, nem nagyon neheztel rám.
Az irodalomtörténészeket pedig intem: ha netán fülükbe jutott volna, hogy Janus Pannoniusnak elhangzott egy epigrammája, ami hiányzik az eddigi kiadványokból, ne kezdjenek nyomozni utána, vagy ha már csinálják, sürgősen hagyják abba.
(1984. IV. 17.)
In: Rakéta Irodalmi Kávéház / Vál. és a bev. írta Galsai Pongrác ; szerk. Zsámboki Zoltán. – Bp. : Magvető Könyvkiadó. – 193–196. p.
* A Rakéta Irodalmi Kávéház című kötetben az epigrammát rosszul tördelték: A szó ünnepében és az Összegyűjtött versekben is így jelent meg:

Hangod farkasüvöltés, dúvad mancsa a markod.
S kétlábon járkálsz. – Itt valahol hiba van.

Bertók László Csorba-bibliográfiája a kötetről. (A csillaggal jelölt írásokat elérhetővé tettem a honlapon.)
A szó ünnepe. Bp. 1959. Magvető. 123. p.
Csányi László = Tolna Megyei Népújság, 1959. ápr. 12. 4. p.
[Dalos László] D. L. = Film, Színház, Muzsika, 1959. 25. 9. p.
Nagy Péter = Magyar Nemzet, 1959. aug. 15. 4. p.
*Németh Tibor György = Kortárs, 1959. 9. 457–459. p.
Szalay Károly = Élet és Irodalom, 1959. okt. 9. 8. p.
Tóth Endre = Alföld, 1959. 5–6. 153–154. p.
*Tüskés Tibor = Jelenkor, 1959. 3. 95–99. p.
Tüskés Tibor = Dunántúli Napló, 1959. ápr. 12. 5. p.
[Tüskés Tibor] T. T. = Népművelés, 1959. 11. 29. p.
– – = Közép-dunántúli Napló, 1959. ápr. 12. 4. p.

A következő hírlevélben Csorba betűrendben 17. kötetét, A világ küszöbeit mutatom be az önálló kötetek közül az utolsót. Terveim szerint utána majd a válogatott köteteket mutatom be, szám szerint kilencet.

Köszönöm figyelmüket.