1. Az 1. számú blogban beszámolok Csorba halálának 25. évfordulóján a költő sírjánál tartott megemlékezésről.

Előtte azonban örömmel közlöm, hogy elnökünket dr. Nagy Imrét szép, kerek születési évfordulóján a Jelenkor szeptemberi száma Hetesi István: „Valami Lélek üldöz…” (Dr. Nagy Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára) című írással  köszöntötte, s megjelentette ugyanebben a számban a professzor Tolnai Vilmos és a filológia művészete című tanulmányát. Gratulálunk a fáradhatatlan professzornak és még sok, alkotásokban gazdag és egészségben töltött évet kívánunk neki. A Jelenkor ajánlójából: „Lapunk régi szerzője, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, a Jelenkor Online veteránolvasója, Nagy Imre augusztusban lett nyolcvanéves. Egykori egyetemi kollégáját Hetesi István köszönti születésnapja alkalmából, és méltatja gazdag életpályáját. Nagy Imre pedig a filológus Tolnai Vilmos portréjával gazdagítja a modern pécsi irodalmi hagyományról szóló tanulmányainak sorát. S amiként veteránolvasónk elárulta a minap szerkesztőségi látogatása során, sorsszerűnek tetszik, hogy éppen az a Tolnai Vilmos került sorra, akinek a munkásságát évtizedekkel később maga Nagy Imre is folytatta, hiszen kutatási területük, az egyetemen meghirdetett kurzusaik listája, s talán alkatuk is jelentősen egyezik.”

Még egy most kapott örömteli hír a beszámoló előtt: Boda Miklós könyvének bemutatóját az Ünnepi Könyvhéten tarják. Gratulálunk Miklósnak, Társaságunk kitűnő tagjának. Könyve már a polcomon van. Aki nem fél a vírustól, menjen el a bemutatóra!

2. Vasárnap, 13-án a temetőben emlékeztünk Csorba halálának 25. évfordulójára. Sajnos, a telefonomat ami egyben a fényképezőgépem is, az autóban felejtettem. Így a megjelentekről (21 fő) nem tudtam képet készíteni. (Ha valaki netán készített – láttam mellettünk fotóst járkálni – kérem, küldje el nekem, hogy tudjam közölni. Közben megérkezett Bognár Szilvia alpolgármester képes beszámolója az emlékezésről, mondhatjuk, kitalálta kívánságomat. Köszönöm. Még egy újabb megemlékezés: Péterffy Attila polgármester is közölt bejegyzést fészbuk oldalán Csorbáról. Ezt is köszönjük.) Ma a sírról csináltam fotókat én is. (A nagyobb csokrok és a koszorú a Társaság, a Család, a Csorba Könyvtár és a Polgármesteri Hivatal virágai). A Megyei Könyvtár emlékezése itt látható.

A második képen már jól látszanak, ahogyan „Az ősz kirakta foltjait a tájra.” (Séta és meditáció)

A sírnál megjelenteket Csorba Győző ajtócsengőjének hangjával köszöntötte (és búcsúztatta) Pintér László, majd a Csorba Társaság elnöke, dr. Nagy Imre mondott nagyívű, mégis összefogott beszédet arról, hogy a Város milyen nagyra tartotta a XIX. század végétől a tudást (egyetem) és a művészeteket (irodalom, folyóiratok, zenei élet). Külön szólt a Batsányi János Társaság tagjairól, akik az irodalmi műveltség növelésében szereztek érdemeket. A  képen a Batsányi Társaság alapító tagjai láthatók: balról jobbra Patkós György, Blázsik Károly, Kardos Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil és Kováts József.

Emlegette még a professzor Weöres Sándort, külön kiemelte Várkonyi Nándort és Csorba Győzőt, úgyis, mint olyan alkotókat, akik Pécsett éltek és haltak meg, s jelenlétük életükben és halálukban is öregbítette a város hírnevét. Beszédét javaslattal, kéréssel fejezte be: ne bántsák már Weöres Sándor szobrát, tetszik, nem tetszik, hagyják, ahol van, nem jó érzés, ha szobrokat elmozdítanak a helyükről. Ugyanakkor, figyelmeztetett, szobrot állítani mindig lehet: mint például Várkonyi Nándornak és Csorba Győzőnek, mert mindketten megérdemelnék. És mivel Csorba sírja előtt állunk – mondta –, és a Társaságot képviseli, elsőként Csorba szobor állítását javasolja. Miután a professzor megköszönte a figyelmet, Pintér László a Csorba család nevében szólt.

A szabadon mondott szöveget – néhány mondatos kiegészítéssel – szerkesztve közlöm.

Pintér László az összegyűltek, köztük a város alpolgármesterének köszöntése után így szólt:

„Csorba Győző egyszer azt írta, ötven év múlva már csak lábjegyzet lesz valami tanulmányban, vagy dolgozatban. Versben pedig ezt gondolta a jövőjéről: „Így lesz tudom majd akkor is: / senkinek sem hiányzom / (Vagy szenvelgés ez? Húsznak-harmincnak talán?). (Húsz-harminc) Gyors számolás után megállapítható, a költő jóslata jónak bizonyult, 21-en vagyunk most itt. Ami a lehetetlen időpontra figyelve (vasárnap délután, nagy melegben), talán nem is kevés.
Ötven éve ismerem Csorbát, 1970-ben láttam először Damjanich utcai lakásának dolgozószobájában, jellegzetes pózában, jobb kezének csonkjára támaszkodva bal kézzel írt. A barátságos üdvözlés, a pillanat emléke 50 év után is élénken él emlékezetemben. Amint az is, hogy az az ágy volt aztán Csorba „kapitány” főhadiszállása, parancsnoki hídja, ahonnan a család tagjait irányította nagyobb és kisebb dolgokban is. Bizony, kemény kapitány volt, ellentmondásra nem nagyon volt lehetőség, ugyanakkor mindenét a családnak adta, magának semmit nem kívánt néhány ruhán, cipőn kívül.
Az 50 évet, amit vele töltöttem, két egyforma időszakra lehet osztani: az első 25 év, haláláig számomra a páter familiast, jelentette, a bosst, a dont. Bár versesköteteit mindig dedikálta a családunknak, éppen csak elolvastam azokat: sok elfoglaltságom mellett elmélyült olvasásra alig jutott időm, így amíg az embert egyre jobban megismertem, a költő bizony kicsit háttérbe szorult. Csorba nem szeretett gyűléseken, nagyobb összejöveteleken részt venni, mindig azt mondta, utál „megjelenni”, „viselkedni” (Ő hívta így ezeket az alkalmakat.) Mikor már beteg volt, sokszor mondta, Bertók Laci jöhet, előtte nem kell viselkednem. Hát ezzel én is így voltam-vagyok: nem szerettem, nem szeretek ma sem megjelenni, így aztán hiába voltam én, aki szállítottam Csorbát szinte mindenhová Wartburgommal (amit ő vett a családunknak), soha nem mentem be az író-olvasó találkozókra. Letettem az ajtóban és mire vége lett az eseménynek, érte mentem. (Emlékszem, így volt ez a Göncz Árpád-féle látogatáskor is: én kint vártam az ajtó előtt és a köztársasági elnök testőreivel igyekeztem beszélgetni, kevés sikerrel.) Nem mondom, hogy nem érdekelt a költészet és a vers, de Csorba versei az életerős fiatalembert talán kevéssé érintették meg, mint aztán megérintettek idősebb koromban.

Az első 25 évet is lehet azonban tovább bontani: annak első feléből Csorbának, az erős, kemény embernek a képe él bennem, ami aztán 1985-től fokozatosan változik. Csorba nyaki érműtétje után már soha nem lett igazán jól, szédült, állapota egyre romlott, élete utolsó évét szinte végig ágyban töltötte, teljesen megbénulva, erejét vesztve. Fájdalmas emlék, nem is szeretem fölidézni. Azt mondhatom tehát, megismertem az embert teljességében, erős férfikorától halálos ágyáig.

Hálás vagyok, hogy mellette lehettem élete 25 évében és aztán azért is, hogy halála után vele maradhattam, még 25 évig. (Adatik-e még egy-két év?)

Nem sokkal miután Csorba meghalt, fölvették a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé. Akkor kellett valaki, akivel a DIA szerkesztői tartani tudták a kapcsolatot a hagyaték ápolása ügyében. Bertók Lászlót (az ő egyik emlékezése Csorbára itt olvasható) szerette volna fölkérni a család erre, de ő engem ajánlott maga helyett, s addig kapacitálta Margitkát, az özvegyet meg engem, míg rá nem bólintottam: jó, leszek én a versek és egyéb kiadványok szerkesztője, gondozója ott a DIA-nál. Ha ránézünk a Csorba oldalra, talán nem kell szégyenkezni: a magányos vidéki munkatárs talán nem hozott szégyent a magányos vidéki költő fejére.
Csorbával való kapcsolatom második 25 éve, amely a költő halálától máig tart, tehát a hagyaték feldolgozásának köszönhető. Ebbe a munkába értendő a DIA-kapcsolaton kívül a költő kéziratainak, levelezésének, verseinek, saját és róla megjelent köteteknek a feltárása, gondozása, 1997-től a Csorba Honlap fejlesztése, föltöltése adatokkal, öt éve pedig a Csorba Társaság ügyeinek intézése is.

A munka közben minden Csorba verset megismertem, s annak ellenére, hogy rosszul memorizálok, sok versre pontosan emlékszem. És már tudom, a 25 év megértette velem, mekkora költő volt Csorba: egy nagy magyar költő. Kérem, olvassák verseit, ismerjék meg önök is: könyvtárak polcain, interneten is elérhetők.
Még volt aztán, ami segített Csorba megismerésében. A Pro Pannonia kiadta Hátrahagyott verseit, aminek összeállítását, jegyzetelését, gépbe írását az egyik legnagyobb munkáim közé számítom, nem utolsó sorban azért, mert Bertók László volt a kötet szerkesztője, s tőle sokat tanulhattam irodalomról, költészetről, könyvszerkesztésről. Sajnos, nem annyit, mint ő Csorbától, mert én rosszabb tanítványa voltam neki, mint ő Csorbának. Sokat tett Csorba utóéletéért dr. Szirtes Gábor a Pro Pannonia vezetője, aki posztumusz köteteit kiadta és Tüskés Tibor, a szerkesztőség tagja, Csorba monográfusa, minden kötetének kritikusa.

A levelezéskötetek összeállítása közben Csorbát az embert és a művészt végül egységben ismerhettem meg. A levelek, a levelezőtársak még jobban rávilágítottak a művész emberi, költői  nagyságára.
Köszönöm, hogy Csorbának famulusa, kicsit Eckermannja (jaj, dehogyis hasonlítom magamat hozzá!) lehettem.

Így lett kerek az én 25+25 évem a költővel, s ennyit tudtam most ebben a rövid időben csokorba gyűjteni Csorbáról.
Mit mondhatnék még el róla? A hiedelemmel szemben Csorba az élet szerelmese volt, csonkasága ellenére teljes életet élt. A mohácsi, dunai duhaj legénykedéstől kezdve mindenféle kerti, szerelői tevékenységet kiélvezett, néha talán túlzásba is víve azokat és kicsit környezetének idegeire menve mindent tudásával.

Talán még arról, mennyire szerette Csorba a kertjét, fáit, növényeit:

S mennyire másként látta a kertet, mint én, vagy bárki más, aki nézte. Ősszel kinézett az ablakán, lement kertjébe, s a látványból, ami nekünk sárguló fa, száradó fű volt, abból nála vers lett:

ŐSZI KERT

Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.

Ő látta, hogy a télre tetszhalál állapotába került természet tavasszal új erőre kap, a mag a hó alatt erősödik és újra kibújik. Ahogy Csorbát is tovább éltetik versei.

Lehet, hogy Csorba félte a halált, de életigenlő volt. Ő volt az életigenlő halálfélő. Szerette az életet. Galsai Pongrác írja róla, akinél pontosabb, élesebb, sokrétűbb képet szerintem még egyetlen tudományos munka sem tudott adni róla:

„Azon a szilveszteren […] bizonyára a nőkről is vidáman megcseréltük élménye­inket. (Mert kimaradhatnak-e éppen ők egy dévaj kanmuriból?) Csorba akkor már bol­dog férj volt, szigorú hűségelvekkel, de a csi­nosabb lányok után rendszeresen megfor­dult az utcán, „Azannyát!”, rikkantotta, s kivált imádott a fehér nemről beszélni…”

[Zárójelben és csak itt említem meg, ha már Galsai szóba került, fájlalom, hogy a Csorba Győző emléke című kötetből Tüskés Tibor „kiszerkesztette” Galsait. Talán nem tartotta eléggé tudományosnak? Nem tudom. Galsai Barátom, Győző című írását azonban én csakazértis hamarosan „beszerkesztem” a honlapra.]

Végül, hogy a sírhoz és alkalomhoz illő verssel búcsúzzak, fölolvastam Csorba Mi volt e test című versét.

MI VOLT E TEST

Én tudom, igen, a legpontosabban,
a legmélyebben, legtöbb oldaláról,
az árnyalatok százezer fokán,
én tudom, igen, hogy mi volt e test,
milyen egyetlen, ismétlődhetetlen,
milyen párját-nem-lelhető csoda
az őssejttől a végképp bonyolult
organizmusig, én tudom csupán.

Hát gyászolom magam előre, jobban,
mint teheti majd a legközelebbi
bőrömön kívüli másik, a szintén
pótolhatatlan, akit éppenúgy
képtelen lesz akárki elsiratni
őszintébb fájdalommal önmagánál.

A vers itt meghallgatható Csorba előadásában is: Mi volt e test.
A vers fölolvasásával befejeztem a mondandómat és még egyszer megköszöntem a jelenlevőknek, hogy eljöttek emlékezni.

Ezután a megjelentek kisebb csoportokban beszélgettek tovább, s lassan ki-ki hazaindult. Az emlékezőkről pár szót még. Mindenkinek köszönjük, hogy eljöttek. Annak ellenére, hogy sokuknak bizony ez nehezére esett. Már mondtam sokszor, szegény társaságunkról gerontológiai tanulmányt lehetne írni. Elöregedtünk. Ha nem lesz utánpótlás – már pedig nem nagyon látszik –, bizony befellegzik társaságunknak. Igyekszünk, igyekszünk, de a fiatalok nyilván úgy állnak Csorbával, mint én az első 25 évben. Reméljük, azért nálam sokkal okosabb fiatal is akad majd…

Készítettem egy PowerPoint összeállítást Csorba életéről tavaly, novemberre, Csorba születésnapjára, amit aztán, mivel azon az esten elröpült az idő, csak rohanva tudtam bemutatni. Itt most közlöm, remélem, ez is segít a költő jobb megismerésében.

Bene Józsefné is nagyon szép összeállítást készített Csorba emlékére, itt elérhető. Köszönjük szépen!

Végül egy kis visszatekintés.

Nyilván kevesen emlékeznek a Csorba halálának 15. évfordulójára készített összeállításomra. Ezért idemásolom az akkor írtakat. (2010. 09. 20.) Kicsit emlékeztetve Csorba görög-latin műveltségére azt írhatom: repetitio est mater studiorum.

(Elnézést az önreklámozásért, de azt hiszem több fontos kiegészítést tartalmaz a sírnál mondott szövegemhez az emlékszoba megnyitóján, azaz a Csorba halálának 15. évfordulón tartott köszöntőm.)