Pintér László köszöntője

Tisztelt Emlékezők, Kedves Rokonok, Kollégák!

               (Köszönöm szépen a Csorba Győző Megyei-Városi Könyvtár igazgatójának kedves emlékező szavait, köszönöm a gitárművész hölgynek a szép előadást – Csorba minden irodalmi estjén volt zene, a zenét nagyon szerette – s köszönöm a kislánynak, aki talán második osztályos lehet, a szép Csorba vers nagyon szép szavalását)

Kedves Egybegyűltek! Vonakodva fogadtam el a fölkérést erre a megemlékezésre. Nehéz nekem Csorbáról beszélnem, túl közel voltam hozzá és túlságosan is nyomaszt, amint a hátamon érzem szigorú tekintetét, s hallom most is, amint mondja: „Milyen jelzőket használ, miket nem mond ez a Laci rólam! És különben is, micsoda nyelvtani szerkezet ez, és minek oda az a fölösleges szó!” Aztán arra gondoltam: mégis annyit megteszek, megköszönöm azt, hogy idehozták a Csorba Emlékszobát, és kész, ennyi. De eszembe jutott, milyen sok fiatal, számomra ismeretlen arcot láttam itt, amikor egyszer-kétszer „iderendelt” a munkám, például éppen az itt látható Emlékszoba berendezése, s azt gondoltam: mégiscsak elmondok egy-két eseményt, emléktöredéket Csorbáról hadd tudjanak róla valamit azok is, akik csak a könyvekről-könyvekből ismerik.

Azt, hogy az örökösök, a család nevében köszönöm a helyet, amelyet itt kapott ez az Emlékszoba, „fejből” is el tudtam volna mondani. Ennél hosszabb szöveget azonban már le kell írnom, olvasnom kell, mert annyi emlékem van, biztosan kapkodnék, csaponganék, ha nem lenne előttem „szamárvezetőként” a leírt szöveg. Engedjék meg hát, hogy „papírról” emlékezzek Csorbára, itt az Emlékszobájánál.

Emlékszem arra, szép szeptemberi idő volt halála napján. Verőfényes vénasszonyok nyara. Éppen Budapestről érkeztem haza délután hat óra körül, amikor megtudtam: Csorba Győző meghalt. Emlékszem Ábel fiam kétségbeesett sírására, emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a Damjanich utcai kapuban megláttam a halottas autót és a halottszállítókat, amint éppen kifelé jöttek. De nem volt náluk koporsó, mert a család azt kérte, hadd maradjon a költő még egy óráig otthon. Emlékszem arra, milyen döbbenet ült az arcokon, mennyire sírt mindenki, amikor bementem a házba, emlékszem, milyen torokszorító érzés volt Csorbát a halottas ágyon látni, emlékszem felesége, Margitka csodaváró, kétségbeesett mondatára: „De hát fogd meg a kezét, olyan meleg még…, mintha meg sem halt volna…” Emlékszem a temetésére, emlékszem, milyen volt Csorba a koporsóban, emlékszem a gyászra. Emlékszem mindenre, képről-képre…

Itt és most azonban arra akarom kérni mindnyájunkat, ne ezekre a szörnyű napokra emlékezzünk. Egyetlen emlékezés sem szólhat a halálról, mert akkor értelmetlen lenne. Meggyőződésem, hogy az emlékezésnek mindig az élő emberről kell szólni. Emlékezzünk hát Csorbára a családapára, a nagyapára, a rokonra, a könyvtáros kollégára, a sokszorosan kitüntetett költőre. Emlékezzünk az élő Csorbára, Csorbára, az emberre. A halál évfordulóján ne a halálát, hanem életét idézzük fel magunkban, azt a teljes, nagyszerű életet, amelyet Csorba élt, amelyet Csorba mellett élhettünk.

Csorba kemény mester volt minden területen: nyílt, egyenes válaszokat adott a kérdésekre, akkor is, ha rossz helyről, rossz időkben, rossz emberek tették fel neki. Őszinte, kemény kritikával bocsájtotta útjukra a tanácsot kérő költőpalántákat és a már „kész” alkotókat is, ezért többen őriznek-őriztek tőle sebeket is. Mikor azt akarták, lépjen be a pártba, mert majd belülről meg tudja változtatni, azt mondta az agitátornak: „Ha te felszállsz egy óceánjáróra, ami Amerikába indul, és elmész az elejére, utána pedig kedved támad visszafele menni, akkor hiába fordulsz a tatja felé, mert az óceánjáró téged arra visz, amerre ő akar”. Bizony, súlyos seb lehetett ez a pártembernek… Máskor meg erre emlékezik a Város oldalában című kötetben: „Takács Gyula – nem a költő, hanem a megyei tanácselnök-helyettes – elmondta, hogy (közös ismerősünk, az erősen balos mohácsi tanár) disszidálni akart (1956 őszén): „Disszidálni? És hova?” „A Szovjetunióba.” Én erre nagyot nevettem: 56 kora nyarán avat­ták föl a Hunyadi-szobrot a Széchenyi téren, és azt mondtam, hogy en­nek az embernek Hunyadi mellé kellene állítani egy másik szobrot, mert ilyet még soha nem hallottam, hogy valaki a Szovjetunióba akar­jon disszidálni. Ezen Takács Gyula is mosolygott, de később éreztem, hogy meg­bántottam vele. Ahhoz nekem nem volt sohasem hajlamom, hogy azért, mert valakinek rangja van, előtte meghajoljak. Mindig elmond­tam a véleményemet, ha erre került a sor.”

Talán megszívlelhetnénk Csorba történetét, mi se hajoljunk meg mindenféle akarat előtt, merjünk kiállni véleményünk mellett. Vagy ha nem is merünk mindig megszólalni, legalább jusson eszünkbe a költő, aki megtehette. És tanuljunk sokat és teljesítsünk sokat, érjünk el eredményeket, mert, hogy véleményt mondhassunk, ahhoz nem elég bátornak lenni: tekintély is kell. Előbb sokat-sokat tanulni és teljesíteni kell, hogy taníthassunk másokat és követelhessünk mi is másoktól. Erre tanít engem Csorba példája.

Csorba szigorú apa, nagyapa és após volt, igazi patriarcha. Talán néha túl keményen is követelt a családtagjaitól. Galsai Pongrác barátja szerint, akitől a kritikát is elfogadta, igazi zsarnok volt, aki négy nő fölött uralkodott… Ahogyan magának, úgy környezetének sem sok pihenőt hagyott, mindig tenni kellett valamit, alkotni, ha úgy tetszik, kinek-kinek a maga szintjén. És nem csak a potentátoknak, a családtagjainak is mindig megmondta, amit gondolt. És általában igaza volt. Ahogyan pedig a közhelyből is tudjuk: az igazság sokszor fáj… Csorba azonban, mint igazi patriarcha, nem csak követelt, adott is: minden fillérjét, minden értékét a családjának adta. Értük dolgozott, értük élt a költészeten kívül. Hálás volt a család adta biztonságért, hálás volt a szeretetért, amely körülvette, ezt Családi följegyzések című versében – amelyben, ha nagyon közvetetten ugyan, de én is szerepelek –,  megírta:

                                    1

          Eszter, Noémi, Zsófia: három
         (Eszter a nagy,
         Noémi a középső,
         Zsófia a kicsi) lányom.

                              Ó, ha jönne, csak ne jönne,
                              csak ne jönne, ó, ha jönne,
                              jönne értük három derék legény:
                              megköszönném,
                              nem köszönném
                              meg én.

                                 2

         Nem születtem apának én sem,
         ti adtátok neveltetésem.
         Melyőnk kapott többet, ki tudja?

                                3

         Pogány szentkép: középen lebegek,
         négy nő fog át és tart a föld felett.
         Ha olykor boldog lennem lehetett:
         őket illeti köszönet.

 De nem mindig volt olyan nagyon komoly, tudott ő másmilyen is lenni, ha barátok közt, szerettei között volt. Sokszor láthattuk nevetni: unokái, lányai is sokszor megnevettették, jóval többször, mint ahányszor felbosszantották. Aztán költő- írótársai közül például Galsai Pongrác, Lázár Ervin mindig megnevettette: olyankor valami mély, belülről jövő, hangtalan nevetés vett rajta erőt. Az egész ember, de különösen az arca nevetett. Orrcimpái kitágultak, teste rázkódott, lehetett érezni: teljesen magával ragadta a jókedv. Szinte könyörgött Galsainak, mondd, mondd még az adomáidat, vicceidet, hadd nevessek még. Pontosan lehetett tudni, mikor telefonál neki ő Pestről: olyankor a telefon mellett ült – más beszélgetésekkor nem szokott leülni – és folyt a könny a szeméből annyira megnevettette szeretett Grácija. Csorbának igen jó humorérzéke volt, és igen erősen gunyoros természete: minden ferde, sanda dolgot, emberi gyöngeséget azonnal észrevett, kifigurázott. Szerette és tisztelte a nőket, de például amikor Révfülöpön a strandon vagy a mólón talán túlságosan kitárulkozó, de nem éppen kiváló alakú nőt látott ezt írta Javaslat című szösszenetében: „Szigorú rendeletbe kéne adni / hogy kinek mit van joga mutogatni”. Mély, fanyar, de mégis ragyogó humora volt ennek a sok kritikusa által pesszimistának, a halál költőjének nevezett embernek.

Jó szívvel ajánlom bárkinek, ne feledjék, olvassák Csorbát. Az alkotók élete műveikben teljesül ki, a költőké abban, hogy olvassák, emlegetik, értik a verseit. A költő a verseiben él tovább. Ahogyan azt a Verseim sorsa c. szonettben is olvashatjuk:

Mikor már véreim nem védenek,
s azok se, kik még emberként szerettek:
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek,
olvasnak, emlegetnek, értenek?

Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha
a magam étkét, magam italát
tukmálnám más földű-egű világ
más-éhű, más-szomjú lakóira.

Ne maradjon belőlem semmi több,
csak amit élő érdeke szerint
táplálékként őriz meg az utókor.

S amire nem lesz majd szüksége, mint
szemét pusztuljon a szemét között,
kerüljön illendő helyére jókor.

          Hogy Csorba versei ne mint szemét pusztuljanak a szemét között, ahhoz az szükséges, hogy mindig legyenek emberek, akik gondozzák, elérhetővé teszik, ajánlják, fel- és megmutatják azokat. A könyvtárak ebben a műveket és a műveken keresztül az alkotókat fenntartó, éltető munkában nagyon sokat tehetnek. Az iskolák után-mellett talán a legtöbbet. Csorba emlékét könyvtárának munkatársai halála pillanatától méltó módon megőrizték: a könyvtár, amelyben élete jelentős részét töltötte, felvette nevét, Emlékszobában gyűjtötték egybe fontos tárgyait, fotóit, könyveit, leveleit, mellszobrát felavatták a könyvtár udvarán, a könyvtár falán pedig tábla őrzi emlékét – a barátok holtukban is egymásra találtak – Weöres Sándor emléktáblája mellett. És most itt emlékezhetünk ennek a grandiózus, új könyvtárnak egyik központi helyén a költőre, az ide is áttelepített Emlékszoba előtt. A család, az örökösök nevében köszönöm a lehetőséget, hogy ebben a 21. századi miliőben egy darabka, és nem akármilyen darabka 20. századot is beengedtek, hogy értik és érzik a folyamatosság fenntartásának, az értékek őrzésének fontosságát. Mondhatni: megőrizve újítanak, építenek. Mindenki érezheti itt a versnek az igazát, amelyet az Interneten olvastam valamikor: 

Gyökér nélkül semmit sem érek
Gyökér nélkül kidől a fa
Gyökér nélkül nem szól az ének
Gyökér nélkül nincs korona

            A költő halálára és az életére emlékezve kérem Önöket, ne engedjék pusztulni Csorba művét, ezt az erős, életadó gyökeret továbbra sem, hogy még szebb, még dúsabb, még zöldebb lehessen a belőle kinövő fa. És azért is ápolják a költő emlékét, mert igazak az Őszi kert című versének szavai:

         Ami a föld felett maradt,
                    az élet periszkópja csak.
                    Az élet lent a föld alatt
                    az elmúlás ellen halad.

             Itt akartam befejezni az emlékezést, de aztán a hétvégén történt még valami.

            A Csorba-hagyaték olyan, mint egy kincses barlang, mindig új- és új részei nyílnak ki az ember előtt, amikor például éppen nem vár semmit, akkor feltárul egy újabb ajtó, és egy újabb kincses szobára bukkanunk. Szombaton és vasárnap egy bőröndnyi iratot, levelet bontottam ki. Hihetetlen dolgokat, értékeket találtam köztük. Pl. Weöres leveleket Csorbához, vagy Csorba Weöröshöz írt leveleit, vagy Tüskés Tibor levelét Csorbához. Önök itt s most egy 20. századi könyvtár „szuperautomatizált” rendszerében kezdenek dolgozni. Ahol a könyvtárosnak még az olvasóval sem kell találkozni, a látogató egyedül csinálhat mindent. Sőt! Otthonról is letölthet dolgokat, még csak be sem kell jönnie ide. Hát találtam egy könyvkölcsönzési elismervényt is a bőröndben, ami arról mesél, milyen emberek találkoztak abban 20. századi könyvtárban. Nézzék: Kodály Zoltán kölcsönzött, Weöres Sándor volt a könyvtáros. Ha ezt nézik, emlékezzenek könyvtáros elődjeikre, akiknek még volt alkalmuk találkozni a kölcsönzőkkel. Lehet, a "kattintás" hazaviszi a világot, de lehet, a számítógép nyújtotta „lehetőség” miatt elmarad egy találkozás a jelen-jövő "Kodály Zoltánjával". Nem tudom, Önök mit gondolnak, én bizony szeretnék egy mai "Kodály Zoltánnal" találkozni könyvtárosként… Nem szeretném, ha éppen egy kattintás választana el tőle…

Aztán itt vannak a levelek. Mióta van telefon, ahogyan Bertha Bulcsu írta, gondolataink a semmibe hullnak. A kézzel-géppel írt levelek viszont megmaradnak. Ahogyan ez a Csorbának kézzel írt Weöres, vagy ez a géppel írt Tüskés levél is. Én nem tudom, e-mailjeink meddig maradnak meg, ki olvashatja azokat – talán többen, mint gondolnánk;) – az biztos, ezek a levelek, vagy most már majd a másolatuk, megmarad akkor is, ha netán a számítógép valamiért nem működik.

Annyira érdekes és szép levelek ezek, mindkettőt felolvasnám. Kérem, gondolkodjanak el azon, micsoda értékes és mélyen érző, gondolkodó ember, micsoda világraszóló tehetség volt Weöres. Vagy micsoda szerkesztő, irodalomtörténész lehetett a nemrég meghalt Tüskés Tibor, aki ilyen levelet tudott írni. És milyen lehetett Csorba, akinek ilyen leveleket küldtek. Bizony, ilyen könyvtárosok és kölcsönzők voltak abban a 20. századi kopott kis könyvtárban. Ne felejtsék Őket, kérem! A könyvtárosokat, a kölcsönzőket és azt a régi kopott kis könyvtárat sem.

Mielőtt olvasnám: aki látni és újraolvasni szeretné ezeket a leveleket, a csorbagyozo.hu honlapon, amelyet én szerkesztek ­– kis Csorba- és önreklám, bocsánat! –, hamarosan maga is elolvashatja, megnézheti őket.

Köszönöm szépen a figyelmüket.