A Csorba Győző Társaság 257. hírlevele. A Dunántúl című kötet bemutatása

1. Hibajavítás. Az előző hírlevélben Galsai Pongrác egy történetét idéztem Szabó Edéről. Sajnos, tévesen. A Galsai-cikk először egy Népszabadság számban jelent meg és a történet egészen más szereplőkkel játszódik, mint azt leírtam. A hibajavítás a 256. hírlevél 2. pontjában Szabó Ede fiktív sírverse után kezdődik és a “Hibás szöveget töröltem.” mondattal fejeződik be. Hogy ne kelljen kattintani, idemásolom:

“»Itt nyugszik Szabó Ede
Gyulai Pál egynegyede«

Nagyon sajnálom, rosszul emlékeztem a sírvers történetére, melynek főszereplői Jékely Zoltán a fenti fiktív sírvers írója, Szabó Ede a sírvers alanya és maga Galsai Pongrác a cikk szerzője. A fiktív sírverset nem Abody Béla írta, ahogyan én emlékeztem, hanem Jékely Zoltán. Kiss Zoltán kiváló könyvtáros kollégám, aki hála Istennek figyelmesen olvassa a hírleveleket, kijavított és megküldte a Népszabadságban 1984-ben megjelent Galsai-írás pdf-változatát. A valós történet itt olvasható, más irodalomtörténeti anekdotákkal összevonva. Ez a történet megjelent egy Galsai-kötetben is. Én arra emlékeztem… rosszul. (Azért a kötetben is megkeresem, kíváncsi vagyok rá, Galsai másodszor is így írta-e?) Kiss Zoltánnak még egyszer köszönöm a segítséget. A hibás szövegemet töröltem.”

2. Most egy ma már ritkán felbukkanó, de nem csak ezért értékes könyvet mutatok be. A Dunántúl című antológiát Pákolitz István és Tüskés Tibor szerkesztette (Az Ocsúdó évek ismertetése a következő napokra marad. Az összes eddig ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A Dunántúl című kötet leírása:

Dunántúl / [szerk. Pákolitz István és Tüskés Tibor]. – Pécs : Jelenkor-Magvető, 1967. – [XI], 222 p. ; 19 cm. – A kötetben Csorba Győző fotója, önéletrajza (p. IV.) és versei: Ars poetica, A testemhez, Följegyzés, A nyugtalanság dicsérete, Nosztalgia, Vers a „Naplórészletek”-ből, Testi Háború, Ajándék I-IV. (p. 76–88.). – Kötött. – Jó állapotban. – Tiszteletpéldány.

A kötet fotói és a benne szereplő írók rövid életrajzai, valamint a kötetben közölt Csorba-versek itt megnézhetők.
Csorba bemutatkozása a kötetben:
https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/04/Csorba-Dun%C3%A1nt%C3%BAl-antol.jpg

3. Végül egy nagyon kedves emlék Pécs történetéből. (A képeket és az idézeteket a Régi Pécs oldalról másoltam. Köszönöm,az oldal szerkesztőjének a nagyszerű leletmentési munkát.)

“Pécs Krisztus Király városa lett
írta: Régi Pécs

“Most amikor lényegében »önkéntes karanténban« vagyunk egy vírusos világjárvány kitörése miatt, eszembe ötlött, hogy ilyen elkeserítő helyzetben talán segítségünkre lehetne valamilyen égi hatalom (ránk férne).
Természetesen már eleinknek is hasonló gondolatai támadtak egy közelgő veszedelem elhárítására. A második világégés alatt oly kétségbeesettek, elkeseredettek voltak a pécsi polgárok, hogy  már csak az imában reménykedve, Jézus segítségét kérték. […]
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én a Don-kanyarban indított támadásának következtében a 207 ezer fős 2. magyar hadsereg mintegy 100 ezer katonája vesztette életét. Januárban sajnos éppen a IV. pécsi hadtest védőkörletében törtek át a szovjetek, a Don-kanyar szörnyű tragédiája itt vette kezdetét.
A háború tragikusan növekvő veszteséglistái miatt a pécsi Jézus Szíve Férfi Kongregáció tagjai joggal érezték, hogy a város és lakói égi oltalomra szorulnak.
Még ez év március 16-án a Pécsi Római Katolikus Egyházközségek Városi Központi Tanácsának gyűlésén, felvetették azt a gondolatot, hogy ajánlják fel Pécs városát Jézus Szent Szíve oltalmába.[…] A Széchenyi téri ünnepség este 8 órakor kezdetét veszi.
A térre érkezett Oltárszentséget új, díszes szentségtartóba teszik és úgy helyezik el az oltáron. Felhangzik a Szent vagy Uram!, majd a megyéspüspök áldást oszt. A sok ezer ember térdre omolva fogadja az áldást. Ekkor Dr. Virág Ferenc megyéspüspök a szószékre lép és megtartja szentbeszédét.

Az ünnepi beszéd a Szentháromság szobor előtt hangzott el
A főpásztor szavai után, a város első polgárának – dr. Esztergár Lajos polgármester –  felajánló imája hangzik fel a hangszórókban.”

esztergar_lajos_polgarmester.jpg

Dr. Esztergár Lajos polgármester

belvarosi_templom_emlektabla.jpg

(A felajánlási tábla a Dzsámi falán.)

Csorba Győző sokat és szeretettel beszélt Esztergár Lajosról, legtöbbet talán A város oldalában című kötetben, ebben a fejezetben. Innen másolok egy idevágó részletet, hogyan emlékezik Csorba a felajánlási szöveg megírására:

“Esztergár dús fantáziájú ember volt, de fogalmazni nem nagyon tudott. Tudta viszont, hogy én tudok fogalmazni. Egyszer írt egy cikket, ezt meg is lehet találni a Sorsunk egyik számában. Azt én stilizáltam. Ő lediktálta a nejemnek, aztán megkért, hogy gondozzam. Ugyanígy történt az is, hogy a Belvárosi Templomban a falra írt imádságot tulajdonképpen én fogalmaztam. Mint református a katolikus templomban. Ezt a beszédet mondta el Esztergár a Széchenyi téren, mikor Pécs városát felajánlották Szűz Máriának.”

Semmiképpen sem akarom ezzel a közléssel kisebbíteni Esztergár polgármester érdemeit, hiszen Csorba sem azt akarta, mikor a történetet elmondta. Sőt, ahol lehetett, dicsérte. A följebb idézett helyről idemásolom Csorba véleményét, mert dr. Esztergár Lajos megérdemli, hogy objektíven ítélhessék meg olvasóim.

“Feleségem – aki akkor még nem volt a feleségem – volt az ő gépírónője. Esztergár Lajos erdélyi származású volt. Talán erdélyiségéből eredt, amit nagyon becsültem benne, hogy mindig valamin törte a fejét. Fura ember volt, óriási fantáziával, hatalmas szervezőkészséggel, de talán közepes műveltséggel megáldva. A nevét azért is említem, mert nagy örömömre nemrégiben a rádióban hallottam valamilyen előadást a szociális gondoskodásról, ahol meglepetésemre az előadó Esztergár Lajosról külön is szólt. Ő volt ugyanis az egész országban az első, aki a magányos öregek problémáját úgy oldotta meg, hogy egy külön telepet létesített számukra. A mostani Építők útja helyén az akkori repülőtérre egy félig-meddig falusi földút vezetett, mellette feküdt egy viszonylag nagy terület, amelyen kis házak sorakoztak. Ide, erre a telepre beköltöztetett egyedülálló idős embereket, asszonyokat. Így egy házban ketten, hárman, négyen is laktak, mikor hogy, és félig-meddig szabadon éltek. Gondozták a kerteket, és különféle veteményeket termeltek olyan mennyiségben, hogy el is tudtak adni belőle. Gyümölcsfákat ültettek, ahová lehetett, s a gyümölcsöt is tömegével árulták. Ezzel keresni tudtak, s ez félig-meddig megoldotta a megélhetésüket. Még házasságok is születtek itt, így, idős korban. Sőt a polgármester odáig ment, hogy egy könyvtári olvasónkat, aki régóta járt már hozzánk, mikor bekerült erre a szegénytelepre, mert megöregedett és egyedül maradt, megbízta azzal, hogy ott könyvtáros legyen. Ötven-hatvan könyvet elvitt egyszerre. Jóízlésű öregasszony volt, valahonnan a Kárpátaljáról került ide. Kaffka Margit volt a tanárnője, sokszor beszélt róla. Szóval Esztergár úgy akarta megoldani a szociális gondoskodásnak ezt a részét, hogy a rászorultak azt érezzék, hogy szinte maguk tartják el magukat. Egy másik telepet is szervezett a Xavér utcában. Sokfelé szándékozott létesíteni ilyet. Esztergárnak ezt a kísérletezését tekintik most úgy, mint a szociálpolitika legújabb, legmodernebb és legalkalmasabb megvalósulását.
A város egész átalakulásában nagy-nagy tervei voltak. Egyszer, emlékszem, elvitt engem és a feleségemet a Rókus-dombra, a sörgyár mögé. Ott megmutatta, hogy milyen terv foglalkoztatja a székesegyházzal kapcsolatban. A székesegyháznak, tudod, valójában nem az a főbejárata, ami a tér felé esik. A főbejárat a másik irányban, nyugat felől van. Nem tudom, hogy onnan láttad-e már a székesegyházat, a nyugati oldalról? Megmutatta, hogy ő innen egészen a Rókus dombig akar nyitni egy nyílegyenes utat azért, hogy a székesegyház főbejáratára, ha valaki a dombon megáll, messziről rálásson. […]
Esztergár polgármestert is később hosszú időre félretették az útból. Előbb kinevezte egyetemi tanárnak ide Pécsre, a jogi karra Teleki Géza, az akkori kultuszminiszter. Kinevezte egyetemi tanárnak, a szociálpolitika egyetemi tanárának, Esztergár tehát először a polgármesterségről oda bukott le. De akkor már kezdték a fölvonulásokon a rigmust kiabálni, hogy »Reakciós Teleki, a kormányból gyere ki«. Ez azt jelentette, hogy már nem tetszett valakiknek, hogy Teleki ott van. Részben az apja miatt. De Teleki becsülte Esztergárt, akit nemsokára az egyetemről is kitúrtak. Szegény azzal fejezte be aktív működését, hogy elment köszörűsnek. Volt egy család, melynek egyik tagja tán még most is köszörűs. Híres pécsi köszörűsök voltak, és egyébként is jó kapcsolatban voltak Esztergárral. „Tükék” voltak, a pécsi iparos és kereskedő arisztokráciához tartoztak. Volt nekik egy kis boltjuk, és roppant széles ismeretségi körük, úgyhogy hosszú ideig itt a városban szinte csak ehhez a családhoz fordult mindenki, ha köszörűst akart. Esztergárnak be kellett állnia abba a köszörűs boltba, és megtanult köszörülni. Akkor már csak ezt a pénzt kapta. A felesége zenetanárnő volt egy ideig Komlón. Amikor az egész család fölköltözött Pestre, illetve Érdre, Esztergár saját könyvtára nagy részét nekünk, a könyvtárnak adta, méghozzá ingyen. Én nem fogadtam el ingyen, hanem 3-4 könyvet kijelöltem, mintha úgy vásároltam volna tőle, és azért adtam neki pénzt. Három fia volt, az egyik, azt hiszem, külföldre ment, a másikat csúnyán elintézték itt, mert részt vett valami egyetemista mozgalomban, a harmadik valahol Budapesten muzsikus.
Én igyekeztem minden alkalommal belekeverni a régi Pécsről szóló nyilatkozataimba az ő nevét, mert okvetlenül megérdemelte. Nem harácsolt semmit, bérelt lakásban lakott a családjával, a felesége is tanított, tehát nem harácsoló hivatalnok volt, ami később nagyon is divatba jött. [Kiemelés tőlem. P. L.]
Mindig villogott ez az ember. Egy-egy ötlet mindig kipattant belőle, és nagyon sokat tett volna ő, ha engedték volna, vagy ha lett volna rá ereje, embere. 41-ben lett polgármester, annak a Makay István polgármesternek az utódja, aki Makay Gusztávnak volt az apja. Makay István meglehetősen konzervatív gondolkodású, régi vágású és típusú hivatalnok volt. Utána jött Esztergár, aki egy darabig helyettes polgármester volt. Akkor még nem tudott úgy mozogni, ahogy akart, mert állt fölötte valaki. Mikor aztán polgármester lett, szikrázott az agya a sok ötlettől. Ha ő maradhatott volna tovább, hiszen lényegében csak három évig és néhány hónapig töltötte be a posztját, mert 44-ben elvitték a nyilasok, [Kiemelés tőlem. P. L.] akkor ő nagyon sokat használt volna a városnak. Ezért örülök annak, hogy most már újra említik a nevét.
Sajátos elképzelései voltak a művészeti élettel kapcsolatban is. Szóban nehezen tudta kifejezni magát, megvalósítani sem tudott mindent, de ő volt az, aki a városból „magyar Athént” akart csinálni.
Weöres Sanyi már Pécsett volt, itt járt egyetemre, de ő is afféle mezei bölcsész volt; nem tartózkodott mindig Pécsett. És emiatt, azt hiszem, egy évvel vagy kettővel később avatták föl, mint kellett volna. Akkoriban az volt a divat, hogy a bölcsészeknek ki kellett nyomtatniuk a disszertációjukat, de ezzel még nem taníthattak, csak doktorok lettek. Sanyi tehát itt volt, amikor Esztergár lett a polgármester. A „magyar Athén” terve először csak egy szép gondolatnak látszott, de ahogy kezdte, ahogy hozzáfogott, ha nem jön közbe a háború, a kezdetből ítélve, azt hiszem, lett is volna belőle valami.”

Azt hiszem, az idézet jól illik a Régi Pécs blog történetéhez. Dr. Esztergár Lajos polgármester megítélésében pedig talán jobban segít, ha tudjuk, hogy a nyilasok és a kommunisták is meghurcolták szerencsétlent. Nyilvánvaló, hogy jól csinálhatott valamit.

Most ebben a koronavírusos időben, a karanténban talán jobban akad idejük a hírlevél követőinek, ezért bátran ajánlom Csorba beszélgetőkötetének (a beszélgetőtárs Csuhai István irodalomtörténész, szerkesztő) olvasását a Digitális Irodalmi Akadémia oldalain.

A köszönöm, hogy elolvasták ezt a várostörténetivé vált bejegyzést.