1. Ma nem válogatok verseket, csupán egyet közlök majd a 4. pontban Csorbától, amely aktuális lehet…
Csorba youtube csatornájára feltöltött videók listája itt megtekinthető. (181 cím; 2025. 07. 12.)
Kövesse figyelemmel a Csorba Győző honlapot, mert néha, amikor nem működik a letöltés, a blogok első pontjában a youtube-ról ajánlok verseket, nem Csorba youtube csatornájáról! (Az első pontban mindig jelzem, hol lehet elérni a klipet.)
Nem mindig hétvégén frissítek, ezért, kérem, kattintson időnként a honlapra, ajánlja az oldalt barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a youtube oldalra, ahol nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. Mai Csorba vers ajánlatomból:

ÉNEK 1944-BEN

Se házakat, se terveket ne építs:
inog a föld, és inog az idő,
papírrá váltak a kövek s a téglák,
holdbéli szóvá a jövő.

Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba,
a rétre sem futhatsz, a hegyre se:
a láthatatlan iszonyat feléd nyúl,
s ezer karján ezer keze.

Rideg szigorral zárulj önmagadba,
részvétlenül nézd önnön koponyád,
végtagjaid hiányos, sárga vázát,
bordáid domború sorát.

Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla,
légy szikla, mely nem él, csak létezik,
s a robbantó vagy mállasztó erőre
csak új formába öltözik.

Most az kegyes magához, ki kegyetlen,
az marad meg, ki elrontja magát,
ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól,
s ételbe nem mártja fogát.

(Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető, 1978. – p. 107-108.)

Figyelmeztetés háború ellen… Napjainkban is alapos okunk van olvasni…

(Ma – némi Rajnai László kitérővel, mert őt nem lehet kihagyni – folytatom a Várkonyi könyvismertetőt, de előbb hírek.)

A Csorba Győző Könyvtár hírleveleit ezentúl nagyobb körben, 125 címre küldöm, ide nehezen tudom „beszerkeszteni”. Aki ebben tud tanácsot adni, kérem írja meg. (pinter2laszlo@gmail.com´)

A következő blogban kedves Aknai Tamás uram újabb vendégoldali bejegyzését közlöm. Tartalma legyen meglepetés…

Ajánlom figyelmükbe Tóth Krisztina facebook oldalát. Mostani, szívemhez közelálló bejegyzését, fotóját (és hozzászólásomat) bemásolom. Köszönöm a Csorba utódok nevében is a meleg hangú, síron túlra (is) szóló emlékezést.

Tóth Krisztina facebook bejegyzéséből. A költő Csorba sírjánál 2025 szeptember

Én ezt a megjegyzést fűztem hozzá: „A Gyozo bacsi is a szomszedsagban nyugszik 30 eve” hsz-t nem én írtam. Valaki hozzáfért a fiókomhoz. De természetesen köszönöm a kedves bejegyzést és, hogy Krisztina még emlékszik Győző bácsira. Tudom, hányszor járt nála és a költő mennyire szerette az írót;) Sajnos, egyre kevesebben leszünk emlékezők: lassan már csak azok, akik még látták Lenin eftásat:( A kép alapján Krisztina nem tartozik közéjük🙂Tudom, liberálisok közt nem divat a hit, de azért mégiscsak azt kívánom: Isten éltesse. És még egyszer köszönöm a szép emlékezést a család nevében is. (A síremlékre majd teszünk finomhangú csengőt… 🌹”

Mint az előző blogban említettem, emlékeztünk mi is a Csorba sírnál. Nagyon szerény emlékezés volt. Csorba Noémi, Csorba Eszter és én hármasban álltunk a sír mellett és tettük le sírcsokrunkat.

Csorba Eszter (b) és Csorba Noémi (j) Csorba Győző sírjánál 2025. 09 134-án. A 355. Csorba blog melléklete.

További két fotó itt és itt. Utóbbi képen Bertók László sírja.

A PécsLIT eseményforgataga és a már nehezen mozgó, öregecskedő Csorba fanok magyarázzák talán a „részvétlenséget”. Így Tóth Krisztina látogatása és bejegyzése még jobban felértékelődik. Majd a novemberi születésnapi megemlékezésen talán többen leszünk.

Egy másik hír egy másik, pécsi, Tóth Krisztinától:

„A Civil Közösségek Háza szeretettel meghívja Önt, barátait, ismerőseit
Szakácsné Kozári Piroska író, festőművész,  ny.tanár, „A jóttevés igyekezetében” című,  immáron   17. novelláskötetének bemutatójára.
szeptember 23-án, kedden  17 órára a Méhes Károly terembe.
Megjelenésére feltétlenül számítunk!

Köszönettel:
Tóth Krisztina
kulturális szervező

Nevelők Háza Egyesület – Civil Közösségek Háza
7624 Pécs Szent István tér 17.
72-315-679
toth.krisztina@ckh.hu
www.ckh.hu

5. És akkor a Várkonyi könyvismertető.  Képek a könyvről itt láthatók. Javítva 2025. 09. 22! Itt már a 278. oldal is szerepel.
Emlékeztető a könyvbemutatóra az előző blogból:

„Sikeres és emlékezetes volt Várkonyi Nándor legújabb könyvének bemutatója. Kende Kata képes híradása, bejegyzése az estről.
A könyvről és az estről részletesebben majd a következő blogban írok, ahogyan a Csorba halálának 30. évfordulóján a költő sírjánál tett főhajtásunkról is. Rajnai Lászlóról sok szó esett a könyvbemutató és Nagy Imre tanár úr könyvbemutatón mondott előadásában is, ezért választottam a kiemelt képnek olyant, amelyen Rajnai László is szerepel.
Várkonyi Katától szép dedikálással megkaptam a bemutatott könyvet. Leírása:
Várkonyi Nándor: Prózák, versek, levelezés Kodolányi Jánossal, 1954-1968 ; Szerk. Mezey Katalin és Hafner Zoltán, kísérőtanulmány Nagy Imre; [közreműködtek]: Sulyok Bernadett, Kadák Enriko, Oláh János. Bp. : Széphalom Könyvműhely, 2025. – 291 p., [1] tl. ; 25 cm. Kötött ISBN 978 615 5479 96 0. – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Kedves Pintér Lászlónak, hálás szeretettel! Csorba Győző emlékére is! Pécs, 2025. 09. 10.”
Köszönöm, kedves Kata!
Kaptam még egy könyvet Katáéktól, azzal, hogy bocsánatot kérnek, amiért eddig nem adták át, náluk maradt. A dolgot nem értem, mert én a könyvet Csorba könyvtárának katalógusában leírtam, tehát a kezemben volt:

Várkonyi Nándor: Pergő évek. – Bp. : Magvető, 1976. – 499 p. ; 20 cm. – (Tények és tanúk). – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Csorba Győzőéknek, őszinte nagyrabecsüléssel, s szeretettel a Várkonyi család. 1977. III. ”. – ISBN 963 270 333 2 fűzött. – Jó állapotban. – Emlékirat, Pécs, művelődéstörténész, könyvtáros, irodalomtörténész, lapszerkesztő, Várkonyi Nándor.

Nem tudom, hogyan került vissza a családhoz, mindegy, köszönöm, hogy újra megkaptuk. „
Most, hogy a kezemben volt, bemutatom ezt is, itt.”

Amint írtam, Rajnai Lászlót nem tudom kihagyni, mert Nagy Imre tanár úr előadása eszembe juttatta mindazt, amit vele kapcsolatban tudok és amely tudás nekem kényelmetlen perceket okozott. Nem idézem fel az egészet, azt hiszem, erről a „pletykásított” viszonyról – Várkonyi Nándor-Rajnai László – mindennél többet elmond Csorba emlékezése. Én az ő emlékezését tartom autentikusnak. [Részletek Csorba és Weöres Sándor levelezéséről. In: Csorba Győző: A város oldalában.]

„Van aztán ott egy olyan levél (már későbbről, 1962-ből), ami első olvasásra kicsit talán homályosnak tűnhet. Az történt, hogy Sanyi [Weöres Sándor, P. L] egyik versének honoráriumát végül Rajnai László kapta meg. Sanyi azt írta annak a bizonyos levélnek az előzményében – ezt akkor nem találtam meg –, hogy imádságért nem illik honoráriumot elfogadni. Egy Jelenkor-beli versét úgy fogta fel, mintha imádság lett volna, ezért küldte vissza az érte kapott pénzt. Megkért, hogy adjuk egy olyan em­bernek, aki rászorul. Rám bízta a döntést. Én Rajnai Lacinak adtam át ezt a pénzt, akinek hosszú ideig tüdő-defektusa volt, és akkor is éppen betegeskedett. Sanyinak megírtam, hogy mi történt. Erre írta ő azt a le­velet, ami aztán megjelent, hogy jól tettük, hogy egy beteg írót segé­lyeztünk. Ez így érthető, az összefüggéseivel együtt. A vers címe, az Aubade is tulajdonképpen rafinéria volt. Mert az eredeti cím talán úgy szólt, hogy Salve Regina, az Egybegyűjtött írásokban is így van benne. Mi ajánlottuk Tüskés Tiborral Sanyinak, hogy változtassa meg a címet. Ne tereljük azonnal valamilyen bunkónak a figyelmét rá, hogy vallá­sos versről van szó. Ez az „aubade” francia szó, és hajnali éneket je­lent. Így nem derült ki olyan közvetlenül, a megszólítás. Sanyi bele­egyezésével történt ez, és pár sorral lejjebb már ő is így említi. […]
Kodolányival, ahogy ezt korábban mondtam már, ő [Várkonyi Nándor, P. L.] nagyon jó vi­szonyban volt. Volt más ilyen nagyon közeli barátsága is. Rajnai Laci annyira hozzátapadt már akkoriban Nándorhoz, hogy minden csütör­tökön meglátogatta, úgyhogy ha Nándorral akartunk beszélni, akkor előre megmondta, hogy a csütörtök Rajnai Lacié, akkor ne is menjünk hozzá, ne is keressük, nem ér rá. Ez a két barátság, Kodolányi és Rajnai Várkonyi iránt tanúsított barátsága egy ponton túl nem illett össze egymással. Valamikor a hatvanas években Rajnai Laci, aki jószemű kritikus ugyan, de nem mindig tud kompromisszumokat kötni, írt Ko­dolányiról egy nagyobb tanulmányt. Azon, hogy nem tudott kompro­misszumokat kötni, azt értem, hogy arra például jól emlékszem, hogy egyszer egy Rába György-kötetet kapott bírálatra. Ez akkor volt, ami­kor az egész ország még a szocialista realizmus lázában égett. Megírta azt a bizonyos kritikát Rába Gyurkáról, és ebben volt egy mondat: „Ez dokumentálja a poesie pure-nek az igazságát”, valahogy így. Mondtam neki, hogy „most ne poesie pure-özzünk ebben a levegőben, azt a mondatot hagyd ki”. Erre semmiképpen sem volt hajlandó, a kéziratot  is visszakérte. Mondom, Kodolányiról írt egy hosszabb írást, nem csak egy kisebb kritikát, hanem egy nagy tanulmányt. Ezt Nándor naiv mó­don elküldte Kodolányinak, kéziratban. Akkor már Kodolányi, szegény, a halálán volt, hiszen 1969-ben halt meg. Hosszú évekig súlyos beteg volt, és nagyon a szívére vette ezt. Kijelentette, hogy ő Várkonyi Nándorral többet nem beszél. Ez persze Nándornak is nagyon rosszul esett. Dehát ő Rajnaival tartotta a kapcsolatot továbbra is.
Hanem egyszer az történt, hogy Rajnai, szegény, valami ok folytán úgyszólván egyik napról a másikra teljesen megváltozott, és Nándort egy sértő levéllel kiiktatta az életéből. Nándor akkor panaszkodott is nekem, hogy nem érti, mi történt. Mutatta a levelet is. Egyszerűen nem tudta, mi történt Lacival. Olyanokat írt Rajnai Laci abban a levélben, hogy amiket csinál, az humbug, mind humbug, hogy ő ezeket csak úgy a hasára ütve írja össze. Emberileg is mélyen megsértette, és ez na­gyon elkeserítette Várkonyit, mert akkoriban már tulajdonképpen Raj­nai jelentette neki egyedül az irodalmi életet. Rajnairól annyit, hogy akkor ő elég rozzant állapotban volt, mint ahogy később is, a segítségre rászorult, gyakran jött az írócsoportba, hogy az Irodalmi Alaptól kapjon havonta némi fix összeget. De Szederkényi Ervin például akarta segíteni azzal is, hogy irat vele egy-egy kritikát, munkát, elfoglaltsá­got ad neki. Rajnai csak nagyritkán, egyszer-egyszer írt valamit egy­-egy könyvről. Egyszer én magam saját szememmel láttam, hogy Sze­derkényi adott neki két kötetet, nem tudom pontosan, kiknek a köny­veit. Rajnai visszahozta, Szederkényi íróasztalára dobta őket ilyesféle szavak kíséretében: „Erről nem vagyok hajlandó egy szót sem írni”, megfogta a másik könyvet, „Erről pedig három-négy sort tudnék ma­ximum”. Visszaadta. Ezzel Szederkényi Ervin is lemondott róla. Jóval később megemlékezett Nándorról, nem tudom, emlékszel-e rá?
CSI: – Hogyne, a Jelenkor 1986-os évfolyamában, mikor Várkonyi Nándor születésének századik évfordulója volt…
CSGY: – Hát én nem akarom Rajnai Lacit bántani, de ebben leg­alább egy mondatban odaírhatta volna, hogy „Félreértettem és meg­bántottam, és szeretném, ha ezt úgy fognák fel, mint egy bocsánatkérő írást”. Mert így lett volna teljes az ő történetük…
CSI: – Szerintem a Jelenkor harmincadik évfordulójára megjelent számában ilyen értelemben helyesbíti a nézeteit, és nagyon melegen ír éppen Az elveszett Paradicsomról…
CSGY: – Igen, csak hát végig úgy fogalmazott, mintha közöttük az égvilágon semmi probléma nem lett volna. Pedig Nándor úgy ment a sírba, hogy nem békültek ki, tán még beszélő viszonyban sem voltak egymással. Szóval Nándor így csúszott ki az irodalmi életből.”
Csorba és Rajnai kapcsolatát is igyekeztek megmérgezni „jóakarók”, akik még a költő által emlegetett Rajnai-levél létezését is tagadták. Én – az alapján, amit Csorbáról negyedszázados közvetlen kapcsolat után tudok és az alábbi Rajnai-levelet is figyelembe véve -, a költő emlékezését tartom igaznak.

Rajnai Csorbának 1990-ben írt levele, 1.oldal. (A képek után nyomtatva is közlöm.)

2. oldal

A levél szövege:                                                                                                                                                                            „Pécs, 1990. ápr. 3. 

              Kedves Győző, köszönöm leveledet és szomorú hírt tartalmazó mellékletét. Aki valaha ismerte Marit*, soha nem fogja elfelejteni. Így távozik el belőlünk időről időre a magunk életének egy-egy darabja, melyről azt képzeltük, hogy másoké.
              Nagyon féltem Jocót**: levele komoly aggodalomra ad okot.
          Bár, ahogy írod, egészséged nem a legjobb, újabb verseid tökéletességéből és érettségéből arra következtetek, hogy szellemed töretlen, és ez csakis pozitív hatással lehet testi állapotodra. A lélek nem öregszik, legföljebb árvaságát és eszközeinek fogyását érzi egyre fájdalmasabban. Akárhogyan is, az utat végig kell járnunk, és szerencsés az, aki alkotó módon tud beszámolni ennek az útnak minden állomásáról. Ezt te elmondhatod magadról.
              Bárcsak én is elmondhatnám magamról ugyanezt. De egy-két éve valósággal irtózom az írástól. Közhelynek érzem szinte minden gondolatomat, leírását tehát megbocsáthatatlan gyengeségnek érezném. Még az írás manuális része is fáraszt. Megkötözik a kezemet az örökös csalódások, a betegségek, a visszahozhatatlan idő rémképe, a tartalmatlanul száguldó hétköznapok, az az elborzasztó tudat, hogy voltaképpen semmire sem vagyok már jó. És nem utolsósorban az, hogy alig hagyok valamit magam után.
              Talán emlékszel még Vörösmarty-könyvemre.*** Egy évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt vele egy pesti magánkiadó, akinek még a tartózkodási helye is kideríthetetlen. –  Két évvel ezelőtt befejeztem a Corvina részére egy Dürer-monográfia fordítását, géppel letisztáztam azóta sincs sem erőm, sem kedvem. Pedig anyagi helyzetem egyszerűen kétségbeejtő. Most, hogy végre itt a szabadság, nem érzem magamat felszabadultnak. Úgy látszik a szabadság általánosan, a felszabadulás személyesen értékelendő fogalom.
           Valahányszor módom van rá, mindig érdeklődöm felőled. Most személyesen küldöm jókívánságaimat Neked és szeretteidnek.
Baráti üdvözlettel
                                                                                                          R. Laci”

* Mari ** Jocó: sajnos, nem tudom, kikről lehet szó.
*** A könyvről, melyet végül 1999-ben és 2000-ben is kiadtak, itt és itt talál tájékoztatót

Ld. még a Csorba honlap egyik oldalát. 

Akik Csorba és Rajnai közé is éket akartak verni Rajnai László egy elhamarkodott és megalapozatlan emlékezését is felhasználva (Szirtes Gábor bányászta ki a Rajnai hagyatékból sok mással együtt), azoknak ez méltó válasz. Többet nem is akarok erről írni, nyugodjanak békében a megholt és éljenek nyugalomban az élő bajkeverők. (Róluk és a Kádár-Aczél-éra divatjáról, az alkotók egymásnak ugrasztásáról, Mezey Katalin is beszélt plasztikusan a Várkonyi könyvbemutatón.) A vitáról az Árgus folyóiratba írt hosszabb cikkemből és az ugyanabba a folyóiratba arra írt dühödt válaszból lehet tájékozódni. Nem idézem. Aki akarja és tudja (a folyóirat már megszűnt, remélem, nem az én cikkem miatt;) olvassa el.
Az egész polémia Rajnai László pécsi temetése kapcsán Bertók László figyelmeztetése miatt alakult ki. Laci nagy dühösen mondta nekem, hogy valaki (nevét a viták elkerülése miatt nem írom le, és azt sem, Laci miket mondott róla nekem), Csorbáról nagyon csúnya megjegyzéseket tett az Árgusban. Mondtam: hát válaszolj neki. Azt mondta, ő nem akar, mert nincsen ideje, olvassam el az írást, válaszoljak én. Válaszoltam, meg is lett a baj. Azt viszont megértettem, Laci miért nem akart „belefolyni” az ügybe. Sikamlós talaj, amin én csúsztam el helyette.

Hát ennyit mára a két Várkonyi könyv kapcsán.

Köszönöm figyelmüket.