Nem tartozik szorosan a blog fő tartalmához. Nézzék el nekem, hogy ezúttal személyes emlékezéssel terhelem önöket.

2022. 06. 13-án este a következő szomorú hírt tettem közzé facebookon.

„Ma sok dokumentumot szerettem volna feldolgozni a Csorba hagyatékból. Aztán jött egy hír délelőtt.

Dr. Hernádi László Mihály meghalt…   

És csak ténferegtem, nem dolgoztam. Végiggondoltam sok mindent, ami hozzá kapcsolt. Majd egyszer megírom. Ha erőt gyűjtök hozzá.  

Dr. Hernádi László Mihály Kassán született 1944. augusztus 15-én. Szülei dr. Hernádi Mihály orvos és Korponay Julianna orvos írnok. Kassa a szülővárosa, 1952-től Csetény (Bakony) a nevelőfaluja. Minden további fontos adatot innen megtudhatunk róla:

 Drága Laci, barátom, nyugodj békében! Legyen könnyű neked a föld! 

Találkozunk.

És akkor az emlékezés.

„Jövök beszélni holt Caesar fölött.
Barátom volt ő, hozzám hű s igaz”

Megírom emlékeimet/emlékeinket, ahogyan ígértem a gyászhírben. De nem csak ez az ígéret kötelez arra, hogy írjak Laciról. Egyszer, van már talán tíz éve is, írtam valakiről egy megemlékezést. Lacit meghatotta az írásom, azt mondta akkor nekem: Tudod, ha meghalok, rólam is írhatsz majd ilyen emlékezést. Én valami olyasmit mondtam: Laci, te fogsz rólam írni, mert te túléltél eddig minden betegséget, bajt, engem is túlélsz majd. Nevetett és azt mondta: Tudom, én, megyek el előbb.

Hát így lett, te mentél el előbb. Remélem, tetszeni fog, amit alább összehordok rólad. Tudom, sok hibát találsz majd benne, erős, néha durva kritikusom voltál, de most már nézd el nekem az elütéseket, tekervényes mondatokat, neked már karcolásnyit sem árthatnak… Hazugságot pedig nem találsz benne, hiába elemzed szórul-szóra.

A fenti hírben ajánlott linket felkeresve minden fontos életrajzi adat megtalálható rólad, de az ember is kirajzolódik válaszaidból, ezért én csak a barátsággá erősödő kapcsolatunk alatt megélt események egy-egy képét villantanám föl, színesítve az interjú képeit.

Kedves Laci, jóbarátom, ha most beszélgetnénk, te is nyilván jól emlékeznél első találkozásunkra. Engem 1997 június elsejével helyezett át a Pécsi Egyetemi Könyvtár főigazgatója a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Könyvtárába az Egyetemi Könyvtár Központi Könyvtárából. Előtte pár nappal elmentem hozzád a Pollackra, ahol te a kari könyvtár igazgatója voltál. Az irodádban beszéltünk jövőbeli kapcsolatunkról, nagyon családias körülmények között – az előtérben egy kopott, régi heverő volt, ahol később sokszor láttalak pihenni, az irodádat pedig egy furnérlapból készül „fal” választotta el a könyvtáros kollégáktól. A kis szobában pipáztál az íróasztalod mögött, amikor bekopogtam a nyitott ajtó keretén. Barátságosan intettél és hellyel kínáltál. Szinte bemutatkoztunk egymásnak, mert alig találkoztunk addig, könyvtáros feladataink más területeken adódtak. Elmondtam neked, hogy miért kerültem ki a központból, s azt is elmondtam, nem maradok sokáig, mert a könyvtárosságot is elhagyom, annyira elvették néhányan a kedvemet a munkától. Megbeszéltük mi történt, s egyetértettünk abban, hogy a főigazgató és köztem elmérgesedett helyzet miatt ez volt a legjobb a legjobb megoldás, hogy idejöttem. És még azt is mondtad, Ácsi, gondolkodjál csak nyugodtan, higgadj le, itt alkalmad lesz átgondolni döntésedet és aztán, meglátod, nem akarsz majd sehova menni. Most csak ismerkedj meg a lányokkal – így mondtad, hiszen a kollégák hölgyek voltak – ülj le az asztalodhoz, figyelj, tapasztalj és majd egy hónap múlva mondd el, mit akarsz, addig ne kapkodd el a döntésedet.

Két fontos mondat ez, amely aztán az életemet meghatározta, hiszen egy hónap eltelte után már nem akartam sehova elmenni. Egy meleg, baráti közegben találtam magamat, lelkileg helyrerázódtam, visszatértem a könyvtárossághoz, újra embernek éreztem magamat. Az okokról, amelyek találkozásunk előtt lehetetlen állapotba kevertek, nem beszélek, az egy más történet, csak azért említem, így mellékesen, hogy megmagyarázzam: mekkora gödörből húztál ki, milyen mélységekből hoztál fölszínre. Ha más nem történt volna további életünkben, akkor ez az egy eset is – ahogyan mondani szokták – örök hálára kötelezne.

Tehát maradtam könyvtáros, utódod lettem a könyvtárvezetésben, később pedig halálodig szoros, baráti kapcsolatban voltunk veled.

Nagyon nehéz volt nekikezdenem ennek az írásnak, annyi emlék tolult föl bennem a halálhírt hallva. Remélem, a bevezetés már sokat elárult arról, milyen ember voltál: határozott, segítőkész, jószándékú, aki aztán a legjobb barátom lettél.

1997-2022-ig eltelt 25 év, negyedszázad, mondhatni intenzív kapcsolatban. Ha minden évből csak egy történetet mondanék el (pedig mennyi lenne csak egy-egy évre is!), könyv kerekedne belőle.

Próbálok hát válogatni. Mi jut eszembe rólad először?

Valahol olvastam összefoglalót a reneszánsz ember tulajdonságairól. Pontos leírás rólad:

• intelligens: egyetemet végzett cum laude, doktori címet szerzett, de ez semmit nem mond: az intelligencia ennél több…
• sokféle területen vannak mély ismeretei: a könyvtárosság szinte mellékes volt: történelem, irodalom, élettan… minden területen kimagaslóan jártas voltál
• művészi tehetsége van: gitároztál, énekeltél, verseket, könyveket írtál, verset mondtál
• fizikai ereje, sporttehetsége is nagy: bányász is voltál, sportoltál, röplabdáztál magas szinten
• társadalmi élete erős: politizáltál erősen nemzeti, nyugodtan mondható nacionalista voltál, a kommunisták elszánt ellenfele, ezt minden társaságban megvallottad, pedig sokféle társaságba jártál, s hamar középpontba kerültél mindenütt, mert alkatod, tehetséged, előadói készséged minden társaságban magára vonta a figyelmet
• hűvös intellektus: lehengerlően vitázó, mégis elegánsan okos voltál az ellenfelekkel szemben

Mit kapott ez a reneszánsz ember az élettől? Tragédiák sorát: három tehetséges gyermeked közül kettő öngyilkos lett. Japán unokáidat, kikről csodás anekdotákat mondtál (papa, most betojom a motojom), alig láthattad. Feleséged, akitől elváltál, rákos betegségben, sokszori műtét után kínok között halt meg. Kolléganőim szerint életed végéig szerelmes voltál bele, mondhatni, utódjaiban is őt kerested… Hogyan lehet ezeket a szörnyűségeket földolgozni? Iszonyatosan nagy erőfeszítéssel, akarattal: ezekkel a tulajdonságokkal, amelyeket mindig csodáltam benned.

Aztán jöttek a betegségeid: háromszor győzted le a rákot, a negyedik betegséged a prosztata-vesebetegség viszont már téged győzött le. Utolsó évedet jórészt fekve töltötted, különféle katéterek kígyóztak ki belőled. Tavasszal mikor beszélni próbáltam veled telefonon (Gyönkön voltál egy otthonban), már alig volt hangod. Kérdeztem tőle, hogyan bírod a fájdalmakat és a fekvést, azt mondtad, verseket mondasz magadban.
Rengeteg verset tudtál fejből, a Pécsi Vers-és Prózamondó Pedagógusok Műhelyének tagja voltál, országos versmondó versenyek győztese. Sólyom Katalin vezetésével lelkesen mondtad a szebbnél szebb verseket. A versmondó kör Csorba Győző előadásainak mozgatója voltál. Négyszer is előadtátok a Csorba-műsort, te az Istenről öregedőben című Csorba verset választottad és mondtad nagy átéléssel, nagy sikerrel.

(A bemutatkozó kötetben Laci balról a második. Az egész füzet, benne Laci történetével, itt olvasható.)

Amit csináltál, mindig teljes odaadással, lelkesedéssel csináltad. Mint hírleveleim blogjaim, írásaim korrektúráját. Emlékszel, még össze is kaptunk néhány általam túl keménynek vélt javításodon. (Három pont és rövid meg hosszú kötőjel, hej, a vesszőparipáid…) De nélküled minden írásom pontatlanabb, és talán magyartalanabb is lett volna. Köszönet a javításokért.
Ugyanígy teljesen átadtad magadat a pipázás „tudományának”. Mikor abbahagytad a láncdohányzást, pipázni kezdtél. Autóid, mert az autózás is kedvenced volt (alig lehetett menekülni előled, mindenkit mindenhova el akartál vinni, engem is vittél sokszor, egyszer még Siófokra is mentünk együtt), szóval autóid mindig tökéletes pipaszentélyek voltak. Még országos pipázási versenyen is sikert értél el. Háromféle pipadohányt vettél, ezeket keverted össze, csipetnyi konyakot is tettél hozzá. De a pipázással is felhagytál. Csorba egyik pipáját neked adtuk, de mikor a végedet érezted, visszaadtad: jobb helyen lesz az nálatok, ti jobban tudjátok az értékét…
Mondhatni „lánckávézós” voltál. Azt is abbahagytad egyik napról a másikra. Mert azt mondtad, a szenvedélyt csak egyik napról a másikra lehet elhagyni. Ahogyan az alkoholt is. De sok kárt okozott az neked… és a családodnak is. Aztán egyszerűen azt mondtad: abbahagyom. És soha nem ittál egy kortyot sem utána.

A túl korán meghalt Móró Mariann, Pécs egyik legműveltebb, tudós könyváros-levéltárosa is beszélhetne erről, de Kiss Tamás barátommal is tanúsíthatjuk, mindahányszor étteremben voltál, mindig fél liter szódát (egy korsóval) kértél. Aztán ha zsíros volt az étel, kértél még egy korsóval. Márpedig a zsírosat, a nagydarab húsokat szeretted. Minden jó éttermet, kis kifőzdét ismertél. Leginkább a Csülök bárba mentünk együtt hármasban veled és Tomival, meg a Teca Mama Konyhájába, meg a kozármislenyi Toldi étterembe és még sokfelé, amíg még bírtad az utakat. Te, Kiss Tomi és én, együtt beszéltük meg napjaink eseményeit a jóféle ételek mellett. Mi, Tomival (akit te nem voltál hajlandó „letomizni”, mindig Tamásnak hívtad) borokat, fröccsöket ittunk, míg te a szódádat iszogattad a leginkább kedvelt csülök mellé. De jó volt az is, hogy sokszor hallgattuk a lakomák után adomáidat, komoly-vicces történeteidet. Tomival temérdek viccet tudtatok, egymás szájába adtátok a jobbnál-jobb poénokat, s talán rajtam nevettek legtöbbet, mert én meg abszolút rossz viccmesélő voltam. Néhány történetedet persze annyiszor hallottuk, hogy magunkban előre mondtuk a következő mondatokat, de ez sem volt baj… És te soha nem tévedtél: hihetetlen volt, hogy akár fél, akár egy év múlva még csak egy szót, hangsúlyt sem tévesztettél, ugyanúgy mondtad eseteidet. Nagy átéléssel és teljes egyetértésünket kivívva adtad elő egyik közös ismerősükről szóló történetedet: könyvtáros társaságban voltatok, kerthelységben ültetek, és murva volt az asztalok, székek között. Ez fontos lesz később – mondtad mindig. És a történet befejezéséből kiderült, miért: Mert – így mesélted –, amikor ennek az embernek a neve elhangzott, akkor elfordultam az asztaltól, kiköptem a murvára, és azt mondtam, a szóban forgó egyénről, akit minden asztaltársam ismert: ez még párttitkárnak is utolsó volt…

Könyvtárosi munkádat is nagy szakértelemmel, tudással végezted, sokszor ütközve az éppen fölkapott irányzatokkal. Mikor a Pécsi Egyetemi Könyvtár főigazgatója lettél, segítetted minden kollégánk magasabb fizetési osztályba sorolását, sokaknak adtál kutatónapot, mondván egyetemi könyvtárban nem csak kölcsönözni kell. Ötleteid pénzbe kerültek, ezért az egyetem vezetése előtt többször álltál a szőnyeg szélén, de hősiesen védted álláspontodat akkor is, amikor költségvetési vitákba keveredtél. Nem tartottad sokra a számítógépet, noha korábban nagyonis jó viszonyban voltál vele, hiszen első nagy munkáid is számítógéphez kötöttek. De az asztali számítógépek világában ez a kapcsoltat erősen leromlott. Azt mondtad: A számítógép buta, ha butaságot táplálnak bele, butaságot ad vissza. Mennyire igaz! A gép mindent elbír, s mindent visszaad: butaság, hazugság, igazság, szép és csúf… a gépnek egyremegy. Mennyire szép, hogy ennek ellenére lelkes számítógép használó lettél. Lettél, mert míg az internet kora nem jött el, korábban jobbára csak pasziánszoztál. Munkahelyi géped, mert akkor otthon még nem volt saját, úgy volt beállítva, hogy bekapcsoláskor rögtön a pasziánsz nyílt meg. Sakkoztál is, de nem csak a géppel, szép eredményeket értél el megyei, sőt országos szinten is. Nagyot csalódtál bennem, amikor kiderült rólam, hogy én egyikben sem vagyok jó. Könyveid, repertóriumaid azóta mind elérhetők már a hálózaton, hihetetlen erővel dolgozva digitalizáltad őket. Te okosságot tápláltál a gépbe, okosságot kaptál vissza. Felismerted az internet erejét és öreg fejjel programokat tanultál – hányszor hívtál a legváratlanabb időpontokban: Most mire kattintsak, hogyan tovább…? Minden munkádat hallatlan energiával digitalizáltad, hálózaton elérhetővé tetetted. Óriási adathalmaz maradt utánad. De: fontos adatok rendezett halmaza! Pedig neked nem is nagyon volt szükséged gépi memóriára: hihetetlen saját memóriádban mindent elraktároztál. Ha történelmi dátumról volt szó, te azonnal rávágtad az időpontot legképtelenebb kérdéseinkre is. Mi pedig kicsit rezignáltan mindig megkérdeztük tőled: jó-jó, a dátum rendben van, de azon a napon hány órakor történt? És te, komolyan véve a kérdést még erre is sokszor tudtál válaszolni.

Most, visszaolvasva az írásomat, azt érzem, egy szent embert búcsúztatok és úgy gondolhatja az olvasó, már valahol a szentek csarnokában vagy az égben. De te, Laci – mi ismerőid jól tudjuk – nem „csak” a reneszánsz ember legfontosabb kritériumainak tettél eleget, egyben gyarló, földi ember is voltál, így, jelző nélkül, ami azt jelenti, hibáid is voltak.

Most eszembe jutnak Csorba szavai, amelyeket hosszabban idézek, mert ide illenek, s nem csak Csorbára, terád is vonatkoztathatjuk őket:

„A gonoszt én magamban állandóan érzem. Csak a múltamért felelek, a jövőmért nem. Az ördög persze nem determinálja az ember cselekedeteit, de jelen van, és állandóan le kell győzni, hogy ne aktivizálódjon. A világot úgy szeretem venni, ahogy van. Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet… Ez talán nem szokásos szemlélet, és ezért tűnik úgy, hogy az ördög jelen van. Nézzük a művészetet… A barokk azért szól üresen, mert eltűnt belőle a pokol. A román és a gót a legjobban tetszik, mert a gonosznak és az ördögnek a jelenléte állandó. Ahogy kimarad a művészetből a démoni, úgy válik üressé. Ez fáraszt a barokk diadalénekben, mert nem hallom belebrummogni az ördögöt. A ragyogás csak akkor igazi, ha fekete. Annak ellenére, és együtt ragyog… Nem jámbor és szolid díszkivilágítás. Hanem tragédiák, s közben kéklő és győztes ragyogás… Ezért nem szeretem az egyszintű, boldog, joviális embereket. Az üde hülyéktől, az üdvözültektől irtózom. Nem méltó az emberhez, mert nem kivívott állapota, hanem a fogyatékos agy boldogsága, gyermekes dolgokon… Én pedig szeretem a nagy bűnöket, a frenetikus, sötét árnyakat… De hát mondd, nem jobb ezeknek? Összeillőnek tartják a dolgokat. Felületesen, magától összeillőnek. Úgy élnek, úgy nem élnek, úgy halnak meg, hogy észre sem veszik. Nem az ördöggel cimborálásról van itt szó, hanem az emberi élet egyetlen lehetséges módjáról. Ezért vagyok én furcsa kapcsolatban az emberekkel. Szeretem az embereket, sajnálom az embereket. De elfog a türelmetlenség, marha állatok, szabad ilyen aggálytalanul, ilyen sejtelmetlenül örülni a dolgoknak…?”

Az előbbiekben aggálytalanul dicsértelek, téged, Laci, de azt nem hiszem, nem volna jó, ha most meg búcsúzóul aggálytalanul a fejedre olvasnám hibáidat. Annyit azért mindenképpen el kell mondanom, hogy azok a Csorba által emlegetett nagy bűnök, a frenetikus sötét árnyak – ahogyan Csorba életében is – a te életedben is megtalálhatók.

„A ragyogás csak akkor igazi, ha fekete. Annak ellenére, és együtt ragyog… Nem jámbor és szolid díszkivilágítás. Hanem tragédiák, s közben kéklő és győztes ragyogás…” – mondta Csorba Bertha Bulcsunak az interjúban.

Kedves Laci, te EMBER voltál a szó nem csak reneszánsz, hanem minden értelmében, maradj meg ott fönt is embernek és készítsd az utánad jövőknek, nekünk a helyet, legyen majd már jól kialakított baráti kör számunkra, amikor érkezünk körötökbe, ahol te adomázol, gitározol, viccelsz a társakkal – velünk.

Jó volt veled tölteni 25 évet, köszönöm Istennek, hogy szerencsém melléd sodort. Nélküled nehezebb, sokkal nehezebb lett volna, veled a hullámvölgyekkel együtt is sokkal-sokkal könnyebb volt. Köszönet neked.

Csak azt kívánom, mindenki, még azok is, akiket makacsságoddal, kemény szókimondásoddal, kisebb-nagyobb vétkeiddel, szerencsétlen ügyeiddel megbántottál, válogassanak abból a sok jóból, amit fentebb elmondtam rólad, s mondják velem együtt:

Laci, Hernádi Laci, most már nyugodjál békében, zárd le – ahogyan egyik kis füzeted címében írtad – válogatott mormogásaidat, és élj, akarom mondani nyugodjál békében ott fönt újra meglelt egykori barátaid körében.

„ Jöhet ezután százszor is az ősz,
Az én szememnek nem hull már a könnye:
Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
Hogy nem búcsuzunk senkitől
És semmitől és sohasem örökre! ”
Dsida Jenő

Kosztolányi Dezső

HALOTTI BESZÉD
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.