168. Csorba blog. Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Basch Lóránt, André Frénaud, Eugéne Guillevic és Aczél György

1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
2. Csorba versek hang- és videófelvételeken.

3. 2018. június 20-án meghalt Kányádi Sándor. A szomorú évfordulóra emlékezve ajánlom a Kányádi Sándor halálakor írt emlékezésemet a Csorba Győző honlapról.

Kányádi Sándor Csorbáéknál. A kép 1993-ban készülhetett, Csorba már nagybeteg volt, Ancika pedig az ápolásában egészen elfáradt, megtört.

4. Az 1913. június 22-én született Weöres Sándorra a Csorba honlap egy Weöres és Csorba kapcsolatát részletesen elemző oldalának felidézésévek emlékezem. Mindkettejük – és Károlyi Amy emlékét is – őrizzük szeretettel. Ők hárman 1970-ben a Baranya Megyei Könyvtárban.

5. Újabb dokumentumok kerültek a kezembe a hagyatékból. Amikor Bertók László Csorba versesfüzeteiből a Hátrahagyott versek című kötetet szerkesztette, Margitka, a költő felesége a 15 füzet minden oldalát legépelte, hogy Bertóknak legyen “sorvezetője” a kézzel írott versszövegek olvasásához. Én pedig hetente akár többször is a költőhöz jártam az új és új füzetekkel és a gépelt Margitka-féle olvasatokkal. Bertók ezeket a gépelt változatokat összehasonlított a kézzel írt szöveggel és elfogadta vagy kiigazította, illetve véleményezte: bekerüljön-e a kötetbe a kézirat. Mivel Csorba naplót nem írt, a versesfüzetek Csorba naplóinak számítanak, hiszen azokban a napi történésekre is reagált legtöbbször versekkel, de rövidebb prózai beírásokkal is. Most ezek közül mutatok be kettőt. Mindkettő a Bertók Lászlónak továbbított Margitka-féle gépelések egy darabja az első füzetből, s mindkettőt most találtam meg.

Az első a Basch Lóránt után küldöm című bejegyzés. Basch Lórántnak, mint a Baumgarten Alapítvány jogi kurátorának szerepe volt Csorba 1947-es Baumgarten díjának odaítélésében. A meleghangú mondatokhoz nem is fűzök megjegyzést, magukért beszélnek. Csorba egy tiszta embert sirat velük.
A pirossal írt javításokat Bertók jegyezte az oldalra.

Milyen fontos mondat: “Egyszer a szívek emlékét őrző szívek is elporladnak. Jobb betűkre és papírra bízni az őrködést.” Ma már hozzátehetnénk: és digitális dokumentumokra. Bár én a papírra írt szavakban jobban bízom, azért a korszellemnek- és kívánalomnak engedve, mint egy digitális íródeák, szkennelgetem, gépbe írom a leírtakat.

A második bejegyzés Guillevic, Eugéne (kiejtése a wikipédia szerint kb. gijövik) és Frénaud, André 1966. október 22-ei pécsi látogatásáról szól. (Frénaudról nem találtam magyar wiki-oldalt, de Illyés Gyula írása jó alkalmat nyújt megismeréséhez.) Akik szeretik az évszámok titkos kapcsolatait elemezni, azoknak írom, hogy Guillevic két évvel később halt meg mint Csorba, és ugyanabban az időben élt, mint Frénaud, aki Guillevic-el egyidőben, 19o7-ben született, viszont két évvel korábban halt meg, mint Csorba.

Kerestem híradást a látogatásról a Dunántúli Napló és a Jelenkor interneten elérhető aktuális számaiban, de egyetlen szót nem találtam róla. Az elvtársak nem akartak dicsekedni a “rothadó, kapitalista nyugat” művészeivel való találkozójukkal. A dokumentum ilyenformán még értékesebb, hiszen általa nem csak a látogatás tényéről, hanem annak tartalmáról is tájékozódhat az olvasó.

Egy összefoglaló oldalsáv Frénaudról a wikipédiából:

 

A kultúrpolitika  magyarországi működésébe is bepillantást kaphatunk a jegyzet segítségével. Aczél György, a nagyhatalmú pártvezető, a mindenható kultúrpolitikus (ld. 3T) közismert volt francia (és olasz) kapcsolatairól: a francia és az olasz kommunisták ápolták a legjobb kapcsolatot magyar és szovjet „testvérpártjukkal”. Aczél több munkáját, kötetét francia és olasz nyelvre is lefordították, nem véletlenül francia művészeket hívott Magyarországra és nem véletlen az sem, hogy Pécsre. Az ilyen látogatások és kapcsolatok nagy szerepet játszottak a Kádár rezsim “nyugati” elfogadtatásában, annak elhitetésében, hogy a kádári Magyarország tulajdonképpen demokratikus. (Ld. még legvidámabb barakk, gulyáskapitalizmus.) Egy részletet, amely szerintem pontosan rávilágít, miben rejlett Aczél legnagyobb tehetsége, idemásolok a fent linkelt cikkből:

“Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.”
Mennyire igaz! A Film Színház Muzsika egyik korabeli számában olvastam, Markó Iván, a Győri Balett vezetője valamilyen sértődés miatt el akart menni a társulattól, talán még Magyarországról is. Aczél elvtárs megorrontotta a bajt, tudta milyen presztízsveszteség lenne a távozás. Kérte Markó Ivánt, beszélgessenek a végső döntés előtt. De az igazgató nem akart beszélgetni. Minek, úgysem értenének szót. Végül rábeszélték. Majd beköszön, és azonnal el is megy, gondolta. Aztán ő maga mondta el, hogy szinte az egész éjszakát átbeszélgették, valamikor hajnalban váltak el. Markó jóhangulatú, barátságos, már-már baráti diskurzusról mesélt és maradt a balettnél. Aczél az igazgatóval is elhitette, hogy ő tulajdonképpen vele van. Ilyen volt Aczél és így tudott szinte mindenkit meggyőzni “igazáról”. Hogy a rendszerváltozás olyanra sikerült, amilyen végül lett, abban neki is nagy szerepe volt: jóelőre “kinevelte”, külföldön “bejáratta”, ismertté tette az 1989-1990-ben hatalomra törő, majd 1994-ben hatalomba jutó, őáltala patronált és védett, “Európa-kompatibilis” politikusokat. De itt abba is hagyom a politikát: belső cenzorom figyelmeztetett…

gondola.hu - Aczél - 100

A kor két ikonja: Aczél és a Népszabadság.

Csorba naplójegyzete.

Bertók megjegyzése teljesen jogos, most életrajzi jegyzetként fűzöm a Csorba-művekhez a “naplójegyzetet”.
Hozzáteszem még: Csorbát azért hívták minden ilyen találkozóra, mert nyelvismerete, hatalmas tudása minden döcögő beszélgetést felemelt, megszabadította a sokszor (Aczélnál) sokkal műveletlenebb (párt)kísérőket a társalgási kényszertől. A jegyzetből pontosan megtudható, hogyan zajlott le egy ilyen látogatás. Kellemes társaság, jó helyek (Füred, Pécs, ebéd a Nádorban), zavartalan ismerkedés a barátságos Magyarországgal, ahonnan, aztán jó emlékekkel távozhattak a “leetetett, leitatott” vendégek. És ne feledjük, hogy 1966-ban Aczél et. még Csajkával közlekedett: ez a típus csak a legfőbb elvtársaknak járt. Az sem véletlen, hogy a vendégeket Aczél éppen Pécsre hozta, hiszen a város kedvelt helye volt (rossznyelvek szerint Ormos Mária miatt is). Nem mellékesen azt is meg kell jegyezni, hogy a körzet országgyűlési képviselője volt és sokat tett a város és a környék fejlesztésért.

Olvassák figyelmesen a két dokumentumot, szerintem tanulságos mindkettő.

Köszönöm figyelmüket.