Ebben a blogban először Weöres Sándorra emlékezem, mert Weöres Sándort olvasni, őrá emlékezni kötelesség, de öröm is egyben minden vele töltött perc. Nem csak most az évfordulón, mindig.

A blogban később is ajánlok egy a Kortársban megjelent Weöres emlékezést-elemzést Domokos Mátyástól. Kérem, olvassák el az ajánlott írást, hihetetlenül érdekes és információgazdag. Hogy csak egyet ragadjak ki az emlékezés Pécshez erősen köthető elemei közül, amelynek valóságalapját a blogban később egy Csorba hagyatékából előkerült képpel igazolom, idemásolom a Táncdal című Weöres versben sokszor ismételt panyigai ü névadójának „sültrealista” magyarázatát, méghozzá Bárdosi Németh Jánostól:
„»Attól félek, sültrealista vagyok, mert csak azzal tudunk dolgozni, ami körülvesz bennünket« – nyilatkozta az egyetemes magyar költészet legnagyobb színjátszó géniusza egy televíziós beszélgetés során. Történetesen e sorok írójának [Domokos Mátyás. P. L.] a kérdésére válaszolta mindezt, s én igyekszem azóta is megszívlelni a költő meghökkentő vallomását, amelyről első hallásra könnyen azt gondolhatnánk, hogy egyike Weöres Sándor kapitális tréfáinak, hiszen ő szerette lóvá tenni a világot. De jó néhány nagy opusának katartikus olvasmányélménye közben számomra is világossá vált, hogy A hallgatás tornya költőjének, verseinek a zárja erre a kulcsra/álkulcsra is forog, de azt álmomban sem hittem volna, hogy az egyik hírhedten értelmetlen Weöres-vers, a Táncdal is, amely annak idején, mint „az izolált Én tökéletes csődjének” az iskolapéldája, kisebb megbotránkozást is keltett, valóban közvetlenül érintkezik a költőt körülvevő, hétköznapias poros natúrával. Jóllehet Weöres Sándor gyakran idézgette egyetértőleg Dantét, aki szerint a versnek négyféle jelentése van: szó szerinti, jelképes, erkölcsi és érzékfeletti. De hát mi ebben az „értelmetlen” versben a szó szerintien valóságos elem? A vers fő szólamát képező s az első sorában háromszor ismétlődő s önmagában szintén értelmetlennek tűnő „panyigai” szó, amely egy valóságosan is élő személy neve, „egy az egyben”. Panyigai Sándorról van szó, akinek a kilétét Bárdosi Németh János egyik írása fedte föl előttem. Emlékek Weöres Sándorról című cikkében (Jelenkor, 1973. évf. 6. sz. Figyelem, ez egy az akkor hatvan éves Weörest köszöntő szám, sok érdekességgel, Csorba Weörest köszöntő verseivel! Ezt is ajánlom olvasásra! P. L.) arról ír ugyanis, hogy 1946 tavaszán Pécsett Keserű János alispán vendégei voltak néhányan, helybeli és fővárosi írók, költők, s „az udvaron a nagy diófa árnyékában élénk vita folyt Kassák, Illyés és Weöres között Weöres művészetének reális emberi tartásáról. Az alispán feleségét épp előtte riasztotta meg Weöres a Táncdal strófáival… Hogy az absztrakt vers milyen valóságtartalmat idéz, elmondom, hogy Szombathelyen (Weöres diákkorában is) Panyigai Sándor nevű bútorszállító működött, fia Panyigai Sándor Két eldobott álom meséje címen verseskötetet is adott ki.”
Kérem, olvassák az évfordulón az ajánlott Domokos tanulmányt és Jelenkor számot!

És akkor most következzék a blog.

1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
2. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
3. Egy alkotmánymódosítási terv nyomán föllángolt a vita a főispán és a vármegye elnevezések miatt.
Ennek kapcsán jutott eszembe Csorba emléke egy pécsi főispánról, Boros Istvánról. (Kérem, olvassák el az ajánlott oldal Életút című részét! Micsoda élet! Nem mindegy az a főispáni elnevezés, ha ilyen emberek viselhetik?)
Csorba emlékezése:

“CSI: – Itt volt egy olyan fordulat az életedben, amit mindig iróniával emlegetsz: a párt…
CSGY: – Igen, igen. Tudod, én kellően és elég hamar tájékozódtam arról, hogy itt mi van. S mert jogász is voltam, meg könyvtáros is, hát roppant gyanakvással néztem kezdettől fogva a párt [A kommunista párt P. L.] működését. Hozzászámítom még azt is, hogy Boros főispánnál (aki kommunista főispán volt) voltam én átmenetileg titkár. Persze, nem Borostól idegenkedtem én, tőle csak jót tanulhattam, igen derék ember volt. Inkább azoktól a különféle opportunista alakoktól, akik a pártban próbáltak elhelyezkedni, azoktól borzadtam.” In: A város oldalában. 115. p.)
Boros István 1972-ben Csorba egy kitüntetéséhez gratuláló levelére írt meleg hangú válaszát másolom:

Hogy ne kelljen silabizálni, „átírtam” a korfestő dokumentumot:

Pécs, 1972. okt. 27.
Kedves Barátom!
Kitüntetésem alkalmából írt kedves s megtisztelő soraidért, fogadd kérlek legőszintébb köszönetem nyilvánítását.
Felhasználva ezt az alkalmat – engedd meg, hogy érintsek még valamit.
Nevezetesen: a hazánk és városunk életében sorsfordulót jelentő, korábban tán sohasem volt nyomasztóan nehéz, de reményeket keltő, s gondolatokat ébresztő időkben, a veled együtt eltöltött napokra, megbeszéléseinkre, töprengéseinkre úgy emlékszem vissza, mint derűs s el nem felejthető intermezzóira akkori életünknek.
Sokban Neked is részed és érdemed, hogy ami akkor történt az nem csak szélfogó és így viharcsillapító, tehát politikailag átgondolt, de – ma inkább érzem, mint negyedszázaddal ezelőtt – helyes is volt!
Ezért is köszönetet mondok Neked, akit büszkén vallottam és vallok mindig igaz, nagyrabecsült barátomnak!
Munkásságodhoz, irodalmi sikereidhez én is szívből gratulálok, s kívánom, hogy egészségben, kedves családod s valamennyiünk örömére azt sokáig folytathassad.
Ismételten megköszönve figyelmedet, nagyrabecsülésem kifejezésével s igaz barátsággal vagyok mindenkor készséges híved:

Boros István
(Pista bátyád)”

(Az oldal pdf-változata itt megtekinthető.)

Aztán alispánokról is beszélt Csorba: „Az hogy a Janus Pannonius Társaság Könyvtárában az első kötettől (Huszti: Janus Pannonius, 1931) A híd panaszáig (1943) eltelt 12 év alatt 23 kötet jelent meg, tehát évente kettő, azt mutatja, milyen fontos volt tekintélyes személyek megnyerése Társaság tagjai, támogatói közé. “A Janus Pannonius Társaság a régi módon tagjai közé, sőt a vezetőségébe választott olyan embereket, akiket most szponzoroknak hívnánk. Olyan személyeket, támogatókat, akiknek lehetőségük volt pénzt szerezni vagy pénzt adni. Így lett tag például Esztergár Lajos is, aki 1941-től a város polgármestere volt; aztán az akkori alispán, Horváth István, továbbá a harmadik, de azt hiszem, sorrendben nem harmadik, hanem első támogatója a társaságnak, Fischer Béla, nyugdíjas alispán, felsőházi tag. Fischer Béla bácsi nagyon szerette az irodalmat, és persze Weöres Sanyit és Várkonyi Nándort is. A mi szempontunkból az ő felsőházi tagsága azért volt fontos, mert a felsőházban a különféle arisztokratákkal, pénzemberekkel, földbirtokosokkal rendszeresen találkozni tudott. Ő ilyenkor különféle módon innen-onnan szerzett egy kis támogatást.” (In: A város oldalában.) Felhívom a figyelmet arra is, hogy a sorozat szerzői között csupa kiváló alkotó nevét olvashatjuk. Külön kiemelem Esztergár Lajos: Kultúrmunka. A pécsi műveltségterjesztő mozgalom tervezete c. kötetét, amely pontosan mutatja, hogy a mostanában méltatlanul bírált polgármester mennyire elkötelezett volt a pécsi műveltség terjesztésének ügyében, s milyen komolyan gondolta, hogy Pécsből Magyar Athént épít.” (In: http://csorbagyozo.hu/p/6755 )

Azaz egyszerre négy Csorba által is elismert régi méltóság Boros István főispán, Esztergár Lajos polgármester, Fischer Béla alispán, felsőházi tag, Horváth István alispán sorakozik egy emlékezésrészletben.

Ha még egy „jó” alispánt kellene említenem Pécsről, legyen az a fentebb már említett Keserű János. Keserű Jánosra és az 1946 tavaszán Pécsett a kertjében tartott költőtalálkozóra sokan emlékeznek, köztük Weöres, Illyés Gyula és Csorba is. Weöres és Illyés Gyula emlékeiről itt olvashatnak (ld. bevezetést!), Csorba pedig így ír a jeles alkalomról A város oldalában című kötetben 94-95. p. Hosszabban idézem, mert nagyon érdekes:

„CSGY: Később arra gondoltunk, hogy ha itt egyszer már úgyis volt egy Janus Pannonius Társaság, illendőbb lenne valamiféle komolyabb irodalmi társaságot alakítani. Olyan időket éltünk, hogy elmélkednünk kellett azon, hogy ki volt olyan, aki pécsi vagy Pécs környéki, vagy legalább dunántúli, és egy kicsit forradalmárnak számít. Janus Pannonius a reverendájával és a többi kellékkel együtt akkor már aligha felelt volna meg. Az is igaz, hogy a helyi kulturális élet akkori irányítói 93 (itt elsősorban a párt kulturális vezetőire gondolok) valószínűleg nem is tudták, hogy Janus Pannonius létezett-e egyáltalán. De ha tudták volna, és ha azt is tudták volna, hogy pap volt, nyilván nem engedélyezték volna a társaság megalakítását. Hosszas elmélkedés után rájöttünk, hogy hozzánk legközelebb Batsányi van, és ezért 1946-ban megalakítottuk a Batsányi János Irodalmi Társaságot.
CSI: – Tapolca miatt?
CSGY: – Tapolca miatt, mert nem volt közelebb forradalmár. Mit tehettünk? Mikor a Batsányi Társaság megalakult, akkor mi, tudván, hogy milyen itt a közhangulat, Toszenberger Bélát választottuk meg a társaság titkárának, az elnök pedig Angyal Endre lett. Ő akkoriban itt Pécsett a Széchenyi Gimnáziumban volt tanár. Fiatal ember volt még, velem egykorú, mi 46-ban, 47-ben harminc évesek voltunk.
Úgy emlékszem, az alakuló ülésen ott volt Illyés Gyula is, aki éppen itt járt Pécs városában, és ott lakott, ahol Kodolányi János is, Kanyar József félig bebútorozott lakásában.
CSI: – Azelőtt ismerted Illyést?
CSGY: – Illyést ismertem már, tudniillik 46-ban volt egy művészeti hét, amire Illyés Gyula is hivatalos volt. Rajta kívül eljött Keresztury Dezső is, aki akkor miniszter volt, Berda József, Kassák Lajos, Borsos Miklós, aztán még néhányan, Weöres Sanyi, és páran az itteniek közül, mint például Várkonyi Nándor. Ez a társaság tulajdonképpen Szekszárdról jött át, mert Szekszárdon valamilyen Babits-ünnepséget tartottak. Én ott találkoztam Illyés Gyulával először, úgyhogy amikor 94idejött, már ismertem. De még az is előfordulhat, hogy már korábban is találkoztunk, de azt hiszem, ez a biztos, amire most emlékszem. Annak a szekszárdi ünnepségnek egy nagyon hatásos emléke egyébként megmaradt bennem. Mégpedig az, hogy Ascher Oszkár elmondta az egész Jónás könyvét. Még mindig hallom kicsit fátyolos hangját. Csodálatos volt, ahogy elmondta a Jónást. Emlékezetem szerint ott volt Babits Mihály özvegye is. Onnan az egész társaság, mivel itt volt ez a művészeti hét, átjött Pécsre.
Egy-két évvel későbbről pedig arra emlékszem, hogy Illyés egyszer a Parasztpárt képviseletében Kodállyal idejött egy választási gyűlésre. Kodály akkor nem beszélt, szótlanul ült az asztalnál, csak Illyés Gyula tartott beszédet. Ott történt az az eset, ami bennem szintén mély nyomot hagyott. Akkoriban folyt a második trianoni tárgyalás. Valamelyik pártember azt mondta, mindegy, hol húzzák meg a határt, hiszen a határok úgyis spiritualizálódni fognak. Ebbe Illyés meglehetősen dühösen beleszólt, hogy akkor spiritualizálódjanak inkább Nagyváradon túl, és ne Nagyváradon innen. Az a legény, aki ezt mondta, ezt a spiritualizálódást, szegény, megtévedt volt. Papi gimnáziumba járt, ott is érettségizett. Engem is próbált beszervezni a pártba, mondván, hogy ha mi bemegyünk, mi irányítjuk majd, hogy merre menjen a párt. Mondtam neki az ilyenkor szokásos példabeszédemet. „Ha te felszállsz egy óceánjáróra, ami Amerikába indul, és elmész az elejére, utána pedig kedved támad visszafele menni, akkor hiába fordulsz a tatja felé, mert az óceánjáró téged arra visz, amerre ő akar”. Úgyhogy én véletlenül se léptem be, de végül mégis belekerültem akaratom ellenére. De ez már 48 nyarán történt, későbbre tartozik…”
És akkor a kép a kötetből a találkozóról (94. p.). Én most annak egy tisztább változatát közlöm:

A képhez írt magyarázat a kötet utolsó oldalán: „Művészeti hét Pécsett, 1946-ban. Balról jobbra: Hunyady József, Keserű Jánosné, Weöres Sándor, Csorba Győző, Kopányi György, Kassák Lajos, Illyés Gyula (takarva)? Berda József, Borsos Miklós és Mónus Lajos.” Azt hiszem, a nevek magukért beszélnek. (Bár félve kérdeznék meg egy mai bölcsészhallgatót, tudja-e kicsoda volt a kép egy-két szereplője.)

Tehát visszatérve az alkotmánymódosításra, a méltóságok elnevezés nem jelent önmagában negatívumot: attól függ minden, ki viseli a stallumot.

Egyébként pl. a Baranya vármegye kifejezés érdekes módon előkerül a weather.com oldalon is. És – hogy stílszerű legyek – nem szakadt le az ég… (Az „oktalan” telefonomon véletlenül ez az oldal van beállítva időjárás- figyelésre…)

Egy régi oldal az est hármaskönyvéből:

Egyébként eszembe jut még, hogy az ilyen elnevezésekben mennyire erős a megszokás. A Pécsi Városi Könyvtárban dolgoztam, s 1976-1995-ig, milliószor mondtuk „Megyek a Városi Tanácsba, vagy csak így: a Tanácsba, vagy emlegettük a tanácselnököt, vagy írtuk jelentések, levelek fejlécére Pécs Város Tanácsa, ilyen olyan osztálya… Aztán jött 1990, és lett Polgármesteri Hivatal, és polgármester. Még jó pár évvel később is így emlegettem én is a hivatalt, annyira rögzült a név. Aztán ezt is megszokta mindenki. Én is. Na, mindegy. Az Országgyűlés majd dönt, a többi csak habverés.

4. És akkor jöjjön a vers, az első versesfüzet 22. oldala. Van olyan töredék az oldal tetején, amelyet inkább nem próbálok megfejteni, de a Parton, viharban című kéziratot Bertók László beválogatta a Hátrahagyott versekbe.

Parton, viharban

Itt győzni nem lehet, csak menekülve –
Ki vagyok én a féktelen
zúgásba tehetetlenülve
e nádasokba metszett széleken?

Megjámborult? Lehet: hadak
nem pusztulnak talán dühétől.
De ha engem markába kap,
de ha egyedül csak felém tör?

Könnyű ilyenkor az alázat,
annál is könnyebb a derű
és mindkettő oly egyszerű,
elég néhány szó magyarázat.

Mivel a verset Alsóbélatelepen (Abtelep 63. VI. 17.) írta Csorba, nyilván egy vihar késztette a vers megírására, s mint mindig, az időjárási kép leírása helyett annak tényét megnevezve, most is filozofikus gondolatokat bontott ki az időjárási anomáliából.

A következő blogban a 23. oldallal folytatom a kéziratok bemutatását.

Köszönöm figyelmüket.