A betűrendben 5., időrendben 17., utolsó önálló, de már a költő halála után megjelent Hátrahagyott versek című Csorba-kötettel folytatom az életművet bemutató sorozatot.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

a. Hátrahagyott versek / [Vál., szerk., az utószót írta Bertók László] ; [Közrem. és a jegyz. kész. Pintér László]. – Pécs : Pro Pannonia K., 2000. – 463 p. – (Pannónia könyvek). (Irodalmunk forrásai ; e.)
A Hátrahagyott versek a PIM Csorba-oldalán word formátumban  ;   A Hátrahagyott versek PDF-formátumban.

A megszokott sorrendtől eltérően a kötet keletkezésének, verseinek jobb megértése érdekében először Bertók Lászlónak a kötethez írt utószavát és az én megjegyzéseimet ismertetem.

a/1. Bertók László utószava. (A kötetben itt olvasható.)
„Nagybeteg volt már Csorba Győző 1995 kora tavaszán, amikor megkért, hogy állítsak össze kötetet az utolsó években írt, folyóiratokban, lapokban közölt verseiből, s hogy döntsem el, mi való a könyvbe, mi nem. „Légy szigorú, de igazságos” – tette hozzá. A kapott másolatokból, korábbi köteteinek a rendjét követve, témáik szerint négy ciklusba soroltam a verseket. Miután felolvastam neki, s az ajánlott kötetcímek közül a Csikorgót kiválasztotta, került elő egy újabb dosszié, megjelent, de könyveiből kihagyott versekkel. Belőlük válogattam az ötödik, a Szekrényfiók című ciklust. A könyv a halála után két héttel jelent meg.
Arról, hogy az általam kihagyott néhány versnél jóval több, kötetben még nem publikált verse van, s hogy versíró munkafüzeteiben mi rejtőzik, csak két-három évvel később, akkor hallottam, amikor az özvegye, dr. Csorba Győzőné elkezdte legépelni a kéziratos füzetek tartalmát, illetve amikor a Pro Pannónia Kiadó 1998-ban közreadta a költői-írói-műfordítói hagyaték első két kötetét, és megkerestek, hogy szerkesszek könyvet a tervezett sorozatba a hátrahagyott versekből. A munka megkezdése után hamarosan szükségesnek látszott, hogy a gépelt szövegeket magam is összehasonlítsam a kézirattal. Ekkor derült ki, hogy Csorba Győző 1962-től kezdődően először két, A/4-es írólapokból egybekötött, 200 oldalas „irkába”, majd nagyalakú spirálfüzetekbe írta tintával, irónnal szinte minden versét. Úgy, ahogy az ihlet pillanataiban eszébe jutottak a sorok, a strófák. Később aztán (s bizonyára közben is) javította, formálgatta, félben hagyta, áthúzta vagy befejezte őket. Címet a legtöbbjének akkor adott csak, amikor kész lett, írógépbe diktálta, s postára adta valamelyik folyóiratnak.
A versek alá vagy mellé szinte mindig odaírta az aznapi dátumot, s néha egyebet, családi eseményt, sajtóhírt, halálhírt is feljegyzett. Ritkán a versre vonatkozó emlékeztetőt: „bővíteni”, „más ritmust”… „Folytatván az irka-firkát / kezdem ezt a tiszta irkát…”, írta 1982. május 25-én az Egy új versírófüzetre című költeményében, új munkafüzete első lapjára. Lapozgatva az 1962-től 1993-ig megtelt tizenöt füzetet, az az érzésünk, hogy költői naplót olvasunk. Csorba Győző (ismereteim szerint) sohasem írt a hagyományos értelemben vett naplót, de tudva, hogy költészetének legfőbb ihletője a természet, az évszakok, az élet-halál körforgása, a miért vagyunk a világon lüktető kérdőjelei voltak, s hogy költői eszközeit, képeit, metaforáit is többnyire ebből a körből vette, hogy a családi örömök, bajok, történések érzékenyen érintették, hogy műve kezdettől fogva sajátos számadás is, s hogy szinte mindennap írt az éppen soron lévő füzetbe, nyilvánvaló a tágabb értelemben vett napló-szerűség. Ez még inkább igaz, ha az itt időrendben közölt versekkel együtt olvassuk az 1962 utáni köteteket. A bennük sorakozó költemények a füzetekben a „keletkezési helyükön” vannak.
Csorba Győzőnek – aki 1916. november 21-én született Pécsett, s 1995. szeptember 13-án hunyt el ugyanott – az 1938-ban kiadott Mozdulatlanság című első könyvétől az 1995-ben megjelent Csikorgó című utolsóig (leszámítva a válogatott, illetve az összes verseit tartalmazó gyűjteményeket és néhány kisebb, alkalmi kiadást) tizenhat verseskötete jelent meg. Ebből tíz ötvenéves kora, 1966 után. Szinte ugyanabban az időszakban, amikor ezeket, a füzetekben maradt vagy csak folyóiratokban, lapokban publikált verseit írta. Korábbi munkamódszerét nem ismerve, a termés vélhető, s nyilvánosan is látható növekedését elősegíthette az ekkorra egyértelművé vált országos elismerés, s a talán vele együtt elért, a versírásra fordítható több szabadidő (nyugdíjas koráig főállású könyvtáros is volt), a magabiztosabb munkálkodás. Az önmagával szembeni szigorú igényessége csöppet sem változott, s ha igen, akkor a füzetek ismeretében kijelenthetjük, hogy tovább nőtt.
Az itt közölt versek között nincs, vagy alig van olyan, ami a költő életében ne jelenhetett volna meg. Jelentős részüket folyóiratokban, lapokban publikálta. Amiket a füzetekben hagyott, azok között is sok (különösen a hetvenes évektől kezdődően) a közöltekkel egyenrangú költemény. Ő bizonyára a másutt már megírt, erőteljesebb vers változatának, egyszer majd felhasználható részletnek, motívumnak, gondolatnak minősítette őket, dolgozni akart rajtuk még, de jött az új nap, az új ihlet, s tovább lépett. Másokat túlságosan is helyhez, időhöz, alkalomhoz, pillanatnyi hangulathoz kötődőnek érezhetett, olyannak, ami egy „naplóban” a helyén van, kötetbe viszont nem való. 1972 novemberében ciklust is írt, Két hét címmel, amelyben az egyes darabok címéül a dátumot írta az aznapi vers fölé (1972. XI. 14., 1972. XI. 15. …). Vagy: „Magam is kezdem unni már / aki hall nyilván jobban unja / az örökös siránkozást / hogy a halál meg hogy hiába…” – olvassuk (1981. XII. 7.) a fiatal kora óta számtalanszor megverselt, nevéhez ragadt témájáról, a halálról, amelybe sohasem tudott belenyugodni. Torokszorító, ahogy a „hanyatlás” keservei, a „Mi lesz, ha nem leszek” kérdései az évek múlásával egyre gyakrabban és ijesztőbben vissza-visszatérnek, s ahogy menekülne előlük. Füzetben maradásra ítélt több, bölcsen lemondó vagy férfiasan perlekedő, máskor keményen ítélkező szerelmes költeményt, s néhány szókimondó közéleti verset (pl. Vers 1951-ből, Kihaló falu). S az ismert ciklusokból is (Janus Medvevárban, Észrevételek, Csokor. A hatvanéves Weöres Sándornak, Visszaszámlálás stb.) kihagyott darabokat. És sokat a kert, az elmúlás-újjászületés ihlette meditatív versekből.
Gyaluforgácsok, elkezdett, de valami miatt félretett, vagy a befejezés előtt otthagyott munkadarabok az asztal alól, a műhely zugából, fala mellől? Érdekességüket, jelentőségüket talán éppen az adja s növeli, hogy betekintést engednek a teremtésbe, a keletkezésbe, az első mozdulatokba, a munkafolyamatba, a műhelytitokba. A közreadással mintha fénykép készülne a helyről, ahol a dolog megtörtént, akkor amikor minden ugyanúgy és ugyanott, vagy majdnem ugyanúgy és ugyanott van még, por nélkül, pókháló nélkül. Nincs szenzációkeltő szándék, csak leltár van, leletmentés van, egy kivételes ember, egy jelentős művész holmijának, hagyatékának, a hagyaték fontos vagy fontosnak tartott darabjainak a számbavétele, s a világ elé, a jövő elé tárása. Itt van, nézzétek, olvassátok! A költő halála után öt évvel minden sora végleges, s azok a versek is a helyükre kérezkednek, amelyeket életében könnyűnek, vagy a többinél könnyebbnek ítélt. Olvasásuk közben egyszer csak benne találjuk magunkat az ismerős, a lüktető, a mindenség és az élet értelmét kereső, az esendő, de a győzelemről soha le nem mondó ember és költő világában. Az elviselhetetlenben, a mulandóban, s a talán alakíthatóban, szelídíthetőben. S elő-előtűnik a háttér, a „jéghegy víz alatti része”, amiből eddig csak a legmagasabb csúcsot, csúcsokat láthattuk.
Persze, ez a könyv itt nem hasonmás kiadása a tizenöt füzetnek, még csak összes művek vagy kritikai kiadás sem. Válogatott a költő özvegye, dr. Csorba Győzőné, a lánya Hajdinákné Csorba Eszter, a veje, Pintér László, akik a füzeteket a megjelent kötetekkel egybevetették, s belőlük a verseket legépelték. S válogattam magam is, miközben a gépelést a füzetekkel összehasonlítottam, s a könyvet szerkesztettem. Fölvettem a kötetbe minden verset, ami folyóiratban, lapban megjelent, s mindent, amit késznek tartok, vagy töredék-volta ellenére, gondolataival, erejével, költőiségével kapcsolódik ahhoz az építményhez (erősíti, színesíti, kiteljesíti azt), amelyet Csorba Győző alkotott, s életében a nyilvánosság elé tárt. Minden más, az 1962 előtti kéziratos, könyvekből kihagyott versek feltárása, gondozása, megjelentetése, s a tizenöt füzetből most kihagyott szövegek, szövegváltozatok összegyűjtése, összehasonlítása stb. az eljövendő filológusra, s a reméljük belátható időn belül megvalósuló kritikai kiadásra vár.
A verseket keletkezésük sorrendjében közöljük, amely nem mindig egyezik meg a füzetek-beli sorrenddel. Előfordult, hogy Csorba Győző üresen hagyott fél oldalt, egy oldalt, ahová később, akkor írt, amikor egyébként betelt volna már a füzet. Az ilyen műveket a keletkezési idejük szerinti helyükre tettük. Ahol nincs vagy hiányos a dátum, ott a szomszédos versek dátumozása és „látványa” alapján a hónap (vagy az év) elejére soroltuk őket. A dátumokat a versek után közöljük. Ha hiányzott, akkor szögletes zárójelben, első sorának kezdő szavait kiemelve adtam címet a versnek. Mivel a kéziratban a központozás gyakran következetlen, attól függően, hogy a költemény nagyobb részében ott vannak-e vagy nincsenek ott, kiraktuk, illetve elhagytuk a vesszőket, pontokat. Csorba Győző ezekben az évtizedekben versei többségét központozás nélkül tette közzé. A rövid és a hosszú magánhangzókat, néhány esettől (ritmika, rímhelyzet) eltekintve, a helyesírási szabályzathoz igazítottuk. A folyóiratokban, lapokban megjelent versek szinte mind eltérnek valamelyest a füzetekbe írt kézirattól. Ilyenkor a publikált változatot fogadtuk el véglegesnek. A viszonylag terjedelmes könyvet az évszámokkal tagoltam, azon túl pedig négy ciklusra bontottam. A ciklusoknak a költő egy-egy arra az időszakra jellemző, az időszak végén megjelent kötete (idézőjelbe tett) címét adtam.
A könyv a költő özvegyének, dr. Csorba Győzőnének és családjának tevékeny és folyamatos közreműködésével készült. A sajtó alá rendezésben a legtöbbet Pintér László segített. Ő írta számítógépbe a verseket, s vetette össze az általa oda már előbb beírt kötetekbeli közlésekkel. Ő ellenőrizte újra meg újra az általam gyanúsan ismerősnek tetsző verseket, s derítette fel jelentős részüket folyóiratokban, lapokban, s készítette el a velük és a kéziratokkal kapcsolatos Jegyzeteket, a Betűrendes mutatót és Csorba Győző versesköteteinek bibliográfiáját.
Pécs, 2000. február 29.”

a/2. Megjegyzésként megismételhetném az előző kötethez írt mondatomat: „A kötet az egyik legkedvesebb Csorba-kötetem a sok (mondhatom így, mindegyik) kedves közül.” Sok okot mondhatnék, miért is gondolom ezt. Az okok közül elsőként kiemelném, hogy nagyon jó iskola volt nekem a kötet összeállítása közben végzett munka. Főként azért, mert Bertók László volt a mentorom. Sokat tanulhattam tőle a kötetszerkesztésről, a pontos és igényes fogalmazás nagyszerű iskolája (is) volt a költővel együtt töltött idő. A versekhez írt 243 jegyzetemet egytől-egyig átnézte, javította, pontosította. Hogy ilyen jegyzetapparátust sikerült összeállítanom, az az ő mindenre kiterjedő, figyelmes olvasásának és buzdításának is köszönhető. A munka előtti-utáni beszélgetések emberi közelségbe hozták Bertók Lászlót. Az oldott és őszinte beszélgetésben segített bennünket Laci jóféle vései pálinkája, amit ő bőven adagolt nekem. Ha a kötet szerkesztése közben megismerhettem Bertók Lászlót, az embert, akkor azt állíthatom, eközben megismertem Csorba Győzőt, a költőt. Bertókot mint könyvtárost, a munkahelyi főnökömet és a költőt láttam addig az időig, Csorbát viszont  apósomként, a mindennapjaimban és az ő mindennapjaiban ismertem meg, „hétköznapi” emberként láttam, sokkal inkább mint költőt. A Hátrahagyott versek szerkesztése közben, a jegyzetek összeállítása során és a költőtárs magyarázatai alapján is közelebb kerültem Csorbához, a költőhöz. A kéziratos versek és a kötetekben megjelent versek összehasonlítása közben pedig egy költői világ nyílt ki előttem teljességében. Megszerettem, mondhatom, szívembe zártam a kötetben megjelent, s addig csak felületesen olvasott Csorba-verseket, a versesfüzetek pedig sok újdonsággal gazdagították tudásomat Csorbáról, a költőről, költői módszeréről.
Ez a kettős gazdagodás tette különösen értékessé ezt az időszakot, de az is nagy öröm volt nekem, hogy igen nagy hasznát vehettem az éjjelekbe nyúló munkámnak. Erre az időre ugyanis már készen álltam Csorba összes verseskötetének digitalizálásával és biztosan megmondhattam, melyik versesfüzetbeli kézirat jelent meg addig kötetben, melyik nem. Ahogyan Bertók László írja az utószóban: „A sajtó alá rendezésben a legtöbbet Pintér László segített. Ő írta számítógépbe a verseket, s vetette össze az általa oda már előbb beírt kötetekbeli közlésekkel. Ő ellenőrizte újra meg újra az általam gyanúsan ismerősnek tetsző verseket, s derítette fel jelentős részüket folyóiratokban, lapokban, s készítette el a velük és a kéziratokkal kapcsolatos Jegyzeteket, a Betűrendes mutatót és Csorba Győző versesköteteinek bibliográfiáját.” Jól esik ezt olvasni most is. Így volt és köszönöm azt, amit a költő nem említ: nélküle mindez nem jött volna létre. De köszönet a további segítőknek is: Margitkának, Csorba feleségének, aki őrizte és felfedte a „spirálfüzetek titkát”, aki elolvasta és gépbe írta Csorba kéziratait. És köszönet a költő középső lányának, Noéminek is, aki a jegyzetek összeállításában és a versek szerkesztés közben örökösen változó oldalszámához tartozó passzításában is segített nekem. Bertók László őt kifeledte az utószóból, mint munkatársat, én most pótolom.

Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a versesfüzetek sokszori forgatása és a naplószerűen sorjázó versek olvasása közben megtapasztaltam, hogyan dolgozik a költő: hogyan lesz abból vers, ami nekem ásás, permetezés, faültetés, eperszedés, gyerekek születése vagy egy-egy haláleset volt. Bizony, már tudom, mit jelent, hogy „a kertből vers lett s míg a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél”. (Vers lett.) S tudom már azt is, hogy az én észrevételeim a kertről mennyivel kevesebbet érnek, mint a költő „Észrevételei”.
Azért is fontos nekem a kötet, mert a verseiből még pontosabban megérthettem azt, mit gondolt a költő a körülötte zajló eseményekről, hiszen olyan verseket és sorokat is felfedezhettem, amelyek  a cenzúra vagy talán az öncenzúra miatt nem, vagy csak csonkán jelenhettek meg akkor, amikor íródtak. Ilyen pl. a Kihaló falu, amelynek a teljes szövege a Hátrahagyott versekben jelent meg:

KIHALÓ FALU

A mai török a százszor veszélyesebb.
A kétes komfort űzi innen (csalja el)
az őslakók új sarjait.

Bejön az erdő,
– eddig csak táplált, védett, nyugtatott.
Szétfut a gyom,
– eddig csak megtűrten lapult.

S a tömény alkonyati béke
nem hull többé emlékezőkre
s várakozókra,
az éjszakát
nem bontják meg nyögések, suttogások,
víg és szomorú emberi zajok.

A szél próbálja utánozni őket.

Lógó kísértet-jelöltek az utcán,
lépésük mint az enyém is: nehéz.

A vershez írt jegyzetem a magyarázat, mire is gondolok: „118. Kihaló falu = Vas Népe. 1981. I. 11. 9. = Tolna Megyei Népújság. 1981. I. 11. 10. A napilapokban megjelent változatból a versesfüzetben található kézirat első három sora – nyilvánvaló politikai okból – kimaradt. („A mai török a százszor veszélyesebb. / A kétes komfort űzi innen (csalja el) / az őslakók új sarjait”) A kötetben a teljes szöveget közöljük. Az 1970–1980-as években működött Központi Sajtószolgálat az odaküldött művekből, kritikákból, interjúkból, írásokból ajánlott-szolgáltatott a megyei lapok részére. A vers ezért jelenhetett meg ugyanazon a napon két megyei napilapban is. Ld. még 10. o., [Jaj, a közösség…]” (Hátrahagyott versek. 402. p. A jegyzet előtt álló szám az oldalszámot jelzi!)
A Központi Sajtószolgálat szerepére is ekkor jöttem rá: bizony ez (is) a cenzúra egyik eszköze volt. A KS munkatársai hozták meg a döntést, megjelenhet-e egy vers a sajtóban és milyen szöveggel jelenthet meg. A sajtószolgálat inkább a szerzők kiszolgáltatottságát alapozta meg, mint az értékes művek megjelentetését. Nem találtam arra utaló nyomot, hogy a költő a teljes változatban juttatta-e el a versét valamelyik laphoz, vagy Csorbával miként egyeztették, egyeztették-e a verscsonkítást. Pedig ez is érdekes adalék lett volna a cenzúra (öncenzúra) működéséhez.
Összefoglalásként írhatom: a Hátrahagyott versek az én nagy és kései iskolám volt. Hála érte a két kiváló oktatónak: Csorbának és Bertóknak.

b. Versek a kötetből. A versek után a vershez tartozó jegyzetek oldalát is közlöm. Az oldalak a pdf-ben összefűzve jelennek meg, a görgetősávval lehet keresni köztük. A 10-11. oldal verseit azért közlöm, mert ezekből jól látszik, hogy a költőt a közösség és a politikum is érdekelte. A 338-339. oldal versei a költő életvitelét alapjaiban meghatározó, megváltoztató 1985-ös agyi érműtéte után, annak ihletésére keletkeztek. A 376-377. oldal versei szintén Csorba költészetére jellemző holtakat búcsúztató, azokat elsirató versek: a [G. P. után…] címűt Galsai Pongrác íróbarátja, a [Győzött a test…] címűt pedig a másik nagy barát, Weöres Sándor halálakor írta. A versek között közölt jegyzetek mindent megmagyaráznak.
10–11. p. [Jaj, a közösség…] ; [A jót lásd!…] ; [A bőrig csontig…] ; [Ez az idegen éj…] ; [Ez most…] ; [Kilenc cserép virág… (Részlet)] [1963-ban írt versek.]
338–339. p. [Itt voltam-e még… ?] ; Vázlat; Alvók között ; Majd igazságszolgáltatáskor ; Magam színházában (Részlet). [1986-ban írt versek.]
376–377. p. G. P. után ; Család; [Finom szűrő a testem…] ; 378-379. p. [Itt a csont…] ; [Győzött a test…] ; [Neveket kéne felsorolnom…] [1988–1989-ben írt versek.] A 378–379. oldalakon található [Itt a csont…], [Győzött a test …] és [Neveket kéne felsorolnom…] című versek a jegyzetek utáni oldalon olvashatók.

c. Oldalak a Hátrahagyott versekből.
Hátrahagyott versek. Első borító.
Hátrahagyott versek. Csorba fotója a borítón.

Hátrahagyott versek. Címoldal.
Hátrahagyott versek. Bertók László utószava.
Hátrahagyott versek. Hátsó borító.
Hátrahagyott versek. Kolofon.
Hátrahagyott versek. Tartalomjegyzék.
Hátrahagyott versek. Betűrendes mutató.

d. A kötet Bertók László Csorba Győző bibliográfiája után jelent meg. A következő írásokat találtam róla. (Bertók Lászlónak a kötethez írt utószavát is idesoroltam. Csuhai István ÉS-beli kritikáját alább be is másolom.)
Bertók László: Utószó = Csorba Győző: Hátrahagyott versek. 419–423 p.
– – : Még a parton innenről = Új Dunántúli Napló, 2000. dec. 9. sz. 10. p.
Csuhai István: „Szigorúbbnak kell lennem…” = Élet és Irodalom, 2001. jan. 19. 25. p. (45. évf. 3. sz.)
Bárdos László: A célravezető eltévedés, azaz: a Csorba Győző-vers metamorfózisai = 2001. szeptember. 979–985 p.

Csuhai István kritikájának teljes szövege:

“Az ÉS könyve januárban – Csorba Győző: Hátrahagyott versek (1962–1993). Válogatta, szerkesztette és az utószót írta Bertók László, közreműködött és a jegyzeteket készítette Pintér László. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2000. 463 oldal, 1690 Ft

Csorba Győző Hátrahagyott versek című gyűjteménye igen szokatlan verseskötet. Szokatlansága elsősorban létezésének tényéből ered – nem fordul elő ugyanis túl gyakran, hogy egy egyenletesen publikáló, érett korszakában két-három éves ritmusban köteteket megjelentető, termékeny és elismert költő hagyatékában néhány évvel halála után hat és félszáznál több, túlnyomórészt közöletlen és önálló kötetbe egyáltalán fel nem vett versre bukkanjanak – olyan versekre, amelyek az eddig ismert, látható és a nyilvánosság elé saját kezűleg bocsátott életművel egy időben, párhuzamosan íródtak. Ez az alaphelyzet már önmagában is érdekes. A Hátrahagyott versek abszolút értelemben – egyes darabjait nézve és egészét illetően is – kiemelkedő verseskötet, amelynek minden egyes részlete magán viseli egy nemrég még köztünk lévő klasszikus költő, Csorba Győző kezenyomát. Különös genezise és rendhagyó karaktere azonban, mivel túl van saját szerzője költői tudatosságának és közvetlen intenciójának a határain, sok olyan kérdést felvet, melyekre feltétlenül érdemes válaszokat keresni.
Hadd bocsássam előre, hogy az itt következőkben a Hátrahagyott versekről, illetve a jelzett kérdésekről nem bírálatot akarok írni, és ezt nem is tehetném a szenvtelen kívülálló pozíciójából. Csorba Győző utolsó évtizedének Pécsett közvetlen tanúja voltam. 1989-ben Csordás Gábor és Parti Nagy Lajos ötletére a költőt magnó elé ültettem, és heti-kétheti rendszerességgel, másfél-két órás darabokban néhány hónapon át életrajzi beszélgetést folytattam vele. A szalagról leírt, kronológiai és lazább tematikus rendbe szerkesztett, javított szövegű nagyinterjú könyv alakban A város oldalában címmel 1991-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál. A Hátrahagyott versek problémaköréhez az is hozzákapcsolódik, hogy 1996-ban, a költő nyolcvanadik születésnapjára már halála után emlékező Jelenkor-számban özvegye jóvoltából Római följegyzések címmel közzétettem Csorba Győző 1947–48-as, öt hónapos római kinntartózkodása alatt írt műhelynaplóját, egy olyan kéziratot, amit ő maga bizonyosan nem a publikálás szándékával írt; olyannyira nem, hogy az akkor majdnem ötven éve asztalfiókban hagyott kézirat létezésének tényéről még a hozzá igen közel állók vagy egykori római útitársai sem tudtak.
Mindezeket azért említem meg, hogy egyrészt érzékeltessem, épp a Csorba-életműben én is szembesültem azzal a kihívással, ami a Hátrahagyott versek közreadásakor bizonyára jelentkezett: nekünk, továbbélőknek van-e jogunk arra, hogy nyilvánosságra hozzunk olyan darabokat egy író életművéből, amelyeket maga az író valamilyen okból nem szánt a közönség elé, melyek azonban lényegesen árnyalják és pontosítják a róla kialakult képet? Másrészt azért hozom szóba ezeket a tényeket (és ez a szempont számomra pillanatnyilag fontosabb), hogy valahogyan védekezzem az előttem ez esetben nagyon kézenfekvően kínálkozó látószög ellen. Én magam a kései, öreg költőt ismertem jól, mégis úgy látom, hiba lenne, ha ebből a képből vonnánk le a Hátrahagyott versekre vonatkozó általános következtetéseket. A mostani kötet első darabja 1962-es, az utolsó 1993-as: nyilvánvaló, hogy a versek valóságos szerzője, a negyvenhat éves férfi és a hetvenhét éves öregember között a sok-sok közös vonás mellett jelentős különbségek is vannak; egészen bizonyos, hogy ugyanazokat a dolgokat más-másképp ítélhette meg a kötet átfogta harmincegy esztendő alatt. Mindemellett mégis azt gondolom, a Hátrahagyott versek valóságos kulcsa a kései Csorba Győző habitusában és jellemében rejtezik – de erről majd később.
Ahhoz, hogy a kötet olvasója pontosabban megértse a körülményeket, egyáltalán azt, hogy a jelenlegi gyűjteménynek a rendhagyása közelebbről miben is áll, talán nem felesleges röviden felidézni Csorba Győző pályafutásának néhány fontosabb momentumát. Csorba 1916-ban született Pécsett, és 1995 őszén bekövetkezett haláláig mindvégig szülővárosában maradt, ott élt, ott dolgozott; ő volt az első vidéken élő író, aki 1985-ben megkapta a Kossuth-díjat. Az irodalomtörténet-írás a költőt hol a Nyugat harmadik, hol negyedik nemzedékének körébe szokta sorolni, és ez a bizonytalanság tulajdonképpen eléggé pontosan érzékelteti azt a pozíciót, amit Csorba Győző életművével a huszadik század költészetében elfoglal: életrajzi adatai, az irodalomba való bekerülése, első két, még a II. világháború előtt közreadott, egyébként lényegében visszhangtalanul maradt kötetének megjelenése alapján igaz, hogy a Nyugat harmadik nemzedékéhez kötődik, lírájának az ötvenes évekbeli hallgatását, az ötvenes évek második felében kezdődő kiteljesedését és annak a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években külön-különféle módon érvényesülő jelentőségét tekintve azonban inkább a nála néhány évvel fiatalabb újholdasok körében találhatjuk meg a helyét. Kétségtelen, hogy ha köteteinek megjelenését tartjuk szem előtt, Csorba Győző negyvenéves kora után lett elismert és elfogadott költő, életművének az 1965-ben megjelent Séta és meditáció című kötetétől egészen a legutolsó időkig sajátos ritmusa, költészetének jellegzetes ökonómiája van, melyben a nagyobb és kisebb tematikák mindvégig kiegyensúlyozottan, sajátos arányosságban szólalnak meg és felelgetnek egymásra, lírájának jellegzetességei és tradíciói pedig legfontosabb kortársai között jelölik ki helyét. A Hátrahagyott versek anyaga tehát Csorba költészetének azt az érett korszakát fedi, amit sorakozó köteteiből, az újabb szakaszok termését időről időre összegyűjtő, és különböző szempontok szerint válogatott verseskönyveiből jól és pontosan – és eddig teljes joggal érezhettük, hiányok nélkül, a saját teljességében – ismerhettünk.
Arról, hogy a Hátrahagyott verseknek mi a közvetlenebb filológiai háttere, Bertók László a kötethez írt utószava ad részletes tájékoztatást. Bertók itt, az utószóban is leírja, és korábban, a már említett 1996. novemberi Jelenkor-számban közölt Csorba-esszéjében (az utóbbi évek egyik leggyönyörűbb írói portréjában) is pontosan elmondja, hogy 1995 tavaszán, már nagybetegen Csorba Győző megkérte őt, állítson össze a korábbi években felgyűlt verseiből egy újabb kötetet. Bertók ezt a munkát el is végezte, amikor Csorba Győző tudomására hozta, hogy szeretné, ha a kötetbe belekerülne néhány darab abból a dossziéból is, amelyben saját korábbi évtizedekben írt, addig publikálatlan verseit őrizte. Bertók átnézte ezt az anyagot, és az innen kiválasztott 33 vers Szekrényfiók címmel külön ciklusként szerepelt a Csikorgó című, néhány héttel Csorba Győző halála után megjelent verseskönyvben.
Azt gondolom, ez az a pont, ami legalizálja a Hátrahagyott versek kiadását, a szerzői jóváhagyás hiányának ellenére is. A kéziratos hagyaték esetében a fenti történet más nagyságrendben játszódott le. Ezúttal a család kérte fel Bertók Lászlót, hogy segítsen nekik a kötet összeállításában, melynek alapja az a tizenöt kézírásos gyűrűs füzet volt, amelybe Csorba verseit napi rendszerességgel írta. Ezekben a füzetekben ott található mindaz, amit Csorba az elmúlt évtizedekben versként, versformában írt, a jól ismert, a Csorba-kánonba bekerült nagy és kisebb darabok mellett rengeteg publikálatlan vers is. A füzetek nemcsak a hol első lendületre megírt, hol utóbb javított verseket tartalmazzák, hanem az egyes darabok pontos dátumozása mellett sok személyes, naplószerű, az adott verset kiváltó eseményre vonatkozó bejegyzést is.
Mindaz, amit Bertók László az utószóban a füzetekkel kapcsolatban leír, számomra két dolog miatt ismerős. A már említett interjúkötetben, A város oldalában vége felé, tehát 1989 őszén Csorba így nyilatkozik: „Néhány évvel ezelőtt még nem múlt el nap, hogy rá ne kényszerítettem volna magam arra, hogy verset írjak. Vagy ha nem is egy teljes verset, legalább néhány sort. Ez így volt gyerekkoromtól fogva. Az utóbbi időben ez valahogy elmaradt, mintha nem lenne elég kitartás bennem, hogy csináljam a verset. Tudod, ez fontos. Nekem az az álláspontom, hogy a verssel addig kell foglalkozni, amíg nincsen teljesen kész. Az tehát, hogy azelőtt mindennap írtam egy verset, nem jelentette azt is, hogy mindennap ki is adtam volna őket a kezemből.” Vagyis a tizenöt teleírt gyűrűs füzet mindegyike Csorba Győzőnek valóban a legigazibb műhelye volt, ahol napi rendszerességgel „megfordult”, azonnal hozzá folyamodott, ha valamilyen versbe kívánkozó apróbb vagy nagyobb esemény történt vele vagy a környezetében, de a versírást sokszor napi gyakorlatként, penzumként, elvégzendő munkaként, bíbelődésként élte át – erről, „az üres papír” kényszerítéséről egyébként a Hátrahagyott versek nem egy darabja szinte naturális pontossággal beszámol -, amiből viszont végső soron folyamatosság és egyenletesség, a költői mesterség Csorba Győzőre oly jellemző extenziója következett. A másik dolog, amit Bertók László utószava felidéz, az, hogy a már ugyancsak említett Római följegyzéseket Csorba a versekhez hasonlóan egy gyűrűs füzetbe írta, és az az eljárás, amiről Bertók említést tesz, nevezetesen hogy a költő a füzetekben korábban üresen hagyott lapokat később kitöltötte, a római napló kéziratát is messzemenően – és számomra a szöveg gondozásának idejéből nagyon pontosan, a munkát, a dolgozást, a kézírást szinte fizikailag érzékeltetve – jellemzi.
Mit jelent a „rengeteg” vers számokra fordítva? Tüskés Tibor, aki a Csorba Győző költészetéből legutóbb megjelent reprezentatív válogatást, az 1997-es „A magyar költészet kincsestára”-kötet 250 versét összeállította, a válogatáshoz írt utószavában azt írja, hogy a Csorba-életmű mintegy 1100 verset számlál. Ehhez az eddig ismerhető 1100-hoz a Hátrahagyott versek a gyűrűs füzetekből most 663 darabot tesz hozzá. Ez hihetetlenül magas szám, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a pálya első felének több mint negyvenévnyi szakaszával számot vető 1978-as Összegyűjtött versekben 559 költemény van, és a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy, „öregkori” sorozata, A világ küszöbei (1981), a Simeon tűnődése (1983), a Görbül az idő (1985), A szavak bolyhai (1988), a Szemközt vele (1991) és a Csikorgó (1995) egyenként átlagosan körülbelül száz-száz darabot tartalmaz. Még furcsább, hogy az itt szereplő, kötetbe eddig soha nem került 663 versből Csorba Győző életében csak 116 jelent meg, többnyire napilapok, kisebbrészt folyóiratok vagy alkalmi antológiák lapjain. Vagyis majdnem öt és félszáz olyan Csorba-vers van itt, melyekről szerzője határozottan úgy ítélte meg, nem kell a közönség elé bocsátania. Ennek a rendkívüli tartózkodásnak, a versek ilyen arányú visszatartásának valamilyen oka biztosan van.
Egészen bizonyos, hogy róla beszélve nem lehet a más hasonló esetben esetleg kézenfekvő magyarázatot a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek cenzurális körülményeiben megtalálni. Csorba Győzőről általában elmondható, hogy az úgynevezett nagypolitika alkalmanként tiltott vagy tűrt témái iránt költőként mindenkor indifferens volt. A Hátrahagyott versekben nem találtam olyan darabot, melynek kihagyását a politikai (ön)cenzúra bármilyen küszöbe indokolná. Lírájának egyébként létezik egy közéleti-közérzeti rétege, ám ennek a darabjai az eddig ismert életműben folyamatosan, jóval nagyobb számban és sokkal intenzívebben, éppenséggel élesebben voltak ott, mint ahogy feltűnnek most a Hátrahagyott versek lapjain. Az öncenzúra ugyanakkor a versek egy típusánál (talán tíz darab van ilyen a Hátrahagyott versekben) mégiscsak működött: Csorba szerelmes verseire gondolok, érzelmi viszonyaival való számvetéseire, ahol nyilvánvalóan személyes tabuk késztették őt arra, hogy azokat a darabokat ne bocsássa közszemlére.
A Hátrahagyott versek darabjainak a visszatartására mai szemmel nézve nem találhatunk közvetlenebbül értett esztétikai indokot: gyakorlatilag mindegyik vers kész, befejezett, megoldott, lezárt. Mi több, a könyvben szép számmal akadnak olyan jelentős versek, amelyek minden különösebb kétely nélkül a nagy Csorba-versek mellé állíthatók. Elképzelhető persze, hogy be kell látnunk, a Hátrahagyott versek átfogta több mint három évtized a versízlés tekintetében koronként változott, és ami például a hatvanas évek közepén kilóghatott az uralkodó verseszményből vagy -felfogásból, az a nyolcvanas évek végén vagy ma már tökéletesen beleillett volna-beleillene az éppen aktuálisba. Ezeket a verseket egyben elolvasva éppen az volt az általános benyomásom, hogy az eddig ismert Csorba-költészet nagyon magától értetődően olvasztja magába és relativizálja a mostani kötet darabjait. Ennek a felismerésnek a konzekvenciáit olvasóként persze beláthatjuk, Csorba Győző szerzőként azonban nem feltétlenül tehette meg – alkatától ez, az „apokrif”, a későbbi visszaemelésnek a művelete egészen biztosan távol állt, amit alátámaszt az a megjegyzés, amit Tüskés Tibor mond már idézett utószavában. Tüskés leírja, hogy Csorba Győző, ha valamilyen módon egyszer publikált egy verset, a kötetbe rendezéskor már sohasem, apróságokat sem változtatott az eredetileg közreadott verzión. A Hátrahagyott versek darabjainak egy jelentős részénél, például az Arany-, a Babits-verseknél, a nekrológversek némelyikénél az tűnik nyilvánvalónak, hogy a kihagyott verseknek a kanonizált életműben megvannak (néha több változatban is, hol itt, a kimaradtak, hol ott, a bevettek között) a maguk párdarabjai, és a költő esetenként úgy ítélhette meg, hogy a megjelent darabok ugyanannak a dolognak jobb, pontosabb, sikerültebb megfogalmazásai – a Csorba-líra a fentiekben érzékeltetett alkalmisága és folyamatossága erre a típusú mérlegelésre feltétlenül lehetőséget adott. Akad még egy elvi magyarázat a kihagyásra: a termékenységből következően Csorba Győző mindenkor hatalmas anyagból válogathatott, és bizonyára előbbrevalónak tekintette köteteinek példaszerűen szigorú, következetes, az egyes tematikus motívumok őt jellemző egyensúlyára is tekintettel lévő kompozícióját, a hasonlóság és az ismétlődés rendjét, mint a megszületett-megírt darabok mindenáron való közzétételét. A Hátrahagyott versek anyagában túlsúlyban vannak a meditáló, az idő természetével, az elmúlással, a halállal foglalkozó versek tömbjei, ezek azonban az eddigi életműben is, mondhatni, ugyanebben az arányban megtalálhatók. A fentebbi „szigorú” jelzővel és jelen írásnak a kötetben szereplő egyik vers sorát kölcsönző címével viszont ott tartunk, amire a bevezetőben utaltam, amit az ő utolsó éveiből való személyes tapasztalataimmal is alátámaszthatok, és amit Bertók László is megemlít a költőről szóló írásaiban: Csorba Győző irodalmi habitusát a szigorúság jellemezte, és a szigort nem csupán másokat illetően gyakorolta, hanem legelsősorban önmagával, önmaga költői teljesítményével szemben. Utolsó éveiben ehhez nagyfokú kétely és elbizonytalanodás társult. Hogy a szigorúság emlegetése menynyire nem üres szólam ezen a helyen, azt az oeuvre egyharmadának kéziratban hagyása, úgy gondolom, sokatmondóan bizonyítja.
A Hátrahagyott versek harmadik kötete annak a sorozatnak, mellyel a Pannónia Könyvek Csorba Győző munkásságának kevésbé előtérben lévő területeit kívánja bemutatni. E sorozat részeként a Hátrahagyott versek mögött példás filológiai munka áll, ami egy tekintetben rendhagyó következményekkel jár a korábbi Csorba-verseskötetekkel összevetve. A mostani kötet a verseket ugyanis a gyűrűs füzetekben lévő sorrend szerint, kronológiai rendben, korszakok és évek szerint tagolva adja közre, feltüntetve az egyes versek lehetőség szerint legpontosabban, legtöbbször napra meghatározott keletkezését (Csorba Győző saját kezűleg közreadott verseit megjelentetésükkor sohasem keltezte, és feltételezem, hogy a kötetbeli sorrendek nem az időrend szerinti elrendezéssel egyeznek meg). A gyűrűs füzetek léte mindenesetre igen fontos a leendő Csorba-filológia számára, hiszen rajtuk keresztül sok-sok tényt és adatot megismerhetünk majd az eddigi életműről is. A kísérő jegyzetek ezen túl az egyes versek közvetlen körülményeire is utalnak, ahol van ilyen, az első megjelenésekre, illetve a versek fontosabb motívumkapcsolataira. Ezek az utalások a köteten belül körültekintően kimerítőek, és gyakran az életmű más darabjait is látókörükbe vonják. Ahol a füzetben Csorba valamilyen megjegyzést, kiegészítést fűzött az adott vershez, a jegyzetek ezeket a reflexiókat is közlik. Igen szerencsés, hogy a jegyzetelés munkáját családtag, a költő veje, a szintén könyvtáros Pintér László végezte el: a jegyzetek így jó néhány olyan ismeretet, adatot, apróságot foglalnak magukba, melyeknek kiderítése évtizedek múlva nehézkes vagy éppen lehetetlen lenne.
Az anyag természetéből adódó módon elrendezett Hátrahagyott versek nem hasonlítható Csorba Győző egyetlen korábbi kötetéhez sem: hiányzik belőle az a kötetkompozíció, amelyik bármelyiküket a benne olvasható verseken felül is műalkotássá teszi. S jóllehet a Csorba Győzőről alkotott kép teljessé vált ezeknek a verseknek a megjelentetésével, a Hátrahagyott versek nem helyettesítheti a költő maga által kanonizált oeuvre-jét, életében és jóváhagyásával megjelent verseinek összességét, hiszen értelemszerűen hiányoznak innen azok a nagy versei, azok az antológiadarabok, amelyek az eddig is ismert Csorba-költészetben vannak benne, mozdíthatatlanul, a saját helyükön. A Hátrahagyott versek nem mutat egy másik Csorba Győzőt, de árnyalja és bizonyos vonásaiban kiemeli, hangsúlyosabbá teszi annak az egyiknek a költői arcképét, akit eddig is jól ismerhettünk és szerethettünk. A könyv majd’ minden oldala tartogat meglepetést, jól sikerült, fontos, remek vagy alkotóját igen-igen jellemző verset. Gyűjteményként megerősíti azt a felfogást, melyet Csorba Győző kapcsán Tüskés Tibor emlegetett: egy költő valóságos életrajza mindig is verseinek sora. Ez a sor – a „valóságos életrajz” – most számos új, autentikus, eddig ilyenformán soha nem látott részlettel bővült.”

Ennyit a Hátrahagyott versekről. Köszönöm kitartó figyelmüket.