Köszöntöm a jubileumi Csorba hírlevél olvasóit. Mikor útjára indítottam az első hírlevelet, magam sem gondoltam, hogy eddig eljutok. Köszönöm a hűséges olvasóknak és a vissza-visszajelző követőknek a kitartó érdeklődést. Csorba öröksége annyira gazdag, hogy mindig akad valami érdekes közölnivaló, újdonság a hagyatékból. Annyi, hogy a munka befejezhetetlen. Csak abbahagyni lehet. Azt meg még nem szeretném. Ám ebben az ügyben nem én döntök. Mert – ahogyan a vallásos emberek mondják – mindnyájan Isten kezében vagyunk. Milyen különös! Éppen ma bukkantam a következő bibliai mondatokra: „Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk szabadító Istenünk!” (Zsolt 68:19 (20) „Amit tanítok, az nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. (János 7:16)  „Mert aki a magáét mondja, az magának keres dicsőséget. De aki annak a dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, és nincs benne hamisság. (János 7:18)” Kicsit elvonatkoztatva a bibliai szövegtől: én Csorba dicsőségét keresem, hamisság tehát – legalábbis ebben az ügyben – semmi nincsen bennem. Ennek jegyében közlöm a jubileumi hírlevelet is.

Újabb könyvismertetésem Csorba 13. önálló verseskötete, a Görbül az idő bemutatása.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

a. Görbül az idő. – Bp. : Magvető K., 1985. – 149 p. ; 24 cm. – ISBN 963 14 0476 5 kötött.

Görbül az idő PDF-formátum; Görbül az idő PIM-közlés, word formátum. A Magyar Elektronikus Könyvtár részére készített változat itt több formátumban elérhető.

b. Versek a kötetből

VERS LETT

Szárnyak suhognak ének árad
vetélkedik buzgó bogárhad

növények sarjadnak kimúlnak
a nagy ritmushoz idomulnak

zúgnak ha szél inal közéjük
terem vagy nem terem szeszélyük

százféle színben színesednek
száradnak tűzön szenesednek

körülfognak s el is takarnak
táplálnak óvnak nyugtot adnak

Mehetnék eztán óceánra
halott holdbéli pusztaságra

néhány papírlappal kezemben
bő kert övezne ott is engem:

a kertből vers lett s míg a vers él
e kert erősebb lesz a kertnél
(Görbül az idő. 47. p.)

A LATIN NYELVTAN

A latin nyelvtan bennem szétesőben,
állott pedig meg-nem-rendíthetően,
s nemcsak magamagát tartotta bennem,
vigyázott rám is egy-egy csúf időmben.

Fogódzhattam belé mindig nyugodtan,
akárhány földrengéses pillanatban,
ha tárgy-, részes- vagy birtokos esetbe,
ha bármilyen másikba is jutottam.

Latin idézet jött nemrég a számra,
de közepét a feledés kirágta,
s főnévvel a melléknevet nehéz volt
egyeztetnem esetbe, nembe, számba.

És megriadt bennem valami akkor:
ilyen furcsán is támad az öregkor,
hogy egy biztosnak-vélt részünk leporlik,
mint orr, fül, kéz, lábujj egy kőszoborról?

És kapkodás lett bennem és üresség,
fölbomlott egy öröknek-hitt szövetség.
Ó, latin nyelvtan, rend, erő, szilárdság,
ó, tisztességtelen, csaló öregség!
(Görbül az idő. 34. p.)

UNOKA-RIGMUSOK

1.

Elér-e még a föld felett?
Vagy meglehet,
hogy már csupán emlékemet?

2.

A nap feljött rég az égre,
hogy először bújt a fénye
egy új szempár tükörébe.

3.

Hatodik unokám –
De én nem unom ám!

4.

Bálintka, Violka,
mi kéne, ha volna?
Szilvinek, Évinek
hogy ityeg a fityeg?
Hát a kis Krisztián?
Messze van! Nagy hiány!
S Ábel? – Ő csak félnapos,
rigmus nincs még róla most.

5.
Három fiú, három lány…
Engem meg már Kháron vár.

1983. január–június
(Görbül az idő. 101–102 p.)

ISTENRŐL, ÖREGEDŐBEN

Hogyha ezerszer öregebb is,
én se vagyok gyerek,
tárgyalhatnánk egymással végre úgy,
mint felnőtt emberek.

Ő nyilván sokkalta tudósabb
számára több dolog
természetes, sőt túl-túl szimpla is tán,
ami nekem titok.

Bár így, romlandó testben élni,
alázva, dicstelen,
hogy mit jelent, azt nála én
közelebbről ismerem.

Még akkor is, ha sorsot, álmot
rám (ránk) ő rendel, oszt,
de a saját lábán a cifra úton
ő végig nem tapos.

Nagyrészt megtettem már a dolgom,
hátra kevés maradt;
hogy felnőttként kezeljen arra
eljött a pillanat.

Szeretnék mellé ülni csöndben,
megérinteni is,
elmondani gondot és örömet,
a nagyot is, kicsit is.

Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos,
hogy meghallgassanak,
beszélhessek, kiönthessem a szívem:
sok benne a salak.

S vitatkozhassak is, ha úgy jön,
s tévedjen néha ő,
lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha
belőlem dudva nő.

Örömmel tennék mint kölyök még,
midőn aggálytalan
ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman,
és rábíztam magam.

Most szégyellném ezt: némiképpen
mi egyenlők vagyunk,
hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy
el-eltárgyalgatunk.
(Görbül az idő. 29–30. p.)

c. Képek a kötetről
Görbül az idő. Borító. (Védőborító nincs.)
Görbül az idő. Csorba ajánlása Ancikának. „Drága Kicsikémnek, életem legnagyobb ajándékának nem fogyó hálával és végtelen szeretettel ezt az első példányt Győző 85. ápr. 26”.
Görbül az idő. Csorba ajánlása Noéminek és a családjának. („Nócikámnak, Lacinak, Bálintkának, Violkának és a kicsi Ábelkának nagy szeretettel Apa (Viki papa) 85. ápr. 26.” (Cilike a költő Noémi nevű lánya, Laci a bibliográfia összeállítója, Pintér László, Bálintka Csorba első unokája, Pintér Bálint, Violka a második, Ábel pedig a 4. unoka.)
Görbül az idő. Csorba félbemaradt ajánlása dr. Stefanits János idegsebésznek, aki 1985-ben műtötte a Pécsi Idegklinikán. A Hátrahagyott versek 195. jegyzete a műtétről: „Jelenkor. 2000. 7–8. 767.; A versesfüzetben az előző oldalon a lap tetején jegyzet: „85. dec. 5–19. Ideg- és elmeklinika. Dec. 11-én műtét, Aorta carotis interna-szűkület (dr. Stefanics János)”; A költő súlyos érműtétje után írt vers. A műtét során rövid időre megállt a költő szíve. Az orvosok újraélesztették. dr. Stefanics János az operáló orvos. A költő több verset is írt erről az esetről. Ld. például Meleg tenyérben és [Itt voltam-e még…?], Aludtam, s késekkel kutattak…]”
Görbül az idő. Fülszöveg. (Mivel nincsen védőborító, „a fül” tkp. egy könyvjelzőnek alkalmazható keskeny lap, rajta az ismertető fülszöveggel.)
Görbül az idő. Kolofon.
Görbül az idő. Tartalomjegyzék 1.
Görbül az idő. Tartalomjegyzék 2-3.
Görbül az idő. Tartalomjegyzék 4.
Görbül az idő. A Vers lett c. vers a kötetben.

d. Bertók László Csorba bibliográfiája a kötet fogadásáról

Görbül az idő. Bp. 1985, Magvető. 149 p.

Alföldy Jenő = Élet és irodalom, 1985. 46. 10. p.; Tiszteletadás. 149–152. p.; A. J.: Rend a homályban. Bp. 1989. Magvető. 115–119. p.
Berkes Erzsébet = Magyar Nemzet, 1985. dec. 29. 7. p.
Csányi László = Kortárs, 1985. 12. 158–160. p.
Horkay Hörcher Ferenc = Életünk, 1985. 9. 856–858. p.
Kiss Dénes = Népszava, 1985. jún. 1. 10. p.
Lengyel Balázs = The New Hungarian Quarterly, 1985. Vol. 100. 197–199. p.
Marno János = Könyvvilág, 1985. 5. 40. p.
Pomogáts Béla = Új Tükör, 1985. 27. 2. p.
Rába György = Jelenkor, 1985. 10. 921–924. p.; R. Gy.: Csönd herceg és a nikkel szamovár. Bp. 1986. Szépirod. Kvk. 259–264. p.
[Szederkényi Ervin] Sz. E. = Dunántúli Napló, 1985. szept. 14. 9. p.
– – = Új Könyvek, 1985. 851207. tétel
Belohorszky Pál = Új Írás, 1986. 1. 109–111. p.
Parti Nagy Lajos = Kritika, 1986. 2. 30–31. p.
Tüskés Tibor = Tisztatáj, 1986. 1. 89–92. p.; Az utolsó. 25–30. p. (Költő a határsávban címmel

e. Bibliográfiai tétel online elérése

Rába György: Csorba Győző egyszerűsége és gazdagsága. (Görbül az idő című verseskötetéről.) = Jelenkor 1985. 10. sz. 921–924. p.
Tüskés Tibor: Költő a határsávban. Csorba Győző: Görbül az idő = Tiszatáj. 1986. 1. 89–92. p.

f. Megjegyzések
Most a szerkesztő vallomása következik, ami talán az olvasónak is hasznos lehet.
A kötet az egyik legkedvesebb Csorba-kötetem a sok (mondhatom így, mindegyik) kedves közül. Ahogyan Tüskés fogalmaz, a költő itt már határsávba ért. Hetven éves, és ilyenkor az ember már összegez, mert a határ, az élet vége egyre közelebb van hozzá. Csorba, aki szinte gyerekkorától az elmúlás érzésének foglya volt, nyilván még jobban érzi, sőt, ahogy írja is egy későbbi kötetében, már közel érzi a végső találkozást. („Itt érzem közel„.) Ezért aztán nagy és összegző versek sora van a kötetben, mint pl. a fentebb közölt Istenről öregedőben vagy A latin nyelvtan.
Ugyanakkor a kötetek már kikristályosodott felépítése is jól érzékelhető: a versek csoportosítása, a ciklusok a megszokott rendben követik egymást. Külön ciklus foglalkozik a kerttel (Vers lett), a családdal (Fordítva inkább), az elhunyt írótársak búcsúztatásával (Hűség).
De az örömöket, a család bővülésének, az unokák (a mi gyerekeink) születésének idejét is idézi a kötet, és különösen kedves emiatt az Unoka-rigmusok című vers. Ma is előttem van a lányait, unokáit üdvözlő-figyelő Csorba arca: a rajongó szeretet, az öröm a találkozás fölött és valami végtelen szomorúság a szemekben: az állandóan kísértő elszakadás gondolata: hogy megint elmennek, hogy aztán majd ő végleg elmegy. Az Unoka-rigmusok című vers kifejezi az örömöt, a  játékos, boldog helyzetet: „Hatodik unokám – / de én nem unom ám. „, de a keret, az első és az utolsó versszak az elmúlás sötét felhőjébe burkolja a boldog rigmusokat: az első: „Elér-e még a föld felett? / Vagy meglehet, / hogy már csupán emlékemet?” és az utolsó: „Három fiú, három lány… / Engem meg már Kháron vár.” Vagyis a vers éppen olyan képet láttat a költőről, amilyennek én valóságban láttam: a találkozás öröme mögött mindig ott bujkált a boldog pillanat illékonyságának érzése miatt elő-előtörő szomorúság, bánat. Láthattuk, hogy Csorba versesfüzetei verses naplóként is felfoghatók. Misem jobb bizonyíték erre, mint a vers datálása: 1983 január–június, mert hiszen a hatodik unoka, Pintér Ábel (a szerkesztő harmadik gyereke) 1983. június 18-án született. Szerencsére  a költő megérhette hetedik unokájának születését is. A róla szó verses naplójegyzet szintén bizonyítja, hogy a születés öröme mögött mindig ott van a végzet érzése:

A HETEDIK UNOKA

Már heten mint a gonoszok…

Pedig mind a hét fényes angyal
ez a most-jött hetedik is

Még nem foghattuk meg kezét
nem simíthattuk meg haját
nem nyomhattuk arcához arcunk
hozzánk is jött de messze tőlünk

Együtt félrajnál több gyerek
Két öreg fát jól körbefognak
körbefognak s holott óvóan
előbb-utóbb baj lesz belőle

A hét gyönge erősödik
a két öreg fát körbefogják
mind szorosabban bár szeretve
de kíméletlen élni-vággyal

Két öregnek vérünk veszik
kiszikkasztván szelekbe löknek
bennük belőlünk nem marad
csak olykor egy-egy tompa sajgás

(Szemközt vele. 61. p.)

Az Istenről öregedőben nagyon jól ismert, sokat idézett vers, nekem külön emlékezetes, ezért ide is megidézem: amikor a költő temetését intézni mentünk feleségemmel a református templomba, a lelkész azonnal a versre hivatkozott és rosszalló szavak kíséretében fogadta kérésünket. De Csorba egyszerűsége – amint Rába György fogalmaz – a hétköznapi, „egyszerű” ember gondolatát fogalmazza meg: „S vitatkozhassak is, ha úgy jön, / s tévedjen néha ő, / lássa be, hogy ő is lehet hibás, / ha belőlem dudva nő.”

Közlök képet egy boldog pillanatról Csorba életéből. Itt kettő fiú és kettő lány látható a költő mellett a sokszor megénekelt kertben: Pintér Ábel édesanyja karján, Prell Christian pedig a két lány Hajdinák Szilvia és Pintér Viola között. A hetedik unoka, Prell Bianca, még nem született meg ekkor. Hogy igazságos legyek, az első unoka képét is közlöm, ő volt Pintér Bálint

És valóban a (majdnem) teljesség: az összes unoka és egy lány. Révfülöp, 1988, nyár. Balról: Hajdinák Évike, Pintér Ábel, Christian Prell (háttal), Pintér Viola, Csorba Zsófia (a költő harmadik lánya), Bianca Prell (Viola és Zsófia között a földön, a „kosár”-ban), Pintér Bálint, Hajdinák Szilvia.

Költőnek kellene lennem, hogy meg tudjam fogalmazni az érzéseket, amelyeket a képek és az emlékek keltenek bennem.
Köszönöm figyelmüket. Remélem, nem bánták meg, hogy átrágták magukat az ismertetőn.