Istenről öregedőben

    ISTENRŐL, ÖREGEDŐBEN

Hogyha ezerszer öregebb is,
én se vagyok gyerek,
tárgyalhatnánk egymással végre úgy,
mint felnőtt emberek.

Ő nyilván sokkalta tudósabb
számára több dolog
természetes, sőt túl-túl szimpla is tán,
ami nekem titok.

Bár így, romlandó testben élni,
alázva, dicstelen,
hogy mit jelent, azt nála én
közelebbről ismerem.

Még akkor is, ha sorsot, álmot
rám (ránk) ő rendel, oszt,
de a saját lábán a cifra úton
ő végig nem tapos.

Nagyrészt megtettem már a dolgom,
hátra kevés maradt;
hogy felnőttként kezeljen arra
eljött a pillanat.

Szeretnék mellé ülni csöndben,
megérinteni is,
elmondani gondot és örömet,
a nagyot is, kicsit is.

Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos,
hogy meghallgassanak,
beszélhessek, kiönthessem a szívem:
sok benne a salak.

S vitatkozhassak is, ha úgy jön,
s tévedjen néha ő,
lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha
belőlem dudva nő.

Örömmel tennék mint kölyök még,
midőn aggálytalan
ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman,
és rábíztam magam.

Most szégyellném ezt: némiképpen
mi egyenlők vagyunk,
hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy
el-eltárgyalgatunk.