232. Csorba blog. Ember tervez… Dr. Nagy Imre nyomtatója, a Jelenkor idei dupla száma és Parti Nagy Lajos videóinterjúja
2023.07.23.
234. Csorba blog. Jelenkor 1976. 11. szám
2023.07.30.233. Csorba blog. Útelágazódások. Az előző blog folytatása.
A Jelenkor 20 éves. A 232. Csorba blog melléklete.
1. Ezen a hétvégén is két új videóval bővítem majd a Csorba youtube csatornát. Kérem, látogassa az oldalt, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. A mai Csorba mű válogatásomból:
BÍZZUNK A TEST KÖZNAPI ÉLETÉBEN
Mire szájamra jut mire szájadra jut
Elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget
Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.
A vers Mécs Károly előadásában.
(Elhangzott a Bartók Rádióban, 2006. január 9-én este 21 óra 35 perckor)
Megjelent a Séta és meditáció (Bp. : Magvető, 1965), a Lélek évszakai (Bp. : Magvető, 1970) és az Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978) című kötetekben.
20 éve lehetett házas ember Csorba, amikor a verset írta. A költő a bontakozó és beérő (vagy soha be nem érő) szerelem (szerelmek) idején sem gyakran írt „hagyományos” szerelmes verseket. A szerelem beteljesülését, szertetetté nemesülését is a hétköznapokban vagy filozofikusan próbálta megragadni. (Pl. Fordított kígyó. – Lélek és ősz. Bp. : Magvető, 1968). Ismerve a költő verseit, úgy érzem, mintha a szerelmes versek hiánya miatt bűntudata is lett volna, s a házasságuk 20. éve utáni verseiben ezt a bűntudatot igyekezne feloldani. De már sokkal korábban, az 1940-es évek közepén, a Szabadulás című kötetben is megírja szép, magamentő versét, mely így kezdődik:
Mit tehetnék, alázattal ajánlom Csorba mindenféle tartalmú, formájú verseit továbbra is a honlapon, hiszen mindig hasonló szépségekkel tudok az ajánlásokban előállni.
5. Az előző blogban a legújabb Jelenkor-számot ajánlottam, nem kis mértékben Nagy Imre professzor figyelmeztetésének hatására. Ezt írtam ott többek között:
„De, mint annak a bizonyos pillangónak a szárnycsapása, a Jelenkor-szám elindított nálam egy „emlékezéscunamit”. Bocsánat, talán nem lesz érdektelen…
Íme, a 2023 július-augusztusi szám ismertetője. Az ismertetést Görföl Balázs állította össze, aki olvassa, remélem, kedvet kap a lap beszerzésére, olvasására is. De nagy is az internet hatalma! Míg megtaláltam ezt az ismertetőt, egy egész rakás másik címre kattintottam rá. Még Pollackos könyvtári éveim során sokszor beszélgettem kis szobámban egy pesti matematikus vendég-professzorral, aki elmondta nekem, hogy nem szeret számítógépen dolgozni, különösen nem olyanon, amelyik internetre van kötve, mert nem tudja megállni, mindig elkalandozik. Mikor én is elkalandozok egy-egy keresés közben, sokszor eszembe jutnak ezek a beszélgetések. Na, tessék, ez is egy elkalandozás. Hiába, a magyar kalandozó nép…
A kalandozás legfontosabb állomása lett aztán ez a véletlenül megtalált youtube-videó: Lassan bontja ki magát – beszélgetés Parti Nagy Lajossal Bertók Lászlóról. Mert ha a 2023-as dupla Jelenkor-szám az 1960/1970-es évekbeli dupla-számok átlapozására indított, akkor ez a beszélgetés a Jelenkor történetének fontos (és sokszor kritikus) pillanatait idézte föl bennem, „útelágazódásokhoz” vezetett. Donátusi házunk teraszán (hála és köszönet Csorbának, hogy van ez a ház!) figyelem a Jakabhegy és a Mecsek fölött kevergő, hol sűrűn sötét, hol gyorsan feloszló felhőket Tasi (Tass) kutyánkkal, hogy elér-e idáig a vihar, vagy a két természetes (természeti) akadály megint, mint olyan sokszor, útját állja. Közben hideg dinnyét eszegetek (muszáj megenni, mert nem jön a kisunoka a szüleivel valami „fogkibújós” láz miatt), és közben azon gondolkodom, „hogyan mondjam el neked (kedves olvasó), amit nem lehet”. Pedig van rá szó, és van rá képzelet. Csak nem szerencsés azokat a szavakat leírni és a képzeleteket elmesélni, bemutatni. Mindegy, hagyjuk is. 74 évesen már jobban szeretem a békességet. A vihar is elmarad talán (legalább is itt a hegyen, mert mostanában olyan furán jönnek ezek a viharok, lehet, bent a városban már fák dőlnek), a kutyus is leengedi orrát, mellyel a vihart „orrontotta;) én pedig késhegyre bököm az utolsó dinnyekockát, s igyekszem összefoglalni, mire is jutottam, milyen útelágazódásokhoz értem a beszélgetés hallgatása-nézése közben?
Először talán ahhoz, hogy Parti Nagy Lajos is néha elkalandozott, „elágazott” és szeretettel emlékezett Bertók László műsorában Csorba Győzőről (is). És örültem, hogy a Pécsről indult és aztán pestivé és világpolgárrá előlépett költő, aki talán az egyik legszebb verset írta Csorbáról/hoz (A Csorba-kert) akkora szellemi és térbeli távolságok megtétele után is hű maradt a városhoz és ottani egyik mesteréhez. Köszönet érte.
Másodszor, a beszélgetés végére érve az jutott eszembe: költőről beszélni vers nélkül olyan, mint festőkről képek nélkül. Jó, tudom, hogy erre egy óra kevés, de egy vers talán belefért volna. Hogy lássuk is, miről beszélünk. Így egy kicsit féloldalas volt, mint a vásár: jó, jó, szép a ló, szavakban, de lássuk már, milyen az életben? A festményről jut eszembe: a beszélgetés alá képeket keverni sem lett volna nagy kunszt… De ez csak kekeckedés, bocsánat.
Aztán az is eszembe jutott, hogy Pécs város nagy költője Csorba halála után, de már az ő életében az ő segítségével is, egy másik nagy költő felemelkedését figyelhettük/figyelhetjük meg. Ahogyan Csorba is „fölépítette” magát és ahogyan Csorbát is „fölépítették” kortársai (nem tudok én sem szabadulni ettől a divatos szótól), mostanában Bertók László kultusza kezd egyre jobban kiteljesedni. A videóbeszélgetés a kultuszépítés egy építőköve. Helyén is van így a dolog: mindig kell egy kiemelkedő alak, aki követhető példaként állhat a fiatalok előtt. Az ajánlott beszélgetést hallgatva jó érzés volt észrevenni, hogy nem arról van szó, hogy most aztán lerombolunk valamit/valakit és adunk helyette valami/valaki mást. Az új építkezés nem az alapot lerombolva, de azt erősítve, arra támaszkodva történik. Nyilván az is oka ennek a csendes építkezésnek, hogy az utódok sem fiatal, heves gyerekek már, hanem érett, mondhatni „befutott” emberek. De a megfontolt építkezésért mindenképpen köszönet jár.
Amiről azt írtam, hogy nem tudom, hogyan mondjam el, írjam le úgy, hogy érdekeket ne sértsek, végül nem is írom le. Ahogyan Csorba imádott Ancikája mondta a családtagoknak sokszor, és aztán nekem is, mikor irkálni kezdtem: jaj! nehogy valakit megsértsél, csak a Győző bácsinak ne okozzál kárt azzal, amit írsz. Pedig ismerem a Jelenkor és „a Bertók Laci” történetének kevésbé idézett, árnyékban hagyott részleteit is, de inkább vállalom a szubjektív, outsider, skribler címkéket, nem írok olyasmit, amivel árthatnék „a Győző bácsi” avagy Bertók László emlékének.”
Azért annyit talán elmondhatok, hogy nagyon nagy terhet vesz a vállára, aki Csorba Győző lábnyomába akar lépni, és azok is, akik az ő helyébe lépőt „fel akarják építeni”. A videóban a beszélgetőtársak azt jelzik, érzik a felelősséget. Tudják, hogy a folytonosságot, amit Csorba képviselt Pécs művészeti életében, bizony nem volna jó megszakítani. És most úgy kellene levezényelni az őrségváltást, hogy az ne okozzon szakítást a múltbeli Jelenkorral és aktorokkal.
Milyen folytonosságról, őrségváltásról beszélek? Két képpel mutatom be. Az elsőn az indulása 20. évfolyamát ünneplő Jelenkor borítóját láthatjuk, azt a borítót, amelyből kiderül, hogy a Jelenkor akkori szerkesztői, munkatársai, sőt, szerzőik legtöbbje is, elődjüknek érzeték a Sorsunkat és mindkét Dunántúlt és kiemelték a folyamatosságot az eltérő címek mögött.
A folytonosságot jelzi az az emlékplakett (?) is, amelyiket ugyanekkor adtak azoknak, akiket érdemi munka kötött a felsorolt lapok valamelyikéhez vagy, mint Csorbát, mindegyikéhez. (1978-ban sem sok ilyen szerző élt már.) Sőt, még talán az Ív-et is, ezt az egy számot megért, Csorba szerkesztette művészeti lapot is hozzá lehetne tenni az elődökhöz.
A Jelenkorról Csorba vallomása alapján, melyet az egyik útelágazódáson eltérve találtam, itt és itt írok a honlapon. Mint Csorba egyik közeli (nem vér szerinti) rokona, hagyatékénak gondozója (bocsánat, mindig röstellem magamat, amikor a hivatalosan rámaggatott címkét használom, de jobbat nem találtam még) tanúsíthatom, Csorba szinte utolsó leheletéig dolgozott a Jelenkorban, illetve a Jelenkorért. Álljon itt bizonyítékul a fenti helyről egy idézet. Csorba írta Berthának:
„Hálás lennék, ha néhány sorban nekem is megírnád visszavonulásod okát. Csordás G. alapjában véve jóindulatú és tehetséges ember, csak az ifjonti hév el-elragadja olykor, s feltétlen hívévé válik egy-egy írónak vagy irányzatnak. Nekem meg elfogyott az erőm a vitatkozáshoz.” („… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 137. levél, Csorba levele Berthához, 1989. dec. 31.)
Bertha ezt a második (írásbeli, mert szóbeli több is volt volt) felszólítást már nem tudta figyelmen kívül hagyni, ha sokára is – súlyos betegsége akadályozta a levélírásban – válaszolt. Így:
„Öröm látni, hogy még mindig vannak naiv emberek, mint a ti szakállas Csordásotok, aki azt képzeli, hogy szükség van irodalomra, s ráadásul, amit ő menedzsel, éppen az az irodalom. De nincs vele semmi baj, kedves, rokonszenves barom. Annakidején, amikor mint szerkesztőségi embereket tájékoztatókra meghívtak a pártközpontba, Csordás ugyanilyen hévvel adta elő marxista nézeteit, mint most a posztavantgárd lelkesültségét. Akkor Aczél mindig fel szokott állni és azt mondta, hogy no, akkor hallgassuk meg Kulin elvtárs véleményét is. Aztán következett Kulin elvtárs, majd Koczkás elvtárs, és más elvtársak, de mi azért a novelláinkat, tárcáinkat, irodalmi publicisztikáinkat továbbra is a saját makacs beállítottságunk, vagy tehetségünk színvonalán írtuk meg. – Ami az Írószövetségben folyik, nagyon komikus, ami a szerkesztőségekben, az lehangoló. – Egy magasabb szempontból persze mindez mellékes, szóra sem érdemes, beszélni sem szabadna róla.” („… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 139. levél, Bertha levele Csorbához, 1990. okt. 25.)”
Vagyis Csorba Jelenkor-segítő próbálkozása nem járt eredménnyel. Figyelemre méltó azonban, hogy mindkét alkotó még halálos betegségében sem pihen, dolgozik, teszi, amire hivatott. Csorba és Bertha utolsó levelei már nagyrészt a levelezőpartnereket gyötrő betegségekről szónak, de azért mindig ott van a betegség leírása mellett/után a tájékoztatás a munkáról, amit elvégeztek… Írhatta volna Csorba a kötet címében idézett mondat helyett azt is: dolgozni kell, ameddig élünk.”
Bizony, így kellene (kellett volna) dolgozni Csorba követőinek, hogy válthassák őt a poszton. Az „őrző” posztján. Bertók méltán tört fel csorbai magasságokba. És remélhető, ahogyan ő sem, nagy buzgalmukban követői sem akarják eltávolítani az „útból” az elődöket. Mert erre is volt példa.
Készítettem egy összeállítást Tüskés Tibor: A Jelenkor indulása (1958-1964) című kis kötetéből. (Tatabánya : Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat József Attila Megyei Könyvtára : Új Forrás szerkesztősége, 1995. – (Új Forrás könyvek ; 23.) Ebből kiderül, mire gondolok és hogyan nem szabad az őrzőt leváltani. Nem véletlen, hogy a kötetet nem a Tüskés által haláláig „csendestársként” irányító Pro Pannonia adta ki. Gondolom, nem csak Tüskés, de a kiadó vezetője Szirtes Gábor sem akarta felvenni a kesztyűt a hatalma teljében levő Csordás Gáborral, akinek (le)váltói munkáját „értékeli” a kötetben Tüskés. Szerintem fontos ismerni az összeállításban olvasható történetet nemcsak alkotóknak, szerkesztőnek, hanem a tanulságok levonása miatt bármilyen váltást levezénylő vagy abban csak részt vevő szereplőknek is. Íme a tanulságos (hosszú) idézet itt olvasható.
Azt gondolom, pontos leírása annak, ami „történetünk” leírása után Tüskéssel és velem is történt/történik.
És hogy még színesebb legyen a dolog másolom azt is, amit Csorba írt húszéves Jelenkort ünneplő szám bevezetőjeként.
Minden utód számára aranyba foglalható szavak…
Még egy útelágazódás: Csorbát születésének 50. évfordulóján a Jelenkor 1966. 10. számban így köszöntötték alkotótársai. Kiemelném közülük Weöres versét, melyet a költő kézírásával közöltek.
Felsejlik erről a lapszámról előttem még egy elágazódás: nézegetve a Jelenkor számokat, arra gondoltam, hogy némi segítséggel talán összegyűjthetném a Csorbát köszöntő Jelenkor-számok (írások, versek) TELJES anyagát, Merthogy válogatás jócskán jelent meg belőlük, de az összes még nem. És olyanok hiányoznak belőle, mint az 50. születésnapi évfordulós Csorba-számból Várkonyi Nándor Csorba Győző verseiről című írása. Sok szempontból izgalmas, érdekes és fontos gyűjtemény lehetne, ha Isten adna erőt akárcsak a digitális elkészítéshez is.
További útelágazódás. Jó tanácsokra lelhetnek a Bertók-hagyományépítők, kultuszképzők az alábbi linken: Rauscher Edina: Csorba Győző alakja Pécs kulturális életében. Idézet a szerző (doktori?) bíráló bizottság előtt tartott előadásából [Ld. Csorba honlap.] „A tanulmány eredeti címe Csorba Győző kultuszának helye Pécs kulturális emlékezetében, azonban a bírálatokból tanulva a következőre módosítottam: Autorizáció és kultuszképzés. Csorba Győző alakja Pécs kulturális emlékezetében. […] A felhatalmazás kapcsán röviden elmondható, hogy kultuszképzéshez vezet, ha a szóban forgó személy értékbeli többletet képvisel. Csorba esetében a közösséget érintő kérdések nemcsak költészetében jelennek meg, a társadalmi és erkölcsi problémákkal irodalomszervezőként is megküzd. Ugyan utaltam rá, hogy a magyar költők a nemzet szócsövei, vagyis adott, hogy Csorba felelősséget vállal a közösségért, a hangsúly azonban semlegességén van. Magyarországon egy dogmatikus nézetek vezérelte korszakban az ideológiai semlegesség a költő tanítványainak és kortársainak körében elősegíti a kultuszképzést. Ugyanakkor, ha a szocialista irodalomkritika hatását vesszük figyelembe, befolyásolja széleskörű fogadtatását. Ezen a ponton beindul az ellenkultusz, de ami fontosabb, a kultuszképzés mechanizmusa is. Pécsett a politikai vezetőség kénye-kedve szerint váltották egymást az irodalmi folyóiratok és szerkesztőik, csupán Csorba jelenléte állandó megalkuvás nélkül. Független értékrendje így tehetségének bizonyítéka, a kapcsolatháló résztvevői pedig végső soron tehetsége jogán ruházzák fel tekintéllyel.”
Valami ilyesmiről szólt 2008-ban Bertók László, amikor Pécs díszpolgára lett, s a kitüntetés kapcsán nyilatkozott a Pécsi Újságnak. „A folyamatos tanulás és önvizsgálat, valamint Csorba Győző, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János hatására jutottam el a népi szürrealizmustól, az impresszionista versektől a gondolati líra világába. 1982-ben megkaptam a József Attila-díjat, ez is önbizalmat adott. A városi könyvtár igazgatói posztjáról is lemondtam, hogy időm nagyobb részében azt csinálhassam, amit szeretnék. Félállásban maradtam a könyvtárban, és egészen nyugdíjas koromig bibliográfiákat készítettem jeles pécsi írókról, költőkről.” Bertók (is) így építette magát, adott alapot az utódoknak a kultuszteremtéshez.
Régi ismeretségünk, egykorvolt barátságunk talán jogosít arra, hogy kívánjak neked, kedves Laci, minden jót utóéletedben, s kívánom, haladjatok Csorbával párhuzamosan, fej-fej mellett együtt ezen a „kultuszos” úton. Bízom abban, hogy kultuszod építői is elfogadják a párhuzamosságot, amely párhuzamosoknak Csorba felőli egyenese kicsit régebbről indult és kicsit hosszabb mint a tiéd. Bár ez a történelmi időben és az öröklétben mit sem számít, mert ott csak a tehetség és az eredmény számít.
Hát ezek az útelágazódások kerültek az utamba. (Hogy a képzavart még jobban összekuszáljam.) Ki-ki olvassa és fogadja tetszése szerint idézeteimet. Talán vannak benne megfogadható tanácsok, továbbgondolni való gondolatok is.
És hogy a végére is maradjon kép: „Csapó, kultuszképzés indul”, avagy: a kiemelkedés a mester ünneplésével kezdődik. (Egy amerókai stylist biztosan találna kivetnivalót „sztárok” öltözékén:)
Csorba Győző és Bertók László 1976 november 21-én, Csorba 60. születésnapján. (Halász Gábor fotója)
Végül pedig az egymást jól ismerő és ezért elismerő költők másikhoz írt versei: Bertók László Csorbának, már a mestere halála után, és Csorba Győző Bertók Lászlónak, mikor még mindketten éltek.
Remélem, mindkét művész elégedett lehet a közös bloggal. Vagy nem…
(Legvégül pedig egy közlés, amelynek a blog tartalmához az égadta világon semmi köze nincsen: a szöveg elején készülődő vihar megjött, de jóval később, éjfél után. Villámlás, dörgés, eső. Egy villám olyan közel csapott be, akkorát reccsent, mintha kettétört volna egy fát. Tasi kutya pedig rögtön a lábamhoz bújt. Most jövök rá: mégis van köze a viharnak a bloghoz: ha villám kicsit közelebb csap, akkor én most nem tudnám boldogítani az olvasókat szövegemmel. Biztos van olyan, aki örült volna ennek a változatnak:)
Köszönöm a figyelmet.
