Köszöntöm a bizottság tagjait és a közönséget.

Hogy a hallgatóság helyzetét megkönnyítsem, vázlatot készítettem az előadáshoz. A vázlat idézeteket tartalmaz, melyekre idő hiányában külön nem térek ki, viszont támpontot adnak a szakirodalmi keretet illetően, valamit kiegészítik, alátámasztják az előadást.
A tanulmány eredeti címe Csorba Győző kultuszának helye Pécs kulturális emlékezetében, azonban a bírálatokból tanulva a következőre módosítottam: Autorizáció és kultuszképzés. Csorba Győző alakja Pécs kulturális emlékezetében. 

A tanulmány Pécs kulturális emlékezetének helyei című kutatószemináriumból nőtte ki magát. A kutatás során egy irodalmi jelenséget és annak antropológiai vonatkozását vizsgáltam. Csorba Győző kulturális autoritásának kérdését jártam körül, hogy betekintést nyújtsak a felhatalmazás folyamatába, mellyel egyidejűleg megkezdődik a kultuszképzés, s mindezt kiegészítettem egy antropológiai nézőponttal. Takáts Józsefet idézve „a kultuszkutatás olyan értelmezői gyakorlat, amely nemcsak a szövegeket és olvasásukat tekinti az irodalom világához tartozóknak, hanem szerzői image-eket, tárgyakat, cselekvéssorokat s a kulturális fogyasztás számos más formáját is […], azon irányzatokhoz áll közel, amelyek az irodalom társadalmi beágyazottságát hangsúlyozzák.” Ha az irodalmi kultuszkutatás gyakorlatát interdiszciplinárisan nyitottként képzeljük el, a kulturális cselekvés lehetséges változataként értelmezhetünk szövegeket. A kérdés a mi esetünkben az, hogy miként válnak szövegek kulturális folyamatok mozgatórugójává, a kommunikatív emlékezet médiumaként hogyan segítik elő egy irodalmi kultusz intézményesülését. 

Az emlékezet-kutatás azon pontjai, melyek témám szemszögéből fontosak, az első vázlatpontban találhatók. 

Mielőtt azonban felvázolnám azt a folyamatot, hogy miként épül be a Csorba-kultusz a város kulturális emlékezetébe, kitérnék a felhatalmazás forrásaira. Így válik ugyanis világossá a Csorba-kultusz lényege.

Közben a vázlaton rátérek a második pontra.

Az autorizáció forrása lehet egy absztrakt elgondolás, melynek következtében Csorba egy szellemi közösség kiválasztottjává válik, a próféta szerepébe lépve pedig közszükségletet elégít ki verseivel. Tekintélyének másik forrása az emberi konszenzus. Ez esetben nyomon követhető egy hatalmi háló kiépülése, melynek elengedhetetlen mozzanata a kölcsönös igazolás. A hatalmi háló kifejezést nem rosszalló értelemben használom, mivel Csorba nem taktikázott, hogy feljebb jusson az irodalmi ranglétrán. Pályakezdőként is megőrizte politikai semlegességét, az ország centralizáltsága ellenére sem hódolt be Budapestnek, ugyanakkor nem rekedt meg a pannon irodalom eszményének szintjén. Tekintélye, így egyben kultusza is tehetségéből építkezik. Ezt igazolja a személyes kapcsolatháló, melynek minden egyes résztvevője társra, szövetségesre talált benne. Itt említést kell tenni Csorba és Várkonyi Nándor barátságáról, a költő és a pécsi irodalmi folyóiratok szerkesztőinek szövetségéről, valamint a Csorba-tanítványokról. Belső vívódása ellenére e szerteágazó háló bizonyítja, hogy autoritása megalapozott. Csorba ugyanis az egyetlen résztvevője, melynek jelenléte Pécs irodalmi köreiben az 1940-es évektől az 1990-es évekig állandó. Még a politika terén bekövetkező éles váltások sem befolyásolták ezt, holott sohasem vált „udvari” költővé. 

A Csorba-féle kapcsolatháló egyes szereplőit sorra véve Várkonyi Nándorról elmondható, hogy a húsz évvel fiatalabb felfedezettjét mindvégig egyenrangú félként kezelte. Várkonyi pécsi irodalomtörténész volt, egyetemi tanár, a Janus Pannonius Társaság alapító tagja és a Sorsunk főszerkesztője. Csorba véleményére sokat adott, de kapcsolatuk nem rekedt meg szakmai szinten. Várkonyi nemcsak mestere, hanem második apja lett Csorbának.

A költő tekintélyéről tanúskodik az a folytonosság is, mely a pécsi folyóiratokat jellemzi a Sorsunktól kezdve a másodi Dunántúlon át a Jelenkorig. Csorba segíti a szerkesztők munkáját, akik külső tényezők hatására szövetségre lépnek vele. A szövetséget erősíti egyrészt marginális helyzetük, másrészt az országban uralkodó politikai viszonyok. Magyarország centralizáltsága miatt a vidéki írók kirekedtek az irodalmi életből. A pécsi lapok köré csoportosulva és a provincializmust felül múlva országos szintre emelkedtek. A másik szempontot figyelembe véve elmondható, hogy a diktatórikusan berendezkedett államokban a politikai vezetőség a veszély forrását látja az írói társadalomban. Ebből következik, hogy korlátozza az írók mozgásterét. Mivel a kommunista párt tartott az irodalmi nyelvhasználat tényalakító hatásától, persze ugyanakkor bízott is benne, az ’50-es évek elejére ellenőrzése alá vonta az irodalmi életet. Így került 1952-ben Szántó Tibor a Dunántúl, majd 1964-ben Szederkényi Ervin a Jelenkor szerkesztőségébe. Annak ellenére, hogy pártemberek voltak, Csorba az írók oldalára tudta állítani őket.

Idő hiányában a Csorba-féle kapcsolathálón belül csupán a tanítványokról beszélnék részletesebben. A vázlaton most következik a harmadik pontja. Ez a pont jól kapcsolódik az előadás utolsó részéhez, amikor is a tanítványok kultikus nyelvhasználatának kultuszlélektani jelentőségéről, valamint az emlékezet- és identitásalkotásban betöltött szerepéről lesz szó.

Mester és tanítványainak kapcsolata tekintélyelvű, viszont ha Csorba valakit tehetségesnek ítélt, bevonta személyes szférájába, ettől kezdve pedig érezhette a költő szerepének atyai jellegét. A tanítvánnyá válás folyamata fokozatos, ami a visszaemlékezések alapján jól rekonstruálható.

A tanítvánnyá válás szakaszai címszó alatt idézetek olvashatók mind a tanítványok, mind a költő visszaemlékezéseiből.

Csorbát megelőzi a híre, ezt követi a találkozás, a próbatétel, az intim körbe lépés, találunk példát a megtérésre, megfigyelhető a konnektív szál, végül a köszönetnyilvánítás is. Tanítványainak írásai rávilágítanak arra, hogy versügyben csakis az ő ítélete volt érvényes, de ezt olvashatjuk Várkonyi megfogalmazásában is. Ez egy fontos mozzanata az autoritással való felruházásnak, hiszen a költő igazolást nyer egyrészt saját mestere, másrészt tanítványai felől. Csorba azonban nemcsak kritikával segítette tanítványait, ha kellett közbenjárt értük. Jó példa erre Galsai Pongrác, aki egyik levelében arra kéri Csorbát, szóljon néhány jó szót érdekében, ha riportügyben felkeresi a magyar televízió művészeti vezetője. Ekkor ugyanis kilátásban volt, hogy Galsai a televízióhoz kerül, problémát csupán Mészáros Ferenc okozhatott számára, aki a párt megbízottjaként lett a Jelenkor első főszerkesztője, Galsaira viszont meglehetősen rossz fényt vetett szabadszájúsága. (A levél nincs datálva, de feltehetőleg 1958/59-ben íródott, mert a Jelenkor első száma 1958 októberében jelent meg, 1960-tól viszont már Tüskés Tibor szerkesztette.) A kölcsönös támogatás visszafelé is működik, elég ha Kalász Márton, Lázár Ervin vagy Galsai Pongrác nevét említem, akik idővel egy-egy budapesti lapnál helyezkedtek el, és rendszeresen kérték Csorba kéziratait, hogy közölhessék.

A tanítványok kapcsán kitérnék még egy fontos szempontra. Dávidházi Péter az irodalmi kultuszról részben mint beállítódásról beszél. Ez az eset akkor áll fenn, ha rajongó, mértéket nem ismerő tisztelet övezi az írót, mely egészen az isteni párhuzamig fokozódik. A krisztusi analógia Csorbánál is jelen van, hiszen a fiatal generáció mesterként tekint rá. Ez a hasonlat úgy tűnik misztifikálja személyét. Kalász Márton kimondottan büszke rá, hogy az egyik legtöretlenebb Csorba-hívőnek mondhatja magát, mégis van egy pont, mely alátámasztja, hogy a költőnek mint embernek, nem pedig átlényegült személynek szól a tisztelet. A kultikus beállítódás kizárná a költő megnyilvánulásainak megkérdőjelezését, tabuizálná személyét, viszont Szántó Tibor szabadulása után – 1956 után őt ugyanis koholt vádak alapján perbe fogták – kemény kritikával illeti, holott Csorba kiállt mellette ügyének tárgyalásán.

Ehhez kapcsolódóan olvasható egy részlet Szántó 1965 dec. 22-i leveléből.

Ezzel arra szeretnék utalni, hogy tanítványai feltehetőleg nem az elvakult kultikus beállítódás miatt illették a mester címszóval. Követendő példa, de nem mindenható, vagyis fennáll az egyet nem értés lehetősége. Ez még inkább alátámasztja azt az elgondolást, miszerint tekintélyét különleges adottságának, tehetségének köszönheti, nem pedig tanítványai elfogultságának.

Ahhoz azonban, hogy a Csorba-kultuszról teljesebb képet kapjunk, az ellenkultuszt is vizsgálnunk kell. Ami a politikai hátteret illeti, két szempontot kell figyelembe vennünk. Hogy egy író nyilvánossághoz jusson, intézményi háttérre van szüksége. Ugyanakkor az írók támogatására szorul a kulturális és politikai vezetőség, hogy hatalmát legitimálja. Csorba viszont politikailag nem volt kisajátítható.

 Ezt igazolja az utolsó vázlatpont alatt olvasható idézet a költőtől.

Kezdettől fogva tartózkodott a közéleti szerepléstől, ügyelt politikai semlegességére. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunisták nem számíthatnak rá, mint szellemi alkotóra, a marxista irodalomkritika megbélyegezte az elefántcsonttorony-metaforával abban az értelemben, hogy a közösségi ügyekért nem vállal felelősséget. A visszaemlékezésekből az derül ki, hogy Csorbát ’56 után, de még a ’70-es években is leírta az irodalompolitika. Mindennek ellent mond azonban, hogy a költő nemcsak a demokratikus, hanem a szocialista rendszerben is magas kitüntetéseket vehetett át. 1957-ben a József Attila-díj II., 1972-ben I. fokozatával tüntették ki, 1985-ben pedig neki ítélték a Kossuth-díjat. Ez azzal magyarázható, hogy az elnyomás ill. a teljes szabadság között található egy ideológiáktól független sáv, ahol észrevétlenül zajlik az írók felhatalmazása és kisajátítása. Ez elmondható Aczél György irodalompolitikájáról is. Párbeszédet kezdeményez az írókkal, mégis ő határozza meg, milyen irányba mozdul el a tilt, tűr, támogat kategóriák közötti határ. Ha valaki nem szegi meg a szabályokat, viszont azok hatékonyabb működtetésére sem törekszik, a politikai hatalom a tűr kategóriába sorolja, akárcsak Csorba Győzőt.

A felhatalmazás kapcsán röviden elmondható, hogy kultuszképzéshez vezet, ha a szóban forgó személy értékbeli többletet képvisel. Csorba esetében a közösséget érintő kérdések nemcsak költészetében jelennek meg, a társadalmi és erkölcsi problémákkal irodalomszervezőként is megküzd. Ugyan utaltam rá, hogy a magyar költők a nemzet szócsövei, vagyis adott, hogy Csorba felelősséget vállal a közösségért, a hangsúly azonban semlegességén van. Magyarországon egy dogmatikus nézetek vezérelte korszakban az ideológiai semlegesség a költő tanítványainak és kortársainak körében elősegíti a kultuszképzést. Ugyanakkor, ha a szocialista irodalomkritika hatását vesszük figyelembe, befolyásolja széleskörű fogadtatását. Ezen a ponton beindul az ellenkultusz, de ami fontosabb, a kultuszképzés mechanizmusa is. Pécsett a politikai vezetőség kénye-kedve szerint váltották egymást az irodalmi folyóiratok és szerkesztőik, csupán Csorba jelenléte állandó megalkuvás nélkül. Független értékrendje így tehetségének bizonyítéka, a kapcsolatháló résztvevői pedig végső soron tehetsége jogán ruházzák fel tekintéllyel.

Az autoritás kérdése tisztázott, de hogyan válik a Csorba-kultusz Pécs kulturális emlékezetének helyévé? Miután Csorba tekintélye megalapozódik, a tanítványok körében megfigyelhető a kultikus nyelvhasználat kialakulása, mely az irodalmi kultusz megközelítésének egy másik lehetséges szempontja. A kultikus beállítódás és nyelvhasználat nehezen választható szét. Mint láttuk, a kultikus beállítódás a Csorba-tanítványoknál nem fokozódik a végletekig, ez mégsem zárja ki a kultikus nyelvhasználat szakrális dimenziójú metaforáit. Metaforikus nyelvhasználatról van szó, mely a tényleírás hatását kelti, mégsem lehet bizonyítani, de cáfolni sem. Célom azonban nem a kritikai nyelvhasználattal szembeállítani, hanem az emlékezet és az identitásalkotás szempontjából vizsgálni, amire a tanulmány folytatásában kerül sor, de kultuszlélektani jelentőségét ill. a Csorba-kultusz intézményesülésének folyamatát már most felvázolom.

A kultikus nyelvhasználatot rögzítő dokumentumok a kommunikatív emlékezet médiumai. A kommunikatív emlékezet a közelmúltat, ez esetben Csorba Győző életét öleli fel, formáit pedig a pécsi irodalmi folyóiratok köré csoportosult tanítványok és kortársak hozzák létre. A metaforák – például mester, orákulum, mérőón, az őrtorony-, és a kert-motívum – jelentősége abban rejlik, hogy olyan értékeket sűrítenek magukba, melyekkel a tanítványok azonosulni tudnak. Már csak ezért sem releváns a kultikus nyelvhasználatot a kritikaival szembeállítani, és közben azt vizsgálni, mennyiben racionális. Hiszen amint aktivizálódnak a múlt elemei az emlékezetben, kiegészülnek egy jelentéssíkkal, vagyis az adott csoport szimbólumrendszerének részévé válnak. Helytállóságuk pedig ettől kezdve kétségbevonhatatlan, mert a jel és a jelölt közötti viszonyt a tanítványok és kortársak határozzák meg. Az emlékezet szempontjából jelen helyzetük sem elhanyagolandó. Iránypontot keresnek, saját korszakuk egyoldalú világnézetére reagálva kapcsolódnak a költőhöz, egy független értékrend képviselőjéhez. A metaforikus nyelvhasználat kultuszlélektani jelentősége így az identitásteremtés. A tanítványok önazonosságukat teremtik meg azáltal, hogy a közelmúltat saját helyzetükből kiindulva rekonstruálják. Ez a pont összeköthető Halbwachs elméletével, ugyanis az emlékezet és az identitásteremtés kiindulópontja egy a térben és időben körülhatárolható csoport tagjainak közös meggyőződése.

E generáció emlékezete egy átmenetet jelenít meg, mely a Csorba-kultusz intézményesülésének irányába mutat, amikor is a kultusz beépül Pécs kulturális emlékezetébe. Ezt a folyamatot rítus jellegű cselekvési formák mozgatják, az ünnep alakzatát öltik, a kultusz elemeit pedig a kollektív emlékezetben rögzítik, melynek fontos funkciója, az emlékek folytonosságának fenntartása. Jan Assmannra utalva a múlt transzformációja is végbe megy, amint a beavatottak kapcsolatba kerülnek a kulturális emlékezet médiumaival mint például Csorba Győző emlékszobájával, a költő relikviáival.

Ehhez kapcsolódóan képeket csatoltam a vázlathoz.

Nem a tényszerű múltat fogják elsősorban felidézni, hanem a kommunikatív emlékezet médiumaiból jól ismert helyszíneket a könyvtáraktól kezdve a Széchenyi téren át a Nádor szállóig, személyeket, illetve eseményeket, melyeket mítosz fog körül. A mítoszképzés hatására a múlt egy eredendő állapot jelképévé válik, normatív és formatív erőként hat meghatározva így a jelenről való gondolkodást. A város a kultusz megerősítése révén azonosulhat múltbeli képével.  A csoport tér- és időbeli határai elmosódnak, mivel ezen a ponton már Pécs önazonosságáról van szó, az intézményesülésnek köszönhetően pedig a város normarendszerébe épülnek be a költő által megtestesített értékek. A generációs emlékezetből átlépve a kulturális emlékezetbe a Csorba-kultusz egy szintézist hoz létre. A kulturális emlékezet helyeként – Nora szavaival élve – így adott a legérzékibb tapasztalatok számára, ugyanakkor így válik a legelvontabb munka termékévé is.