Csorba Győző és a pécsi folyóiratok. II. rész.

Előző rész

Csorba Győző és a pécsi folyóiratok. II. rész.
(Az írásban szereplő folyóiratokról készített képalbum elérhető a Picasán, itt.)

A Jelenkor indulásáról:
"CsGy: […] A Jelenkor, ha jól emlékszem, 58 egyik hónapjában jelent meg először.
CSI: – Igen, 58 októberében. Minden tizedik évben az októberi számok a jubileumiak.
CSGY: – 58 elején egyszer csak meglepetve tapasztaltam, hogy engem a városi párttitkár meghív egy találkozóra, ahol a pécsi irodalomról lesz szó. Én nem tudtam semmit sem, hogy ki szervezi. Ha jól emlékszem, a városi első titkárnak az aláírása szerepelt rajta, más semmi. Elmentem. Elkezdődött a beszélgetés, mert jött még, ha jól emlékszem, Pákolitz Pista, aztán Kende Sándor. Nem tudok most már névsort mondani, de többen is voltunk. A hangulat nem volt jó már eleve sem. Emlékszem, a párttitkár azt mesélte, hogy abban a zűrzavarban, ami 57-ben folyt, milyen csúnyán viselkedtek az emberek. Még az oroszok is megbotránkoztak, hogy mennyi feljelentést tettek egymás ellen.
Elhatározták, hogy mivel megszűnt a Dunántúl című folyóirat, egy másikat indítanak. Nem tudom, hogy kinek az agyában született meg az a cím, hogy Jelenkor. A Jelenkor szerkesztésével Mészáros Ferencet bízták meg. Beszéltem már róla, hogy milyen nagyon gerinces novellákat írt. Amikor meghalt már Sztálin, és kezdték a hibáit föltárogatni, akkor írt egy dacos novellát Sztálin ellen. Addig pedig Sztálin volt az Isten. Hát ilyen ember volt ő. Alakult mellé egy szerkesztőbizottság, ennek tagja volt Pál Jóska, Gyenis Jóska és mások. Másodrangú íróemberek." (p. 178.)

 

A Jelenkor felemelkedése:
"De a Jelenkor elég nehezen indult. Amikor nem gyakorlott emberek szerkesztettek, azért volt baj, amikor meg túlságosan gyakorlottak, akkor azért. Az első társaságnak sem gyakorlata, sem különösebb ízlése nem volt. Gyenis Jóskának bognár volt az eredeti foglalkozása, és teljesen ösztönösen írt, sajnos nem tudta később magasabb szinten folytatni. Engem úgy tekintett, mintha én lennék az oka annak, hogy ő később már nem jelenik meg a folyóiratban. Pedig hát egyszerűen olyanokat írt, hogy nem lehetett nyugodt szívvel közölni.
Amikor aztán a helyzet egy kicsit stabilizálódott, akkor ez a szerkesztőség már nem mutatkozott megfelelőnek. Tüskés Tibor lett a lap szerkesztője, Borsos Jóska, aki később az itteni rádiónak lett az igazgatója, és aki novellákat írt, lett a prózarovat felelőse. Én is akkor kerültem be a szerkesztőségbe mint a versrovat felelőse. Ott volt még Szöllősy Kálmán, a városi könyvtár akkori vezetője.
CSI: – A negyedik évfolyam első számán szerepelsz először, ez 61 februárjában jelent meg, ha hinni lehet az impresszumnak. Tüskés Tibor, aki 59 áprilisától volt tagja a szerkesztőségnek, egy számmal korábban, 1960 decemberében lett megbízott főszerkesztő.
CSGY: – Ha utánanéztél, biztosan így van. Én arra már nem emlékszem pontosan, időben mindez hogy következett egymás után. Mindenesetre ez a szerkesztőség működött egy darabig. Egyszer meghallottam, hogy Borsos Jóska és Szöllősy Kálmán összeesküvést sző Tüskés Tibor megbuktatására. Én nem tudtam semmit erről, csak később értesültem, hogy elmentek a párt és a tanács megfelelő emberéhez, és ott Tüskés Tibort bemószerolták. Dühös lettem, és azt mondtam Szöllősy Kálmánnak, nagyon helyes, most én is elmegyek, és beadom a lemondásomat, hivatkozva arra, hogy itt hogyan mennek a dolgok. Én nem vagyok hajlandó ilyen furkálásokban részt venni.
Szöllősy Kálmán roppantul megijedt, valósággal könyörgött, hogy ne tegyem meg ezt, ne menjek el, kérlelt mindennel. Mert valóban, akkor mi már huszonöt éve ismertük egymást, nagyon sokszor találkoztunk könyvtárosként is. Én ezt mégsem tudtam elfelejteni, és kitartottam amellett, hogy ilyen sötét dolgot véghezvinni nem lehet. Mert Tüskés Tibor nem csinált semmi olyat, ami miatt le kellene váltani. Borsos Jóska, aki naiv módon belekeveredett az ügybe, egyszer meglátogatott, és szinte bocsánatot kért, hogy ő is részt vett ebben az összeesküvésben. Mindenesetre ők ketten kimaradtak akkor a szerkesztőségből, és akkor került be Lázár Ervin és Bertha Bulcsu.
" (p. 179.)

A Jelenkor "megbicsaklása", Tüskés leváltása:
"Tény és való, hogy akkoriban a minisztériumi és pártfelügyelet nagyon erőteljes és agresszív volt. Rendszeresen jöttek különféle személyek a minisztérium irodalmi osztályától, a párttól is valaki, s a helyiek is itt voltak, és értékelték a lap előző évfolyamát. Több ízben előfordult, hogy egy-egy írásnál, ami megjelent a lapban, én előre intettem Tibort, vigyázzon. De Tibor bátrabb volt, mint én. Ez így volt Mészöly Miklós Ablakmosójával is, amiből később az egyik nagy botrány kerekedett. Mondtam Tibornak, hogy írjon egy levelet Mikinek, kérje meg, hogy fűzzön a darabhoz valami magyarázatot, de egy kicsit kenje el, mert ez a szöveg politikailag túl sok lesz azoknak, akik éppen ezekre a részletekre vadászva bújják a lapot. Be kell ismernem, hogy ez a tanács nem igazán sikerült. Miklós, aki igazán karakán és tántoríthatatlan természet volt, írt egy olyan eligazítót, hogy aki addig netalántán nem értette volna, hogy miről van itt szó, most világossá vált előtte. A bevezetőtől akkor már nem lehetett visszakozni, közölni kellett az egészet, és ezt Tibor nagyon becsületesen meg is tette, mert a darab jó volt, és mindannyiunknak tetszett. A pártközpont egyik nagy fájdalma volt, hogy erre a közlésre a Jelenkorban sor került. Különösen a bevezetőt vették rossz néven. Ez lett az egyik tétel Tüskés Tibor bűnlajstromán, amikor 64-ben eltávolították a laptól.
De leváltásának általában az volt az oka, hogy olyan embereket közölt, akik nem voltak Aczél György kegyeiben. Tüskés Tibornak tehát mennie kellett. "
(p. 181.) […]
Mikor Takács Gyula a végső szót kimondta, hogy Tüskésnek el kell mennie, mert ő kapta azt a feladatot, hogy az ítéletet ismertesse, akkor az utolsó délután még átjött hozzám a Megyei Könyvtárba. Átjött hozzám, és nagy izgatottan mondta, hogy öt órakor megy hozzá Tüskés Tibor, és közölnie kell vele elbocsátását. De mielőtt ez megtörténik, gondolta, eljön hozzám, és tájékoztat, mert hát mégiscsak nekem van Pécsett irodalmi értelemben a legnagyobb tekintélyem. Úgy érezte, mondta, illik, hogy legalább én megtudjam előre a döntést. Én akkor rettentő dühös lettem, és azt mondtam neki: „Miért nem annak az íróasztalnak mondod?” Meghökkenve nézett rám. Én folytattam: „Mert az is most már csak azt mondhatná, amit én. Hiszen már elintéztétek, hogy fölmondtok neki, fogadtatok hozzá magánszorgalmú kutyákat is.” Nem mondtam nevet. „Hát most én mit csináljak, mit csinálhatnék én ilyenkor?” Közöltem vele, hogy tudomásul veszem, de nem érdekel, hogy milyen rendelkezést hoztak. Ennek volt a következménye az, hogy amikor Takács Gyula visszament a megyei tanácsra, ezt Pákolitz Pistától tudom, és megkérdezték tőle, hogy mi volt nálam, akkor Takács Gyula röviden csak annyit mondott: „Kidobott.” Így történt.
Amikor Tibor megkapta a felmondását, visszament egy időre az iskolába tanítani. Velem meg mi történt? Engem megkértek, hogy maradjak Szederkényi Ervinnel, mert ő soha életében nem szerkesztett, nem tudja, mi az. Azt mondtam, hogy jó, rendben van. Még fél évig maradtam. Akkor elküldtem Takács Gyulának, a megyei tanács illetékes osztályvezetőjének egy levelet. Arra hivatkoztam, amire a nagy emberek szoktak, hogy előrehaladott korom és egészségi állapotom miatt kénytelen vagyok nagy köszönettel lemondani a szerkesztői állásomról. Kénytelenek voltak elfogadni, pedig tudták, hogy nem ez az oka.
CSI: – Ez 65-ben volt?
CSGY: – Igen, 65-ben. Mert Ervin 1964 végén került oda, és ez körülbelül fél évvel azután történt. Múltkor kezembe is került a másolata annak a lemondó levélnek. Takács Gyula viszont az utóbbi tíz-tizenöt évben nagyon rendesen viselkedett velünk."
(p. 185.)

Tüskés és Csorba viselkedése Tüskés leváltása idején:
"Szederkényi Ervin azelőtt a Széchenyi Gimnáziumban tanított. Hozzánk már a főiskoláról került át. Lépcsőzetes volt a karrierje. Először kint a város szélén tanított, a Mecsek oldalában, az Istenkúti iskolában. Onnan ment a Széchenyibe, onnan pedig a párt segítségével a főiskolára, a magyar tanszékre. Semmiféle szerkesztői gyakorlata nem volt; azt se tudta, hogy mi a szerkesztés. Én nem is nagyon bíztam az ízlésében, mert egy alkalommal meghívottként szerepelt nálunk, és szerintem nagyon-nagyon melléfogott különféle dolgokban. Dehát hatalom alatt álltam én is, és megkértek, addig maradjak, ameddig Szederkényi Ervin nagyjából megismeri a szerkesztésnek legalább a technikai rafinériáit. Azt utólag tudtam meg, hogy Szederkényi Ervin nagyon szépen viselkedett. Ő mesélte el évekkel később, hogy ha nagyon akarta volna, Tibort is, engem is tartóztathatott volna, mert felajánlották neki, hogy egyszerűen szólítson föl minket az együttműködésre. Ha nem vagyunk hajlandóak, tudnak kényszert is alkalmazni. De Ervin ebbe egyáltalán nem ment bele, elhárította, és okosan tette. Néhány évvel később mi magunktól is visszamentünk; Tibor újra publikált a lapban, én pedig újra részt vettem a szerkesztésben, mi több, emberileg is nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Fél évig maradtam tehát, és Ervin ezalatt makacsul arra agitált engem, hogy beszéljem rá Tibort, írjon továbbra is a folyóiratba. Azt hitte ugyanis, és nem is alaptalanul, hogy ha Tüskés Tibor ezután is megjelenik a lapban, akkor nem olyan kirívó a személycsere. Az olvasók úgy látják, hogy itt nem történt semmi különös. Viszont Tüskés Tibor nem volt hajlandó írni. Ezt a magatartását nem vették jó néven. Tibort ebben erősítette Fodor András, aki egy verset is közölt az ÉS-ben, s a versben Takács Gyulát eléggé sötét színekkel írta le, Tibort pedig áldozatnak tekintette. Akkor egy kissé össze is zörrentem Fodor Bandival. Próbáltam józan észre téríteni, hogy nincs értelme a bojkottnak, csak árthat vele magának Tibor. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen repedés a mi barátságunkon Fodor Bandival, akit én érettségije nyarán ismertem meg.
Lehet, hogy viselkedésem opportunizmus volt. Nem szégyellem. Mindig az volt a jelszavam, hogy amit meg lehet csinálni, azt meg is kell csinálni. Az embernek legyen mindig annyi esze, én azt mondtam magamban, hogy egyetlen egy párt se hozhassa olyan helyzetbe, hogy fejjel nekimenjen a falnak. Nekem is van annyi eszem, mint bárkinek. Ezért nem ugrottam be soha ellenálló ingereimnek, pedig lettek volna bőven."
(p. 185-187.)

Közbevetés, besúgói jelentés a Tüskés leváltása körüli dolgokról:
„Feladatom a Jelenkor köré csoportosult írók és művészek megfigyelése. A Jelenkorról egyébként városszerte az a vélemény, hogy haldoklik. Legfeljebb megyei kulturális kiadvánnyá fejlődik vissza, pedig egy mozgalmas országos érdeklődésű és színvonalas irodalmi művészeti folyóiratnak indult. Ezt sokan annak tudják be, hogy Tüskés rendkívül jó szervező volt, Szederkényiből pedig hiányzik ez a képesség. Azonkívül sok pécsi, vagy az ország más területén élő író, művész úgy véli, hogy a főszerkesztői személycsere tönkre tette a lapot. Itt általában nem is annyira világnézeti, mint inkább irodalmi színvonali különbséget értenek. Valamiféle sértődöttségnek látszik ez, kicsit mintha az érződne belőle, hogy erőszakosnak tartják a személycserét és nem értenek vele egyet. Ez, ahogy beszélik, nem annyira Tüskés Tibor személyéhez történő ragaszkodás. Ennek az írói, művészi tartózkodásnak pontos okát eddig nem sikerült kitapintanom. De hogy megvan az kétségtelen. Ennek szomorú bizonyítéka, hogy a Jelenkor szerkesztőbizottságának legtekintélyesebb tagja, az országosan elismert költő és műfordító Csorba Győző is lemondott szerkesztőbizottsági tagságáról. Ez súlyos színvonalesést jelenthet a folyóirat vezetésében, s lehetséges, hogy a Jelenkor köré eddig tömörült írók és művészek emiatt tartózkodnak a folyóiratban való megjelenéstől.”  (Jelentés. Pécs. 1965. jan. 21. Adta: Fekete László [fedőnevű ügynök P. L.] Vette: [Olvashatatlan név és rendfokozat. P. L.] Hely: Átjáróház „T” lakás.” Fekete László = Földessy Dénes, újságíró, szerkesztő. Az egész nagyon szomorú "besúgós" történet elolvasható itt.

Szederkényi átalakulása, átalakítása:
"De beszélhetnék Szántó Tiborról is, aki politikai komisszárként került a társaságba, hogy megtérítsen minket, és ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, kiderült róla, hogy nagyon rendes ember. Vagy a többiek. Például Szederkényi Ervin. Ő majdnem úgy kezdte, mikor Tüskés Tibort a Jelenkortól kitették, mint ahogy Szántó Tibor. Ő KISZ-funkcionárius volt régebben, aztán különféle kisebb-nagyobb pártfeladatokat kapott, legalábbis az iskola meg a főiskola révén. Úgyhogy amit ott neki mondtak, úgy látszott, hogy kritikátlanul elfogadja. Például egyszer körülbelül délután négy vagy öt órától este kilencig azon vitatkoztam vele, hogy Weöres Sándor-e a nagyobb költő, vagy pedig Váci Mihály. És akármennyire próbáltam bizonyítani, hogy Weöres Sándor sokkal nagyobb, ő azt állította, hogy az az ember, aki az aktuális dolgokkal foglalkozik, és aki a nemzet sorsával kapcsolatos dolgokat fejezi ki, az okvetlenül nagyobb, vagy többre kell tartani, mint azt, aki költészetével a holdban jár. De végül teljesen megváltozott. Úgy gondolom, Bertha Bulcsu is, Lázár Ervin is, és akik még körülötte voltunk, egy-egy kis lapáttal rádobtunk, hogy végül is megváltoztatta a véleményét. És akkor kiderült, hogy tulajdonképpen ezzel jött vissza a lelki egyensúlya. Mert ő is elég intelligens volt ahhoz, hogy amikor beszéltünk neki, ha elmondtuk a véleményünket a beküldött kéziratokról, akkor egy idő múlva hallgatott ránk. A vége az lett az ő lassú betörésének, hogy éppen azokat az embereket szerette meg legjobban, akik miatt Tüskés megrovást kapott. Mészöly miatt nehezteltek főként Tüskésre, Mándyt polgári írónak tartották, Weöres Sándorban pedig az ingerelte leginkább a hatalmat, hogy Sándor szinte egyáltalán nem vett tudomást róla. Neki voltak egyéb csínyjei is. Például az egyik kötetét kiadták Párizsban. Vagy amikor a Szovjetunióba hívták egyszer, nem egyedül, hanem valamilyen küldöttséggel, akkor poharát Szolzsenyicinre emelte, ilyen szavakkal: „A legnagyobb szovjet író, Szolzsenyicin egészségére ürítem”. Szolzsenyicin akkor már fekete bárány volt. Szederkényi Ervin kitartott mellettük rendületlenül, az utolsó leheletéig. Ő lett a legnagyobb Mészöly-hívő, Mándyt szintén nagyon szerette, Weöres Sanyival pedig olyan barátságot kötött, hogy az már-már legendásnak számított… Ezek nem külső átváltozások voltak, Ervinben ez belül történt meg, és ebben nekem is volt némi részem, azt hiszem. Én inkább ezeknek a változásoknak örülök, mert az, ami ez idő alatt történt, a mindennapi munka, az nem volt jó.
Ebben látom én értelmét annak, hogy itt maradtam. Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, és később is jónéhányan, akikkel így összesodródtam, Bertók László, Csordás Gábor, Hallama Erzsi és mások is igen tehetséges emberek voltak. Nem azért mondom tehát mindezt, hogy magamat kiemeljem." (p. 176-177.)

Kezemben a Jelenkor 1966. évi 10., októberi, tehát "évfordulós" száma. Elég egy pillantás a tartalomjegyzékre, máris megállapítható: Szederkényi "felvilágosítása" mennyire jól sikerült: Bertha Bulcsu, Rákos Sándor, Rónay László és Weöres Sándor nevét is olvashatjuk a szerzők között, a pécsiek közül pedig Csorba és Várkonyi Nándor a két húzónév". Ami Tüskés haragját illeti, az is gyorsan oldódni látszik: már ebben a számban is olvashatunk tőle írást. Mondhatjuk nyugodtan: a higgadt, opportunista Csorba és társai sokkal többet értek el látszólagos megalkuvásukkal, mint Tüskés a látványos ellenállással: megmentették a lapot a színvonaleséstől, sőt, újra emelkedő pályára állították a meggyőzött, megváltozott és kitűnő szervezővé, értő irodalmárrá változó Szederkényi segítségével.

Milyen volt az átalakulás után Szederkényi és  Jelenkor?
"Szederkényi Ervin az idősebbek után kezdte a fiatalabbakat is közölni. [Mészöly P. L.] Miklós neki jónéhány fiatalt ajánlott, és őket Ervin többnyire be is hozogatta a Jelenkorba, Balassa Pétertől Esterházyig és Nádas Péterig. Az idő múlásával belőlük lett a derékhad; kinek gyorsan, kinek lassabban, de végül is sokaknak sikerült ide kötődniük. Azt hiszem, Miklós ezekben a dolgokban nagyon önzetlen és segítőkész volt, Ervinnek pedig megvolt az a képessége, hogy tudott hallgatni az okos tanácsokra. Aztán persze Csordás Gábor meghívását a szerkesztőségbe szintén Ervinnek lehetett köszönni. Titeket, fiatalokat is odavett magához. És bár Gábor okozott neki olykor kellemetlenségeket, mert hát különféle aláírásokban részt vett, ilyenkor mindig Ervint tolták le, hogy miért engedi. De ő kiállt az emberei mellett.
Én azt hiszem, hogy az, amit aztán később hol itt, hol ott megfogalmaztak, hogy Magyarországon a Jelenkor az egyik legjobb irodalmi lap, vagy hogy Pécs büszke lehet arra, hogy ilyen folyóirata van, ez mind-mind kapcsolatban volt az ő személyével és működésével. Roppant veszteség volt, hogy fiatalon, 53 évesen meghalt. Még jónéhány évig működhetett volna, csinálhatta volna a lapot, és azt hiszem, mivel szinte az egész magyar irodalmat magához vonta, nem folytatta volna rosszul. Érdekes módszerei voltak. Ervin képes volt olyan emberrel, akivel egyszer találkozott, mindjárt úgy összebarátkozni, hogy gyakran szidtuk is: „Most ezt nyalogatod, most meg azt”. Egyszer egy szerkesztőségi ülésen megjelent valakinek a novellájával, és nekiállt felolvasni, hogy mit szólunk hozzá. Ott kellett hallgatnunk egy óra hosszat, ahogy azt a novellát olvassa. Szóval néha furcsa módon, de mindenkit igyekezett megismerni, és mindenkivel jó kapcsolatot teremteni. Nekem úgy tűnt, mintha neki nem is lett volna a magyar irodalomban ellensége.
Ervin aztán mindannyiunk patrónusává vált. Én sok mindent köszönhetek neki, mert például itt a könyvtárban kértem fél év fizetés nélküli szabadságot, hogy valamit be tudjak fejezni. Ervin akkor elintézte, hogy nem fizetés nélkülit kaptam, hanem fizetésest. Az ő érdeme az is, hogy nyugdíjazásom után lehetőségem nyílt arra, hogy hetente egyszer bejöjjek, hogy azért valami kapcsolatom mégis legyen az emberekkel. Én csak jót tudok mondani Ervinről. És azt hiszem, nem csak a magam nevében
."

Szederkényi halála után megint kissé zavaros idők köszöntöttek a Jelenkorra, szerkesztők váltották egymást, s a lap egészen más irányvonalat vett új az szerkesztők keze alatt. Erről az időszakról Csorba – bár haláláig megnevezik őt mint főmunkatársat – már nem beszél Csuhainak. Viszont tudom, hogy végig figyelte a működésüket, tanácsokat adott, verseket is jelentetett meg a Jelenkorban. És az emlegetett A város oldalában című kötetet, vagy a Csikorgó című verseskötetét is – melynek megjelenését már nem érhette meg – a Jelenkor Kiadó adta ki. Míg Tüskés azon méltatlankodott, hogy őt semmibe veszi a szerkesztőség, Csorba még betegen is segíteni igyekezett az új, az ő szerkesztési elveitől, irodalmi ízlésétől egyre jobban távolodó Jelenkornak. Íme egy példa:
"Van azonban egy dolog, ami engem nagyon bánt. Csordás Gábor úgy tájékoztatott minket (a szerkesztőség tagjait),hogy kért Tőled írást, de azt válaszoltad, hogy a Jelenkor mostani prózája annyira idegen számodra, hogy nem illenének bele a Te írásaid. Hangsúlyozta Cs. G., hogy Te mindezt higgadtan, sértődés nélkül közölted vele.
              Én ezzel nem értek egyet. Olyan fokon, ahol a Te írásművészeted jelenleg áll, igenis mindenütt helye van az írásaidnak, s legföljebb úgy lehetne fogalmazni, hogy más vagy, mint a többiek, s legfeljebb azok hatását gyöngíted, nem azok a Te írásaidét. Kérlek, gondolkozzál még ezen, s döntésed, ha egyetértsz velem, változtasd meg, s tájékoztassál róla engem, mert Cs. G. nyilván addig nem mer Tőled kérni semmit, amíg nem kap bátorítást.
              Jó lenne már egyszer találkozni. Én nem merek utazni, mert szinte állandóan szédülök és nagyon gyönge-gyámoltalan vagyok"
("… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 135. levél, Csorba levele Berthához, 1988. szept. 22.)

Bertha azonban még csak nem is válaszolt Csorbának. A hallgatást a költő nem hagyta szó nélkül.  

" Azt hiszem, itt kell beszélnem a Te kapcsolatodról a Jelenkorral is. 
      Szomorúan észlelem, hogy megszakítottad a kapcsolatodat velünk. Több ízben felvetettem a kérdést Csordás G.-nak. Szerinte már nem egyszer próbálkozott Veled, de elzárkóztál az együttműködéstől, mondván: a lap szelleme olyan lett, hogy írásaid nem illenek bele. Igazad van abban, hogy sok és sokféle változás történt a Jelenkorban szegény Ervin halála után. De egy lap szellemét végül is a közölt írások adják meg: a Te írásaid pedig nagyon jó irányba hangolnák a Jelenkort.
       Hálás lennék, ha néhány sorban nekem is megírnád visszavonulásod okát. Csordás G. alapjában véve jóindulatú és tehetséges ember, csak az ifjonti hév el-elragadja olykor, s feltétlen hívévé válik egy-egy írónak vagy irányzatnak. Nekem meg elfogyott az erőm a vitatkozáshoz."
("… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 137. levél, Csorba levele Berthához, 1989. dec. 31.)

Bertha ezt a felszólítást már nem tudta figyelmen kívül hagyni, ha sokára is – súlyos betegsége akadályozta a levélírásban – válaszolt. Így:

"Öröm látni, hogy még mindig vannak naiv emberek, mint a ti szakállas Csordásotok, aki azt képzeli, hogy szükség van irodalomra, s ráadásul, amit ő menedzsel, éppen az az irodalom. De nincs vele semmi baj, kedves, rokonszenves barom. Annakidején, amikor mint szerkesztőségi embereket tájékoztatókra meghívtak a pártközpontba, Csordás ugyanilyen hévvel adta elő marxista nézeteit, mint most a posztavantgárd lelkesültségét. Akkor Aczél mindig fel szokott állni és azt mondta, hogy no, akkor hallgassuk meg Kulin elvtárs véleményét is. Aztán  következett Kulin elvtárs, majd Koczkás elvtárs, és más elvtársak, de mi azért a novelláinkat, tárcáinkat, irodalmi publicisztikáinkat továbbra is a saját makacs beállítottságunk, vagy tehetségünk színvonalán írtuk meg. – Ami az Írószövetségben folyik, nagyon komikus, ami a szerkesztőségekben, az lehangoló. – Egy magasabb szempontból persze mindez mellékes, szóra sem érdemes, beszélni sem szabadna róla." ("… élni kell, ameddig élünk… Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 139. levél, Bertha levele Csorbához, 1990. okt. 25.)

Vagyis Csorba Jelenkor-segítő próbálkozása nem járt eredménnyel. Figyelemre méltó azonban, hogy mindkét alkotó, mondhatjuk, már halálos betegségében sem pihen, dolgozik, teszi, amire hivatott. Csorba és Bertha utolsó levelei már nagyrészt a levelezőpartnereket gyötrő betegségekről szónak, de azért mindig ott van a betegség leírása mellett/után a tájékoztatás a munkáról, amit elvégeztek… Írhatta volna Csorba a kötet címében idézett mondat helyett azt is: dolgozni kell, ameddig élünk.

     Az összeállítással, mint a bevezetőben is írtam, az volt a célom, hogy bemutassam, mekkora munkát végzett Csorba Pécs irodalmi életében akkor is, ha "csak" a pécsi folyóiratok szerkesztőségében végzett tevékenységét vesszük górcső alá. Remélem, Csorba és Tüskés Tibor értékelése is objektívebbre sikeredett ebben az írásban, mint a Bartusz-Dobosi könyvben.

    Az írásban szereplő folyóiratokról készített képalbum elérhető a Picasán, itt.