Csorba 25 éve halt meg, 1995. szeptember 13-án. Már most felhívom a figyelmet, hogy aki ráér és tiszteli a költőt, jöjjön ki egy főhajtásra a Pécsi Köztemetőbe, a költő díszsírhelyeknél található sírjához. Tekintve, hogy nem zárt térben emlékezünk, s várhatóan – sajnos – nem is leszünk sokan, ez a főhajtás még a koronavírusos időben sem okozhat gondot.

Csorba Faust-fordításáról szerettem volna írni, de a véletlen úgy hozta, hogy egy kedves ismerősöm kérése miatt kézbe kellett vennem az Ív című, Csorba szerkesztésében 1945-ben megjelent folyóiratszámot. Ez késztetett arra, hogy most inkább erről a lapról írjak. (Előre jelzem, a hírlevél végén saját emlékeket is idézek.)

Az Ív című folyóirat első és egyetlen számának leírása:

Ív. [Folyóirat].  I. évf. (1945). 1. sz. 32 p. : ill., 1 tusrajz (Martyn Ferenc: A vájár)

A folyóirat tartalomjegyzékét nézve nem is szükséges bizonygatni, mennyire magas színvonalú volt ez a címével ellentétben végül két ívre bővült lapszám.

A teljes folyóirat itt elolvasható, vagy itt is megnézhető a google driveon.

Az Ívben három Csorba vers jelent meg: a Béke ellen, a Jéghegyen és a Homo politicus. (26–27 p.)

A Jéghegyen című verset Csorba minden kötetéből kihagyta, a Homo politicust és a Béke ellent pedig más címmel és szövegváltozattal jelentette meg kötetekben, ezért a közlésekkel részletesen foglalkozom.

A Béke ellen című verset a költő a Szabadulás (1947) című kötetben (20. p.) és az Összegyűjtött versek (továbbiakban Öv, 1978) című kötetben is megjelentette, ebben az utóbbiban azonban Hadak múltán címmel (110–111. p.) A két közlés teljesen azonos szöveggel és tördeléssel jelent meg, ezért itt csak a Hadak múltánt idézem. Az Ívben azonban a vers más szöveggel és tördeléssel olvasható, Béke ellen címmel. (26–27. p.) Azt a szövegváltozatot a Hadak múltán után idézem.

A Homo politicus című vers környezete és változatai szintén magyarázatot kívánnak. A Homo politicus címmel az Ívben megjelent verset a Szabadulás című kötetben Három szonett közös cím alatt Korszerű címmel közölte Csorba a Párbeszéd és a Kiáltás című versekkel együtt. (32–33. p.) A Homo politicus című vers az Ívben egy jeligével a vers fölött és a Korszerű című későbbi változattól eltérő szöveggel jelent meg. A Kiáltás című verset Csorba Győző az Öv-ből kihagyta, ezért az Öv-ben a Párbeszéd és a Korszerű című verseket Két szonett közös cím alatt közölte (123–124. p.), a Szabadulásban olvashatóval teljesen azonos szöveggel és tördeléssel.  Alább bemutatom az eredeti közlés fotóit, majd word formátumban a fent ismertetett szövegváltozatokat.

A versek az Ívben:

Jól látható, hogy a tördelés a kevés papír miatt nagyon szorosra sikerült: a címek, a jelige és az első sorok folyamatosan, sorköz nélkül követik egymást. A tartalom azonban bőven pótolja az olvasót a gyenge papírért és a nyomtatásért. Az Ív fontosságáról, színvonaláról sokat elmond a Csorba honlapon olvasható Tüskés Tibor írás. Tüskés írását kiegészítve a versközlések után minden az Ívről fellelt írást elérhetővé teszek. Fontos kor- és kórrajzok, ajánlom mindegyiket figyelmükbe.

Az Ívben megjelent Csorba-versek word szövegváltozatai.

A Béke ellen címmel a Szabadulásban (20. p.) majd Hadak múltán címmel az Övben (110–111. p.) azonos szöveggel megjelent vers.

HADAK MÚLTÁN

Már ásít, ásít minden porcikám:
hunyorgó órák doh-szagát igéri
orromba a hatéves küszködés
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni
hajló világ.
A sarki házhelyen
fogócskát játszó kisfiúk sokágú
zajgása fúl belé a sűrüdő
homályba,
s ó, a csillagok, megint ők,
a csillagok s a hold, a jég-szemű,
megint csak ők az egyetlen szinesség!
Reggel nap ébred, este csillagok
s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól!
és alszom és eszem meg dolgozom,
és újra, újra, mint ma is: tudom jól!
A vérivó kalandok hadsora
széjjelszaladt, kis életem vigyázva
kerítik árkok, bástyák, őrszemek,
és mind az én nyugalmamért vesződik. –

Már ásít, ásít minden porcikám,
de izzó sóhaj füstöl néma számról:
tántorgó percek, kik csúszós hidak,
omlékony parti-ösvények vidékén
terelgettétek ingó lábaim,
hogy rémület térképe lett az arcom,
tántorgó percek, most, hogy ólmosan
hunyorgó órák doh-szagát igéri
orromba a hatéves küszködés
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni
hajló világ –: koporsómig kivánt
tündér-idő tanúiként becézem,
dajkálgatom megfásuló szivem
fészkében sarkait sietve vesztő
emléketek pokol-szépségeit.

Az Övben Hadak múltán és a Szabadulásban Béke ellen címmel megjelent versnek az Ívben Béke ellen (26–27 p.) címmel közölt szövegváltozata.

BÉKE ELLEN

Már ásít minden porcikám; unalmas,
unalmas órák doh-szagát
küldi előre a hat-éves birkózásban
kifáradt s fél-halottan
pihenésre nyújtózni készülő
világ. – A sarki üres telkeken
fogócskát játszó kisfiúk
erős zajgása fullad el a sűrüdő
homályban. – Ó, megint a csillagok,
megint a csillagok, megint az olvadt-
szélű hold-ostya, mindig, mindig ez!
Hajnalban nap kél, este csillagok,
csillagok és hold, előre tudom;
és nappal eszem, nappal dolgozom,
éjjel meg alszom, mindig, mindig ez!
Dolgozom, eszem, alszom, dolgozom…
és újra, újra! – Életem körül
száz bástya, árok, sánc, ezernyi őr
mered, sürög-forog nyugalmamért.
– Tántorgó percek, kik csúszós hidakra,
meredély-parti ösvények sarába
vittétek ingó, félénk lábaim,
hogy iszonyodtam állatként, vadul,
tántorgó percek, most hogy doh-szagát
küldi előre a hat-éves
birkózásban kifáradt s fél-halottan
pihenésre nyújtózni készülő
világ, – halálomig-kívánatos,
boldog idő tanúiként viszem,
s dajkálgatom megfásuló szívemben
rettenetes-szép emlékeitek.

A Korszerű című versnek a Szabadulásban (33. p.) és Övben (124. p.) azonos szöveggel és tördeléssel megjelent változata.

KORSZERŰ

Bendője élő szörnyeteg, hiéna-mancsok markai,
tetőtől-talpig tátogó szájak lepik be testét,
kiontott bélek száradó rojtjától cifrák sarkai,
fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség.

Vadak szülöttje, ronda vad, nyugalmat, álmot kergető,
a sarjú, kertek ágyain tapos fáradhatatlan,
fú, mint a kan, forog, kapál, kidől a szár s a gyenge tő,
nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban.

De nyelvén – nyelve szüntelen-bimbós virág – fehér szavak
teremnek, hófehér szavak, ha hallod, sírni készülsz,
remegnek bűnös térdeid, bánón eléje szédülsz,

s ő, mint az irgalmas nagy-úr, leinti háborgásodat,
szívedre rakja szent kezét, kétséged elterelve,
s már érzed: könnyebb lett szegény zsebed soványka terhe.

A Korszerű című versnek Homo politicus címmel az Ívben (27. p.) megjelent szövegváltozata. Ma is sok homo politicusra érvényes! És még azt mondják, hogy Csorba nem írt közéleti verseket!

 HOMO POLITICUS

Jelige: „Akinek nem inge…”

Bendője élő szörnyeteg, élő dúvadak markai,
tetőtől-talpig százredős zsebek lepik be testét,
kiontott belek száradó rajtjától cifrák sarkai,
fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség.

Megy, megy, mozognak markai, etetik éhes zsebjeit,
bendője lustán hánytorog, emészt fáradhatatlan,
megy, megy, sarkából vér csorog, sár issza be a cseppjeit,
nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban.

S a száján – szája szüntelen-bimbós virág – fehér szavak
sarjadnak, hófehér szavak, ha hallod sírni készülsz,
remegnek bűnös térdeid, intő kezére szédülsz,

s ő megsimítja homlokod, lágyan szíved felé matat,
figyelmes, jó orvos gyanánt kétséged elterelve,
s már érzed: megkönnyebbedett – bukszád soványka terhe.

Az Övből kihagyott, de a Szabadulásban megjelent Kiáltás (32-33. p.) című vers.

KIÁLTÁS

Igy vergölődjem holtomig?
négy fal közé rekesztve, csip-csup
bajok közt? telve torkomig
szamár ügyekkel? – Drága titkuk

ragyogtatják a dús napok,
s szivem kopár, akár a szikla!
Élek? nem élek, csak vagyok:
rab-őrök fogtak rácsaikba.

Halódnak a színek szememben,
ujjam begyén a nagyszerű
formák, melyekkel vértezetten

reméltem, hogy kiállhatok. –
Jaj, ól, padlás az ég felettem,
s a társaim mind állatok.

Eddig tulajdonképpen ismeretlen volt a kötetekből kihagyott Jéghegyen című Csorba-vers, amely csak az Ívben (1947. 27. p.) a Béke ellen és a Homo politicus című versekkel együtt jelent meg. A szonettnek különös formájával van dolgunk, tulajdonképpen csak a 14 sor és a sorok 4-4-3-3-as tördelése utalnak szonettre. Csorba poéta doctus volt, a versformák kiváló ismerője. Jól tudta, hogy a szonettnek  a XIX. században több speciális – általában továbbra is 14 soros – változata is kialakult. Ezért lehet furcsa a vers tördelése, ami igazán a pdf-közlésben látható jól.

JÉGHEGYEN

Izgága tenger s rendületlen ég
kerít,
halk ékeit
a súlyos bolt forgatja, mint kerék.

Csak én vagyok s te vagy: ketten vagyunk. –
Betelt
törvény terelt
így együvé – viseljük jól magunk!

Részünk veszik, ha bármelyőnk veszik,
Kedves, vigyázz
nagyon!

Fagyon
járnánk, s ki más
takarná ránk lelke lepleit?

Figyelmesen olvasva a verseket egyetérthetünk Csorba változtatásaival.

Írások a folyóiratról. (Az első két tételt Bertók László Csorba bibliográfiájából másoltam.)

KOLTA Ferenc: Ív. Egy pécsi folyóirat 1945-ben = Jelenkor. 1970. 4. 395-398.

SZITA László: A pécsi demokratikus újságírás történetéből. Irodalmi lapok. Az Irány c. hetilap és az Ív, amelyet Csorba Győző szerkesztett = Dunántúli Napló. 1975. febr. 26. 6. A nagyon furcsa lapszemle egyébként főként az Irány című eddig előttem teljesen ismeretlen lapról szól (a cikkből kiderül, nem véletlenül az), az Ív egy-két mondattal, mintegy közbevetőleg szerepel benne. S bár az Irányról úgy ír a szerző, mint aminek az „irányát” Csorba foglalta össze a lapban, Csorba soha, semmiféle emlékezésben, beszélgetésben nem említette ezt az egyetlen példányban fennmaradt első (és talán utolsó?) folyóiratszámot.
A Dunántúli Naplónak ebben a számában van egy képes tudósítás egy író-olvasó találkozóról. Hogy a kort idézzük, másolom is. Középen világos zakóban nyilván az öntőmunkások képviselője ül, balra mellette Bertók László, jobbra pedig Szederkényi Ervin a Jelenkor szerkesztője látható. Bertók Lászlótól balra Csorba Győzőt ül, mellette pedig talán Pákolitz István, Szederkényitől jobbra Makay Idát és mellette háttal Nemes Istvánt vélem fölfedezni. Daliás idők, amikor még nem csak értelmiségi olvasók barátkoztak az alkotókkal.

TÜSKÉS Tibor: Az első és egyetlen. Az Ív című folyóiratról = Pécsi Szemle. XI. évf. (2008). 1. sz. 74–77 p. (Megjelent az Ív 2016-ban megjelentetett hasonmás kiadásának utószavaként, a Csorba Társaság könyvtára sorozat 1. kötetében.) Ld. még a hírlevél bevezetőjét!

Csorba Győző: A város oldalában : Beszélgetések / Kérdező Csuhai István. – Pécs : Jelenkor, 1991. – 224 p. : ill. ; 20 cm.
Idézet a beszélgetésből: „A Sorsunk a legelső időben [1945 után P. L.] egy darabig szünetelt. Én, mivel nálam volt még jónéhány kézirat, olyanok, amelyek a háború miatt már nem jelenhettek meg ott, elhatároztam, hogy kezdek valamit velük. Még azt is hozzá kell tennem, hogy élt itt egy egyetemi tanár, Entz Béla anatómus. Nagy művészetbarát volt, igen-igen szimpatikus ember. Neki valahonnan maradt néhány mázsa papírja. Olyan papír, amit nyomtatásra lehetett használni. Mi elkértük tőle, és akkor indítottunk néhány barátommal, akik akkor Pécsett voltak – András Endrével, Csányi Lászlóval, Kopányi Gyurkával – egy folyóiratot. Az volt a címe, hogy Ív. Ebbe a folyóiratba a meglévő kéziratokból beletettem sok mindent.. […]  Úgyhogy az ő cikke [Kodály Zoltáné a zenei nevelésről, ami miatt a folyóiratot ismét elővettem, P. L.] teszi az Ívet nevezetessé, meg az, hogy Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor és Szabó Dezső szerepelnek benne. A „folyóirat” szó persze túlzás, mert annak ellenére, hogy úgy hirdettük, évente megjelenik négyszer, mindjárt az első szám után meg is szűnt. A papír elfogyott, és nem is tudtunk újabbat szerezni. A másik oka a megszűnésnek az volt, hogy akkor már újra lábadozni kezdett a Sorsunk. Az Ívet abban a reményben indítottuk meg, hogy aztán lehet folytatni majd. De jött az infláció, az mindent elsodort, ezt is.” (96. p.)
Az Ívet idéző teljes Csorba emlékezés elolvasható a honlapon, itt.

Zsikó Gyula: Folyóirat-szemle. Ív = Pécsi Szabad Szó. I. évf. (1945) 28. sz. december 25.  6. p.
Erre az írásra a Bertók-féle Csorba-bibliográfiába nem találtam utalást. A Pécsi Szabad Szó a Nemzeti Parasztpárt kérészéletű hetilapja volt, Zsikó Gyula pedig a párt egyik helyi vezetője. (A lap felelős szerkesztője dr. Kanyar József  – 1945 után a Nemzeti Parasztpárt dél-dunántúli kerületi titkára – volt.)
Érdekes megfigyelni, a párt irányvonalának és a kor esztétikai kívánalmainak megjelenését a lapszemlében: „De akkor [a szerzőknek, P. L.] többet kell önmagukba ölelniük a kollektívumból, vagy egyéni élményeiket kell úgy elmélyíteni, hogy mindenkihez szóljanak, mert így az elefántcsontto­rony hűvös hidege, a desztillált szép, ami elsősorban megkap.”
Kolta Ferenc írásában hasonló óhajt és érvelést olvashatunk, talán nem véletlenül. „Látjuk tehát, a tanulmányok fontos elvi kérdéseket vetnek fel, s ha nem is ért­hetünk velük mindenben egyet (pl. Martyn Ferenc pesszimista hangvételével és a szocialista realizmussal kapcsolatos megjegyzésével), lényegében az akkori nehezen áttekinthető helyzetben elfogadható, hasznos gondolatokat fogalmaztak meg. Még nem a szocializmus szemüvegén át elemzik a valóságot, de ne felejtsük el, 1945-ben a fasizmussal szembeforduló polgári humanizmus is nagy lépést jelentett előre.” Látható, hogy a marxista irodalompolitika félrevezető fogalmait – szocializmus szemüvegén át elemzett valóság, pesszimista hangvétel, szocialista realizmus, polgári humanizmus – a Pécsi Tanárképző Főiskola irodalmi tanszékének vezetője is előszeretettel használta, ami pedig még nagyobb  baj, hogy oktatta is a leendő tanárokat ezeknek a fogalmaknak az értelmezésére.
Egyébként Csorbát rendkívüli módon izgatta, mi is lehet az a szocialista realizmus. A város oldalában című beszélgetőkötetben (beszélgetőtárs Csuhai István) nagyon sokat mesélt erről. A hosszabb szöveg itt olvasható. A szocialista realizmusra vonatkozó rövidebb részt idemásolom.

Csorba a „szocreálról”:
„Az az érdekes ebben, tudod, hogy engem akkor már hosszú ideje izgatott, hogy valójában mi is az a szocialista realizmus. Egyszer, egy-két évvel korábban itt járt Tyihonov orosz költő. Meghívtak né­hányunkat a városházára, hogy találkozzunk vele. Jött a városi párt­titkár is, Deák Lívia, aki később a Rajk-ügyben hosszabb ideig ült. A falon volt egy kép, azt te nem nagyon ismerhetted, Molotov gyerme­kekkel egy kertben. Megkérdeztem Tyihonovtól, hogy például ezen a képen mi a szocialista realizmus? Mert, mondtam, azt látom, hogy úgy van megföstve, mintha egy színezett fénykép volna. Tyihonov azt felelte, hogy az benne a szocialista realizmus, hogy Molotovot áb­rázolja, és Molotov a szocializmus egyik nagy alakja. És ha nem Molotov lett volna a képen, hanem átcserélték volna valami fasisztára, akkor mi lett volna?
CSI: – Azóta már tudjuk, hogy ez a csere tulajdonképpen meg is történt.
CSGY: – Igen, a paktummal. Akkor ezzel még nem nagyon büsz­kélkedtek. Mi meg ilyen kérdéseket tettünk föl. Még a párttitkár is be­leszólt. Roppant ironikus helyzet alakult ki, olyannyira, hogy a tol­mács minket magyarul lebeszélt arról, hogy ilyeneket kérdezzünk.
CSI: – Pedig hát végül is nem álltál messze az igazságtól. Azt hiszem, csak így lehet meghatározni, hogy miért is szocialista realista az a kép. Azért, mert Molotov van rajta.
CSGY: – Hát persze. De tudod, engem izgatott ez a dolog, mert én az átlagemberekhez viszonyítva akkor járatosabb voltam a marxiz­musban. A könyvtárnak minden könyvet megvettünk, és legalább be­lenéztem A tőkétől kezdve valamennyibe. De sehogyan sem tudtam ki­deríteni, hogy mi az, amit szocialista realizmusnak mondanak. Az ak­kori oktatásügyi miniszter, aki egy alkalommal szintén jelen volt, mi­kor ezt a kérdést meghallotta, mellébeszélt, majd a végén kijelentette, hogy ez provokatív kérdés. Senkitől máig sem tudtam meg a választ. De közben pénzt kellett keresni, és én akkor mindig a szocialista rea­lizmusról tartottam előadást. A kis brosúrát annyira megtanultam, hogy előfordult, hogy előadás közben elaludtam. Ez nem fönt az üdü­lőszállóban történt, hanem nem messze innen, a Jókai téren, bent az udvarban, valamilyen kiskereskedők szakszervezetében.”

A részlet erősen hasonlít a Tanú című filmre: olyasvalaki tart előadást valamiről, aki maga sem tudja, mi is igazán az a valami, amiről beszél. Az őrjítően fals helyzetet csak úgy lehetett elviselni, hogy egymás között és az előadás közben is gúnyt űztek a tárgyból és az előadásonkénti 30,–Ft nagy pénz volt akkor.
Nem sokat beszéltem erről Csorbával, csak a beszélgetős könyvben olvastam részletesen a költőnek a szocreálhoz való viszonyáról, de amikor olvastam a könyvet, azonnal eszembe jutott: mennyit kínlódtam én is ezzel a hülye fogalommal. Éppen annyit, mint a szocializmus politikai gazdaságtana című „tantárggyal”, hiszen már a tantárgy címével kezdődött a kínlódás. Mert hát mi is az a szocialista politikai gazdaságtan?
Nekem szerencsém volt, mert falusi származásom miatt „földhözragadt” volt a gondolkozásom, nagyon nehezen tudtam a kicsavart gondolatmeneteket elfogadni, nem sokat rontottak rajtam. Meg persze ott volt mellettem, mögöttem Csorba is, akitől akkor is tanult az ember, ha csak mellette volt és ő nem is szólt semmit sem.
De jól érzékelhető a fenti idézetekből, hogy miféle tanárok kerülhettek ki akkortájt százszámra a Pedagógiai Főiskoláról, a Tanárképző Főiskola elődjéről, ahol Csorba is oktatott. Nem sokáig, mert  finoman megsúgta neki az éppen emlegetett Kolta Ferenc, hogy jobb volna, ha abbahagyná az oktatást, mert túl magas színvonalú, túlságosan elméleti az előadása, és nekik olyan ismereteket kellene továbbadni ott a tanszéken, amelyeket a hallgatók azonnal hasznosíthatnának majd tanárként. És nagyon szomorú, hogy azok a tanárok aztán, akik a tanszéken megfeleltek ennek a kívánalomnak, telebeszélték a hallgatóik fejét, azonnal hasznosítható ismeretekkel. A Pedfőről kikerülő tanárok aztán a sok bemagolt sületlenséggel tovább traktálták a tanítványaikat, a mi gyerekeinket.
Persze később voltak jó tanárok is, miattuk sokszor mondtam, hogy a Tanárképző az ország legjobb ilyen intézménye lett. Az irodalom tanszéken például tanított a mindig halkszavú igazi úriember, Péczely László irodalomtörténész, esztéta, akinek a lánya Sarolta Kodály Zoltán második felesége volt 1959-től. Ott volt Tóth István is, aki Csorbához hasonlóan a jogi karra járt, s Janus kutatásai tették ismertté a nevét, meg a Tollseprű című sorozata a Dunántúli Naplóban. Máig emlékszem Kalevala-szemináriumaira, ahol bőszen számoltuk, hogy a szampó kovácsolásának munkáját mennyi sziszegő hanggal idézte meg a fordító, s kerestük az „s” hangokat a finnben is. Persze Kolta Ferenccel sem volt igazán baj, hacsak az nem, hogy néha elaludtam kissé monoton előadásán. Emlékszem még Szederkényi Ervinre is, a Jelenkor főszerkesztőjére, aki vendégoktatóként a korszak költőivel igyekezett megismertetni minket, Benjámin László Kis magyar antológiájából olvasgatva a bökverseket. Közösen nevettünk a túl korán elhunyt Szederkényivel a Részeg esőt már az Alkoholista csapadék címmel is kifigurázó Darvas-torzón… Aztán Nemes Istvánra, Radnóti költői nyelvének elemzőjére is emlékezem, bár őróla másféle anekdotáim is vannak… Nekik külön tisztelet jár azért, hogy a létező szocializmusban végül sok jó tanár is kikerült a Tanárképzőről.
Lám, az Ív személyes emlékeket is előcsalt, bocsánat.

A Zsikó-írás word változata:

Folyóirat-szemle
„Ív”

Új folyóirat indítása mindenkor irodalmi esemény, mert a szellem térhódí­tása. A mai nagy időkben pedig egye­nesen küldetés jellege van. Azok a fia­talok, akik Pécsett összeálltak és „Ív” címmel évenként négyszer megjelenő, mondjuk egyelőre inkább almanach jellegű folyóirattal kérnek meghallga­tást, mint ahogyan a beköszöntőt író Várkonyi Nándor látja: talán a negye­dik generáció ígéretét hozzák. Egyelőre nem tudni, mit hoz a parasztságnak ez az új fiatal értelmiség. A költők hangja inkább parnasszien, talán túl intellektuális is, hogysem többnek lehetne tar­tani, mint a Babits iskola új hang­szerelésének. András Endrétől, Csorba Győzőn, Csányi Lászlón, Kopányi Györgyön át egészen Weöres Sándorig túlságosan egyéniek ezek a költők, mintha inkább játék volna nekik a költészet, és nem az új mondanivaló új köntöse is. Egyedül Morvay Gyula novellájában (nem csak a téma, de a hangszerelés is) találkozunk a különál­lás helyett az egyetemesség igénylé­sével. Kodály Zoltán tanulmánya, Mar­tyn Ferenc levele, Harcos Ottó közle­ménye, amely Szabó Dezső lelki arcá­hoz ad új vonásokat, valamint Bárdosi Németh János kritikája Illyés legújabb könyvéről: ez a tartalom száraz felsorolása. A jövő ígéretét mindenesetre hozzák. Lehet, valóban magva lesznek a negyedik  nemzedéknek, amely pótolja, amivel a harmadik nemzedék adós maradt, ha pótolható. De akkor többet kell önmagukba ölelniük a kollektívumból, vagy egyéni élményeiket kell úgy elmélyíteni, hogy mindenkihez szóljanak, mert így az elefántcsontto­rony hűvös hidege, a desztillált szép ami elsősorban megkap. Mi parasztok sze­retnők hinni, hogy az „Ív”, amelyet a folyóirat címe szimbolizál, ha a jö­vőbe ível – kívánjuk, szeretnők és segítsük! – a legmaibb jelen, véres valóságával, álmaival, és törekvései­vel lesz az alap, amelyen az ív egyik vége megtámaszkodik. Amikor ez meg­történik, akkor az előlegezett bizalom után elmondhatjuk: ezek az új fiatalok valóban a mieink: az egész magyarságé

(Zs.)
Pécsi Szabad Szó. 1945. december 25.  6. p.
Zs = Zsikó Gyula

Köszönöm figyelmüket.