Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert

A Csorba-kert

"a kertből vers lett s míg a vers él
e kert erősebb lesz a kertnél"
(Csorba Győző)

 

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
Nem volt kerítés. Bárki kompilátor
bejuthatott, ha éppen kedve volt
egy versre való kertet lopni tőle,
hisz nem kifosztható, mi adva van.
És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,
úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek,
gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,
mitől lett kert a versből, megtudom,
s mitől erősebb hát e kert a kertnél.
Leskiccelem magamnak pontosan,
a mintázat hogyan lesz szerkezetté,
a vadméz napsütésben lomb és ág
miként vetül kavicsra, földre, őrá,
formája így és terjedelme úgy,
területéhez képest mennyiszer több?
és akkor lesz egy príma raszterem,
a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,
hazalopom, s belőlük lesz a mű.
Egy nagy ponyvára kiterítem őket,
elbíbelődöm vélük napra nap,
addig pászintgatom, csoportosítom,
mi tartozik, hogyan, miért s mihez,
míg átdereng a napsütötte formán
az a kert itt, és verssé összeáll.
Vagyis, gondoltam, addig nyűvöm
míg új széltéhez ismét mélye nő.
De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,
kis kompilátum, tisztes plágium
hevert előttem, bármi olvasattá,
ezer másikká összerakható,
de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya
nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.
Még ha egészét, mindjét idelopnám
ha minden színét is, csak színtelen
makett maradna, pontos és idétlen,
idő nem volna benne, telt idő,
a titka nem, a belső nap sütése,
a tér, a távlat, az a hetvenöt
(duplája épp saját időmnek) év nem,
mit ünnepelni alkalmamban áll,
e kertet el nem tanulhatni tőle,
a többjét még egy alkalomra sem.
(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,
a telt anyag mögött a szerkezet
nem az övé, csupán a minta váza,
hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,
s egy cédulát ír: "gazda, isten áldjon,
a több Te vagy, és több nem mondható.")