Folytatom a Csorba versesköteteket bemutató sorozatomat A szavak bolyhai című, betűrendben 14., a megjelenés sorrendjében is 14. önálló Csorba-kötettel.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet leírása:

Csorba Győző: A szavak bolyhai. – Bp. : Magvető Könyvk., 1988. – 173 p. ; 23 cm. – Az egyik leírt példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Édes Cilikémnek, Lacinak s nagyon kedves három unokámnak: Bajkónak, Violkának és Ábicának ajánlom. Viki papa, azaz Csorba Győző Pécs, 88. IV. 13.”. – A másik példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Egyetlen igaz Társamnak, életem legnagyobb ajándékának minden szépet és jót köszönök, ezt a könyvet is. Bárcsak még nagyon sokáig együtt maradhatnánk! Fogadd szeretettel ezt a I. sz. példányt, drága Ancikám! Pécs, 88. ápr. 13. Győző”. – Egy példány a Csorba Emlékszobában. – ISBN 963 14 1327 6 fűzött

A  kötetet 1989-ben nívódíjjal jutalmazták.

A teljes kötet a DIA oldalán.                                              A teljes kötet pdf változata.

Csorba portré. Dolgozószobájában 1986-ban, nyaki érműtétje után.

A kötet képei.

Két vers a kötetből.

Az alábbit azért másolom, mert igazolja, Csorba érzékeny volt a társadalmi kérdésekre is, s figyelmeztette költőtársait is arra, hogy

„Nincs vátesz vérével nem írja »Hazám« senki a porba most
pedig a történelem folyosója manapság is elég huzatos
ha megtartani akarunk és megtartatni – tán vissza kellene lépni valamit
vátesz lenni érzelmes pózos patetikus legalább egy kicsit”

És a teljes vers:

Sok költő…

Sok költő – rég-rég vátesz… próféta… jós…
mostanában pocsolya-gödrökben hajóz
mostanában nem jósol meg semmit nem révül el
mostanában magaféltő s inkább magára ügyel

Sok költő mostanában száraz tárgyilagos
pénztárcája ha netán dagadt is érzelmi zsebje lapos
forgatja fondorlattal a hatásos szavakat
s a vers a végén műanyag-csemegés kirakat

Sok költő mostanában nem költő – ügyes kisiparos
eszközei boltban kaphatók de a költő válogatós
amit szépen-rendben árul a kereskedő
dühös eredetiség indulatával összezavarja ő

Sok költő mostanában főként arra hajlamos
hogy illetlenné tegye a hajdan ildomost
sok költő mostanában grimaszokat vágni szeret
s szereti grimaszosnak láttatni is az életet

Sok költő mostanában szégyelli ha röpte magos
és úgy igyekszik szülni hogy előtte nem is állapotos
sok költő (költő?) mostanában párnáján éjjel noha sír
nappal hidegen (ön-)gúnyolódik ha előtte a papír

Sok költő mostanában fenemód öntudatos
pedig a portékája ezer emberből jó ha egy számára kapós
emiatt most is szokás az ósdi szokás:
a költők közt irgalmatlanul tombol a marakodás

Nincs vátesz vérével nem írja „Hazám” senki a porba most
pedig a történelem folyosója manapság is elég huzatos
ha megtartani akarunk és megtartatni – tán vissza kellene lépni valamit
vátesz lenni érzelmes pózos patetikus legalább egy kicsit

A szavak bolyhai. 1988. 161–162. p.

A következő versválasztásom okát a vers alatt közlöm.

APÁM-ÖCSÉM

Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb?
hisz nálad tíz évvel följebbre tartok),

ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben
leültetlek erével, kérdezetlen,

leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük,
miként is állunk, ezt ha már megértük,

mert illetlenség minden jó családnál,
ha a fiú többet tud az apánál,

már hogy az életből, vagyis ha korban
tovább jutott annál, ki visszatorpant,

s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta,
hogy hasznát aztán önnön kára adja.

Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak:
erről-arról nincs is, szegény, fogalmad,

például, hogy milyen lobogva, fennen
készül a férfi-láng kihunyni bennem,

készül a szégyen bűntelen fejemre,
hogy mások állnak megcáfolt helyemre,

s hogy ez a nyomorúság nem sajátom:
mindenkié, ki átlép egy határon.

A tiéd nem lett még, nem ismered hát. –
S mondhatnék jóval több efféle példát,

apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség:
tengernek kis, nagy bögre nem különbség,

s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem,
csak semmicskék a tenger méretében. –

Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni?
„Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi.

Csorbát erősen izgatta az idő kérdése. Erre utalnak már a versesköteteinek címei is: Időjáték, Görbül az idő, de nem csak ezekből a kötetekből lehetne idézni az idővel kapcsolatos versek sorát, hanem például A szavak bolyhaiból is. Ez a kérdéskör ragadta meg Csorba ifjabb barátjának Márton Lászlónak a figyelmét is akkor, amikor a Jelenkor 1996. évi 11. számában – mondhatnánk Csorba-emlékszámában – Csorba halálának első évfordulóján  A múltbeli ember. Töprengés Csorba Győző egy verse fölött címmel Csorba Apám-öcsém című versének idősíkjait vizsgálta, s mottóul egy régebbi Csorba-vers sorait választotta: „Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj”. (Előre-hátra) Csorbát kritikusai és beszélgetőtársai sokszor kérdezték erről a dologról, például Tüskés Tibor vagy Csuhai István, akik a beszélgetéseket kötetben vagy folyóiratokban közre is adták. Csorba válaszai segítenek megérteni azt, miért foglalkoztatta a költőt annyira az élet, az elmúlás, a hálál kérdésköre. Márton László is ezt vizsgálta „töprengésében”, ezért az ő írását mutatom be és ezért idézem A város oldalában című beszélgetéskötet befejező részét is.

„Sokszor azért könyörgök, hogy legalább egyetlen ember volna, aki valami jelet adna halála után, hogy itt vagyunk, vagyunk. Galsait is mindig kértem fiatalabb korában, mikor még nem betegeskedett, ha ilyenről beszéltünk: »Te legalább, ha már úgyis olyan cudar vagy – mert hát ő nem volt egyáltalán vallásos, és hát ilyen dolgai, ilyen gondolatai soha nem voltak –, legalább te kiabálj egyszer ide, hogy tudjam, van valami másvilág.« De Pongrác sem kiabál, és senki sem kiabál, és nem kiabálnak a nagyon szerető anyák és apák se. Most már oda jutottam, hogy a rádióval meg a tévével tudom magamat egy kicsit vigasztalni. Mert azt mondom, hogy itt van például az angol rádió hangja. Arról nekünk készülék nélkül, a saját fülünkkel fogalmunk sincs. Viszont ha egy kis készüléket ideteszünk, akkor hallgathatjuk az angol rádiót. Ez vigasztal. Hogy talán egy teljesen más sík lesz az a másvilág, ahol nem ez a beszéd, nem ez a hang, nem ez az agy, nem ez a test, semmi nem ez lesz, valami magasabb síkon, vagy más síkon zajlik majd az élet. De például ha az örökkévalóságot hallom, akkor elborzadok. Ahhoz megint egy másfajta ember kell, aki el tudja viselni az örökkévalóságot. Az örökkévalóságot se lehet kibírni, ha az ember az emberi agyával próbálja elképzelni. Ezt is csak valami magasabb szintű, és egészen más konstrukciójú, szerkezetű aggyal lehet kibírni. Hát így állok én a hittel. Ami nem vigasztal egy csöppet sem. És főként, ha az ember már öregszik, és úgy érzi, hogy közel van a kétséges időszak.
Sokszor úgy érzem, nem félek. Hanem nagy-nagy keserűség fog el, hogy hát érdemes volt-e ezt az egészet végigcsinálni, és nincs-e inkább igazuk az öngyilkosoknak. Nem tudom. Soha nem tudom.
Ezek a dolgok, most már néhány évtized óta, állandóan foglalkoztatnak, és azt hiszem, hogy ez a verseimen is látszik. Az első megjelent fordításkötetem, Hélinand-tól A Halál versei is jelképes módon erre utal. Nem a halálfélelem, hanem ez a számomra teljesen érthetetlen jelenség csak úgy elfogadható, hogy vagy nem gondolok rá egyáltalán, vagy pedig valamilyen óriási rendíthetetlen hit költözik belém. Ott volt például az a francia pap, Teilhard de Chardin, akinek a könyveit a pápa indexre tette. Pap volt, de neves paleontológus is, a pekingi előember egyik fölfedezője. Most magyarul is kiadták egy-két könyvét, de nekem az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy egy Franciaországba kikerült magyar pap, Rezek Román lefordította sok elmélkedését, és azokat kéziratban elolvashattam. Van egy német nyelvű életrajzom is tőle. Teilhard de Chardin nagyon nagy hívő volt, azt tudod, de halála előtt, az utolsó napokban igen-igen sokat szenvedett, éppen a kétely miatt. Az a sok-sok minden, amit végiggondolt még normális állapotában, és az a sok szilárdnak látszó hittartalom, ami benne volt, az egyszerűen elolvadt, és a kínjai felerősödtek. Szóval ez azt jelenti, hogy még hívő ember is olyan állapotokba kerülhet, hogy a hite megrendül és nem tud erős maradni. Krisztus kis híján végig tudta csinálni, ha úgy történt, ahogy az evangelisták megírták. Én Határ Győző hátborzongató Golghelóghiját, ami az 1000. év fordulójával foglalkozik, ezért szeretem. Ragyogó ábrázolása annak, hogy mennyi fajta ember, mennyi fajta magatartás, mennyi fajta hit, babona, minden volt akkor az emberek között, ami segített nekik élni.
Nekem nagyon gyakran van egy különös érzésem is, nem tudom, hogy ilyen van-e egyáltalán a pszichológiában vagy a pszichopatológiában. Ezt a különös érzést én időbeli klausztrofóbiának nevezném. Azt tudod, hogy a klausztrofóbia a bezártság iszonya. Előfordul, hogy mikor megnézek egy naptárt, vagy elkezdek elmélkedni azon, hogy az én lányaim most hány évesek, és hogy énvelem mi lesz akkor, mikor ők már ugyanannyi esztendősek lesznek, mint én vagyok, akkor elfog egy fulladásérzés, ami a klausztrofóbiában és az agorafóbiában is megvan. Mert a klausztrofóbia, ez a zártság-félelem bennem olyan erős, hogy például soha nem mertem fölmenni olyan toronyba, amin nem voltak sűrűn ablakok. Amikor Takáts Gyula engem a Szent Péter templomban rávett, hogy menjek vele, azt még mindig rettegve idézem vissza magamban. Ott a főoltár mögött van egy párkány, ami körülbelül egy méter széles. Magasan megy körül félkörben. Van egy vörösréz korlátja. A párkányon végig lehet menni úgy, hogy fölülről látható az oltár. Három kijárat van rajta, a közepén egy, és a két végén is egy-egy. A párkányra engem becsalt Takáts Gyula. Én azt hittem, hogy hamar ki tudok majd jutni belőle, de amikor a falhoz lapulva már egy darabig mentem, alattam a mély templom, nagy szentéllyel, akkor megijedtem. Kétségbeesve láttam, hogy a másik kijárat már közelebb van, mint az, amin bejöttem. Végiglapultam az egészet, de azt hittem, hogy ez soha nem fog véget érni.
Franciaországban, a Loire menti kastélyokban nagyon sok olyan régi torony van, amin csak néhány kicsi ablak nyílik. Körbe kell menni egy sor csigalépcsőt, hogy az ember megint egy ablakhoz jusson. Én emiatt nagyon sok mindentől elestem, mert akkor is csalt engem a kísérőm, hogy menjünk föl az egyikbe vagy a másikba, de én nem vállalkoztam. Ennek a fajta klausztrofóbiának van egy időbeli változata is bennem. Ha egy olyan időre gondolok előre, amit már biztosan nem fogok megérni, akkor valamilyen fulladásféle érzés fog el. Mit mondjak, hogy 2020-ban már nem fogok élni. Van másik példám is. Nézem a kislányaim fényképeit, mikor öt évesek voltak, hat évesek, akkor megint valami fulladási érzés fog el. Hogy nem tudok oda visszamenni hozzájuk. Hol vannak? Az időben hova tűntek? Ők azok, akik mostanra már felnőttek? Szóval ilyen érzés is van bennem. Idegi eredetű valószínűleg, vagy alkati sajátosságom, ezt nem tudom megmondani. És ehhez is kapcsolódik a halál tudata bennem. Szinte mindig.
CSI: – Neked az időhöz költőként is különleges a viszonyod.
CSGY: – Igen. Tudod, engem mindig megkérdeztek azelőtt különféle évfordulókon, hogy mi a véleményem erről, arról. Egyszer, valamilyen alkalomból megkérdeztek Radnótiról is. Az volt az érdekes, hogy szóba került a Razglednyicákból az egyik darab, az amelyikben az a sor van, hogy „a század bűzös, vad csomókban áll”. Én ebben azt, hogy század, mindig az idő értelmében képzeltem el. És mikor megjelent ez az Új Írásban, akkor meghökkenve láttam, hogy a századot mások úgy fogták fel, mint a katonai egységet. Én viszont mindig úgy olvastam, mint a XX. század, tehát az időnek az értelmében. És nem is gondolkodtam rajta, hogy ez mást is jelenthet.
CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterségként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom, hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.
CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát jelentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom megfogni, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja nekem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron leraktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hallgatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másodpercre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor várnom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a negyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejthetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott szakaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birtokomban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valóságos keretet ad az egész életemnek.” (214–218. p.)

S hogy az idővel mi is játsszunk kicsit, az ötéves Csorba képét másolom ide, ahogyan Márton László írásának végére is ez a kép került:

Bertók László Csorba-bibliográfiája a kötetről.

A szavak bolyhai. Bp. 1988. Magvető. 173 p.
Albert Zsuzsa = Magyar Nemzet, 1988. szept. 15. 8. p.
Bódi Tóth Elemér = Élet és Irodalom, 1988. 42. 10. p.
Csányi László = Új Írás, 1988. 10. 123–125. p.
Németh G. Béla = Népszabadság, 1988. dec. 24. 21. p.
Pomogáts Béla = Kortárs, 1988. 7. 158–160. p.
Pomogáts Béla = Magyar Hírlap, 1988. máj. 27. 9. p.
Tüskés Tibor = Dunántúli Napló, 1988. jún. 18. 9. p.
Tüskés Tibor = Somogy, 1988. 5. 94–96. p.; Az utolsó. 35–39. p. (Búcsúévad címmel)
Vasy Géza = Népszava, 1988. jún. 25. 9. p.
– – = Új Könyvek, 1988. 16. 16–17. p.
Bárdos László = Jelenkor, 1989. 2. 185–188. p.
Emőkey István = Kritika, 1989. 4. 37–38. p.
Kalász Márton = Vigilia, 1989. 4. 315–316. p.
Máthé József = Alföld, 1989. 3. 85–87. p.
Határ Győző = H. Gy.: Irodalomtörténet. Békéscsaba. 1991. Tevan Kiadó. 40–42. p.

(A linkekre kattintva az írások elérhetők.)
Csorba köteteinek ismertetését a Szemközt vele című kötettel folytatom.

Köszönöm figyelmüket.