Folytatom a Csorba versesköteteket bemutató sorozatomat a Szemközt vele című, betűrendben 15., a megjelenés sorrendjében is 15. önálló Csorba-kötettel.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet leírása:
Csorba Győző: Szemközt vele. – Bp. : Magvető Könyvk., 1991. – 92 p. ; 23 cm. – 3 példány. – A leírt példányban dedikálás: „Aranyos Cilikémnek, Violkámnak, Ábikámnak, Bajkómnak és Lacinak nagyon-nagy szeretettel Apa 91. jún. 8-án”. – Egy másik példányban ajánlás Csorba Győzőnének: „Ancuskának, akinél jobban senkit sem szeretek. Győző 91. jún. 5. (I. példány)”. – ISBN 963 14 1822 7 kötött

A teljes kötet a DIA honlapon.                       A teljes kötet pdf változata.

Képek a kötetből.
Bajban vagyok, mert a kötet valamennyi versét másolhatnám, hiszen egyik ezért, másik azért, de szinte mindegyik a szívemhez nőtt. Majd rövid magyarázatokkal azért beillesztek kettőt. A képek szkennelése nem igazán sikerült: nem akartam a könyvet teljesen szétlapítani, ezért – különösen a tartalom oldalai – ferdék lettek. Azt meg kell jegyeznem, hogy az ajánlásokat Csorba már nagyon nehezen írta be a kötetekbe: a betűk remegősek, girbe-gurbák a sorok. 1991-ben már nagyon rosszul volt a költő: szédült, gyenge volt, minden levelezőtársától elnézést kért, mert nem tudott kézzel írni. Margitkának diktálta a leveleket, aki leírta géppel a piszkozatot (előfordult, hogy a piszkozat gyorsírással készült, Margitka kiváló gép- és gyorsíró volt), azt Csorba javította, majd a „drága Ancuska” legépelte tisztázatban a végleges szöveget. Margitka, aki csodálatos, erős nő, asszony, anya volt egyszerre, elképesztően gyorsan tudott gépelni. Sokszor hallottam, amikor az ősöreg Continentál gépen valóságos dallamra kopogtatta a kemény billentyűket, csattogtatta a sorváltó kart. Nem véletlenül kapta a kötetekből az első példányokat, mint azt ennek a kötetnek az ajánlásában is megjegyezte Csorba, aki néha már aláírni is csak nehezen tudta a gépelt szöveget. A következő képen jól látszik, hogy mennyire beteg volt már ebben az időszakban:

A fotó egy 1991-1992-ben tartott író-olvasó találkozón készülhetett a Pécsi Városi Könyvtár Várkonyi Nándor Könyvtárának olvasótermében. Balról Pákolitz István, Galambosi László és Tüskés Tibor ülnek Csorba mellett, akinek talán ez volt az egyik utolsó nyilvános megjelenése.
(Csak a történeti hűség kedvéért és zárójelben jegyzem meg, hogy ebben az időben már mindenhova én vittem a költőt a Wartburgommal és támogattam az autótól a termekig és vissza. Engedtessék meg annyi személyes emlék a hírlevél írójának, hogy bevallja, buta volt, szinte soha nem ment be a találkozókra, mert nem szerette a nyilvános megjelenéseket és sok esetben a szereplőket sem, de leginkább valami túlzó szerénység vagy kisebbségi érzés tartotta távol a hírességektől.)
A Szemközt vele tulajdonképpen a költő utolsó önálló kötete, hiszen utána már csak a Bertók László szerkesztette Csikorgó című önálló és a Kétféle idő című válogatott kötet (1995) jelent meg. Amint a Csikorgó ismertetésében is írtam, annak az összeállítása és szerkesztése már Bertók László munkája volt. Csorba Győző 1995. szeptember 13-án halt meg, a kötet tiszteletpéldányait pedig Csorba Győzőné 1995. október 16-án, vagyis a költő halála után kapta meg Csordás Gábor felelős kiadótól. Bertók László emlékezése szerint a már halálosan beteg Csorbának még megmutathatta a kötet levonatát, de ő már nem nagyon reagált, csak annyit mondott: „Elegáns betűk.”
Ungár Tamás Csata az elmúlással címmel a Népszabadság számára 1991-ben, a karácsonyi számban készített interjút a költővel. Ebből idézem az utolsó kérdést és az arra adott választ, ami pontos képet ad a költő állapotáról, amely aztán a haláláig egyre romlott, egészen a teljes megbénulásig.

„– Azt írta egyszer, hogy a versírás önnek napi szükséglet. Most viszont nem ír már május óta…
– Nem írok, és nem tudom, hogy miért nem. Talán a nyolcvanötös műtétem és a betegségem magyarázza mindezt. Nyolcvanötben meg kellett műteni az egyik nyaki nagyeremet, mert már csaknem eltömődött. Eleinte jobb is lett, aztán néhány hónap múlva szédülni kezdtem, és azóta is a jobboldalamban érzek valami zsibbadást. De akkor még tudtam írni, mert akkor még valami erőltetett belülről. Aztán fogyott az erőm, s ma már a zsibbadás erősebb. Nem érzem már azt az egyensúlybillenést sem, amiről az előbb beszéltem. Szóval valami kiesett belőlem. A nejem azzal vigasztal, hogy sokan örülnének, ha még így tudnának gondolkozni, mint én. Ez nekem nem elég. Valaha úgy fogott az agyam, mint a borotva – de ez a borotva mára kicsorbult. Sokat pihenek, és csak nézem a plafont. Olvasni se merek már, pedig sok a restanciám, sokan várják, hogy elolvassam dedikált művüket. Nem tudok belekezdeni az olvasásba. Lehet, hogyha nagyon akarnám, tudnék újra verset írni, de valahogy mintha már nem akarnám eléggé.”
A szomorú helyzetelemzést a Szemközt vele megjelenése után adta Csorba: mintha prózai összefoglalása volna annak, amit a kötet verseiben olvashatunk.

A versekről nem írnék, kérem, olvassák el a hírlevél végén Tüskés Tibor elemzését a kötetről. A kritikus összegzése is pontos: „… a belülről megélt öregség a kötet alapmotívuma.” És akkor a versek közül egy számomra nagyon kedves:

ÁLLAPOT-RAJZ

Rárakódik az esőre a sár
Mindenki megkapja amire vár
Hol így hol úgy fut a perc fut a nap
az idő kergült eb: önfarkába harap

Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar
Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal
Szemem nem dirigál többé csak konstatál
ami történik benne rétegeződve áll

Innét azután leereszkedik
a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig
s látna csodát aki rátekintene
akinek még érzékeny ilyenre a szeme

Befagyott öbölben zátonyra futott
félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott
jegeces kanalat bögrét vázát még talán
virágokat is egy kidőlt váza falán

és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket
ravatalokat satöbbit egyszóval: életet −
Bennem mélyen ahogyan egyszer én
makacsul-szerző-rabló korom idején

Azóta soha úgy . . . Elaludt a hevem
nem én teszek a dolgok történnek csak velem
fejemen belül a töviskorona
befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma
(15. p.)  A vers meghallgatható Gáti József előadásában.

A vershez két emlékem fűződik. Az egyik egy kellemes meglepetés: egy könyvtáros kollégám egyszer váratlanul elmondta, mennyire tetszik neki a vers és azonnal idézte is az első két sorát: „Rárakódik az esőre a sár / Mindenki megkapja amire vár„. Ez már jóval a költő halála után történt. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy egy műszaki könyvtáros így ismeri és szereti Csorbát. A másik emlék szomorúbb. Én vittem Csorba halálhírét a Jelenkor szerkesztőségébe. Többen voltak ott akkor. Akire biztosan emlékszem közülük, Pákolitz István, mindenki szeretett PáPistája, aki a hír hallatán szinte megsemmisült, de egy pillanat múlva mondani kezdte a sorokat: „fejemen belül a töviskorona / befele hull a vérem csöndben kint semmi nyoma„. Különös: egy ismerős és egy barát szinte keretbe foglalva emlékezett a költőre.

Még egy verset idézek, de aztán abba is hagyom a kötet bemutatását. Túl sok emlék bukkant föl bennem hirtelen és túl közelinek tűnnek. Hiába múlt már el olyan sok év, hogy utoljára láthattam Csorbát, mégis Bertók László szavai jutnak eszembe, melyeket 1996-ban írt a költő halála után egy évvel: „Olyannyira élő számomra még…

Bertók László Csorba-bibliográfiája a Szemközt vele című kötetről.

Szemközt vele. Bp. 1991. Magvető. 92, [3] p.
Alföldy Jenő = Népszava, 1991. okt. 5. 8. p.
Budai Katalin = Élet és Irodalom, 1991. nov. 8. 11. p.
[Bükkösdi László] bl = Pécsi Extra, 1991. jún. 20. 5. p.
Csuhai István = Kritika, 1991. 11. 39–40. p.
G. Kiss Valéria = Kortárs, 1991. 11. 108–109. p.
Parti Nagy Lajos = Magyar Napló, 1991. 8. 23. p.
Tüskés Tibor = Jelenkor, 1991. 11. 922–924. p.; Az utolsó. 40–45. p. („Befelé hull a vérem” címmel) (A teljes szöveget ld. alább.)
– – = Új Könyvek, 1991. 14. 71. p.

Tüskés Tibor
„Befelé hull a vérem”
Szemközt vele

Csorba Győzőnek a korábbiaknál karcsúbb, egyneműbb, komorabb kötete. Négy ciklusban félszáznál alig valamivel több vers, s a négy ciklus, a hatvanegy költemény valójában egyetlen dallam variációja. Itt nem nyílik ablak sem a kertre, a természetre, az évszakok feloldó, reményt adó váltakozására, sem az eleven emberi-baráti kapcsolatokra, főhajtásokra, nincs helye a groteszknek, az iróniának és az öniróniának, nincsenek úti élményeket visszhangzó versek, hiányzik a női szemek hatalma. A barátok: meggyászolt, elvesztett barátok, Illyés, Rónay György, Vészi Endre, Weöres, Galsai Pongrác, akiknek halálhíre ér el hozzá; a család – anya, feleség, nővérek, a hét unoka – s „a drága drága nők” nem tudják már megóvni: „meleg karok között didergek egymagam”. A kinti világ jelei, a kora téli napfény, a varjak „öreg-fakapu-nyikorgása”, a nyárdélutáni zajok: nyugtalanságát, keserűségét, riadtságát növelik. Az első, a legterjedelmesebb ciklus alaphangja kisugárzik az egész kötetre: a költő betöltötte hetvenedik évét, a betegség kórházba kényszerítette, napról napra tapasztalja a test törődöttségét, romlékonyságát.

Csorba Győző költészete – megőrizve a kifejezés minden korábbi eredményét, színességét és gazdagságát, pontosságát és tömörségét – egyre dísztelenebb, homogénebb és sűrűbb lett. Talán egyik kötete sem kínálta ennyire mondandó és eszközök, gondolat és kifejezésmód együttes, összekapcsolt vizsgálatát. Költészete néhány kérdésre és motívumra egyszerűsödött, sűrűsödött. Egyik korai vallomásos versét, a Március-t (1954) így fejezte be: „Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már / a halál vendégeskedett, / ajtóm és ablakom / kitárom: a halál / helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!” A tavaszra szavazó, a születést, az élet megújulását himnikusan üdvözlő versben a záró szavak – „a halál helyett” – az élet két legfőbb összetevőjét jelképezik. Ugyanez a metafora az új kötet több versében visszatér, de most mint a végső megnyugvás, a hazatalálás, a megbocsátás és a gondviselés jelképe kerül a versekbe: „mindenek királya… / asztalt meg ágyat készít / csöndet teremt szívemben” (Káromodás után); illetve: „Hogy a hazátlant elkíséri készít neki asztalt meg ágyat” (Megtévedt Nárcisszus).

Valamiféle lecsupaszodást, besűrűsödést jelez, hogy a metaforák gazdagságát néhány, többször megismételt elvont fogalom váltotta föl. Ilyen, valósággal kulcsfogalomnak számít a kötetben az „értelem”, a „hit” és – a kötet talán leggyakrabban leírt szava – a „belül”. A látszat és a való mást mutat: „befelé hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma” (Állapot-rajz); az öregség csak látszólag eseménytelen életkor: „soha még / nem zúdult mint most oly özönnel / rám a különb-különb / inger-tömeg / csak hát ennek kívülről nincs nyoma / De bent naponta / lesz sűrűbb és lesz támadóbb” (Ingerszegénység); a férfi-keménység és a férfi-érzékenység vitáznak benne: „elhallgatok hát s görbén hallgatok / Belül viszont ömölnek / áradnak könnyeim” (Ahogyan most van); az eseményeket rögzítő, kinti időt egy másik idő váltotta föl nála: „Csupán az számít ami benn / csöndben munkál” (Kétféle idő); az emberekkel is egyedül van, ő mást érzékel belül, mint amit a „világ” észrevesz (Nyárdélutáni dörmögés); s talán a legszemléletesebben, valósággal versalkotó elemként jelenik meg a fogalom abban a költeményben, amelyből címként is kiemeli: minden valódi tűznél égetőbb „az a másik… / aminek lángja sincs / parazsa sincs / aminek forrósága van csak / ezer fokon / ami csak belül perzsel / belül ég / már-már alighogy elviselhetően” (Belül ég).

Ez a belülről megélt öregség a kötet alapmotívuma.

Nem ismeretlen élmény irodalmunkban. Arany, Babits, Illyés, Keresztury Dezső lírájában markánsan megfogalmazott, több versben visszatérő „téma”. Csorba Győző hozzájuk képest is újat és egyénit ad, s a magyar irodalom megrendítő, nagy „testamentum-verseit” a kendőzetlen szembenézés, az őszinte vallomástétel, a kérdéseket és kétségeket is megfogalmazó aggodalom kimondásával gazdagítja. A versek alaphangja az a komorság, amely nem hagy rést sem a csak-azért-is reménynek, sem a bizonytalanságnak, a kételkedésnek, sem a fájdalom, a panasz feloldásának. A „végső birkózás” ideje jött el, messze került a szülőágytól, „lassan konyul feje” a végső ölbe; sürgető parancsot érez, „így már-már innét indulóban”; a csábítás és a csábulás helyett „az őszinteség kora jő el”. Szavakat, kifejezéseket idéztünk különféle versekből, erős, kemény, egyértelmű szavakat. Egy egész szakaszt is ideírunk. Aki rátekintene most, ezt tapasztalná: „Befagyott öbölben zátonyra futott / félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott / jegeces kanalat bögrét vázát meg talán / virágokat is egy kidőlt váza falán…” S még csak a kötet első néhány darabját vettük a kezünkbe. Az öregedés élményét más-más oldalról közelítik meg a kötet többi versei is, köztük néhány kiemelkedően szép lírai alkotás: Kulcsra zárva, Visszanézés, Most lejár, Tiszta tollal, Nyárdélutáni dörmögés, Terjeszkedik a sivatag.

Aligha kétséges, hogy a születés és a halál az emberi létezés két alapvető „titka”, kérdése. Akaratunk nélkül lettünk, s mégis itt kell hagynunk ezt a csodálatosan gazdag, színes világot. A halál tényét és a vele kapcsolatban fölvetődő kérdéseket – elsősorban a halál utáni létet – a különféle korok különféle emberei másképp és másképp élték, értelmezték és válaszolták meg. A tibetiek halottas könyvétől az ókori eposzokon, Sokrates, Platon, Marcus Aurelius gondolatain, a középkori haláltánc-énekeken keresztül Hamvas Béla „meghalás-tanításáig” s a különféle lélekgyógyító és lélekkuruzsló módszerekig hatalmas irodalma van a halállal való foglalkozásnak s a halál legyőzése filozófiájának. Csorba Győző költő, és nem teológus, nem filozófus. Nem tanokat hirdet, nem isten-bizonyítékokat sorjáz, nem az istentagadás mellett érvel. Az egyik legalapvetőbb létkérdést lírikusként éli meg. Az Abszolútumot, a Teremtőt még csak névvel sem illeti: „Szemközt vele” – mondja, de nyitva hagyja, hogy kivel; másutt csak az egyes szám harmadik személyű névmással utal rá: „ő”.

Kész, előregyártott, különféle filozófiai és teológiai iskolák által hirdetett válaszok elismétlése helyett az ő dolga a keresés, a fürkészés: „de hogy minek és hogy mi haszna: / kutatjuk se vége se hossza”. Nem ráolvasással él: amire nem gondolunk, az nincs; le kell szokni a halál- és elmúlásgondolatokról. Ő azt mondja: föl kell készülni a halálra. Kérdéseit és kétségeit fogalmazza meg; a két ellentétes lehetőséget: „az igen és nem” (Egy-üresség); „»Van!« vagy »Nincs!«” (Miserabilis); „Ha nincs ő… Ha meg van…” (Káromkodás után). Ennek a kérdező, kételkedő magatartásnak, az alternatív lehetőségeket mérlegelő poétikai látásmódnak pontos kifejezői a versekben a különféle páros kötőszavak (ha-ha, vagy-vagy), a korábbi állítás cáfolatát bevezető ellentétes kötőszavak (de, ám), az ellentétes jelentésű igék („Eltűnnek-e… Marad-e…”). A páros kötőszó a kötet csaknem tíz költeményében gondolatszervező, a vers kompozícióját is meghatározó-tükröző nyelvi elem.

Amikor persze a költő két lehetőséget mérlegel, nem két, számára azonos értéket állít egymással szembe. Gondoljunk a köznapi szólásra: „Vagy megszoksz, vagy megszöksz.” Amikor a szülő ezt mondja gyermekének, nem egyformán kínálja a jót és a rosszat, a törvény elfogadását és az elüldözést. Igényesebb példákkal, költők megfogalmazásában: „Még jőni kell… Vagy jőni fog…”; „Rabok legyünk vagy szabadok…”; „Vagy lesz új értelme… Vagy marad régiben…” A mérleg egyik serpenyőjében szereplő lehetőség, a rossz bekövetkezése valójában a másik állításban kifejeződő érték, a jó akarását nyomatékosítja. Amikor Csorba Győző megfogalmazza kérdéseit és kétségeit, amikor nem zárja ki a „nincs” lehetőségét, valójában a „van” bizonyosságát óhajtja, s általában terjedelemben is ezt fejti ki bővebben. S mivel e gondolati eredmény mellett végig ott van a kételkedés, éppen ezért olyan meggyőző és drámaian megrendítő.

Hogy a két lehetőség közül melyiket érlelte meg benne az öregség, mással is elárulja. Csorba Győző, aki mindig hitt a gondolat és a bölcsesség erejében, s költészetében értelem és érzelem összhangjára, ráció és szenzualitás egyensúlyára törekedett, egyre gyakrabban érhető tetten, hogy az értelem mellett a hit erejében bízik („Nem látok – Ám hinni szeretnék”), s a bölcselők, „A nagyon-nagyon okosok” logikája és vigasza helyett a Hegyi Beszéd egyszerűségéhez fordul: „Akkor már inkább nénikéktől / rózsafüzéres vén kezük / bütykeitől tanuljak élni / és tanuljak meghalni is” (Hitvita).

Az a költészet, amelyben ennyire központi helyet kap az öregedés, az elmúlás, a halál-közelség gondolata, valójában mélyen optimista, a cselekvés értelmét hirdető, életszeretettől áthatott. Csak aki fél az elmúlástól, az tudja igazán a létezés értékét fölmérni. Itt a halálfélelem – életszeretetet, élniakarást rejt: védekezés az elmúlás ellen. Amikor Csorba Győző a feledés lehetőségét latolgatja, valójában az emlékezésért perel. A kérdés, a két lehetőség ezekben a versekben a „másik” akarását erősíti. Amikor az foglalkoztatja, hogy mi lesz utána és nélküle, amikor a feledés kockázatát mérlegeli, valójában az élet nagyszerűségét, a létezés szépségét, a cselekvés értelmét és erejét hirdeti: „hoz-e rám az emlékezés / akár csak enyhe enyhülést / vagy már most bölcsebben teszem / ha ellopózom csöndesen” – kérdezi egyik versének végén (Bírok-e még?). Másutt a kijelentés hívja elő saját cáfolatát: „Majd másik ötven év a nevem / elsüllyed végképp jeltelen / s elő csak az kaparja már / ki szükségből kíváncsi rám” (Ötven és másik ötven).

Nem vigaszul, hanem immár bizonyosságként elmondhatjuk: arra a költészetre, amely ilyen igénnyel és őszinteséggel, ekkora erővel és szépséggel néz szembe az emberi létezés kérdéseivel, mindenkor – nemcsak ötven vagy száz évig – szükségünk lesz.

(Jelenkor, 1991. 11. 922–924. p. ; Tüskés Tibor: Az utolsó évszak. – Pécs : Pro Pannonia, 1997. – 40–45. p. )

Köszönöm a figyelmet.