Az eddig bemutatott Csorba-köteteket ezen a folyamatosan bővített oldalon gyűjtöm egybe.

Ebben a blogban a Csorba Győző és Takáts Gyula levelezése, 1941–1991 című levelezéskötetet ajánlom figyelmükbe.

A kötet borítója

A kötet leírása

Csorba Győző és Takáts Gyula levelezése, 1941–1991 / [Sajtó alá rend., az utószót írta és a jegyzeteket kész. Pintér László ; az előszót Tüskés Tibor írta]. – Pécs : Pro Pannonia, 2008. – 222 p. : ill. ; 21 cm. – (Pannónia könyvek). (Irodalmunk forrásai ; L.). – ISBN 963 9893 04 7 kötött.

A kötetről készített pdf-formátumú képválogatás itt megtekinthető.

A Csorba-Takáts levelezéskötet itt olvasható word-formátumban.

A Csorba-Takáts levelezéskötet itt pdf-formátumban is olvasható.

Mivel a levelek jelentős része az 1947–1948-as közös itáliai út szervezésével, történetével, emlékek felidézésével foglalkozik, most erről az útról is idézek több érdekes dokumentumot.

A város oldalában című kötetben például így emlékezik az 1947–1948-as olasz útra Csorba Győző.

Takács Jenő zeneszerző és Csorba Győző levelezése, amelynek első része az 1947–1948-as, Csorbával és Takáts Gyulával közös itáliai útról szól  itt olvasható a honlapon.

Szicíliai utazásról az interneten is van egy kiváló összeállítás, ezt is ajánlom figyelmükbe.

Az 1947–1948-as Takáts Gyulával közös itáliai úton Csorba képeslapokat vásárolt, amelyek megmaradtak a hagyatékban. Itt megtekinthetők a honlapon.

Csorba római naplója alapján készült Római följegyzések című kötet itt olvasható.

A felső képen Csorba Takáts Gyulával, az alsón 1947-ben a Nemi tónál Pasteiner Éva, Takács Jenő és Takáts Gyula. (A fotó, melyet Csorba Győző készített, a Csorba Emlékszoba asztalán látható.)

Takáts Gyula, Csorba Győző és Galsai Pongrác Keszthelyen, a Balatoni Írótalálkozón (Csorba meghatározása a kép hátoldalán.) Az 1982. szeptember 2-án készült fotón jellegzetes pillanat látható, amely igazolja, mennyire szerette Csorba Galsai történeteit… A kép bal oldalán Takáts Gyula költő figyel.

Most eltérek a megszokott könyvbemutatástól, külön figyelmükbe ajánlom a kötet elő- és utószavát. Tüskés Tibor előszava minden fontos dolgot elárul a kötetről, azt a pdf-változat 2–3 oldalán teszem közzé. A könyvhöz írt utószavamból most a Csorba-Takáts levelezéskötetről szóló részt másolom. Az utószó posztumusz Csorba-köteteket bemutató részét, hogy ez ne legyen túl hosszú, majd a következő blogban közlöm.

A két szerző egymáshoz írt versét a blog végén idézem.

Az utószó Csorba-Takáts levelezéskötetről szóló része. (Kisebb javításokat végzetem az eredeti szövegen!)

Nem akarok tartalmi elemzésekbe belemerülni, csak a tizenhatodik posztumusz kötet összeállítása során észrevett néhány érdekességre szeretném fölhívni a figyelmet és a szerkesztés során előbukkanó főbb kérdéseket szeretném tisztázni.
Szirtes Gáborral közösen úgy döntöttünk, hogy a Csorba hagyatékból kiadott következő kötet Csorba és Takáts levelezését tartalmazza. Így a két alkotó életét (a honlapon majd később bemutatandó, de korábban megjelent) Fodor-Takáts levelezéskötet utalásainál sokkal bővebben lehet megismerni. Ezzel egyben tovább folytatódhat a dél-dunántúli irodalmi élet felvázolása is.
Elsősorban azt szeretném nyomatékosítani, hogy én a Csorba-hagyaték és a Csorba-életmű minél teljesebb földolgozását tűztem magam elé célul. Csorba veje vagyok, életét 1970-től haláláig közvetlen közelről követhettem. Nem vagyok irodalomtörténész, ismereteim a partnerekről minden erőfeszítésem ellenére sem érik el azt a mélységet, amelyet a Csorbával való kapcsolat biztosít számomra.
Mint a kötet szerzőinek felsorolásából kiderül, Csorba leveleit nem én írtam számítógépbe, sőt, nem is láttam azokat. Szövegük úgy került a kötetbe, ahogyan azt Parill Orsolya olvasta. Takáts Csorbához írt leveleit én írtam gépbe, minden sorát hűen bemásoltam, de néhány szóba beletörött a bicskám. (És a Takáts-levelek fénymásolatait megtekintő és nekem a jegyzetelés munkájában sokat segítő Tüskés Tibornak is.) Tekintve, hogy a hiányzó szavak a levelek rossz állapota miatt nem olvashatók, nyilván Takáts Gyula sem tudott volna segíteni értelmezésükben, ezért nem is zavartuk kérdéseinkkel az idős alkotót.
A levelezéskötetbe 155 levél került be: 65 Csorbától, 95 Takátstól. Nem csak a két szám különbözőségéből, de a levelekben olvasható utalásokból is nyilvánvaló, hogy nincsen meg minden levél. Ami fellelhető volt, azt a kötetben hiánytalanul közöljük.
A betűrendes mutatóba közel 650 kötet-, vers-, tanulmánycím valamint személy- és földrajzi név került be, melyeket több mint 1300 alkalommal említenek a levelezőpartnerek. A városok közül legtöbbször természetesen Pécset és Kaposvárt – s mintegy bizonyítva irodalmunk már-már egészségtelen főváros-centrikusságát – Budapestet, míg a folyóiratok közül a Jelenkort, a Sorsunkat és a Somogyot említik a levelezők. A költőtársak, művészek közül Egry József, Fodor András, Janus Pannonius, Martyn Ferenc, Tüskés Tibor, Várkonyi Nándor, Weöres Sándor neve szerepel legtöbbször a levelekben, mintegy bizonyítva, milyen jó társaságba kerül a kötet olvasója is.
Külön ki kell emelni Rómát, mert az örök várost a levelek jelentős részében megemlítik az írók. Ez természetes, hiszen mindkettőjük életének egyik legfontosabb élménye lett az 1947 őszén, 1948 tavaszán a Római Magyar Akadémián töltött fél év. Innen ered az is, hogy Janus Pannonius neve olyan sokat szerepel a levelekben. És innen, Rómából ered Csorba és Takáts barátsága is, amely aztán kitartott életük végéig, annak ellenére, hogy a köztük levő öt év korkülönbség (Takáts öt évvel idősebb Csorbánál) és baráti körük különbözősége nem föltétlenül erősítette kapcsolatukat. Takáts például már tulajdonképpen befutott, Budapesten is ismert költő, amikor Csorbának még csak az első magánkiadású kötete jelenik meg Pécsett, s Takáts öt évvel korábban végez a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarán, mint Csorba ugyanott a jogi karon. Ebből következően Takáts sokkal erősebben kötődik pl. Kolozsvári Grandpierre Emilhez, Weöres Sándorhoz (akikkel együtt jár a bölcsészkarra), s rajtuk, valamint Fodor Andráson keresztül a budapesti kiadókhoz, szerkesztőségekhez is, mint Csorba, akit Várkonyi fedez fel, biztat, s aki mindig inkább Pécshez kötődik, mint a fővároshoz. (Csorba nem is szerette Budapestet, alig-alig járt ott, szerkesztőségekbe is ritkán jutott el, inkább levél, később telefon segítségével ápolta kapcsolatait, nem véletlen, hogy pálya- és kortársai közül szinte egyedül maradt Pécsett…)
A római úttal kapcsolatban meg kell említeni mennyire más volt a két alkotó viszonya az utazáshoz: Takáts sokat vándorolt, legtöbbször persze a Fonyód–Kaposvár–Becehegy-Badacsony négyszögben, de – a levelekből is kiderül – rengeteget volt Budapesten, bejáratos volt szerkesztőségekbe, kiadókba, pesti ismerősei pedig gyakorta jártak nála Becehegyen, ahol Takáts – barátai megfogalmazása szerint – „irodalmi pinceszereket” tartott. Csorba – csonkasága miatt is – nehezen oldódott a társaságban – persze, nem közvetlen barátai, ismerősei, társaságában, mert köztük ellenállhatatlan humora volt! –, nehezen mozdult ki Pécsről, és bár többször is járt külföldön, szinte mindig kísérettel utazott. Rómában éppen Takáts Gyula volt a kísérője.
A Csorba-Takáts levelezésben csak érintőlegesen esik szó Csorba 1985-ös Kossuth-díjáról. Takáts gratuláló lapot küld a Kossuth-díj alkalmából Csorbának. Csorba – hiszen tudott Fodor Andrásnak az ő Kossuth-díját érintő kifogásairól, sőt, személyesen is megtapasztalta Fodor méltatlankodását (ld. a Fodor-Takáts levelezést!) – mintegy mentegetőzve ír választ az üdvözlésre: „Örömöm – hidd el – nagyobb lett volna, ha mindketten ott lehettünk volna a díjazottak között.” (137. levél.) Az biztos, Csorba szájíze keserű volt a kitüntetés után. Másokhoz írt leveleiben és magánbeszélgetésekben is kifejtette, hogy a gáncsoskodás, irigykedés miatt sok keserűséget is okozott neki a Kossuth-díj.
Ez a momentum is bizonyítja azt, amit érezhetünk a levelek olvasása közben: a két város, a két költő között már régebben is volt valamiféle nemes versengés. Ha a régióközpont akkor még nem is volt divatos kifejezés, annak szerepét – legalábbis az irodalom területén – bizony már régebben is szerette volna magáénak tudni Pécs is és Kaposvár is. Persze, ez nem politikusok vetélkedése volt, itt mindig a minőség volt a döntő: ki tud szebbet, jobbat és tehetségesebben alkotni. Nagyon érdekes az is, hogy a Somogy folyóirat szerkesztését Takátson kívül mozgató Fodor András kitűnő viszonyt ápolt – vitáik ellenére – Csorbával és főként Tüskéssel, sőt Tüskés maga is vezette a Somogy szerkesztőségét. Ezek a végvárak tehát úgy versengtek, hogy közben támogatták is egymást…
A levelek oda-vissza elismerő soraiból az is kiderül, hogy a két költő mennyire becsülte egymás művészetét. Csorba többször külön dicséri azt, hogy Takáts prózában is milyen kiemelkedőt alkotott, míg ő, lévén „abszolút költő”, főként versben tudja kifejezni mondandóját. Csorba „abszolút költő”-ségét bizonyítja az is, hogy amíg Takáts regényeket, esszéket ír a versek mellett, addig Csorba rendkívüli energiákat fektet a fordításba: mondhatnánk, míg Takáts – úgymond – szabadidejében prózát, esszét ír, addig Csorba akkor is verset – fordít.
Érzésem szerint Csorba és Takáts a felsorolt különbözőségekkel, az egymáshoz szeretettel és barátsággal kapcsolódó vetélkedésükkel, vidéki létükkel együtt – vagy éppen ezek segítségével – váltak a magyar költészet meghatározó egyéniségeivé, magasan kiemelkedő alkotóivá.

Csorba Győző
Becei görög
                                        A hetvenéves Takáts Gyulának,
                                        a „Száz nap a hegyen” költőjének

Kis, nagy világok… Mozdul a tér, ahol
lépkedsz; idődben „kozmikus óra” jár;
„ömlik, folyik” „a zöld tenyészet”
Heszperián, Hegyen innen és túl.

Echó, Diána, Püthia kertjei
s a Kert – a kerted (s tán Dani Jánosé),
melyik valódibb? Fönt Apolló
száll-e vajon vagy az égitest-Nap? –

Cellád előtt ülsz s nézel: a Tó, a karszt,
a mész, a tőkék, két olajos-cserép,
fürtök, mohák… s lent, arra messzebb
hordja serény had az ért gyümölcsöt.

Cellád előtt ülsz: térdeiden papír,
hallgatsz: virág, lomb, fű – az Egész felel;
diktálnak, és te írod, írod:
egybecsiszolva a tarka szókat.

A Parnasszusra, Delphibe visznek el?
Vagy őket hozzák? Leggörögebb magyar,
görög mennyboltot nyitsz fölébünk:
kéket örök, ragyogó szelekkel,

melyek közé bejajdul a Végzet is,
mert így arányos. Ám te vigyázva élsz:
sugárzod egyre s fogyhatatlan
fénnyel a Rend geometriáját.

Takáts Gyula
Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek 

Így élünk, Győző, vidéken bizony
s vidéken még jobban, a kegyetlen idő!…
− De mondd, ugye hogy Pesten is szalad? −
És így utolértél, Öcsém!… De hol van
az a lomb, mikor még hatvan
voltam én s te írtál,
mint ma én köszöntőt
neked, te írtál nekem,
kivel − bár agyam nem vésett márvány −
oly sok közös szépre emlékezem,
mit együtt… Bizony már harminc…
Éppen a hatvannak fele,
hogy ott álltunk Arezzóban mi ketten
s a Petrarca-ház szeme deres…

Ó nem a szerelem… A könny?…
A hideg!… az a szokatlan odalenn
nem a szív tüze… Szonettek, canzónék,
melyhez, hogy fordítsunk, erőt
ott gyüjtöttünk e ház előtt…

És Assisiben, a nem éppen szent,
a buzeráns barát szeme
megakadt rajtad… Emlékszel-e?…
És átölelt s a csók, hiába mondta,
tudtuk, nem a magyarnak szólt,
neked… Pirulsz?… Nevetsz?!…
De tempora mutantur és benne
Ferenc utódja is, e szent…

S az óriási festett péniszek
a pénzért kinyitott táblák mögött,
hogy drágábban, mint szín-arany
s lenyomnak minden mérleget,
hirdették Pompejiben a falak.
Az utcakő lapján is, vésve,
mint ma az uttörők jele,
krétával nyíl, a harc iránt,
de itt a kemény kőben állva,
vezették a harcost a lupanárba.

Borzöld tenger!… Capri… Solfatara…
Édes gyümölcsök, szúrós kaktuszok
között gőzölgött Campagna
s a sibyllai tájban annyi
szellem, de nekünk mind magyar!
Mint Pécs mellett Mohács
sugallata és éber fényében lengve
láttuk Aeneászt s Pannóniát,
Vergiliust… A kék Bukolikák…
És mutogatták a sírt, ahol
nem egy árva nemzet süllyed el,
de honnan épp a költészet emel,
miként minket a véletlen szárnya
emelt át akkor Itáliába…

Haditerv szerint, mint Zrínyi
a somogyi dombok között,
a hét halmot úgy portyáztuk át.
Este a térkép, ha jött a hold
s a Tiberisen is zörgött
ablakunk alatt, akár a kard,
akkor kötöttük már a szablyát
s korán kicsaptunk, rázúdulva
a Városra kegyetlenül,
amíg Pilinszky s szegény Toldalagi
egy szobában délig aludtak
és Sándor is az ágyból mondta meg,
a Pantheonnál is mi szebb…
De újra, hogy ne szidják a pogányt,
húnmódra fosztogattuk a Vatikánt,
mert csak Attila állhatott
oly kegyesen Róma előtt;
szemével vitte, nem keze
a gyöngyöt, szobrot, könyvet és a nőt…

Etruszk sírokra esküdött Kerényi.
Zrinyi nyomában itt most Klaniczay
és Jánuszért hevült Kardos Tibor,
míg lovasjáték döngött a Pincion,
píneák, élő ernyők alatt,
mint Dufy képén kék-sejtelmesen,
de bátor zöldben a lovak,
zsokék, a pálya és körbe mi
szálltunk, szép verseny, nyitott kapu
és zászlók és nem a vas, köröttünk
arany kalitkát lengetett a nap
a sok makaróni és a sajt felett
és nem csak a gyümölcs, a Paradicsom
aga sugárzott és benne Fülep
és Lukács egy gyepen az Akadémián
mutogatta, cipője lyukas…
Milyen idők!… De szép s bár hatvan
év fele, de mint a pálma
árnyékot ejt és datolyát
az évek futó-sivatagába…

Aztán a komp Calabriából
kék tajtékon és fent szivárvány.
Szédülve ültél, ám a látvány
nyugtatta idegeidnek iszonyát
és Messinában már futottál
a mólón, hogy kezeddel mielőbb
érintsd a mondák, istenek vizét
s ahogy lenyúltál Neptun s Venus helyett
úszott forogva, égre fölragyogva
a Ion-Tirréni hab határán
egy hatalmas matróz ürülék…
Az ember, az istenek helyett,
− gépek hugyába dőlt szobor −
szennybe fürdetve Magna Graeciát,
mint lakk-rozsda a reneszánszt, a képen
sárgítva az „égi és földi szerelmet”,
Madonnát, várat, emlőt, mandulát.

Giorgione képén nézd ezt „a vihart”…
Keserűen nézte Ferenczy Béni.
Szobra állt a görögök között.
És verseink!… Cataniában…
Az Etna-tűz a kék havon…
Narancs és tenger, közte láva
s utunk apró babércserjék között
kanyargott le Siracusába…
És ott, a zsarnok szinpadán a Szózat,
− mit el is felejtett már a nép −,
szabad tenger szelében szállt,
csengett a szó s a kagylós félkaréj
mérnöki pontos akusztikája,
ahol a szent tragédiák!…
Ott állt Balázs, Nemes Nagy Ágnes
és hallgattuk a szavak visszhang-szavát!…

És újra Róma, ahol fölcsaltalak
a San Pietro kupolába.
Ahogy kinéztél, nem a Sátán,
a tér, a látvány s az idegek szava
együtt, mint élő Piranesi metszet…
Az oszlopok fölött lehunyt-meredten,
mint a megkísértett álltál.
Lábunknál dőlt és új történelem.
Nem harminc, mint hatvan éved fele;
háromezer, Világgal tele.

Óriás csomaggal a Terminire
este egyedül kísértelek.
Búcsú a Széptől?.. Ég veled…
S a sziklán már magányosan néztem
a látnok Sibylla templomát…
Tivoli… A Villa d’Este kertje,
ahol lefestett aztán az a lány…
− És hol az a fiú? − … De nem a kép!…
Győzőm, ma újra én és Az.
A régi szívvel így köszöntelek,
idézve föl a tűnt emlékeket…

Köszönöm figyelmüket.