Az eddig bemutatott Csorba-köteteket ezen a folyamatosan bővített oldalon gyűjtöm egybe.
Ebben a blogban a Csorba Győző és Takáts Gyula levelezése, 1941–1991 című levelezéskötet ismertetését folytatom.

Először azonban dr. Sárvári Csaba elnökségi tagunk hozzászólását teszem közzé, köszönettel és egyetértéssel.

„Örömmel olvastam a Mészöly Miklóssal kapcsolatos megemlékezésről szóló hírt.
Nagyon örülök elnökünk, Nagy Imre, javaslatának. Már régóta gondolom én is, hogy jó lenne, ha a társaság tagjai az eddigiekhez képest többet szerepelnének.
És pont arra gondoltam, hogy legyen egy vers, általánosabban egy műalkotás, amiről elmondhatjuk véleményünket. Elmondhatjuk, hogy nekünk miért érdekes, miért szép ez vagy az a vers, novella. Miért szeretjük ezt vagy azt a költőt, írót. Hiszem, gondolom, hogy egy irodalmi társaság akkor tud igazán vonzó sőt toborzó lenni, ha ilyen tevékenységek (is) jellemzik. Most ez a Jelentés öt egérről novella kapcsán megvalósulhat. Vonzó, de nem egyszerű feladatot kaptunk!”

Két megjegyzés a hozzászóláshoz. Nagy Imre elnökünk javaslatára eddig egyedül dr. Sárvári Csaba reagált, ez az egyik. A másik: a Társaság tagjai nem iparkodnak  jelentkezni „társszerkesztőnek”, pedig nagy szerepet kaphatnának ebben a munkában, ha megkeresnének olyan ötleteikkel, amelyek pénzbeli tehetségünket és az én szervezőképességemet és erőmet nem haladnák meg.

Most azonnal meg is kérem levelező tagjainkat, értesítsenek az általuk felfedezett különféle jelentős művészeti eseményekről, évfordulókról, hogy azok ne kerüljék el figyelmemet. Ha pedig az ilyen eseményekről mondandójuk is van, azt szívesen közzéteszem.
Előre is köszönöm támogatásukat!

A Csorba Győző és Takáts Gyula levelezéskötet elő- és utószavát olyan fontosnak találtam, hogy azokat teljes terjedelmükben szerettem volna bemutatni a kötetet ismertető blogban. Kedves lektorom és jóbarátom dr. Hernádi László Mihály javasolta, hogy ne tegyek így, mert túl hosszú lesz a blog és senki nem olvas ennyire hosszú szöveget mostanában. Mivel magam is éppen ezen gondolkodtam, a kötethez írt utószavamat, amely A Csorba hagyaték feldolgozása, a levelezéskötetek és a Csorba-Takáts levelezés címet viseli, két részre választottam. Az 53. blogban csak a Csorba-Takáts levelezéssel foglalkozó részt közöltem, a Csorba hagyaték feldolgozása, a levelezéskötetek című részt pedig ebben a blogban teszem közzé. Ez a rész Csorba utóéletével foglalkozik, 15 posztumusz Csorba kötet bemutatását tartalmazza. (Az eredeti szövegen néhány kisebb javítást végeztem.)

Csorba hagyaték feldolgozása, a levelezéskötetek

A hagyaték és a barátok

Csorba Győző barátai, tisztelői már a költő életének utolsó éveiben megkezdték a „leletmentést”, az életmű feldolgozását és a költő emlékeinek feljegyzését. Mondhatnánk, Csorba utóélete már életében elkezdődött, néha egészen különös körülmények között. Mikor egy-egy új kötet megjelenik hagyatékából, mindig eszembe jutnak ezek a régebbi, némi képzavarral élve, „félig posztumusz” könyvek.

Elsőként ezek közül az A város oldalában c. beszélgetéskötete jelent meg 1991-ben. (Ld. 152. levelet.) Csuhai István figyelmes beszélgetőtárs volt, aki az életművet és az élettörténetet már a beszélgetés előtt alaposan feldolgozva igazán ügyesen bogozgatta a költői emlékezet fonalát. Biztos vagyok abban, hogy irodalomtörténészek, helytörténészek, nem hagyhatják figyelmen kívül a kötetet. Azt is mondhatjuk, ez a kötet lett Csorba „oral history”-ja…
Az életművet feltáró kötetek sorában 1993-ban a második Bertók Lászlónak, az azóta már szintén Kossuth-díjas barátnak és költőtársnak, nem utolsósorban kitűnő könyvtárosnak a Csorba Győző című bibliográfiája volt, amely 1398 tételével Csorba életének eseményeit, a Csorba műveket és a Csorbáról szóló irodalom egészét tárta fel példamutató alapossággal.
Harmadikként, Fekete Gyulának, az Örökségünk sorozat szerkesztőjének kérésére maga a költő állította össze a Kétféle idő c. válogatott verseskötetét, amely 1995-ben jelent meg. Csorbát, amikor a kötet verseit válogatta, 1994 őszén, Harkányban kezelték, bízva abban, hogy a gyógyvíz és a gyógyító kezek segítenek valamit a már majdnem teljesen béna testen. Összegyűjtött verseinek kötete állandóan ott volt a kórházi éjjeliszekrényén, én pedig minden nap másik kötetét vittem utána Pécsről, megjelenésük sorrendjében. Aztán olvastam neki a címeket, ő pedig bólintott: „ezt vedd föl…”, „azt hagyd…” Előfordult, hogy megkért: olvassak bele a versbe, csak aztán döntött, kerüljön-e be a kötetbe? Így szó szerint igaz lett a kolofon szövege: „Az ÖRÖKSÉGÜNK könyvsorozat – összeálló életművükből személyesen válogató írók, költők szellemi hagyatkozása utókoruknak…” Fénymásoltam a Csorba által kiválasztott verseket, postáztam Fekete Gyulának, elkészült a kötet. Aki olvassa, nem is képzelheti a nyomasztó körülményeket, melyek között kialakult a közlendő versek sora. A költő halála előtt fél évvel kapta meg az első példányokat a kötetből. A test bénán pihent az ágyon, amelyik addig íróasztala is volt – Csorba mindig az ágyán írt, bal kézzel, jobb keze csonkján támaszkodva –, de az elme a halál pillanatáig tiszta maradt. A költő szeme fölcsillant, amikor meglátta a Kétféle idő-t, de hamar megtört a fény: a fájdalom elnyomott minden más érzést.

Aztán negyedikként következett a Csikorgó c. kötet, Csorba addig még ki nem adott új és az asztalfiókban maradt régebbi verseiből. Bertók László neve szerényen, szerkesztőként jelölve húzódik meg a címlap verzóján lévő kolofonban, én azonban emlékszem, a költőtárs sokkal több volt, mint szerkesztő. Hasonlóképpen ment a munka, mint a Kétféle idő esetében: a beteg költő instrukciókat adott, Bertók készítette a kötetet. Tudom, néha teljesen magára hagyva: Csorba nem egyszer mondta neki, tegyen, amit jónak lát, de szigorú legyen, csak azokat a verseket vegye be a könyvbe, amelyeket valóban megjelenésre alkalmasnak talál. A kötet tulajdonomban levő példányába a következőket írtam a szennycímlapra: „Az összeállítás és szerkesztés Bertók László munkája. Elkészült 1995. október 2. hetében. 30 db tiszteletpéldányt kapott Cs. Győzőné 1995. október 16-án Csordás Gábor felelős kiadótól. Pécs, 1995. okt. 16. Csorba Győző meghalt 1995. szept. 13.” Vagyis a költő már nem láthatta kötetét: íróasztalán, ágyán hagytunk egy-egy példányt: hátha lepillant valahonnan… Mi ez, ha nem „fél-posztumusz”?

Így jött el aztán a valódi posztumusz kötetek időszaka. Csorba Győző tekintélyes mennyiségű kéziratos és nyomtatott hagyatékának feldolgozása többféle megközelítésre adott lehetőséget. Bőségesen lehet találni a hagyatékban könyveket, folyóiratokat, a költőhöz írt, neki küldött dokumentumokat, illetve róla írt tanulmányokat, cikkeket és saját kéziratos hagyatékot is. És ott vannak még a kéziratok közül talán legértékesebbek: Csorba versesfüzetei és levelezése.
Ám az óriási anyag rendezésének munkáját még költözés is nehezítette. Margitka, a költő felesége és hű társa, mivel egyedül maradt, eladta a házat, amelyben korábban az öttagú család lakott. A hagyaték végül három helyre került: a könyvek egy része az özvegy kis lakásába, másik része és az összes folyóirat a költő középső, Noémi nevű lányának házába, a levelek és kéziratok pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumba, Budapestre. Így aztán nem tudtuk, mihez nyúljunk. Nagyon hosszú időbe telt, míg végre nagyjából a helyükre kerültek a könyvek, folyóiratok és a kéziratos dokumentumok.

Az ötödik hagyatéki kötet megszületése érdekében Tüskés Tibor lépett először. Tüskés az irodalomtörténész, a szerkesztőtárs, a Csorba monográfia szerzője, akinek lemondatása miatt 1965-ben a költő is otthagyta a Jelenkor szerkesztését. Az Utolsó évszak. Csorba Győző költészetének kiteljesedése, 1981–1995 címen Tüskés 1997-ben kötetben jelentette meg a költő köteteiről, verseiről a címben jelzett időszakban írt cikkeit, tanulmányait, esszéit.

Tüskés mozgatta a hatodik posztumusz kötet megjelenését is. Szerkesztésében díszes kiadásban, A magyar költészet kincsestára sorozat 59. darabjaként ugyancsak 1997-ben jelent meg a Csorba Győző válogatott versei című kötet, mely mind tartalmában mind külső megjelenésében méltó a költőhöz…

A hetedik kötet a fordító Csorba emlékét örökíti meg. 1998-ban került a könyvesboltokba. Ez a könyv több szempontból is új fejezetet nyitott meg a hagyaték feltárásában, ettől kezdve ugyanis olyan anyagokat gyűjtöttek egybe a szerkesztők, amelyek addig kötetben nem jelentek meg, vagy egyáltalán nem is jelentek meg nyomtatásban. S ettől kezdve vette át a végleg a hagyatéki kötetek kiadását a pécsi Pro Pannonia Kiadó, Szirtes Gábor irodalomtörténész vezetésével. Szirtes az Irodalmunk forrásai sorozat megindításával óriási felelősséget vállalt és óriási szolgálatot tesz az irodalomtörténetnek: részt vesz irodalmi források felkutatásában, feldolgozásában és kiadásában. Leletmentő tevékenység ez, és talán nem véletlen, hogy Csorba kötete, a Drámafordítások, lett az első a sorozatban. A három drámát tartalmazó kötet darabjai (Eugen Eschner: Gergő király, Gerhart Hauptmann: Patkányok és Robert Régnier: Arisztotelész rablólétrája) sehol nem jelentek meg addig nyomtatásban, sőt a Patkányoknak még a kézirata sem volt meg a hagyatékban. (Szerencsére megkaptam a Pécsi Nemzeti Színház kézirattárából a rendezői példányt, amit aztán – némi nehézségek árán, mert a sok rendezői bejegyzéstől néhány helyen szinte olvashatatlan volt – digitalizálni tudtam.)

A nyolcadik kötet azért jöhetett létre, mert Tüskés Tibor és Szirtes Gábor jól tudta, hogy Csorba életében mekkora szerepet játszott a fordítás, tehát a szövegkiadás mellé még egy fordításkötetet is megjelentettek 1998-ban. A már említett sorozatban Tüskés Tibor szerkesztésében a Csorba Győző, a fordító c. gyűjteményes kötetet adta ki a Pro Pannonia. Ebben Csorba műfordításról írt tanulmányai, cikkei és Csorba-műfordításokról írt tanulmányok, cikkek jelentek meg. A költő hagyatékát ekkorra már rendezni tudtam. A Bertók-féle bibliográfiában felsorolt írások kéziratát szinte hiánytalanul tudtam prezentálni Tüskés Tibornak, a kötet szerkesztőjének…

Az 1999-es év a Csorba hagyaték szempontjából meddőnek tűnik, pedig nem az, hanem a csendes munka időszaka… Ekkor készül a kilencedik Csorba kötet, a Hátrahagyott versek, amely aztán majd 2000-ben jelenik meg. A megjelenés körülményeiről minden elolvasható a kötethez írt Bertók tanulmányban. Több mint 660, addig kötetben meg nem jelent Csorba vers került a könyvbe. A hagyatéki munkák közül talán a legnehezebb volt, ennek a kötetnek az összeállítása, jócskán éjszakákba nyúló gépelésekkel, kézirat- és forráskutatással. De talán ez volt a legszebb az összes közül: egy költőnek mégiscsak a versei legfontosabbak. És itt minőségben és mennyiségben is kitűnő a választék… A válogatás sikerének kovácsa természetesen megint egy jó barát, Bertók László volt.

A tízedik kötet a Vallomások, interjúk, nyilatkozatok újra Tüskés Tibort dicséri: 2001-ben az addig legbővebb kötetet állította össze a hagyatékból, egybefogva Csorba vallomásait, interjúit, nyilatkozatait. Csorba gondos ember volt (könyvtáros és jogász!), szinte minden róla és tőle megjelent írást összegyűjtött. Igaz a rendezésre már nem volt ideje, de, mint már említettem, a Vallomások… megjelenése előtt a hagyaték rendezése befejeződött.

A tizenegyedik kötet a Római följegyzések, 1947–1948 Csuhai István (A város oldalában beszélgetőtársa) szerkesztésében jelent meg, 2002-ben. Csorba kockás füzete, amelybe szinte  naponta írta Rómában a följegyzéseit, a költő felesége jóvoltából került a kiadó és a szerkesztő kezébe, ő volt az, aki engedélyezte a nyomtatást. Az ebben a kötetben közölt Csorba-Takáts levelezés egy jelentős része ezzel a római úttal foglalkozik, a „Följegyzések” és ez a levelezés szinte párhuzamosan olvasható: amire egyik csak utal, a másikban biztos bővebb kifejtést nyer. Ugyanaz az esemény, történet, másféle megközelítésben, fénytörésben olvasható a levelezéskötetben és a naplóban…

A 2003-ban megjelent – tizenkettedik – kötet a Csorba Győző emléke címet viseli. Tüskés Tibornak a könyvben megjelent szerkesztői jegyzete szerint „A könyv, amelyet az olvasó kezében tart, szemelvénygyűjtemény: író- és költőtársak vallomásai nyomán kívánja megrajzolni a költői pálya ívét. […] »Csupán« azt a kortársi figyelmet és érdeklődést, szeretetet és megértést kívántuk bemutatni, amely [Csorba] pályáját végigkísérte.” Ez a kívánság teljesült is: a kötet a Csorba-irodalom egyik kiemelkedő darabja lett.
Jól látható, és az egyik célom a kötetek ismertetésével ennek tudatosítása volt, hogy a hagyaték körül egy kicsi, de annál agilisabb gárda munkálkodott. Névsorban, hogy senkit meg ne sértsek, Bertók László, Csuhai István, Szirtes Gábor és Tüskés Tibor, s egy kiadó a pécsi Pro Pannonia. Ez a kör a biztosítéka annak, hogy Csorba emléke fennmaradt, utóélete folyamatos. Köszönet és hála illeti őket ezért…

A levelezés feldolgozása

Amikor 2003-ban Szirtes Gáborral a további Csorba-kiadásokról beszéltünk, végül abban maradtunk, hogy a levelezés lesz a hagyaték feldolgozásának következő területe. Csorba – úgy is, mint szerkesztő, úgy is, mint szerkesztőségekkel levelező költő, meg úgy is, mint barát, költő- és alkotótárs –, rengeteg levelet írt és kapott. A hozzá írt levelek a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek. (Ez volt az egyik feltétele a Digitális Irodalmi Akadémiába történő felvételének.) A PIM jegyzéke alapján végül olyan levelezéskötet összeállítása mellett döntöttünk, amelynek anyaga nem féloldalas, tehát Csorbának a partnerhez írt levelei is fellelhetők benne, nemcsak azok, amelyeket tőle kapott. A Csorba-Bertha levelezés ilyennek látszott, s Bertha örökösei hozzájárultak a Berthához írt Csorba levelek kiadásához, én pedig a Petőfi Múzeum lelkes munkatársainak segítségével lemásolhattam az összes Csorbának küldött Bertha levelet.

Tizenharmadik posztumusz kötetként (talán mégsem szerencsétlen a szám) 2004-ben megjelent a munka eredménye, az „… élni kell, ameddig élünk.” Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése, 1961–1995 c. könyv. Bertha, aki Pécsett, mondhatni Csorba szárnyai alatt kezdte írói pályáját, szinte a hódolója volt Csorbának, annak ellenére, hogy a költő, amint az a levelekből is kiderül, igen magasra helyezte Bertha irodalmi és emberi értékeit. A leveleket olvasva a művésszé nemesedett tanítvány és az egykori mester emberi és alkotóművészi kapcsolata nyílik ki előttünk.

Tizennegyedik lett a sorban a fenti kritériumnak megfelelő „… hűséges baráti ölelésemet küldöm…”:  Csorba Győző és Fodor András levelezése, 1947–1994 c. kötet, amelyik 2005-ben jelent meg. Az előzőnél sokkal testesebb könyv jól mutatja, hogy Fodor, a levelezőpartner nemcsak a magyar irodalomtörténet talán legnagyobb terjedelmű naplójának írója, de egyik legtöbbet levelező szerkesztője is volt. A két költő korántsem zavartalan kapcsolatát bemutató gyűjtemény levelei jól rávilágítanak a vidéki és a fővárosi lét különbözőségére és kapcsolódási („vonzások és taszítások”) pontjaira is, csakúgy, mint a két vidéki város, Pécs és Kaposvár szinte vetélkedésszámba menő próbálkozásaira az irodalomszervezés, a folyóirat kiadás (Jelenkor-Somogy) terén.

Tizenötödikként a Csorba Győző és barátai Budapesti levelek Pécsre c. kötet 2006-ban jelent meg. Ebben a Pécsett „ragadt” Csorba és a Pécsett indult, ott is élt, de aztán Budapestre került Galsai Pongrác, Kalász Márton, Lázár Ervin és Szántó Tibor vice versa levelei jelentek meg. Galsai és Lázár állandóan vibráló, csipkelődésre hajlamos személyisége, nagy vitalitása Csorbát is mindig a vidám, humort kedvelő oldalának felvillantására készteti válaszleveleiben, Kalász örök tanítványként sokat vívódik, kérdez és mindig dicséri Csorba köteteit, Szántóval váltott leveleiben pedig a vitát, a politikai hazugságok keltette bizalmatlanságot is fellelheti az olvasó.

Bár nem tartozik a Csorba-hagyaték kötetei közé, mégis meg kell említeni itt a Fodor András és Takáts Gyula levelezése, 1948–1997 c. kötetet: Szirtes Gábor kért meg a szerkesztésére, összeállítására, jegyzetelésére. A 2007-ben megjelent közel ötszázötven oldalas kötet, amely a tanítványból lett alkotótárs Fodor András és a tanítványt útján elindító örökös mentor Takáts Gyula levelezését foglalja egybe, a levelezőtársak és az események kapcsán, sok-sok szállal kötődik Csorbához. A Jelenkor és szinte társlapja a Somogy, a Fodort alkotói útján elindító Sorsunk, az említett lapok munkatársai és persze maga Csorba is sok levél és lábjegyzet szereplői. Sőt Csorba kiemelkedő szerepet kapott a levelekben, akkor is, amikor azokban arról írnak, hogy Tüskést leváltották a Jelenkor éléről (vajon követi-e Csorba a leváltott Tüskést és lemond-e a szerkesztőségben betöltött tisztéből – lemondott), s vajon jogos-e, megérdemelt-e, hogy Csorba előbb kapott Kossuth-díjat, mint Takáts Gyula? Fodor, úgy is, mint gimnáziumi tanítvány és úgy is, mint költő, akit Takáts indított el a pályán (éppen Csorbának és a Sorsunknak ajánlva figyelmébe a fiatalember verseit) természetesen Takátsot tartja méltóbbnak, s ezt egyértelműen meg is fogalmazza levelében. Csak vélhető, hogy Fodor gyors megbékélését Takáts Gyula bölcs és józan viselkedése segíti. Takáts válaszlevelei ugyanis elvesztek, vagy nem is voltak ilyenek, mert esetleg személyesen (Takáts és Fodor nagyon gyakran találkozott), vagy telefonon beszélték meg az esetet… Az is furcsa, hogy a Csorba-Fodor levelezésben ennek a vitának nem találni nyomát… Legalábbis nem találkoztam olyan levéllel, amelyikben ez a nézeteltérés szóba került volna. Ebből az egyetlen momentumból is jól látható, hogy a Pro Pannonia által kiadott posztumusz kötetek és levelezéskötetek, jól kiegészítik egymást. Ha az eddig ismertetett könyvekhez hozzáolvassuk még a három kötetesre tervezett Fodor-Tüskés levelezést is, amelyiknek első része 2008-ban már megjelent, akkor világosan látszik a kiadó, a jogtulajdonosok és a szerkesztők azon törekvése, amelynek nyomán az 1940-es évektől szinte napjainkig kiteljesedik a dél-dunántúli irodalmi élet őszinte és igaz, az abszolút személyes műfajban, a levelekben megjelenő, története.

Ezzel a második bloggal befejezem a Csorba-Takáts levelezéskötet bemutatását.

A következő blogban a Csorbához erősen kapcsolódó Fodor András-Takáts Gyula levelezéskötetet ismertetem.

Köszönöm figyelmüket.