Én pedig örömmel ajánlom tovább egykori szemináriumvezetőm ajánlását. Örömmel, mert okos emberek okos könyvét ajánlja. A befejezést másolom. (Kiemelések tőlem!) A beszélgetés ezen kívül is fontos dolgokat tisztáz. Végre nem fényezik a mai divat szerint Szulejmánnak az ő fényességes orcáját. (Sic!) Ez is egy kis ünnep!

„Önök hogyan értékelnék Pécs hódoltság kori történetét?

V. Sz.: Mindannyian a saját korunk gyermekei vagyunk, éppen ezért nem tekinthetünk el jelen értékelésnél az iszlám világról vagy a Törökországból érkező hírekről. Volt idő, például a 19–20. század fordulóján, vagy az 1960-as évektől kezdve, amikor az akkori aktuálpolitikai felfogásból fakadóan jóval megengedőbbek voltak az oszmán megszállással kapcsolatban, és inkább a katolikus Habsburgokban látták a magyarság pusztulásának fő felelőseit. Amennyi a múlt hordalékából ma kiolvasható, a magyar társadalom valóban rengeteget szenvedett az oszmán megszállástól, amiben nagyítóval kell keresni bármilyen pozitívumot. A töltött káposzta és a kávé Szulejmán agressziója nélkül is megérkezett volna a magyar gasztronómiába, de ha ez volt az ára, akkor inkább soha többet ne igyak egy jó feketét. Három tanulságot azért meg mernék fogalmazni: Pécs török kori múltja is bizonyítja, hogy a történelmet nem nagy trendek, hanem mindennapi emberi döntések írják. Ha elkerülni 1543-ban nem is lehetett a város megszállását, azt mindenki eldönthette, hogy megy vagy marad, és ha az utóbbit választja, akkor milyen stratégiát választ a túléléshez. Másodszor nem a mennyiség, hanem az emberi minőség a mérvadó. A bibliai mustármaghoz hasonlóan kevesek állhatatos kitartása is elegendő volt, hogy Pécsett fennmaradjon a magyar közigazgatási és egyházi határok ismerete, egyáltalán a Szent Koronához való tartozás tudata. Harmadrészt pedig néha nincsen más választásunk, mint tűrni és kitartani a siker legkisebb esélye nélkül is. Az 1620-as évek embereinek a konoksága nélkül nem lett volna keresztény kontinuitás a városban. Az ő kiállásuk is kellett hozzá, hogy végül ezt a hosszú tízmenetest megnyerjük. Mi maradtunk állva és mi meséljük el ezt a történetet.”

2. Örömmel közlöm azt is, hogy dr. Pesti János felgyógyult a koronavírus betegségből. Gyógyulásának jele az is, hogy reagált a blogokban közölt kérésemre. Eddig egyedül ő:( Itt közlöm az írást, amit tőle kaptam. A szerző nemes és nehéz munkáról számol be két oldalon. A baranyai tájszótárak szerkesztéséről, szerkesztőiről szól az írása. Köszönöm szépen. Aki  időnként olvassa leveleimet és a levélvégi idézetek között megtalálja egyik jelmondatomat, tudja, miért tartom fontosnak a tájszavakat.
„Őseid emlékét éjjel-nappal idézd fel, kutasd néped bölcsőjét, őrizd meg a történt tények és évkönyvek okmányait, mert nem szép dolog az, ha saját hazádban, mint idegen jársz” (Cassiodorus, Flavius Magnus Aurelius)

Remélem, lesz még  reagálás a”társszekesztőségre” vonatkozó kérésemre.

3. Találtam egy Csorba-versfeldolgozást a youtubeon. Most ajánlom, hallgassák meg, itt. A vers Csorba vívódásáról szól: ért-e valamit munkássága, élete?

   Se föl se le

Ha kilépek: se föl se le
a mérleg egy helyben marad
nyerés vesztés nem jár vele
úgy múlik mint szokott a nap

mint a nagyvilágban szokott:
itt győztesen ott rongyosan
lesz áldott és lesz átkozott
lesz boldog és boldogtalan

Az égen felhőtörmelék
a földön egy-szemernyi sár
nem csúfos ám csöppet se szép
semmi többlet és semmi kár

A nagy világ-statisztikán
nem változik meg semmi sem
kilépésemmel sem hiány
fölösleg sem lesz úgy hiszem

4. Különös, hogy éppen most jutottam a levelezéskötetek ismertetése közben a Fodor András és Takáts Gyula levelezése, 1948–1997 címűhöz. Tisztelegve Takáts Gyula emléke előtt hamarosan közzéteszem a könyv ismertetését. Bár nem tartozik közvetlenül Csorba hagyatékához, annyiban mégis, hogy a könyv főszereplői, a somogyi barátok, Csorbának is barátai voltak, s levelezésüket én szerkesztetem, jegyzeteltem. A képen szereplő hármak már a Parnasszuson beszélhetik meg életüket, dolgaikat Csorbával. Isten nyugosztalja őket. A kép Becehegyen, Takáts Gyula birtokán készülhetett, háttérben a Balatonnal és az országúttal. Milyen kevés épület volt akkor még! (A képet az említett könyvből másoltam.)

Takáts Gyula és Csorba Győző levelezéskötetéről itt írtam részletesen a honlapon.

Köszönöm figyelmüket.