Figyelem! Kérem, olvassa el a blog utolsó bekezdésében a szerkesztői hirdetményt is!

1. Szokás szerint hétvégén bővítem majd két új videóval Csorba youtube-csatornáját. Itt addig is áttekintheti, mely verseket, szövegeket hallgathat meg a csatornán. (2003. X. 27-én 61 föltöltés!)
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. A mai Csorba vers a válogatásomból:

CHIAROSCURO*

Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég.
A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét
érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt,
s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt.
Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére,
s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse,
sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy
a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot,
majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen
egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem.
S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb,
hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat
csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére.

Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem,
és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos
szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos:
s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap,
s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad,
mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen,
fészekrakó madár.
Hanem motorbúgás hasítja lenn
ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt
mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb,
már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se:
lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be.
Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már,
gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál,
ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt,
alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat.
Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem,
s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem,
alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott,
zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot,
szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok
ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok
betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok:
előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt,
a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag
belőle. –
Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul.
Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul.
Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán
élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!

*”Chiaroscuro (= fény és árnyék): a fényviszonyok és hatásaik hangsúlyos ábrázolása a festészetben.” In: Wikipédia.

Összegyűjtött versek. – Bp. : Magvető Könyvkiadó, 1978. – p. 89-91. – A vers ugyan nem jelent meg a költő Szabadulás című kötetében (Pécs : Batsányi Társaság, 1947), de a költő az Összegyűjtött versekben a Szabadulás c. kötetnél (1943-1947-es keltezésű versek) jelentette meg, tehát Csorba nyilvánvalóan fiatalkorában írta, amikor súlyos depressziós időszakai voltak.

Csorba a versében a festészeti ábrázolási módot, a chiaroscurot, vagyis „a fényviszonyok hatásainak hangsúlyos ábrázolását” próbálja költői eszközökkel megvalósítani. A fény és az árny ábrázolása itt a váratlan időben megjelenő tavasz és a haldokló öreg hirtelen felbukkanásának ellentétében kap különösen hangsúlyos megvilágítást:

„Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul.
Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul.
Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán
élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!”

Csorba a vers írásának idején és öregkorában. A fiatal költő fantáziájában már a második kép jelenhetett meg…

Élete vége felé, amikor Csorba már magatehetetlenül feküdt a pécsi idegklinikán és könnyes szemmel beszélt minden látogatójával, egyszer nehézkesen kezem után nyúlt és azt mondta: „Ugye, milyen komor, sötét az én költészetem. Több könnyedebb hangvételű verset kellett volna írnom.” Én pedig hiába mondtam neki, hogy de hiszen van olyan is sok és mennyire jók azok is, csak szomorúan ismételgette: „Kár, hogy nem voltam kicsit vidámabb.” Különös, hogy éppen a halálhoz olyan közel, a gyógyíthatatlan betegség biztos tudatában mondta ezt…

Amiért most sietek az újabb bloggal, nem más, mint az, hogy az immár harmadik őszi antibiotikumkúra (az okokról most nem írok, ez nem panaszfal) által rámkényszerített tespedésben szkenneltem Nagy Imre professzor Úton, útfélen című önéletírásának a Jelenkor 2023 októberi számában megjelent II. részét.

A 285. Csorba hírlevél melléklete.
Fotó: Pécsi Újság

Íme, itt teszem elérhetővé és ajánlom a tudós szakszerűség és a lírai családtörténet nagyszerű elegyítéséből összeállított emlékezésfüzért. Egy őszinte, szerethető fiatalember életútjának indulását kísérheti figyelemmel az olvasó, az első főiskolás évtől az első munkahelyig és a tiszta szerelem kezdetétől a beteljesülésig, aztán az első közös költözésig.

A tudós szakszerűség az emlékezés főiskolai éveket idéző részében figyelhető meg. A 246. Csorba blogban, az emlékezés beharangozójában ezt írtam, most sem tudom pontosabban megfogalmazni, idemásolom:

„Megjelent Nagy Imre professzor Úton, útfélen című, A hatvanas és hetvenes évek: emlékek, történetek alcímű sorozatának II. része a Jelenkor 2023. évi októberi számában az 1081-1092. oldalon. (I. része a július-augusztusi Jelenkor számban olvasható.) A kitűnő, szépirodalmi értékű írás a professzor személyes emlékein kívül sok fontos, hiánypótló információt tartalmaz a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar irodalom tanszékének történetéből, az 1950-es évtized utolsó és az 1960-as évtized első éveiből. Talán azért is olyan kedves nekem az írás, mert hiszen a visszaemlékezésben említett minden tanárra emlékszem: engem is ők tanítottak. Nagy Imre 1963-ban kapott diplomát, én 1968-ban kezdtem a főiskolát magyar nyelv és irodalom-történelem szakon. Öt év alatt nem sok minden változott, minden tanár kicsit öregebb lett… De erről részletesebben majd később, amikorra már a teljes visszaemlékezést szkennelem és elérhetővé teszem a blogon is.
Az írás fejezetcímei:
Péczely László irodalomórái; Egy vita hatása; Szederkényi Ervin sétálgatás közben megáll; Ulysses Tihanyban; Temesi Mihály előadásai; A kerek kút és a tilángi bikla; Egy családregény nyomában.
Örömmel ajánlom a kitűnő emlékezést mindnyájuknak.” (In: 247. Csorba blog.)
Nem kívánok most sem sokkal többet írni, hiszen a lényeges dolgokban egyetértek a professzorral. Ugyanazokat a tanárokat majdnem ugyanúgy látjuk, majdnem ugyanúgy emlékezünk rájuk. A különbség „csak” annyi, hogy amíg ő tudatosan készült a tudós irodalmárságra, addig én a főiskolai éveim alatt rendületlenül fociztam, éltem a fiatalemberek profán vágyakkal teli életét és éppen annyit tanultam, amennyi a négyes átlaghoz elég volt. Talán csak Temesi Mihályról van, Csorba által is megtámogatott különvéleményem. A szemüveges professzor előadási nekem kicsit arabul kezdődtek: „Mint az Önök is jól tudják, a jó öreg Ferdinand de Saussure strukturalista véleménye szerint a nyelv…” – és így tovább. A nyelvtani fogalmak Temesi Mihály által adott meghatározásai általában nehezen érthetők voltak – talán nem csak számomra, de a hallgatói jelentős része számára is. Ebben az érzésemben támogatott Csorba, aki – tudom – Temesi tanár úrról mintázta a Tankönyvíró című versének „hősét”:

Vizsgáztat, s oly könnyen „kirúg”:
a remény láza rázza,
talán talál egy lányt, fiút,
ki könyvét néki is megmagyarázza.
(A világ küszöbei. Bp. : Magvető, 1981.)

Ettől függetlenül a szigorú külső mögött megértő és elnéző ember rejtőzött. Bizony, az én butaságomat is sokszor megértette, elnézte. Persze a hihetetlenül kiváló memóriájú és szorgalmas Nagy Imrének nyilván sokkal könnyebb volt a nyelvtani fogalmak Temesi Mihály szerinti elemzésének megértése, megtanulása, mint egy magamfajta, a jövővel kevéssé foglalkozó, kevéssé hivatástudatos hallgatónak.
Nem lenne ildomos, ha végigvenném a professzor és az én sokkal kevéssé értékes véleményemnek különbözőségeit, vagy az én történeteimet ismertetném az övéi bemutatása helyett, azért még egy, az övétől eltérő véleményemet felfedem. Nemes István tanár úr Radnóti tanulmányát mi is ismertük, feleltünk is „belőle”. De az ő előadásai – hogy is írjam? – nem csigázták fel az érdeklődésünket. Jól emlékszem, egyszer Solohov Emberi sors című kötetéről beszélt, mindenki kornyadozott a meleg előadóban, amikor Nemes tanár úr egy részletet kezdett felolvasni, jól hangsúlyozva, hirtelen felemelve a hangját, szinte kiáltva, valahogy így: „- Igyál velem, ruszki Iván! – Nem iszom én herr kommandant, válaszolt Andrej…” És a hirtelen felemelt hangra az addig bóbiskolók fölriadtak: vajon mi történhetett, hogy aztán pár mondattal később újra folytassák nyugodt pihenésüket. (Bocsánat, most nem kerestem elő a könyvet, lehet, nem pontos az idézet.)
De ez a két „kis színes” legyen elég annak ábrázolására, miként is emlékezik egy jövendőbeli irodalomtörténész és egy alig jó átlagos hallgató ugyanarra az élethelyzetre. És örülök, hogy professzor úr más fényt adott az emlékeknek. (Ld. még Chiaroscuro…)

A líraiság bizonyításához a fent bemásolt Nagy Imre idézet 1086. oldala 2. bekezdésének és az utolsó két oldalnak az újraolvasását ajánlom. Mai szemmel hihetetlen történetek, de pontos képét adják az író és majdani felesége „Gyöngyike” tiszta és őszinte érzéseinek. Az emlékezés befejezése pedig remeklés:
„Augusztusban megkaptam kinevezésemet a mohácsi Kisfaludy Károly Gimnáziumba. Gyöngyivel elutaztunk Mohácsra, megnéztük az iskolát, majd komppal átmentünk a szigetre. Szép nyárvégi idő volt. Néztük a hallgatag folyót amelynek hatalmas víztömege szinte mozdulatlannak látszott. A szigetről visszanéztünk a városra, Gyöngyi felém fordul, és azt mondta: »Hát akkor itt fogunk majd élni.«”
A nagy, életre kiható események egyszerűen megragadhatók, kifejezhetők, ahogyan itt a professzor – akkor már – felesége, Gyöngyikéje megfogalmazta: „Hát akkor itt fogunk majd élni.” . Dehogy akarom én Nagy Imre írásához hasonlítani az én bejegyzésemet, de az én életem egyik legfontosabb pillanata is kifejezhető egy rövid mondatban. A győri szakközépiskola negyedikes bejáró diákja voltam. Egyik nap hazaérkezésem után megálltam szüleim előtt és azt mondtam nekik: „Jelentkeztem a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola lokátoros szakára.” És ebben a szürke egyszerű mondatban benne volt az egész kacskaringós jövőm a szülőfalumtól való elszakadástól kezdve a tizenegy hónappal a bevonulásom után történt leszereléssel, a Pécsi Tanárképző Főiskolával, a házassággal és pécsi letelepedésemmel, az egyetemmel, a három gyermekkel, hét unokával, a Csorba Győzővel élete végéig szinte apa-fiúivá alakuló kapcsolattal, az azóta eddig eltelt 56 évemmel. Mert sorsunk meghatározó pillanata egyetlen mondattal is leírható. Sőt: egyetlen pontos mondattal írható le igazán: „Jelentkeztem a Zalka Máté Katonai Főiskola lokátoros szakára.”

Elnézést a személyes emlékekért, remélem, nem voltam túl tolakodó, de néha az íródeák emlékei is kikívánkoznak a krónika pontos leírásából.

Szerkesztői hirdetmény!

Az 1916. november 21-én született Csorba Győzőre is emlékezve idén november 24-én, pénteken 17-19 óráig rendezzük a Csorba Társaság estjét a Tudásközpont kiselőadójában. Az esten az előírásoknak megfelelően megtartjuk a Társaság 2023. évi hivatalos közgyűlését, de az est első részében prof. dr. Nagy Imre előadása hangzik majd el, melynek „beharangozóját” itt közlöm, teljesen autentikusan, a professzor megfogalmazásában:

„A marslakó és az indián című előadás korunk két fontos nyelvészeti iskolájáról, a Chomsky nevéhez fűződő kognitivista elmélet és a Sapir-Whorf-féle nyelvi relativizmus vitájáról szól, egy irodalmár nézőpontjából. A globalista elmélet és a nemzeti elvű tradíció vitája, amely áthatja korunk gondolkodását, az anyanyelv státusának kérdését veti fel, ami egyszersmind az anyanyelv beszélőinek, az anyanyelvben élőknek felelősségét vonja maga után. Milyen lehetőségek kínálkoznak számunkra a jelzett elméleti vitának az erőterében? Az előadás nem válaszol a felvetett kérdésre, ez inkább egy nyelvész feladata lenne, de levonja a feleletnek az irodalom kínálta lehetőségeit. Hát ennyi lenne. A többit az előadásra bízom”

Én pedig a többit az előadóra bízom;). Mivel az előzetes tájékozódás után a fentieknél valamivel többet ismerek az előadásból, az előadót pedig – szerencsémre – már hosszú évek óta ismerem, nyugodtan ajánlom figyelmükbe. Jöjjenek és hallgassák meg. Érdekes és fontos, mondhatom napjainkra és a jövőre nézvést is lényeges kérdésekről lesz szó a Chomsky-elmélethez kapcsolódva.

Köszönöm figyelmüket.

(Ha most nem szedném az átkozott gyógyszert, egy pohárkával azért megünnepelném ezt kissé személyesre sikeredett 250. blogot.)