Először nagyon boldog, békés, minden tekintetben egészséges esztendőt kívánok kedves olvasóimnak. Érjék el, amit elterveztek, vagy annál is többet: legyen szerencsés minden napjában, órájában az évük. És legyen egészség és béke, mert a kettő nélkül nincsen semmi.

(Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy lassan beindul a Csorba Győző Társaság youtube csatornája. Eddig két feltöltött videó található itt, de jövőre nagyobb bővítést tervezünk, beszélgetésekkel, versolvasással. Kérem, lájkolják az oldalt, ajánlják másnak is és iratkozzanak fel! Köszönöm!)

1. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
2. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
3. Csorba mai verse a válogatásomból:

ALÁZAT

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. −
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog −
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem −
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő −

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? − károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. 22-23. p.) ; A lélek évszakai : Válogatott versek (Bp. : Magvető, 1970. 76. p.) Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978. 112. p.) ; Vissza Ithakába : Válogatott versek (Bp. : Magvető, 1978. 70. p.) ; Szép szerelmes szavak : Versválogatás 500 év magyar költészetéből (Bp. : Népszava, 1988. 216 .p.) ; Csorba Győző válogatott versei / Összeállította Tüskés Tibor (A magyar költészet kincsestára. Bp. : Unikornis, 1997. 16.

Azt gondolom, a nagy verseken a magyarázat, elemezgetés csak ront. Olvassuk és érezzük a szavak, mondatok erejét, engedjük magunkat teljesen a hatásuk alá kerülni, tisztán, okoskodás nélkül, a „verselemzés” mocsarába rántó okoskodás nélkül. A szerelem különben is ilyen: jön, mint a villámcsapás, egyszer csak elönt az érzés: jó vele, szerelmes vagyok bele. Miért? Mert ilyen az orra, szeme, illata, melle és elemezhetnénk tovább… És akkor el is múlna a varázs, amint elemezném, miért szeretem? Csak akkor növekedne a varázslat, ha költő írná le a kedvest. Például így:

MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
Galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
Bokája messze, sugárral fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
Egy kis fiucska utána bámult.

Mikor befordult s táncolt a kis bluz,
Kinyujtózott a sarkon a koldus.

Mindenki nézte, senki se bánta,
Hogy ő a szivem gyökere-ága.

Karcsu szél hajlott utána hűsen,
Mindenki ámult, nézte derűsen.

Aggódott szivem, derűjük rászállt,
Kettétört ott egy irigy virágszált.

Mikor az uccán átment a kedves,
Tisztán jutottam, tiszta szivekhez.

Marcus Aureliussal értek egyet:
„Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része. A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra. Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják? Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?”

4. Nagyon nehéz dolgom van, amikor egy-egy dossziét, iratgyűjtőt kibontok. Csak egyetlen benne rejlő dokumentum is több órányi olvasásra késztet. Így volt ez most is. A sok-sok különlegesség közül most egy Weöres levelet mutatok be, 1956-ból, alig fél évvel a forradalom előtti időből. (Aztán majd jön még más Weöres is, gondolom, évzárónak, évköszöntőnek ez megfelelő lesz.) Előtte azonban egy 1961-es kép Weöresről. In: Weöres Sándor: az első rocker.)

És akkor a levél:

Azt hiszem, ehhez a levélhez sem kell magyarázat, legföljebb egy szubjektív megjegyzést engedjenek meg: a zseni prózában, levélben is zseni. Akinek volt egy Amyja is;), aki egy életen át óvta…

Csorba Weöres szívbéli barátja és a hamarosan éppen utoljára megjelenő Dunántúl folyóirat szerkesztője volt, elsősorban természetesen a versrovat felelőse, ezért kapta ő a levelet.

Hogy lássuk, milyen volt a Dunántúl, beszkenneltem oldalakat és, hogy élvezetes is legyen, az utolsó, fekete keretes számban megjelent Weöres verseket is elolvashatják a link megnyitása után. Megéri rákattintani! (Ha már ennyit dolgoztam vele;) És még tovább, miért is nehéz Csorbát feldolgozni: amikor itt tartottam, elolvastam A város oldalában című beszélgetőkötet megfelelő oldalait. Érdekes, fontos kordokumentum, közzéteszem itt is. A kolofont és a tartalomjegyzéket is másoltam: ez a Dunántúl semmilyen értelemben nem volt vidéki. Igazolja ezt a Szántó Tibor által alapított, szervezett Dunántúli Magvető kiadó is, amely a pesti Magvetőnek mintegy fiók-kiadója volt. Értékes kiadványok jelentek meg itt, akár újrakiadásuk is esedékes volna. A Dunántúl illusztrációi is színvonalasak voltak, amennyire a technika engedte. Az ismertetett szám borítóját például a nagyszerű és sokoldalú Koffán Károly rajzolta.

Egyébként a levélben emlegetett „napernyő vers” (Az elveszített napernyő) a Dunántúl 16. számában jelent meg. Ezt a számot és a verset (amely oldalszámra is nagy, ([23]-30. p.) majd a következő blogban ismertetem. Talán még Csorba válaszát is megtalálom a fenti Weöres-levélre.
Gondolom, a fentiekből is kitetszik, nem egyszerű Csorba életén keresztül-kasul bolyongani: beleakad az ember egy szálba és mire felgombolyítja, ezer akadályt kell leküzdeni. Akadályon most csupa jót értek: a minduntalan elémkerülő új és új olvasnivalókat. De így jó ez. Hála Istennek.

És akkor jöjjön a búcsú a 2022-től és az olvasótól: köszönöm az ezévi utolsó kattintást. Bár gyanítom, legtöbbjük már csak jövő évben fogja megnyitni a blogot, ha megnyitja: hát akkor boldog újévet mindenkinek, az óévi és az újévi kattintónak is.