136. Csorba blog. Halálhír, Weöres vers és Fekete Gyulának írt levél

Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.

A mai  Csorba vers: Veszélyes volna. A vers az oldalról meghallgatható Csorba Győző előadásában is. (Részlet a Duna Televízióban 1995. december 2-án bemutatott filmből. A felvétel 1982-ben készült Dunaszekcsőn. A teljes műsort ld. itt. Közreműködők/témák: – Csorba Győző (archív felvételek) – Koczkás Sándor, irodalomtörténész – Kislaki Vencel, Dunafalva — Csorba Győző nővérének szomszédja Dunafalván – Kislaki Vencelné, Dunafalva – Csorba Győző nővérének szomszédja Dunafalván – Dr. Hadnagy János, főiskola tanár, Bajai Tanítóképző Főiskola – Szederkényi Ervin, főszerkesztő – Galsai Pongrác író, Nők Lapja hetilap – Csákányi László, színművész – Csernák János, színművész – Győry Emil, színművész  – Kozák András, színművész  – Kun Vilmos, színművész – Mádi Szabó Gábor, színművész. Időtartam: 60 p 07 mp. Csorba a verset bevezetve elmondja, miért is született a vers. Kislaki Vencelné kedves szavai a Dunaszekcsőt, az ottani embereket soha nem felejtő költő emberi alakját villantja fel.

Ma nem újabb Ciprián levelet teszek közzé, ahogyan az előző blogban megígértem, de természetesen azokat sem felejtem! A hírek és az újonnan talált dokumentumok fölülírták szándékomat.

Mai első témám gyászhír. 2022. január 24-én elhunyt Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum főmunkatársa (1970–1972), Hangtárának egykori (1972–1989) főosztályvezetője. Kabdebó Lóránt Csorba költészetének értő elemzője és ismertetője volt. Bertók László Csorba bibliográfiájában hatszor is szerepel a neve Csorba verskritika, könyvismertetés alatt. Legfontosabb tétel talán ez: KABDEBÓ Lóránt: Elveszett otthonok. Interjú Csorba Győzővel. (A Magyar Rádióban 1986. nov. 14-én elhangzott beszélgetés átdolgozott változata.) = Jelenkor. 1986. 11. 988–996. Az interjú szövege itt el is olvasható. De ugyanilyen fontos egy másik Kabdebó beszélgetés is. A Faust-fordításról, Csorba egyik kiemelkedő fordítói munkájáról szinte minden megtudható A Halál verseitől a Faustig című Kabdebó Lóránt és Csorba Győző beszélgetésből. A Csorba költői, fordítói indulásáról is sok fontos információt tartalmazó beszélgetés itt olvasható. Ajánlom figyelmükbe ezt is. (Megjelent még: KABDEBÓ Lóránt: A Halál verseitől a Faustig. Interjú Csorba Győzővel. = Jelenkor. 1988. 3. 219–225.)

Kabdebó Lóránt emlékét megőrizzük, azt a Csorba honlap is tovább élteti.

Másik témám egy a kincsesládában talált Weöres kézirat. (Jobban olvasható pdf-változatát is elérhetővé tettem, itt.) Weöres több kéziratot is adott barátjának, Csorbának, köztük nyilván ezt is. Csorba emlegette is, mennyire el volt keseredve Weöres, amikor otthon “disznópásztor sorba” került, s ezzel kapcsolatos Weöres verset is említett. Lám, itt a vers.

A Nyomor című, fent közölt versről, mely a kötetben végül az Ijedtség címet kapta itt és itt is olvashatnak. Idézek az első cikkből: “Az elmúlt évtizedekben a könyvkiadók sorra tűzték ki célul, hogy kiadják a 20. század költőinek eltitkolt verseit. 2016-ban Weöres Sándor Rapszódia a kivívott szabadságról című kötetében ilyen versek láthattak napvilágot. Több vers nem itt jelent meg először, azonban az újszerű kompozíció Weöresnek egy új arcát mutatja meg. A kötetben közéleti, politikai versek szerepelnek, kronológiai sorrendben. 1932-vel indít, a Horthy-rendszer elsőre demokratikusnak tűnő, de sok ponton elnyomó, korrupt világától jutunk el a második világháborúba lépésig, majd az ezt követő koalíciós időszakba. A Rákosi-diktatúra borzalmaira is felhívja a figyelmet, majd 56-ban egy pillanatnyi reménysugarat lát, amely hamar elszáll ugyan, de mégse hatás nélkül, hiszen a Kádár-korszak már enyhülést hoz. Utolsó verseiben pedig megérzi a rendszerváltás előszelét, amelyet már nem élhetett meg. Weöres a mindenkori társadalmi rendszer hibáit pontosan látja, hol háborgó hangját hallatja, hol végső elkeseredettségét, de mindvégig megőrzi a jövőbe vetett hitét. A kötet verseit olvasva láthatjuk, hogy a huszonéves zsenge költő miként érik be, jut el a költészet virtuozitásáig, ahogy ő maga írja: »Költő voltam, szálltam isteni magasban, / magyar szó előttem oda nem hatolt még» (Ijedtség, 1944).” Még egy idézet: “Természetesen Weöres nemcsak a népre tekint szánakozva, hanem a politikai elitet is kigúnyolja. A korszak pártvezérének, Rákosi Mátyásnak a halálát a következőképpen képzeli el négysorosában: »Mikor Roska Márton mennybe tér, / nem kért lakhatási engedélyt: / Majd ha hülye, bamba, roskatag, / akkor leszek nálatok Roska tag«” (Mikor Roska Márton, é. n.). Sztálin halálakor pedig így ír: »Erőszak és rettegés glóriája, / aki koponyát koppant koponyára / […] örökkön elhagyott sötét hideg» (Sztalin sírfelirata, é. n.).” Ki gondolta volna, hogy Weöres ilyen verseket is írt? És öröm, hogy a kéziratot megtaláltam, mert a kötetet bemutathatom most itt is:

http://mnyknt.hu/wp-content/uploads/2017/07/3262298_52.jpg

Lám, Weöres bárhova nyúlt, mindenütt zseniális dolgokat alkotott.

http://mnyknt.hu/wp-content/uploads/2017/07/IMG_6691-768x576.jpg

A képek forrása az elsőként hivatkozott írás.

Mai harmadik témám két Fekete Gyulának írt Csorba levél. Az egyik 1995 június 22, a második június 24-ei datálású. Csorba akkor már nem csak aláírni, de mozdulni sem tudott, bénán feküdt. Az agya azonban működött a két levelet nagyon pontosan fogalmazva diktálta Margitkának, halála előtt alig három nappal. A levelekben a Kétféle idő című kötet megjelentetését köszönte meg Csorba a sorozatszerkesztő Fekete Gyulának. (Az Örökségünk című sorozatról van szó. A sorozat leírása az idézett oldalról: “Az örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát a szerzők kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink, összeálló gazdag életművükből személyesen válogatták ki legkedvesebb, általuk legtöbbre értékelt, legsikerültebbnek tartott – s mint szellemi hagyatékként – az utókornak leginkább ajánlott írásaikat.” A kötetet itt ismertettem.

Kicsit részletesebben írtam a kötet keletkezéséről a Kétféle időt bemutató oldalon. Szerénytelen leszek, idemásolom:

“Még egy dolgot meg kell jegyeznem a történeti hűség kedvéért. Mikor Fekete Gyula a sorozat szerkesztője Csorbát levélben felkérte, állítson össze a sorozatba egy kötetet, a költő már ágyhoz kötött, félig béna beteg volt. Harkányban a Gyógyfürdő kórházi részében kezelték, hogy kicsit erősítsék végtagjait. Sajnos, nem sok eredménnyel. Csorba már soha nem állt lábra. Ezért a költő nekem adta Fekete Gyula levelét, s megkért, segítsek a válogatásban. A Wartburgommal két hétig minden nap délután elmentem Harkányba, s minden nap vittem egy Csorba kötetet és olvastam az ágyban fekvő nagyon gyenge költőnek a verscímeket, sok esetben egész verseket, ha nem volt biztos a választásban. Végül aztán Csorba nagyjából háromszor annyi verset választott ki, mint amennyi az adott terjedelembe beleférhetett. Nem volt mit tenni, válogatni kellett, jobb híján nekem. Csorba aztán már nagyon vontatottan, lassan, néha alig figyelve rábólintott az én válogatásomra. Végül a fentebb ismertetett kötet alakult ki, úgy, ahogy a tartalomjegyzék mutatja. Ám a ciklusok összeállításakor a költő erőt vett magán, szinte föléledt és végül – ahogyan Tüskés is említette – három nagy ciklusra és 20 alciklusra osztotta a kiválasztott verseket. A három fő ciklusnak három kötetének címét – Vissza Ithakába, Szemközt vele és Szavak bolyhai – választotta. Az alciklusok címét néha a verscímek, néha verssorok közül válogatta. […] Az idegenvezetőt köszönti a másik idegenvezető a legutolsó alciklus, az alkotótársaknak ajánlott 9 verset  tartalmazza. A nevekből kialakítható Csorba közvetlen baráti körének képe (a tartalomjegyzék sorrendjében): Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Tüskés Tibor, Bartha Bulcsu, Bertók László, Pilinszky János, Martyn Ferenc, Szederkényi Ervin, Galsai Pongrác. A kötet utolsó versének választott, Galsai Pongráchoz írt vers nyilvánvalóan annak a kifejezése, hogy Csorba tudatában volt a közeli nagy útra készülésnek:

TÚL MÁR

                      Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel

Túl már… Most minden rejtély kiderült
amit hittél a Másvilág körül
Ha nincs − úgy vélted − hát megszűnsz te is
ha meg van akkor baj számodra nincs
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem:
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”?
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt)
Vagy épp nevessem ki a temetőt
hisz úgyse bír csinálni mást veled
mint elfogadni tárgy-lett testedet
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? −
Most majd búcsúztatnak szónoklatok
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot:
(Élőként így kevés értő dicsért
hogy meghaltál dicsérnek mindenért −)
Bennem megint űrebbé vált az űr
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül:
száz- és százezren birkóztak vele
akadt-e már a sok-sok némelye
ki elfogadta azt hogy van hogy élt
s egyszercsak nincs nincs − végleg végetért? −
Hősködni hogy „Legvégső percemig!”
hogy „Míg erőmből egy betű telik!”
Ó nem! − Hisz épp elég nagy hősködés
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést
csak vársz s teszed híven amit a nap
szeszélye zord napiparancsba ad −
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?

(Szemközt vele. 1991. 86–87. p.)

A kötet minden nehézség ellenére az életmű nagyon pontos összegzése, annak záróverse pedig a készülődés és a búcsúzás nagy verse.

Fekete Gyula azt kérte, ne gépeljem a kiválasztott verseket, hanem fénymásoljam a kötetekből, mert úgy biztosan hibátlan lesz a szöveg. Ez 1994-ben, a szerkesztés idején még nem volt egyszerű, de azért a könyvtárban meg lehetett csinálni, így aztán elküldtem Fekete Gyulának a fénymásolt verseket, ő pedig a legkisebb változtatás nélkül könyvvé szerkesztette azokat.

Így lettem én valamiféle társszerkesztője Csorba Győzőnek. Ezt a mivoltomat  Csorba már Pécsen, a kötet megjelenése után maga erősítette meg, és szomorkodva mondta, hogy ne haragudjak, mert nem vette bele a nevemet a kötetbe, de akkor hogyan mondhatta volna, hogy “a szerző válogatása életművéből”. Én pedig dehogyis haragudtam, örültem, hogy segíthettem.

Így lett a Csorba életművel való foglalkozásom origója ez a kötet.”

Azzal, hogy most megtudtam, Csorba a Fekete Gyulának írt levélben is megemlített, hacsak név nélkül is, melegség járta át a szívemet, holtában is köszönöm a költőnek az elismerő szavakat.

Köszönöm kitartó figyelmüket, de nincsen pihenés, máris készül az újabb, nem kevésbé érdekes Ciprián levél leirata.