18. Csorba blog. Kettőshangzat

Az összes ismertetett Csorba-kötet linkje és a bevezetők elérhetők innen.

Amikor Csorba fordításköteteinek ismertetésébe kezdtem, rájöttem, hogy a kötetismertetések előtt egy bevezetőt is közzé kell tennem, mert olyan nagy és szerteágazó a költő fordítói munkássága, hogy fontos magyarázó szöveget fűzni ehhez a sorozathoz. A fordításokhoz készített bevezető elérhető innen. A bevezetőben először egy bibliográfiát közlök a fordításkötetek megjelenésének sorrendjében, majd ugyanitt Tüskés Tibornak a Csorba Győző, a fordító című kötetéhez írt bevezetőjét is közzéteszem. Csorba fordítói műhelyének megismeréséhez alapvetés ez az írás, ezért ajánlom külön is figyelmükbe. A Csorba Győző, a fordító című kötetet a PIM Csorba oldalán nem dolgozták fel. A Csorba Győző Könyvtár munkatársai által elkészített pdf-változatát azonban meg tudom osztani. A kötet tartalomjegyzéke itt külön elérhető.

A Kettőshangzat a PIM oldalán is olvasható és pdf változatban is.

A Kettőshangzatról szóló írások a Csorba Győző a fordító című kötetben a 159–174. oldalon találhatók.

Csorba fotója a Kettőshangzat borítójának első fülén Balla Demeter fotója.

A kötet leírása:

Kettőshangzat : Válogatott versfordítások. – Bp. : Európa Könyvk., 1976. – 369 p. ; 19 cm. – ISBN 963 07 0898 1 kötött. – A leírt példányban dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Cilókámnak, Lacinak nagy szeretettel: Apa 76. szept. 1.”. – Egy másik példányban a dedikálás szövege: “Drága jó Ancikámnak végtelen szeretettel és hálával ajánlom. Győző 76. aug 30.”. – Egy példány a Csorba Emlékszobában.  – PIM közlés. – PDF-változat.
(Cilóka Csorba Noémi, a költő középső lánya; Ancika a költő felesége Margitka.)

Nem érzem alkalmasnak felkészültségemet Csorba költői, fordítói munkásságának megítélésére. Ezért inkább a blog végén olvasható Fodor András kritikának az utolsó bekezdését idézem itt is, mert tökéletes foglalata a Csorba fordítások értékelésének.
“Abból indultam ki, hogy senki sem fordíthat jobban, mint amilyen költő. Végezetül illik elárulnom egy másik szakmai titkot: olyasmi viszont lehetséges, hogy a fordító jobbá, jelentősebbé tesz egy-egy költőt, mint amilyenként saját nyelvén, saját irodalma értékrendjében ismeretes. Ez történt Csorba kezén Marian Jachimowicz vagy Alekszandr Mezsirov verseivel. Ámde Csorba az ő adaptálásukkal sem hamisított. A lengyel és szovjet költőben is megtalálta a kifejezés földhöz kötött, remek képekbe, puritán emberi igazságokba foglalható művészi hitelét.”
Legföljebb annyit tudok ehhez hozzátenni, szerintem sok koszorús költő összes műve nem ér annyit, mint Csorba fordításai. És van olyan köztük, aki a gyenge versek mellett egyetlen sort sem fordított, míg ebben a nagyon erősen válogatott fordításkötetben 61 szerzőtől 225 vers szerepel. Ez pedig kisebb hányada Csorba fordításainak. Nem kerültek bele a drámafordításai, a Faust 2. részének teljes szövege vagy a Janus-fordítások túlnyomó többsége és más kötetek. Csorba nem csak a maga művészetét adja, a világirodalomra is széles kaput tár a magyar olvasó előtt.

A kötet leírása és kritikái Bertók László Csorba bibliográfiájában:

KETTŐSHANGZAT. Válogatott  versfordítások. Bp. 1976, Európa. 378, 6 l.

FÁBRI Péter. = Új Tükör. 1976. 43. 40.
FODOR András. = Dunántúli Napló. 1976. nov. 14. 4. = F. A.: Futárposta. Bp. 1980, Szépirod. Kiadó. 246–248. p. = F. A.: Szó, zene, kép. Bp. 1983, Magvető. 306–308. p.
[KULCSÁR János] – Kulcsár -. = Vas Népe. 1976. nov. 6. 5.
NÉMETH Ferenc. = Pest Megyei Hírlap. 1976. szept. 25. 4.
RÁBA György. = Jelenkor. 1976. 11. 1006–1009. p. = Tiszteletadás (897). 101–107. p.
ZÓKA László. = Universitas (Pécs). 1976. 22. 4.
– –. = Új Könyvek. 1976. 22. 35.

Képek a kötetből. (Védőborító, borító, ajánlások, szerzők névjegyzéke, tartalomjegyzék, kolofon, Walther von der Vogelweide fordítások.)

A Csorba Győző, a fordító című kötetből Fodor András kritikáját alább közlöm. Külön figyelmükbe ajánlom még a kötetből Rába György: A klasszikus összhang eszménye című tanulmányát (164–170. p.) = Jelenkor, 1978. 11. 1006–1009. p.

Fodor András írása a Kettőshangzatról.

“Ha igaz a mondás, hogy saját költői nívójánál senki sem fordíthat jobban, szemlélhetjük a tételt visszájáról is. Eszerint bárki értő olvasó vegye kézbe a Kettőshangzat című műfordítás-gyűjteményt, megállapíthatja belőle: Csorba Győző kitűnő költő.
Fordítóművészetének titkát keresve ugyanis azokkal az erényekkel találkozunk, melyek lírikusi gyakorlatából közismertek: az aggályosságig pontos formakezeléssel, a valóság iránti hűséggel, gondolati elmélyültséggel, a dilemmák közt mindenkor eligazító ízléssel és a hangzást szinte testi mivoltában megragadó kitűnő hallással.
Az időrendbe sorolt antológia első részletében, az ókori költők tolmácsolásából nem csupán a fordító latinos kultúrájának minőségi többlete érződik, de eredendő karaktervonása, mely nem tűri a homályt, élesen, markánsan szemlélteti a foghatót:

…Nem volt még így keselyűvel
telve az ég, a leget még ily sok toll sose nyomta.
Mind a sok erdő szárnyasa eljött, s mind a fa véres
csőrüktől csepegett vérrel mocskolt madaraknak.”
(Lucanus – A pharsalusi csatamező)

A középkori versekben viszont (Gauthier de Chatillon, Carmina Burana részletei) a táncos ritmikát tudja megalkotni gáncstalan könnyedséggel. Érdemes figyelni a leleményes, gondos, négyszeri ismétlődéskor sem egyhangú rímelésre (Angyalok vagy emberek), de a stiláris készültségre is, mely olykor már-már Csokonai hangjához közelít (Megszakadt a tél haragja). Valójában csak arra törekszik, hogy a még próbálatlan verszenét a maga módján magyarul hitelesítse.
Meglepő élmény a Csorba elővezette Dantéval, Petrarcával találkozni. Talán nem szentségtörés bevallanom, hogy a firenzei költő közvetlen versbeszédét, a szintaxis és a forma összesimulását gyakorta zavartalanabbnak érzem Csorba, mint Babits megoldásaiból. Petrarcának pedig minden lényeges újdonságát közvetíteni képes: a szépelgés nélküli érzelemgazdagságot, táj és ember valóságosabb viszonylatait, az érzés, gondolat folytonos hullámlását, sőt a modern kollokvialitás ősét is fölfedezi benne.
Itt és most nem szükséges szólni róla, hogyan, miként lett Csorba Janus Pannonius legavatottabb tolmácsává, arról azonban érdemeltnél kevesebb szó esik, milyen kitűnő Faust-fordítást produkált. A kötetbe válogatott harminc oldalnyi szemelvény: a virtuóz formaváltások, lendületes monológok, festői leírások, a nyelv érzékletes szépsége azokat is meglepheti, akik Goethe tiszteletre méltó nagysága mellett, valamiféle előítélet, vagy rossz lelkiismeret miatt (mivelhogy sohasem olvassák) szemlesütve szoktak elmenni.
Kár, hogy a Rainer Maria Rilke fordításokból nem készíthetett Csorba külön kis kötetet. Különösen éppen a kiteljesedett Rilke, a Hátrahagyott versek tolmácsaként kongeniális (Gyöngyök perdülnek szét… Télies stanzák, Zene). Minden jelző, minden hangsúly a helyén. Az árnyalatos, áttört, majd meg tömött hangzás olyan érzést kelt, mint amikor hajlékony testben ép csontok, izmok játékát szemléljük.
Tovább olvasva a kötetet, a német expresszionista líra képviselőire (Goll*, Becher, Brecht) ugyancsak bensőségesen rezonálhatunk. Ám egy kevéssé ismert, kevésbé garantált név megállít. Mit tudunk Theodor Kramerről? A verseiben levő sűrű atmoszféra, drámai erő (Be voltunk ásva, A kantin) kíváncsivá tesz. Az egyik versből (A szőlő-csősz éve) különös, a miénkkel rokon rusztikus levegő csap meg. Nem a fordító önkényeskedett! Nyomozásom igazolja: Kramer feszült-bukolikus realizmusának lehetséges a magyaréval rokon színezete. Osztrák volt, szolgált a közös hadseregben, ismerte a Fertő-tó körüli falvak világát.
Felfedezés értékű Csorba három olasz költőt interpretáló eredménye is. Onofri szenvedélyes erejét, Ungaretti kevés szóval sokat mondó nemes líráját és Zanzotto vívódó pátoszát egyaránt rangra emeli. És amire nem számítottam, a súlytalanabb dalnoknak vélt Jacques Prévert-ben is megleli az erőteljes költőt.
Abból indultam ki, hogy senki sem fordíthat jobban, mint amilyen költő. Végezetül illik elárulnom egy másik szakmai titkot: olyasmi viszont lehetséges, hogy a fordító jobbá, jelentősebbé tesz egy-egy költőt, mint amilyenként saját nyelvén, saját irodalma értékrendjében ismeretes. Ez történt Csorba kezén Marian Jachimowicz vagy Alekszandr Mezsirov verseivel. Ámde Csorba az ő adaptálásukkal sem hamisított. A lengyel és szovjet költőben is megtalálta a kifejezés földhöz kötött, remek képekbe, puritán emberi igazságokba foglalható művészi hitelét.
Ily módon joggal viseli a kötet a Kettőshangzat címet. Elejétől végig benne van a szólító és szólított egymást erősítő kölcsön-harmóniája és minden sorából áthallatszik a költészet zenéje.”
In: Csorba Győző, a fordító. 162–164. p. = Dunántúli Napló, 1976. nov. 14. 4. p.)
* Az kötetben tévesen Soll név szerepel Goll helyett. Goll Yvan német-francia költő.)

Köszönöm figyelmüket.