1. Találtam az interneten egy interjút Mezey Katalinnal. Az interjúnak különös fontosságot ad egy nemsokára a Hírlevél oldalaira kerülő meghívó. Kitűnő ember gazdag életéről, verseiről, kedves költőiről, íróiról van  szó a beszélgetésben, kérem, olvassák szeretettel.
Idézet a felvezető szövegből: „Megmutatjuk Mezey Katalin több versét is, a beszélgetés legelején pedig meghallgathatják a költőnő saját előadásában azt a híres versét, amelyet azután írt, hogy 2006. október 23-án, a Gyurcsány-kormány idején rendőrrohamot indítottak a békés ünneplők ellen.”

A vers a költőnő előadásában.

Idézem a verset, mielőtt törölnék az internet fura urai:

OKTÓBER HAZALÁTOGAT

Október hazalátogat. Nem kellemes személy.
Azt mondták róla, disszidált, rég eltűnt, már nem él.
De itt van, s újból galibát csinál. Mit és miért?

Hátrakötött kézzel, drótba, kátránypapírba betekerték,
búcsúztatás nem járt a holtnak, arccal a földnek elföldelték.
Attól féltek, hogy másként fölkel, szelleme átfúrja a hantot,
a börtönudvar kövét feltöri, és ad új harcra parancsot?
Veszélyes a szabadság-részeg, főként, ha nem is kér kegyelmet,
veszélyes „csőcselék” a szellem, maga írná a történelmet.

De a szellem nem tér a sírba, szabadon száll, nem köti semmi,

amint a test zárja fölpattan, többé nem lehet rabbá tenni.

Szervezzük meg, legyen, mondjuk: Forradalmi Ifjúsági Napok.
Történelmi show mindenkinek, retro-fíling, kakukk-galopp.
Az egyik építsen barrikádot, a másik majd kövekkel hajigál,
legyen, aki orvosnak öltözik, sebet kötöz és halált konstatál.
Nosztalgia villamos is lesz és lesz tank, eredeti,
és néhány zászló, lyukas közepű, és lesz majd néhány, aki lengeti.

De a téren maguktól lengnek a zászlóhullámok pecabotok hegyén.
Szónokolnak, dalolnak és szavalnak. Nyáj pásztor nélkül. Szegény. Szegény.
Ablakból nézik: „Mért van, hogyha nincs? A patkánylyukból előbújt a múlt.”
„Nem tudja, de magától is csinálja – született lázadó -, amit sosem tanult.”
Vízágyúra mászik, ahogy a tankra rég, villámlik, mennydörög.
Letépik, megtapossák a zászlót a zászlóra fölesküdt rendőrök.
Gumibotoznak, rúgnak, ütnek, – az emlékezés túl jól sikerült,
ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.
Börtönfolyosón, véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat:
én állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt.

Sötét teremben ágál a rendező, hosszú árnyéka táncol a falon.
Kihívás neki az is, hogy vagyunk: »Ne legyenek, hogyha nem akarom!«

Névnapján eljött, velünk ünnepelt, mint villámok között a szent király.
Izzó parázs lett a város megint. Kihamvad? Vagy hajnalra lángban áll?”

„Kell még mondanom valamit, Ildikó?” (Idézet Gy. F-től.)

2. Az interneten találtam ezt a linket is. Tüskés Tibor előtt is fejet hajtok, amikor a címet megosztom. Csorbáról is szó esik a beszélgetésben, ő is volt a Rét utca 2-ben. Íme a részlet:
„– Csorba Győzőnek már a hetvenes évek közepéről vannak negatív egészségügyi tapasztalatai. Erről tudósít az Észrevételek (1976) című kötet Görbék-ciklusának első darabja, az ironikus Röntgen-felvétel. Aztán az is eszembe jut, amikor Csorba Győző feküdt itt, a klinikán, és meglátogattam. Győző innét is verseket hozott magával a Szavak bolyhai (1988) ironikus darabjait (Kórház után, Klinikai töredékek) és a Szemközt vele (1991) több megrendítő vallomását (Kórház-ablakból, Férfi-kórterem). Már élete utolsó évében volt, amikor Fodor András éppen Pécsett járt, és őt is elhívtam magammal, látogassuk meg Győzőt a klinikán. Ők akkor találkoztak utoljára. Bandi Facies Hippocratica címmel verset írt erről a találkozásról. “Az intenzív osztályon / fekszik az ablak mellett. / Megbénult szegény Győző / korábban ép baloldala is. / Csontritkulásnak mondják / az új kórokozót” – így kezdődik a vers, melyet ezekkel a szavakkal fejez be: “Jól megnézem a tehetetlenségre / kárhoztatott, a soktudón / ráncos-bölcs ujjakat. / Hogyan is írta Aranyról? / Megcsókolnám most már, / megcsókolnám / a kezét is.”
(Én egy olyan találkozásra emlékszem, ahol Bertók László kísérte Fodor Andrást Csorbához az idegklinikára. Vajon Bertók László hogyan emlékszik? Majd megkérdezem tőle.)
Fodor András elküldte Csorba Győzőnének a Facies hippocratica című versének gépelt kéziratát. Itt megnézhetik a Csorba halálának 15. évfordulójára készült oldalunkon. („facies Hippocratica – Hippokrateszi arc. Jellegzetes, shock állapotra jellemző arckifejezés, mely nevét Hippokratészről, az orvostudomány megalapítójáról kapta, aki már Kr. e. 460. és Kr. e. 377. lejegyezte az erre vonatkozó megfigyeléseit.” Forrás itt. Egyszerűbben: a haldokló arckifejezése.)

Az interjú befejezése szomorú, illik a mostani, borongós hangulathoz.
„– Maradt-e olyan terved, amit mégis szívesen megvalósítanál, ha módod nyílik rá?
– Még van néhány félbemaradt tervem, halvány reményem, halk elképzelésem. Szeretném fölidézni és megírni személyes emlékeimet Lázár Ervinről és Nagy Gáspárról. Szeretném továbbírni a Pécsi Szemlében egy újabb sorozatban azokat a portrékat, amelyekben egy-egy magyar írónak Pécshez fűződő kapcsolatát idézem föl. Tartozásnak érzem Csorba Győző istenélményének részletes kibontását versei tükrében. Jó volna visszamenni abba az ormánsági faluba, Besencére, ahol 1974-ben jártam, és az akkori állapotokról a Jelenkorban kétrészes dolgozatom jelent meg, és most a kellő tanulságok leszűrésével a település mai arcát szociografikus eszközökkel rögzíteni. Mészöly Miklósról írt, mintegy 12-14 ívnyi, könyvnyi tanulmányom kiadásra vár. Babits Mihállyal szólva: “míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.” Ám annak a könyvnek a tető alá hozását, amelyet Tüskés Tibor levelesládája címmel terveztem és amely fontosabb személyek hozzám írt leveleit tartalmazná, s amelyhez a gyűjtőmunkát elkezdtem, ismétlem, ennek a kötetnek a megvalósítását már az MTA Irodalomtudományi Intézetében osztályvezetőként dolgozó Gábor fiamra bíztam… Mennyi időm van még? Sok ez a terv vagy kevés a hátralévő napokra? Nem tudom. Remélem, ha most nem, lesz, aki megadja rájuk a lehetőséget máskor… Minden bizonnyal az örökkévalóságban lesz időm, hogy minden tervem megvalósuljon.
* A beszélgetés 2009 nyarán készült. (A szerk.)
** 2009. november 3-án meghalt. (A szerk.)”
A beszélgetőtárs Ágoston Zoltán volt.
(A Wikipédia szerint Tüskés Tibor 2009. november 11-én halt meg! )
Akármelyik halálozási dátum is igaz, a szerkesztő, irodalomtörténész Tüskés Tibor halálának évfordulója is közeleg, ahogyan Csorbáé is. Emlékezzünk rájuk szeretettel. A harcot (vitákat) pedig „… amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (A Dunánál.)

3. Fényképeket készítettem kertünk őszéről. Közben eszembe jutott Csorba sokat idézett versének néhány sora:
„Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Az ősz kirakta foltjait a tájra.
Ölében viszi a Mecsek a télbe
embereid és házaid.”

A képek:
Csipkefa 1. Csipkefa 2. Hozzájuk egy kedves ének.
A kerítés ősze.
A vörös is az ősz színe.
Tasi az őszben. (Egyik oldalán a levelét hullató aranyeső, a másikon örökzöld… ő meg csak játszik. Mit érdekli az elmúlás?)
A kései rózsa. Ő még most is megújul.
Még egy kép róla. Olyan szép és büszke…
Ő már a hervadást mutatja . A sír felé… Mögötte a diófa alja, az őszi avarral.
Chrysanthemum segetum.(Javítson ki valaki, ha nem az:)
„Banánfa”. (A töve már előkészítve télire. A gallyak fölött lesz levágva…)
A fűzfa ősze.

A teljes Csorba vers: Séta és meditáció
Csorba Győző egyik versét éppen az őszi kert ihlette. Másolom:

         ŐSZI KERT

Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.

Köszönöm figyelmüket.