Emlékezés Csorba halálának 30. évfordulójára. 

A blogot legalább két nappal előbb szerettem volna megjelentetni, ám ebben az igyekezetemben két dolog is hátráltatott:

1. a számítógépes hálózat két napig „rendetlenkedett”, nem lehet úgy dolgozni, hogy nem működik rendesen a hálózat: hol elérem, amit szeretnék, hol nem, s nem tudom ellenőrizni, mentettem-e, amit megcsináltam, vagy nem

2. én magam is „rendetlenkedtem”, alig-alig „működtem”, szerintem a doktor által az erős torokgyulladásra, valamilyen influenza-szerű fertőzésre fölírt antibiotikum hatása rosszabb, mint maga a betegség.

3. Függelék, de pirossal kiemelve: elkészült a Társasutazás teljes összevont szövege. Itt olvasható. Kérem, olvassák, mert kiváló kötet. 

“A tények makacs dolgok!” mondta a logopédus Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek Bacsó Péter A tanú című filmjében. A tények makacs dolgok, mondom én, amikor ezt a kissé talán kesernyés hangulatúnak tűnő újabb, ezúttal évfordulós blogot írom.
(A hagyományos blogformátumhoz jövő héten térek vissza. Ennek a blognak a végén Boda Miklós, a könyvtárosok élő emlékezete a vidám Csorbára emlékezik kedves versében. Köszönjük, Miklós!)

Kesernyés hangulatúnak tűnő blog, írom, mert az évforduló szót egy halál időpontja csempészi a bejegyzésbe és egy kis közösség formális felbomlása. Csorba Győző halálára emlékezünk, aki 1995. szeptember 13-án, 30 éve halt meg. A szokásos epitheton ornans-t (Pécs Kossuth-díjas költője) ezúttal elhagyom, aki ezt a blogot olvassa, annak úgysem ez számít, hanem – remélem – Csorba Győző a költő és az ember. A kis közösség felbomlásával a Csorba Győző Társaság átalakulására gondolok.
És melyek azok a tények, amelyek oly makacs dolgok és amelyekre a kiváló magyar filmre utalva idézek?

1. számú tény: Csorba köré Pécs kulturális életében kultusz épült. Most Rauscher Edina Autorizáció és kultuszképzés. Csorba Győző alakja Pécs kulturális emlékezetében című dolgozatára gondolok elsősorban. A (talán doktori) dolgozatot a szerző maga itt ismerteti. 

2 tény: kétségtelen, hogy Pécsett valamiféle kultusz épült Csorba alakja köré, s ezt nem csak Rauscher Edina dolgozata bizonyítja. A kultusz mellé aztán egy másik kultusz is elkezdett épülni. Nem kis intenzitással és támogatással. Erről itt próbáltam, írni. Ideidézem a 233. Csorba blog részletét. (Repetitio est mater studiorum;)

„A [múltban történő P. L.] kalandozás legfontosabb állomása lett aztán ez a véletlenül megtalált youtube-videó: Lassan bontja ki magát – beszélgetés Parti Nagy Lajossal Bertók Lászlóról. Mert ha a 2023-as dupla Jelenkor-szám az 1960/1970-es évekbeli dupla-számok átlapozására indított, akkor ez a beszélgetés a Jelenkor történetének fontos (és sokszor kritikus) pillanatait idézte föl bennem, „útelágazódásokhoz” vezetett. Donátusi házunk teraszán (hála és köszönet Csorbának, hogy van ez a ház!) figyelem a Jakabhegy és a Mecsek fölött kevergő, hol komoran sötét, hol gyorsan feloszló felhőket Tasi (Tass) kutyánkkal, hogy elér-e idáig a vihar, vagy a két természetes (természeti) akadály megint, mint olyan sokszor, útját állja. Közben hideg dinnyét eszegetek (muszáj megenni, mert nem jön a kisunoka a szüleivel valami „fogkibújós” láz miatt), és azon gondolkodom, „hogyan mondjam el neked (kedves olvasó), amit nem lehet”. Pedig van rá szó, és van rá képzelet. Csak nem szerencsés azokat a szavakat leírni és a képzeleteket elmesélni, bemutatni. Mindegy, hagyjuk is. 74 évesen [ma már 76, P. L.] jobban szeretem a békességet. A vihar is elmarad talán (legalább is itt a hegyen, mert mostanában olyan furán jönnek ezek a viharok, lehet, bent a városban már fák dőlnek, itt meg semmi nem történik), a kutyus is leengedi orrát, mellyel a vihart „orrontotta;) én pedig késhegyre bököm az utolsó dinnyekockát, s igyekszem összefoglalni, mire is jutottam, milyen útelágazódásokhoz értem a Parti-beszélgetés hallgatása-nézése közben?
Először talán ahhoz, hogy Parti Nagy Lajos is néha elkalandozott, „elágazott” és szeretettel emlékezett Bertók László műsorában Csorba Győzőről/re (is). És örültem, hogy a Pécsről indult és aztán pestivé és világpolgárrá előlépett költő, aki talán az egyik legszebb verset írta Csorbáról/hoz (A Csorba-kert) akkora szellemi és térbeli távolságok megtétele után is hű maradt a városhoz és ottani egyik mesteréhez. Köszönet érte.
Másodszor, a beszélgetés végére érve az jutott eszembe: költőről beszélni vers nélkül olyan, mint festőkről képek nélkül. Jó, tudom, hogy erre egy óra kevés, de egy vers talán belefért volna. Hogy lássuk is, miről beszélünk/nek. Így egy kicsit féloldalas volt, mint a vásár: jó, jó, szép a ló, szavakban, de lássuk már, milyen az életben? A festményről jut eszembe: a beszélgetés alá képeket keverni sem lett volna nagy kunszt… De ez csak kekeckedés, bocsánat.
Aztán az is eszembe jutott, hogy Pécs város nagy költője, Csorba halála után, de már az ő életében az ő segítségével is, egy másik nagy költő felemelkedését figyelhettük/figyelhetjük meg. Ahogyan Csorba is „fölépítette” magát és ahogyan Csorbát is „fölépítették” kortársai (nem tudok én sem szabadulni ettől a divatos szótól), mostanában Bertók László kultusza kezd egyre jobban kiteljesedni. A videóbeszélgetés a kultuszépítés egy építőköve. Helyén is van így a dolog: mindig kell egy kiemelkedő alak, aki követhető példaként állhat a fiatalok előtt. Az ajánlott beszélgetést hallgatva jó érzés volt észrevenni, hogy nem arról van szó, hogy most aztán lerombolunk valamit/valakit és adunk helyette valami/valaki mást. Az új építkezés nem az alapot lerombolva, de azt erősítve, arra támaszkodva történik. Nyilván az is oka ennek a csendes építkezésnek, hogy az utódok sem fiatal, heves gyerekek már, hanem érett, mondhatni „befutott” emberek. De a megfontolt építkezésért mindenképpen köszönet jár. [Kiemelés tőlem, P. L.]
Amiről azt írtam, hogy nem tudom, hogyan mondjam el, írjam le úgy, hogy érdekeket ne sértsek, végül nem is írom le. Ahogyan Csorba imádott Ancikája mondta a családtagoknak sokszor, és aztán nekem is, mikor irkálni kezdtem: jaj! nehogy valakit megsértsél, csak a Győző bácsinak ne okozzál kárt azzal, amit írsz. Pedig ismerem a Jelenkor és „a Bertók Laci” történetének kevésbé idézett, árnyékban hagyott részleteit is, de inkább vállalom a szubjektív, outsider, skribler címkéket, nem írok olyasmit, amivel árthatnék „a Győző bácsi” és Bertók László emlékének.
Azért annyit talán elmondhatok, hogy nagyon nagy terhet vesz a vállára, aki Csorba Győző lábnyomába akar lépni, és azok is, akik az ő helyébe lépőt „fel akarják építeni”. A videóban a beszélgetőtársak azt jelzik, érzik a felelősséget. Tudják, hogy a folytonosságot, amit Csorba képviselt Pécs művészeti életében, bizony nem volna jó megszakítani. És most úgy kellene levezényelni az őrségváltást, hogy az ne okozzon szakítást a múltbeli Jelenkorral és aktorokkal. [Kiemelés tőlem, P. L.]

3. tény, örömmel írhatom, oldva a kicsit keserű hangulatot, hogy Csorbával nem szakítottak a minden értelemben „Jelenkori” és Csorba Győző könyvtár-beli aktorok. Példa erre a PécsiLIt kezdőoldalának programismertetője. Köszönet érte.

Kérem, figyeljék a PécsiLIT-oldalt, válasszák ki az Önöknek tetsző szerzőket, eseményeket és támogassák jelenlétükkel az irodalom pécsi hetét.
A Csorba Győzővel (is) foglalkozó események: Csorba Győző élete és munkássága – Kiállítás. Csorba Győzőre emlékezünk halálának 30. évfordulója alkalmából.
Bertók László konferencia: „kérdő hangsúlyukban az öröm” Konferencia Bertók Lászlóról. Talán ebben a részben fog társaságunk elnöke, Nagy Imre előadást tartani, s gondolom, Csorba is szóba kerül majd. De általában is figyelmükbe ajánlom a Bertók-konferencia eseményeit. A költő élete, indulása szorosan kapcsolódik Csorba mentori, már-már apai szerepéhez.
Irodalmi séta Csorba Győző és Bertók László nyomában. A sétán Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője lesz az idegenvezető.

És végül egy szívemnek nagyon tetsző esemény, amelyik a PécsiLIT-sorból talán kicsit „kilóg”, Kende Kata szervezésében, rendezésében:

Meghívó Várkonyi könyvbemutatóra. Én ott leszek.

4. tény, idén nem terveztem külön Csorba-emlékezést a Társaságnak. Nem, mert a megszűnés gondolata már felmerült az ezévi taggyűlésünkön és most már tény, „faktum”, hogy idén megszűnik a Társaság a jelenlegi formájában. A „zárást” én inkább Csorba születésének évfordulójára, november 21-ére tervezem. Azt pedig, hogy a város ünnepi műsorfolyamába betolakodjak (mindig nehéz ilyenkor helyet, termet, időpontot találni), nem akartam.

5. tény, hogy a dr. Pesti János által már-már erőszakosan megalapíttatott, aztán a Nagy Imre professzor által okosan kormányzott és „ügyvezetésileg” rám maradt Társaság annyira elöregedett, meggyérült, hogy nehéz összetrombitálni a tagokat, akik – szinte azt mondhatom – még „látták Lenin elvtársat”, azaz Csorba Győzőt. Mert jobbára csak olyanok jöttek/jönnek rendezvényeinkre. (Kivéve a Szent Mór által tartott Csorba Győző szavalóversenyt, amely mindig megnyugvással tölt el: vannak még tanárok és fiatalok, akik… Nagy hála és köszönet érte.)

6. tény, hogy én valószínű rosszul vezettem, szerveztem az ügyeket, nem vagyok az a „mozgósító”, mindenütt megjelenő, nyüzsgő fajta, akire pedig elengedhetetlen szükség van egy ilyen társaság működtetéséhez. Itt a számítógép előtt jól elvagyok, majd innen folytatom tovább a munkát, ahogyan Nagy Imre is emlegette a közgyűlésen, amolyan internetes társaság leszünk. Ameddig Isten engedi. 125 fős levelezőlistámmal, a Csorba honlappal, a facebook-oldalakkal (mert néha kitiltanak, néha én felejtem el a jelszavakat, vagy rosszul csinálok valamit) életben tartom „internetileg” a  társaságot – és Csorba Győzőt.

7. tény, hogy Csorbát most sem felejtem,  megkérem a kedves olvasót és a tagokat, hogy aki tud, 11-én, csütörtökön 16 órára jöjjön el egy főhajtásra Csorba sírjához és hozzon egy szál virágot a sírra. (Azért nem 13-án, mert nem szeretném, ha a PécsiLIT rendezvényeivel ütközne ez a sírlátogatás.)

Végül emlékezésül itt elérhetővé teszem Csorba halálának 16. évfordulóján mondott beszédem szövegét, jobbat, többet, ma sem tudnék mondani.

8. tény, hogy Csorba legerősebb utóda-követője, Boda Miklós, a könyvtáros barát, italianista, a következő levéllel örvendeztetett meg. Remélem, nem bántom meg a közlésével. Jobb lesz így, a halálra történő emlékezés helyett az élő Csorbára emlékezünk végül. Íme a Boda-levél: