Emlékezés Csorba Győző halálának 16. évfordulóján.

Csorba Győző 1995. szeptember 13.-án, halt meg, 16. éve halott. Emléke azonban él, őrzi azt a róla elnevezett könyvtár is. A Tudásközpontban működő Csorba Győző Megyei-Városi Könyvtár ebben az évben is megemlékezett az évfordulóról 13.-án, délután a Tudásközpontban lévő Csorba Győző Emékszoba előtti térben. Jó érzés volt látni, hogy talán még a szokottnál is többen voltak ott. Az egybegyűltek érdeklődéssel hallgatták a kis műsor bevezetőjeképpen felhangzó gitármuzsikát, majd Szabolcsiné Orosz Hajnalka könyvtárigazgató köszöntötte a vendégeket, s mondott meleg emlékező szavakat Csorba Győzőről. A könyvtár- és kultúrpolitikai kérdéseket is megemlítő, okos gondolatok meghallgatása után e sorok írójának emlékezését figyelhették a jelenlévők, majd két aranyos kisiskolás szavalata következett, mintegy igazolva: a legfiatalabbak is érthetik, szerethetik Csorba Győzőt– ha a tanáruk is ismeri, szereti a költő verseit. Végül a Csorba család jelenlevő két tagja, a költő Eszter és Noémi nevű lánya, koszorút helyzett el az Emlékszoba falán levő tábla alatt. Ezúton is köszönöm a szervezőknek és a jelenlévőknek a megható együttlétet.
             Az általam elmondott szöveg szerkesztett változatát alább közzéteszem a honlapon a szélesebb közönség számára is. (A szerkesztésre azért volt szükség, mert az emlékezés egyes részeit "szabadon" mondtam, s azt most utólag, emlékezetből írom be a kinyomtatott és fölolvasott szöveg sorai közé. Az betoldott szövegrészeket dőlt betűvel írom.) 

"Tisztelt egybegyűltek, kedves emlékezők, és nem emelek ki senkit megszólításomban, mint az előttem szóló Igazgatónő: egyben és nagy szeretettel, tisztelettel köszöntök mindenkit a Család nevében, aki eljött ezen a mai délutánon ide a Költőre emlékezni.
           Nem szeretek szerepelni. Mondhatnám úgy is, irtózom mindenfajta szerepléstől. Mikor felkértek ennek az emlékezésnek a megtartására, első gondolatom az volt, nem vállalom, de eszembe jutott, mennyit tett ez a könyvtár Csorbáért, emlékének őrzéséért, már csak azzal is, hogy felvette a nevét, és nem mondhattam nemet én sem. Aztán azt gondoltam, felolvasok egy olyan írást, amely sokkal plasztikusabb képet fest Csorbáról, mint amilyent én valaha is tudnék. Akkor meg az jutott eszembe, az én előadásomban még Hamlet monológja alatt is fuldokolna a közönség a röhögéstől, elvetettem ez a "megoldást" is. Eszembe jutott még sok más „elterelő-elkerülő” ötlet, pl., hogy a tavalyi emlékezésemet mondom el megint, de aztán azt gondoltam, ez olyan fokú tiszteletlenség volna az esetleg akkor és most is jelenlevőkkel szemben, hogy ezt is gyorsan elvetettem. Leültem tehát a gép elé és megírtam-leírtam a következőket, kérem, hallgassák meg.

Mindig könnyebb az életről beszélni, mint a halálról. Elegánsabb például azt felolvasni egy születésnapi megemlékezésen, amit Csorba írt önéletrajzában: „Én éppen a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen apró koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek.” És akkor innentől az élet történéseiről lehetne beszélni…

De egy halálról szóló emlékezés mégsem mehet el szó nélkül amellett, hogy itt most egy élet végleges lezárására emlékezünk. Egy olyan szomorú napra, mint a 16 évvel ezelőtti, amely a maihoz hasonlóan napos, de ennyire talán nem meleg őszi nap volt. Éppen Pesten jártam aznap, valami hivatalos ügyben, s amikor hazavitt az autó és az utca végén kiszálltam, már messziről láttam, kolléganőm áll az ajtóban. S amint odaértem, elmondta, meghalt Csorba Győző, s ő itt azért vár, hogy velem közölje a hírt – akkor még nem volt telefonunk, s aztán majd én közöljem otthon a legkisebb unokával, fiammal, meghalt a nagyapja. Döbbenten álltam, mert bár Csorba már nagybeteg, ahogyan szokták mondani halálos beteg volt, egy ilyen hír, a végleges lezártság, befejezettség híre, mindig mellbevágja, letaglózza az embert. Bementem, elmondtam a fiamnak a megváltoztathatatlant, próbáltam tőlem telhetően vigasztalni, aztán beültünk a Wartburgba és indultunk a Damjanich utcába. Ott, legnagyobb megdöbbenésemre a fekete autó fogadott, már jöttek kifelé a kerti házból a „gyászhuszárok”. Aztán kiderült, alighogy a kihívott orvos megállapította a halált, ők már ott is voltak, de anyósom „kikönyörögte”, hogy még ne vigyék el, jöjjenek később. Amikor fiammal bementünk, azt láttuk, a család döbbent csendben ül a szobában, ahol a vendégeket szokták fogadni. Bementem a költő innen nyíló dolgozószobájába, a költő ott feküdt az ágyon, mellette Margitka, a felesége. Sírt, a halott kezét szorongatta. Mikor észrevett, azt mondta: „Gyere, fogd meg a kezét, milyen meleg, mintha még élne…” A kéz valóban meleg volt, de az állat rögzítő fehér kendő, amely minduntalan leesett, s amelyet sógorom igyekezett a helyére igazítani, kijózanítólag hatott. A test még őrizte az élet melegét, de a költő már nem élt. A halál tényét aztán véglegessé tette a halottvivők újbóli megjelenése: elvitték a koporsóban Csorbát, ki utoljár az ajtón, melyet életében oly sokszor nyitott-zárt, el a versben is megénekelt fenyőfák között, melyek mintha sorfalat álltak volna a szomorú menet mellett. Így maradt meg emlékezetembe vésődve az a szeptemberi nap, ne haragudjanak, hogy ilyen nyersen emlékeztem rá. Ha emlékezem, ezeket a képeket nem tudom figyelmen kívül hagyni…
Most jut eszembe a halott költővel történt kézfogásról egy másik történet, Tüskés Tibor írta. Nagyon érdekes, elmondom. (Az előadásomban pontatlanul fogalmaztam, rosszul emlékeztem, most már, a kötettel a kezemben – Tüskés Tibor: Az exponált idő – , pontosan tudom idézni a történetet.) Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapján, 1982-ben, Tüskés is méltatta a költőt a Fészek Klubban, s akkor többek között ezt mondta: "A magyar irodalom története kézfogások története. … Testvéri kézfogások kapcsolják össze a magyar írókat Zrínyi Miklóstól – Balassin, Csokonain, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Madáchon Vajda Jánoson, Adyn, Juhász Gyulán, József Attilán, Tóth Árpádon, Szabó Lőrincen keresztül – egészen Illyés Gyuláig. Illyés maga írta meg, hogy Petőfi kézmelege Kossuth híres rendőrminiszterén, Madarász Józsefen, a költő szülőföldjének negyvennyolcas képviselőjén át jutott hozzá. És így adja tovább Illyés kézmelegét mindazoknak, akik az ő jobbját illették… Illyés fölemelkedett székéből, hátrafordult, és mindkét kezét a mögötte ülőknek nyújtotta: Hát akkor adják tovább…" Lám, milyen jelképes ereje van egy kézfogásnak: a kéz, amelyet kezünkbe fogunk, sok-sok másik kézben volt már. Azok a kezek megint sok-sok máséban, s ha jól meggondoljuk, így egyetlen kézfogással az egész világgal kezet fogunk, hiszen a múltba is visszanyúlóan, az egész emberiség kézfogása ott érezhető egyetlen tenyérben. Csorba kézfogásában, melyet még utoljára melegnek érezhettem (de szerette, milyen sokszor használta ezt a szót), szintén ott volt a magyar irodalom… S nekem most az is eszebejut: többször is olvastam, az Interneten hat kattintással bárki elérhető a világon. Lám, egyetlen kézfogás mennyivel erősebb a legjobb gépnél is… 
          De s
zakadjunk el a személyes emlékektől, beszéljünk inkább arról, mit gondolt maga a költő életről és a halálról.
          
          
Galsai Pongrácnál olvastam valahol: „Életünk az a harminc-negyven tevékeny év, amelyet a születésünk előtt eltelt harmincmillió és a halálunk után következő harmincmillió év között kaptunk valahol, valakitől, valamiért.” Nos, tényleg, mi is az a harminc-negyven termékeny év az előtte és utána lévő 30-30 millióhoz? Ez a kettős intervallum, amely rajtunk kívül, a mi jelenlétünk és beleszólásunk nélkül zajlik le, emberi elmével elképzelhetetlen hosszúságú idő efemer létünkhöz viszonyítva. Az emberi butaság és kicsiség jele, hogy nagyon sokan azt hiszik, ér valamit az időben az, amit csinálnak, csináltak. Hogy ők nagy emberek fontos jeleket hagynak maguk után. Ugyan, mennyi időre? Mekkora jelet? Csorba azért magaslott ki közülünk sok fejjel, mert tudta, mennyire kicsi ő. Azért volt nagy ember, mert érezte, milyen porszemnyi a létünk itt a Földön. Tudta, mennyire múlandók vagyunk. Ahogyan ő írta Október c. versében:

Az egyetlen tudomány a világon:
            tudni, hogy keskeny az út,
            kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
            az a legmesszebbre jut.

        A halál Csorbát megérintette már gyermekkorában, sorra vesztette el szeretteit, édesapját, kistestvérét, a házukhoz közeli temető volt ő és pajtásai játszótere, sőt, férfi, vagy inkább fiúlétre ébredésének helyszíne is. Költői indulása egyik első műve Helinant halálverseinek fordítása… Tapasztalatból és a művészetből is tudta fiatalon, hogy a halál mindent el- és lesöpör, ahogyan Helinant is írta:

 „A földi sok dolog mit ér?
A gyors Halál mitsem kimél,
s új játszmát nem kezd senkivel.
Mit ér, mit gyüjt mohó tenyér?
Halál szétfújja könnyedén,
s ő nem játszik sikertelen.
A nagy társalgó nyelvtelen
lesz tőle, sír és jajt lehel
a tréfás tőle, télbe tér
a nyár, daróccá durvul el
és zsákká bíbor és selyem.
Ő nyer, ha vélünk perre kél.”

Az foglalkozik sokat a halállal, aki nagyon szeret élni, írja valahol Galsai, kinek könyveit, lévén hogy éppen most a G betűnél tartok Csorba könyvtárának katalogizálásában, naponta kézbe veszem, olvasom. Csorba is így volt a halállal: azért vizsgálta, mert az élet értelmét kereste, mert szerette az életet, s nem tudta elfogadni, megérteni, hogy a halál után nincsen semmi. Galsai így ír erről esszéjében: „A költő az elfojtott, heves életvágy és a mulandóság tudatának nagyon szűk, forró s hidegrázósan feszült érzelmi aspektusából – e végsőkig koncentrált állapotból – kívánja megérteni a világ önellentmondó teljességét.”.  Csorba, korábban eltávozott barátja Galsai halála után írt versében is ezt a vívódást fogalmazza meg:

           TÚL MÁR

     Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel

Túl már… Most minden rejtély kiderült
amit hittél a Másvilág körül
Ha nincs – ugy vélted – hát megszűnsz te is
ha meg van akkor baj számodra nincs
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem:
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”?
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt)
Vagy épp nevessem ki a temetőt
hisz úgyse bír csinálni mást veled
mint elfogadni tárgy-lett testedet
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? –
Most majd búcsúztatnak szónoklatok
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot:
(Élőként így kevés értő dicsért
hogy meghaltál dicsérnek mindenért -)
Bennem megint űrebbé vált az űr
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül:
száz- és százezren birkóztak vele
akadt-e már a sok-sok némelye
ki elfogadta azt hogy van hogy élt
s egyszercsak nincs nincs – végleg végetért? –
Hősködni hogy „Legvégső percemig!”
hogy „Míg erőmből egy betű telik!”
Ó nem! – Hisz épp elég nagy hősködés
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést
csak vársz s teszed híven amit a nap
szeszélye zord napiparancsba ad –
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?

        A verssel akár be is fejezhetném az emlékezést. Minden benne foglaltatik amit a halálról tudhatunk. És a kérdés örök kérdés marad: „miért-e tarka cécó és mihez?”

        Mégsem fejezhetem be ezzel az emlékezést, hiszen akkor mintegy bevallanám: semmi értelme semminek, ennek az emlékezésnek sem. Muszáj legyőznünk a halált, muszáj túllépnünk az enervált belenyugváson.
       Csorba az élet és a halál körforgását vizsgálta kertje évszakos változásaiban is, hogy tapasztalatot szerezzen: mi történik, amíg él a növény és mi történik, amikor télire „meghal”. Csodálkozott ezen az örök körforgáson élet és halál között, próbálta a kert változásait értelmezni, áttenni emberi létünkre, arra alkalmazni, de tudta: a kert halála csak tetszhalál, nem lehet ezzel az emberi létet és elmúlást magyarázni. Így írt erről:

A KERT ŐSZE

Kibogozhatatlan a kert ősze
Van ami marad van ami örökre elmegy
van ami csak a télre van ami a földbe
ami magába ami más határba
ami cselekszik amivel csak történik egy s más
s van olyan is aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is
Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé hagyni
ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról

         Természetesen Csorba a versbeli szereplő, aki mindenről tud, tudja, hogy elmúlásunk, nem úgy, mint kertjéé, visszavonhatatlan, ezért igyekszik vigasztalni magát az álommal az egyértelmű tavaszról. De Csorba tudta azt is, az egyértelmű tavasz csak vigasztaló álom lehet, egy életen át kereste hát a miértet, s kérdezte Babits-csal:  

„miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
 
        S hozzátette ehhez saját kérdését: miért e tarka cécó és mihez?

        Csorba bizonytalan és egyszerre biztos is volt a jövőben: mindig azt mondta, több alkalommal nekem is: meglásd, ötven év múlva, vagy még korábban, már csak egy lábjegyzet leszek valami egyetemi dolgozatban. Ugyanakkor, mintegy a maga bátorítására is, megfogalmazta négysorosát:

                            ŐSZI KERT

                    Ami a föld felett maradt,
                    az élet periszkópja csak.
                    Az élet lent a föld alatt
                    az elmúlás ellen halad. 

Szeretett volna ebben a hitben maradni. De mélyen belül tudta: ez is csak kibúvó. Az a harmincmillió év, ami utána következik, bizony elmossa az emlékeket. Nem csak az övét, mindenkiét. 
           Végül Csorba – mi másban – a versekben találta meg a túlélés lehetőségét. De azokban is csak bizonyos feltételek és időhatárok között:

VERSEIM SORSA

Mikor már véreim nem védenek,
s azok se, kik még emberként szerettek:
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek,
olvasnak, emlegetnek, értenek? 

Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha
a magam étkét, magam italát
tukmálnám más földű-egű világ
más-éhű, más-szomjú lakóira.

Ne maradjon belőlem semmi több,
csak amit élő érdeke szerint
táplálékként őriz meg az utókor.

S amire nem lesz majd szüksége, mint
szemét pusztuljon a szemét között,
kerüljön illendő helyére jókor.

    (A vers kézirata az Emlékszobában olvasható.)

Úgy folytatom az emlékezést, hogy felolvasok néhány gondolatot abból a Galsai írásból, amit eredetileg teljes egészében fel akartam olvasni emlékezésképpen. Ezzel a kitérővel egy kicsit elkalandozhatunk ebből a síri hangulatból és, megismerhetjük Csorbát, az embert, méghozzá nem is akármilyen mivoltában, hanem Csorbát a homo ludenst. (Nem csak a fölolvasott részt, az egész esszét elolvashatják itt.)

Amikor így, egy-egy megemlékezésre összegyűlünk, mindig úgy érzem magam, mintha valami összeesküvők volnánk, akik egy-egy kis Csorba-lángot őrizgetünk. És mindig örülök, hogy vannak még őrzők és mindig szomorkodok is: egyre kevesebben vannak, egyre kevesebben vagyunk, akik őrizzük azt a lángot, azt a Csorba-verset. Egyre kevesebben vagyunk, akik „táplálékként” megőrizzük a költő verseit.

Csorba így fogalmazza meg költői hitvallását az Összegyűjtött versek c. kötetének utószavában:  „Szűnjék meg a »líra« szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni. Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.”

Arra kérem Önöket, mindnyájukat, akik most itt összejöttek, ne a halál visszavonhatatlanságát, uralmának gyötrő kínját vigyék magukkal innen, hanem az élet dicséretét, és a vers fontosságát. A versét, a művészetét, az egyetlen dologét, amely úrrá tud lenni az elmúláson, Vigyék haza a vers szeretetét, mert aggasztóan csonkul az ember, ha a vers és a művészet kimarad az életéből. Vigyék magukkal-magukban haza az élő Csorbát, a nagy költőt.
        Őrizzék a verset, a költő emlékét. Ha nem koptatta volna el a hirdetés a hiányos mondatot, most azt mondanám: mert megérdemli.

        Az előadás után sok jelenlévővel beszélgettem, Bertók Lászlóval is, aki, már az épületen kívül, "megdorgált": "Mit beszéltél annyit a halálról. Nem arról kell beszélni, hanem arról, Csorba Győző él, és élni fog, Csorba soha nem hal meg, a verseiben örökké él." Köszönöm a bíztatást, remélem én is, igaza lesz a költő barátjának, aki maga is őrzi Csorba kézmelegét. És vele együtt a magyar irodalom kézmelegét. Hiszen ő sok-sok más íróval művésszel is kezetfogott. Mondhatjuk így: kézenfogva járt és jár a világirodalommal.
        Beszéltem aztán még egy középiskolai tanárnővel is, aki elmondta, őnála "tantárgy" Csorba, ő minden évben beszél róla a gyerekeknek. Aztán az könyvtár igazgatónője is és más könyvtárosok is elmondták nekem: a Csorba-szobában rendhagyó irodalmi órákat tartanak majd középiskolásoknak. Régi vesszőparipám: az a művész, akit az iskolákban nem tanítanak, aki nem "tantárgy", az előbb utóbb "elkopik". Lehet, Csorba mégis élni fog?