1. Ezen a hétvégén is két új videóval bővítettem a Csorba youtube csatornát. Az egyik feltöltés az Aradi vértanúk emléknapjához kapcsolódva: Kárpátia: Az utolsó szó jogán. A másik Csorba Isten pólyása című verse. A verset a költő mondja el.
Kérem látogassa a Csorba youtube csatornát, lájkolja a videókat, ajánlja barátainak, ismerőseinek és iratkozzon is fel a csatornára. A csatornán nem csak Csorba verseket közlök, válogatok más szerzők youtube-ra feltöltött videóiból is, ha azok tulajdonosa nem korlátozza a felhasználást. (Mint pl. most.) Köszönöm a kattintást!
2. Csorba Győző kötetek részletes ismertetése a honlapon.
3. Csorba versek hang- és videófelvételeken.
4. A mai Csorba vers a válogatásomból:

BOLYONGÓ
                                         M.-nak

Csak tövis tüske mindenütt sehol gyümölcs sehol virág
Az oltalom vitézei most támadnak és sértenek
céljuk-veszetten tépik a selyem-nappalt a selyem-éjt
a selyem-szellőt mely virágért szökött eddig közéjük
gyümölcsért szökött simogatni őket illatukkal rakódni
aztán elvinni hírük az evangélium-éhezőknek
Csak tövis tüske
A selyem-bőrű asszonyt karjukba lökte
egy várhatatlan robbanás évmilliók makacs kanócán
nászágyak sírok szerelmi lihegés rög-dobaj
gyanútlan mérföldkövei között közeledő

A selyem-bőrű asszony ím forrásvidékké változott
vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke

Csak sötétség titoktalan csodátlan
zugok rekeszek hangok nélküli
egy-szövetű sötétség gömb-sötétség
csírátlan sötétség égtájtalan
A csodákkal a titkokkal teli
a termékeny a szivárvány-szívű
asszony belézuhant
Most lám
kialudt mindene

Csak tövis tüske csak sötétség
Lányunk anyánk nővérünk és hugunk
és szeretőnk vérezve és kihunytan
bolyong sehova-sem-vivő ösvényein

Szembejön vele három gyermek fülébe zöng egy férfihang
lát békés konyha-sarkot forró ágy illata csapja meg orrát
érez fullasztó teljességet emberműhelyt érez magában
könyvet fog föl álmából ébred ölbe bújik és ölbe vesz

de mégis mindez töredék köztük hiány hiány hiány
de mindezt ő teremti csak vagy ő sem a ragaszkodó
élet szeretne megmaradni az egyre lakhatatlanabb
kedves tagokban s persze vérét használja építőanyagnak
holott a vérét kozmikus apály sodorja szívja

            Miféle rendbe illik ez?
S lehet-e még rend ezután?
Szólíthatjuk kiálthatunk
más lett az anyanyelve más
Nővérünk anyánk szeretőnk
kinek egy pillantás kinek
elég volt egy-egy mozdulat
félig nyitott száj dörmögés
értette tudta akibe
kéréseink szándékaink
csábulva dőltek szinte mint
a völgy mélyébe patakok:
nővérünk anyánk szeretőnk
zárt lett konok lett idegen

Lehet-e még rend ezután?

Falon túl kereng sehova-sem-vivő ösvényeken
jaj! jaj!
kígyó-ösvényeken ravasz kanyarok hurkain
jaj! jaj!
a só a szén a víz a mész
a szép szövetség tagjai szétválni készülődnek
jaj! jaj!
ami meg összefogta őket az egyszervolt Erő
mint kirablott fészkű madár
jaj! jaj!
kínjai fordított villámán fölcikkanni készül az űrbe.

A minden bizonnyal feleségéről, az örök  Margitkáról írt vers először a Lélek és ősz című kötetben jelent meg, utána minden válogatott kötetbe és az Összegyűjtött versek című kötetbe is beválogatta a költő. A döbbenetesen sötét vers mintha ellenpárja volna József Attila Ódájának: csupa szörnyű kép a szépségek helyett:

„A selyem-bőrű asszony ím forrásvidékké változott
vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke

Csak sötétség titoktalan csodátlan
zugok rekeszek hangok nélküli
egy-szövetű sötétség gömb-sötétség
csírátlan sötétség égtájtalan
A csodákkal a titkokkal teli
a termékeny a szivárvány-szívű
asszony belézuhant
Most lám
kialudt mindene”

Margitka súlyos és visszafordíthatatlan állapotot előidéző műtétje indította a vigasztalhatatlanul szomorú költőt az írásra. Nem elemezgetem a verset ezúttal sem, irodalomszeretőknek van füle, esze, szíve hozzá, érezzék, miről beszélek és hogyan alakítja át József Attila „test-katedrális” versét a bánatba bódult utód.
De nem akarom ezzel az emlékkel sötétbe borítani az egész blogot. Ideidézem helyette Margitka gyönyörű képét, a szerelmes költő sorait, amikor a friss feleség még „hiánytalan” volt, s a költő a fájdalom helyett a szeretet és a szerelem dalát zengte róla, hozzá.

ALÁZAT

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. −
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog −
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem −
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő −

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? − károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Szabadulás (Pécs : Batsányi Társaság, 1947. 22-23. p.)
A lélek évszakai : Válogatott versek (Bp. : Magvető, 1970. 76. p.)
Összegyűjtött versek (Bp. : Magvető, 1978. 112. p.)
Vissza Ithakába : Válogatott versek (Bp. : Magvető, 1978. 70. p.)
Szép szerelmes szavak : Versválogatás 500 év magyar költészetéből (Bp. : Népszava, 1988. 216 .p.)
Csorba Győző válogatott versei / Összeállította Tüskés Tibor (A magyar költészet kincsestára. Bp. : Unikornis, 1997. 16. p.)

Margitka, három lánnyal és a büszke férjjel…

5. Nagyon szép napom volt mostanában, végre elkészült a Csorba Könyvtár segítségével  – nagy köszönet érte – a költő 11 db A/4-es versesfüzetének szkennelése. Ebbe a most szkennelt, több mint 2000 oldalt tartalmazó 11 füzetbe (is) írta kézírással a verseit a költő. (Azért írtam, hogy „is”, mert valójában 15 ilyen füzetet írt tele Csorba, de ezek közül négy a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában van. Igyekszem azok szkennelését is megoldani.) Ezekből a füzetekből legépelte és postázta a kiadóknak azokat a verseket Margitka, amelyeket a költő megjelenésre alkalmasnak talált.

A versesfüzetek előkerülésének történetét Bertók László plasztikusan írta meg a Hátrahagyott versek című kötet utószavában. Idemásolom, ne kelljen kattintgatni. Kérem, mielőtt nézegetni kezdik a füzeteket, olvassák el az egész utószót, érdekes irodalomtörténeti csemege és a szkennelt oldalak közötti lapozás során segít az olvasottak megértésben is.

(A linket, amelyről a füzeteket megnézhetik, majd a szöveg végén adom meg, akkor talán nem ugorják át a mindent megmagyarázó utószót.)

Bertók László utószava. (A kötetben itt olvasható.)

„Nagybeteg volt már Csorba Győző 1995 kora tavaszán, amikor megkért, hogy állítsak össze kötetet az utolsó években írt, folyóiratokban, lapokban közölt verseiből, s hogy döntsem el, mi való a könyvbe, mi nem. „Légy szigorú, de igazságos” – tette hozzá. A kapott másolatokból, korábbi köteteinek a rendjét követve, témáik szerint négy ciklusba soroltam a verseket. Miután felolvastam neki, s az ajánlott kötetcímek közül a Csikorgót kiválasztotta, került elő egy újabb dosszié, megjelent, de könyveiből kihagyott versekkel. Belőlük válogattam az ötödik, a Szekrényfiók című ciklust. A könyv a halála után két héttel jelent meg.
Arról, hogy az általam kihagyott néhány versnél jóval több, kötetben még nem publikált verse van, s hogy versíró munkafüzeteiben mi rejtőzik, csak két-három évvel később, akkor hallottam, amikor az özvegye, dr. Csorba Győzőné elkezdte legépelni a kéziratos füzetek tartalmát, illetve amikor a Pro Pannónia Kiadó 1998-ban közreadta a költői-írói-műfordítói hagyaték első két kötetét, és megkerestek, hogy szerkesszek könyvet a tervezett sorozatba a hátrahagyott versekből. A munka megkezdése után hamarosan szükségesnek látszott, hogy a gépelt szövegeket magam is összehasonlítsam a kézirattal. Ekkor derült ki, hogy Csorba Győző 1962-től kezdődően először két, A/4-es írólapokból egybekötött, 200 oldalas „irkába”, majd nagyalakú spirálfüzetekbe írta tintával, irónnal szinte minden versét. Úgy, ahogy az ihlet pillanataiban eszébe jutottak a sorok, a strófák. Később aztán (s bizonyára közben is) javította, formálgatta, félben hagyta, áthúzta vagy befejezte őket. Címet a legtöbbjének akkor adott csak, amikor kész lett, írógépbe diktálta, s postára adta valamelyik folyóiratnak.
A versek alá vagy mellé szinte mindig odaírta az aznapi dátumot, s néha egyebet, családi eseményt, sajtóhírt, halálhírt is feljegyzett. Ritkán a versre vonatkozó emlékeztetőt: „bővíteni”, „más ritmust”… „Folytatván az irka-firkát / kezdem ezt a tiszta irkát…”, írta 1982. május 25-én az Egy új versírófüzetre című költeményében, új munkafüzete első lapjára. Lapozgatva az 1962-től 1993-ig megtelt tizenöt füzetet, az az érzésünk, hogy költői naplót olvasunk. Csorba Győző (ismereteim szerint) sohasem írt a hagyományos értelemben vett naplót, de tudva, hogy költészetének legfőbb ihletője a természet, az évszakok, az élet-halál körforgása, a miért vagyunk a világon lüktető kérdőjelei voltak, s hogy költői eszközeit, képeit, metaforáit is többnyire ebből a körből vette, hogy a családi örömök, bajok, történések érzékenyen érintették, hogy műve kezdettől fogva sajátos számadás is, s hogy szinte mindennap írt az éppen soron lévő füzetbe, nyilvánvaló a tágabb értelemben vett napló-szerűség. Ez még inkább igaz, ha az itt időrendben közölt versekkel együtt olvassuk az 1962 utáni köteteket. A bennük sorakozó költemények a füzetekben a „keletkezési helyükön” vannak.
Csorba Győzőnek – aki 1916. november 21-én született Pécsett, s 1995. szeptember 13-án hunyt el ugyanott – az 1938-ban kiadott Mozdulatlanság című első könyvétől az 1995-ben megjelent Csikorgó című utolsóig (leszámítva a válogatott, illetve az összes verseit tartalmazó gyűjteményeket és néhány kisebb, alkalmi kiadást) tizenhat verseskötete jelent meg. Ebből tíz ötvenéves kora, 1966 után. Szinte ugyanabban az időszakban, amikor ezeket, a füzetekben maradt vagy csak folyóiratokban, lapokban publikált verseit írta. Korábbi munkamódszerét nem ismerve, a termés vélhető, s nyilvánosan is látható növekedését elősegíthette az ekkorra egyértelművé vált országos elismerés, s a talán vele együtt elért, a versírásra fordítható több szabadidő (nyugdíjas koráig főállású könyvtáros is volt), a magabiztosabb munkálkodás. Az önmagával szembeni szigorú igényessége csöppet sem változott, s ha igen, akkor a füzetek ismeretében kijelenthetjük, hogy tovább nőtt.
Az itt közölt versek között nincs, vagy alig van olyan, ami a költő életében ne jelenhetett volna meg. Jelentős részüket folyóiratokban, lapokban publikálta. Amiket a füzetekben hagyott, azok között is sok (különösen a hetvenes évektől kezdődően) a közöltekkel egyenrangú költemény. Ő bizonyára a másutt már megírt, erőteljesebb vers változatának, egyszer majd felhasználható részletnek, motívumnak, gondolatnak minősítette őket, dolgozni akart rajtuk még, de jött az új nap, az új ihlet, s tovább lépett. Másokat túlságosan is helyhez, időhöz, alkalomhoz, pillanatnyi hangulathoz kötődőnek érezhetett, olyannak, ami egy „naplóban” a helyén van, kötetbe viszont nem való. 1972 novemberében ciklust is írt, Két hét címmel, amelyben az egyes darabok címéül a dátumot írta az aznapi vers fölé (1972. XI. 14., 1972. XI. 15. …). Vagy: „Magam is kezdem unni már / aki hall nyilván jobban unja / az örökös siránkozást / hogy a halál meg hogy hiába…” – olvassuk (1981. XII. 7.) a fiatal kora óta számtalanszor megverselt, nevéhez ragadt témájáról, a halálról, amelybe sohasem tudott belenyugodni. Torokszorító, ahogy a „hanyatlás” keservei, a „Mi lesz, ha nem leszek” kérdései az évek múlásával egyre gyakrabban és ijesztőbben vissza-visszatérnek, s ahogy menekülne előlük. Füzetben maradásra ítélt több, bölcsen lemondó vagy férfiasan perlekedő, máskor keményen ítélkező szerelmes költeményt, s néhány szókimondó közéleti verset (pl. Vers 1951-ből, Kihaló falu). S az ismert ciklusokból is (Janus Medvevárban, Észrevételek, Csokor. A hatvanéves Weöres Sándornak, Visszaszámlálás stb.) kihagyott darabokat. És sokat a kert, az elmúlás-újjászületés ihlette meditatív versekből.
Gyaluforgácsok, elkezdett, de valami miatt félretett, vagy a befejezés előtt otthagyott munkadarabok az asztal alól, a műhely zugából, fala mellől? Érdekességüket, jelentőségüket talán éppen az adja s növeli, hogy betekintést engednek a teremtésbe, a keletkezésbe, az első mozdulatokba, a munkafolyamatba, a műhelytitokba. A közreadással mintha fénykép készülne a helyről, ahol a dolog megtörtént, akkor amikor minden ugyanúgy és ugyanott, vagy majdnem ugyanúgy és ugyanott van még, por nélkül, pókháló nélkül. Nincs szenzációkeltő szándék, csak leltár van, leletmentés van, egy kivételes ember, egy jelentős művész holmijának, hagyatékának, a hagyaték fontos vagy fontosnak tartott darabjainak a számbavétele, s a világ elé, a jövő elé tárása. Itt van, nézzétek, olvassátok! A költő halála után öt évvel minden sora végleges, s azok a versek is a helyükre kérezkednek, amelyeket életében könnyűnek, vagy a többinél könnyebbnek ítélt. Olvasásuk közben egyszer csak benne találjuk magunkat az ismerős, a lüktető, a mindenség és az élet értelmét kereső, az esendő, de a győzelemről soha le nem mondó ember és költő világában. Az elviselhetetlenben, a mulandóban, s a talán alakíthatóban, szelídíthetőben. S elő-előtűnik a háttér, a „jéghegy víz alatti része”, amiből eddig csak a legmagasabb csúcsot, csúcsokat láthattuk.
Persze, ez a könyv itt nem hasonmás kiadása a tizenöt füzetnek, még csak összes művek vagy kritikai kiadás sem. Válogatott a költő özvegye, dr. Csorba Győzőné, a lánya Hajdinákné Csorba Eszter, a veje, Pintér László, akik a füzeteket a megjelent kötetekkel egybevetették, s belőlük a verseket legépelték. S válogattam magam is, miközben a gépelést a füzetekkel összehasonlítottam, s a könyvet szerkesztettem. Fölvettem a kötetbe minden verset, ami folyóiratban, lapban megjelent, s mindent, amit késznek tartok, vagy töredék-volta ellenére, gondolataival, erejével, költőiségével kapcsolódik ahhoz az építményhez (erősíti, színesíti, kiteljesíti azt), amelyet Csorba Győző alkotott, s életében a nyilvánosság elé tárt. Minden más, az 1962 előtti kéziratos, könyvekből kihagyott versek feltárása, gondozása, megjelentetése, s a tizenöt füzetből most kihagyott szövegek, szövegváltozatok összegyűjtése, összehasonlítása stb. az eljövendő filológusra, s a reméljük belátható időn belül megvalósuló kritikai kiadásra vár.
A verseket keletkezésük sorrendjében közöljük, amely nem mindig egyezik meg a füzetek-beli sorrenddel. Előfordult, hogy Csorba Győző üresen hagyott fél oldalt, egy oldalt, ahová később, akkor írt, amikor egyébként betelt volna már a füzet. Az ilyen műveket a keletkezési idejük szerinti helyükre tettük. Ahol nincs vagy hiányos a dátum, ott a szomszédos versek dátumozása és „látványa” alapján a hónap (vagy az év) elejére soroltuk őket. A dátumokat a versek után közöljük. Ha hiányzott, akkor szögletes zárójelben, első sorának kezdő szavait kiemelve adtam címet a versnek. Mivel a kéziratban a központozás gyakran következetlen, attól függően, hogy a költemény nagyobb részében ott vannak-e vagy nincsenek ott, kiraktuk, illetve elhagytuk a vesszőket, pontokat. Csorba Győző ezekben az évtizedekben versei többségét központozás nélkül tette közzé. A rövid és a hosszú magánhangzókat, néhány esettől (ritmika, rímhelyzet) eltekintve, a helyesírási szabályzathoz igazítottuk. A folyóiratokban, lapokban megjelent versek szinte mind eltérnek valamelyest a füzetekbe írt kézirattól. Ilyenkor a publikált változatot fogadtuk el véglegesnek. A viszonylag terjedelmes könyvet az évszámokkal tagoltam, azon túl pedig négy ciklusra bontottam. A ciklusoknak a költő egy-egy arra az időszakra jellemző, az időszak végén megjelent kötete (idézőjelbe tett) címét adtam.
A könyv a költő özvegyének, dr. Csorba Győzőnének és családjának tevékeny és folyamatos közreműködésével készült. A sajtó alá rendezésben a legtöbbet Pintér László segített. Ő írta számítógépbe a verseket, s vetette össze az általa oda már előbb beírt kötetekbeli közlésekkel. Ő ellenőrizte újra meg újra az általam gyanúsan ismerősnek tetsző verseket, s derítette fel jelentős részüket folyóiratokban, lapokban, s készítette el a velük és a kéziratokkal kapcsolatos Jegyzeteket, a Betűrendes mutatót és Csorba Győző versesköteteinek bibliográfiáját.
Pécs, 2000. február 29.”

Mindehhez a kötetet ismertető Csorba blogon a következő megjegyzést írtam:

„A kötet az egyik legkedvesebb Csorba-kötetem a sok (mondhatom így, mindegyik) kedves közül.” Sok okot mondhatnék, miért is gondolom ezt. Az okok közül elsőként kiemelném, hogy nagyon jó iskola volt nekem a kötet összeállítása közben végzett munka. Főként azért, mert Bertók László volt a mentorom. Sokat tanulhattam tőle a kötetszerkesztésről, a pontos és igényes fogalmazás nagyszerű iskolája (is) volt a költővel együtt töltött idő. A versekhez írt 243 jegyzetemet egytől-egyig átnézte, javította, pontosította. Hogy ilyen jegyzetapparátust sikerült összeállítanom, az az ő mindenre kiterjedő, figyelmes olvasásának és buzdításának is köszönhető. A munka előtti-utáni beszélgetések emberi közelségbe hozták Bertók Lászlót. Az oldott és őszinte beszélgetésben segített bennünket Laci jóféle vései pálinkája, amit ő bőven adagolt nekem. Ha a kötet szerkesztése közben megismerhettem Bertók Lászlót, az embert, akkor azt állíthatom, eközben megismertem Csorba Győzőt, a költőt. Bertókot (a Lacit) mint könyvtárost, a munkahelyi főnökömet és a költőt láttam addig az időig, Csorbát viszont apósomként, a mindennapjaimban és az ő mindennapjaiban ismertem meg, „hétköznapi” emberként láttam, sokkal inkább, mint költőként. A Hátrahagyott versek szerkesztése közben, a jegyzetek összeállítása során és a költőtárs magyarázatai alapján is közelebb kerültem Csorbához, a költőhöz. A kéziratos versek és a kötetekben megjelent versek összehasonlítása közben pedig egy költői világ nyílt ki előttem teljességében. Megszerettem, mondhatom, szívembe zártam a kötetben megjelent, s addig csak felületesen olvasott Csorba-verseket, a versesfüzetek pedig sok újdonsággal gazdagították tudásomat Csorbáról, a költőről, költői módszeréről.
Ez a kettős gazdagodás tette különösen értékessé ezt az időszakot, de az is nagy öröm volt nekem, hogy igen nagy hasznát vehettem az éjjelekbe nyúló munkámnak. Erre az időre ugyanis már készen álltam Csorba összes verseskötetének digitalizálásával és biztosan megmondhattam, melyik versesfüzetbeli kézirat jelent meg addig kötetben, melyik nem. Ahogyan Bertók László írja az utószóban: „A sajtó alá rendezésben a legtöbbet Pintér László segített. Ő írta számítógépbe a verseket, s vetette össze az általa oda már előbb beírt kötetekbeli közlésekkel. Ő ellenőrizte újra meg újra az általam gyanúsan ismerősnek tetsző verseket, s derítette fel jelentős részüket folyóiratokban, lapokban, s készítette el a velük és a kéziratokkal kapcsolatos Jegyzeteket, a Betűrendes mutatót és Csorba Győző versesköteteinek bibliográfiáját.” Jól esik ezt olvasni most is. Így volt és köszönöm azt, amit a költő nem említ: nélküle mindez nem jött volna létre. De köszönet a további segítőknek is: Margitkának, Csorba feleségének, aki őrizte és felfedte a „spirálfüzetek titkát”, aki elolvasta és gépbe írta Csorba kéziratait. És köszönet a költő középső lányának, Noéminek is, aki a jegyzetek összeállításában és a versek szerkesztés közben örökösen változó oldalszámához tartozó passzításában is segített nekem. Bertók László őt kifeledte az utószóból, mint munkatársat, én most pótolom.
Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a versesfüzetek sokszori forgatása és a naplószerűen sorjázó versek olvasása közben megtapasztaltam, hogyan dolgozik a költő: hogyan lesz abból vers, ami nekem ásás, permetezés, faültetés, eperszedés, gyerekek születése vagy egy-egy haláleset volt. Bizony, már tudom, mit jelent, hogy „a kertből vers lett s míg a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél”. (Vers lett.) S tudom már azt is, hogy az én észrevételeim a kertről mennyivel kevesebbet érnek, mint a költő „Észrevételei”.

Érdekes adalék a történethez, hogy Tüskés Tibor, aki pedig a Csorba életmű egyik legalaposabb ismerője volt, azt gondolta, Csorbának nem maradhatott kiadatlan verse, hiszen: „Csorba Győző az 1947 és 1955 közötti »zord időt« leszámítva pályája indulásától folyamatosan publikált, eleinte ritkábban (négy-ötévenként), később sűrűbben (mintegy kétévenként) jelentek meg önálló kötetei, összesen – ha jól számolom – tizenhat. [A később megjelent Hátrahagyott versekkel kiegészítve 17 kötet. P. L.] Kiadatlan vers, legalábbis jelentős vers, melyet nem vett föl köteteibe, hagyatékában nem maradhatott. [Kiemelés tőlem. P. L.] Legutolsó kötete, a posztumusz Csikorgó, melyben az egyik ciklusnak ezt a címet adta: Szekrényfiók, ilyen értelemben nem keltett meglepetést, ellentétben az olyan költőkkel, mint pl. Reviczky Gyula, akinél csaknem az életmű fele halála után vált hozzáférhetővé.”
Tüskés Tibor téved, méghozzá jó nagyot, mert nem tudhatott Csorba versesfüzeteiről, melyet a költő özvegye Bertók Lászlónak mutatott meg, s melyből aztán Bertók összeállította a Hátrahagyott versek című Csorba-kötetet. A versesfüzetekből összeállított és kiadott Hátrahagyott versek című kötetben 680 olyan vers van, amelyet Bertók megjelentetésre alkalmasnak talált és ez a tény alaposan rácáfolt Tüskés állítására. Bizony, Csorba erősen rostált, s nagyon is sok olyan vers akadt fenn a sűrű szövetű rostáján, amelyet nem jelentetett meg kötetben. A Hátrahagyott versek visszhangját figyelve kár, mert a kihagyott versek nem csak a költőtárs szerint voltak méltók a megjelentetésre.” (Részlet a Kétféle idő című Csorba kötet ismertetéséből.)

És akkor végezetül a versesfüzetek szkennelt változata itt érhető el. (Összesen 11 füzet, 11 fájl. A római számokat a gép rendezte sorba, emiatt a IX. kötet a IV. után következik. X. kötet nincsen, helyette van, időrendben, a III/ 1.)

6. Az Aradi vértanúk emléknapja, október 6-a egyben az „öreg király” és a Habsburgok szégyennapja. Szerettem volna részt venni a tegnapi pécsi megemlékezésen, de egy buta tévedés miatt a megemlékezés helyett „csak” egy baleset „majdnem szemtanúja” lettem. A Kodály utcai körforgalom Barbakán felőli részén elütöttek a gyalogátkelőtől jó pár méterrel lejjebb egy bácsit, aki – láttam az elütése előtt talán egy perccel – telefonált. Talán a telefonban mondtak neki valamit, hirtelen leléphetett, éppen egy autó elé. Magát az eseményt nem láttam, ezért vagyok „majdnem szemtanú”, csak a fékezésre és a csattanásra lettem figyelmes. Szerencséje volt a bácsinak, az autó éppen a körforgalomba igyekezett bearaszolni, lassan haladt és föllökte ugyan, de talán nem tört semmije. Elindultam, hogy segítsek, de távolabb voltam, mint az út másik oldalán álló fiatalemberek, hárman is odafutottak, fölsegítették és áttámogatták az útról a túloldalra és ha jól láttam, ott beültették egy taxiba.  Így, mivel nem voltam szemtanú – bámészkodni meg nem szeretek -, tovább mentem a megemlékezés felé, az Aradi Vértanúk útjára. A buta tévedés az volt, hogy én azt gondoltam, a várfalnál, az emlékműnél lesz a megemlékezés, de nem ott volt, hanem fönt az utcában, s mire alulról odaértem, már vége is volt. Elnézést kérek meghívóimtól. Kár, mert hallottam, hogy az emlékbeszéd szép volt. Így hát most itt emlékszem a vértanúkra és a gyilkos királyra. A méltatlanul háttérbe szorított Illyés Gyulát idézem, mélyen egyetértve vele:

Illyés Gyula
Október 6.

Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

Isten nyugosztalja a hősöket, soha ne feledjük őket. A király se feledjük – kiegyezés ide, kiegyezés oda – a szükséges „szeretettel” – kívánjunk neki – örök békétlenséget.

És még a Kormorán együttes emlékezésével emlékezem én is.

Köszönöm figyelmüket.