A kéziratban és a kötetekben megjelent szövegváltozatok közül egy számomra különösen érdekes részt kiemelek. A kézirat fölsorolásában a földmérő után könyvtárost írt a költő. Talán „rendes” polgári foglalkozása iránti tiszteletből történt, hogy a könyvtárosokat végül kihagyta a „hatalommegosztásból”, hiszen a könyvtárosságot mindvégig magas tudást megkövetelő SZOLGÁLATKÉNT élte meg és kollégáit is ilyen viselkedésre tanította. Pedig, lehet, sok esetben jobb volna, ha a könyvtárosoknak is adatott volna egy kis hatalom. Ne feledjük. valamikor, az egyre jobban ködbe vesző múltban az írni-olvasni tudás hatalom volt. Aztán ma már mindenki azt hiszi: tud írni-olvasni, mert az internetre még az ürítési szokásairól is írhat (ír is) és akkor már ő író, sőt, költő. Egyre nagyobb a „face” (fész, ó hatalmas félsz fog el mikor a rövidített szó olvasom, hallom 🙁 hatalma, annyira, hogy az olvasásnak lassan már semmi helye, szerepe, terepe sem marad. Emojik, smiley-k, szimbólumok… szavak, mondatok helyét veszik át ezek a mulatságos vagy éppen visszataszító kis jelek, a képek pedig végképpen kiszorítják az írt betűt… Az igénytelen közlés elterjedése miatt a nyelv sorvad, felületes, műveletlen, „álművelt” emberek veszik át az egykori írástudók helyét. Ld. fészbuk, ahol Csorba szavaival: „lángeszű” jelzőt kapott / minden zavaros ostoba hóbort”. De mindegy, a facebookról úgyis éppen most hallottam megint, hogy az az öregedő korosztály internetes felülete, a fiatalok között már nem „menő”, sokkal inkább az insta, a tiktok, meg a „mittudomén mi”. Bizony, öregszünk, nem vagyunk korszerűek… A mi viselkedésünk, cselekedeteink inkább már csak kórszerűek…)

De sebaj, nem is olyan sokára visszatérhetünk a kéretlen „követők”, ismerősök letiltásának kőkorszaki módszeréhez. Ha a hülye politikusok nem térnek észhez, hamarosan úgysem lesz sem internet, sem „modern” fegyver. (Albert Einstein: „Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel.“)

De vissza a témához: Csorba megvetette, utálta a gőgösködő, üresfejű, hirtelen és érdemtelenül kinevezett vezetőket. (Hány ilyen volt abban a korban… is.) Azt is sokszor elmondta, le is írta, hogy sajnos majdnem minden ember hatalomnak érzi beosztását, olyan hatalomnak, amelynek bástyája mögé elbújva kioszthat (a beosztott kioszt) mindenkit, aki netán a legegyszerűbb kérdést is fel meri tenni neki. Házmester vagy portásszindrómának nevezem ezt a jelenséget. (Lehet, más is hívta/hívhatja így, de nem találom nyomát az interneten. Szívesen fogadom, ha valaki kijavít). Ezért is írta maró gúnnyal Csorba, hogy jól megosztottuk a hatalmat, hiszen mindenkinek jutott egy kis szeletke. Csak a felsőoktatásból vegyünk egy példát: én bölcsész, történész vagyok, mondja büszkén az első évfolyam hallgatója is. Jaj! Majd a 10-15 tanulmány és néhányadik kötet után mondhatná legföljebb. De nem: ő már tanítana, s mert a bölcsészkar hallgatójaként már bölcsésznek érzi magát… Mindegy: nem biztos, hogy a felsőoktatásban „megszerezhető” ész egyben tudást, műveltséget is jelent, sőt, nagyon sok esetben csak felfuvalkodottságot, nagyképűséget. Csorba könyvtárosoknak írt-mondott tanítása bizony minden értelmiségi területen dolgozóhoz szól:

„Fő törekvésem mindig az volt, hogy a fiatal könyvtárosokban a számomra ideális könyvtárosi magatartást iparkodjam kialakítani. Én ezt mindig fontosabbnak véltem, mint a szaktudást. Nyilván ez utóbbi is szükséges, éppen ezért nem hanyagolható el, de a könyvtárosság – meggyőződéssel állítom, még akkor is, ha ezzel megkockáztatom szólamszerűségét – mondom: a könyvtárosság hivatás. A hivatás pedig sokkal inkább igényel magatartást, tehát morális, jellembeli erényeket, mint intellektuálisakat. […] Könyvek ezrei között, képletesen a világ múltbeli és jelenkori legnagyobb szellemeinek társaságában végigélni egy egész életet: lehet-e ennél nagyobb öröm? Ha biztató szavakat kellene mondanom kedvüket vesztett fiatal könyvtárosoknak,… kétirányú hűségre hívnám fel figyelmüket: hűségre olvasóik, és hűségre a hozzájuk könyveik révén hűséges szellemóriások iránt.”

A füzetoldalon olvasható másik vers a Hátrahagyott versekben jelent meg. Ebben Csorbát a pesszimista költőt lelhetjük föl megint. Az 1963-ban keltezett vers végső diagnózisa az emberi létről igazán komor és lehangoló, talán ezért is nem válogatta be kötetebe életében a költő, nem akart az akkor róla élő pesszimista képen még sötétíteni: