92. Csorba blog. András Endre és Angyal Endre dedikált kötetei Csorba Győző könyvtárában. Gratuláció prof. dr. Nagy Imre születésnapjára és emlékezés Pete Györgyre.

Az eddig ismertetett Csorba-kötetek leírását ezen a folyamatosan bővített oldalon gyűjtöttem egybe. Innen mindegyik Csorba- és Csorbáról írt kötet teljes szövege elérhető.

A mai  Csorba vers: HETVENÖT. Weöres Sándornak születésnapjára – könyörögve érte és hozzá. A vers a linkről meghallgatható a költő előadásában is. Csorba és Weöres többször köszöntötték egymást versben, ez a Csorba köszöntő egy a több közül. Weöres Sándor és Csorba Győző kapcsolatát bemutató oldal a honlapon.

Legelőször egy kissé megkésett gratuláció.

Prof. dr. Nagy Imre a Csorba Győző Társaság elnöke július 25-én volt 81 éves. Kicsit megkésve, de szeretettel és tisztelettel köszöntöm az évfordulón és erőt, jó egészséget kívánok további munkájához. Most a 80. évfordulón közölt Jelenkor írással is köszöntöm.
Mindig azt mondja nekem: “Imre vagyok”, én azért mindig csak úgy hívom: “Professzor Úr”. Isten éltesse tehát, Professzor Úr!
In: Jelenkor, a fent idézett írás fotómelléklete.
És egy másik ajánlás, amit eddig talán még nem ejtettem meg. Most pótolom az elmaradt javaslatot: kövesd te is a Csorba Győző Könyvtár facebook oldalát.

Mielőtt a dedikált kötetek közül ismertetnék újabbakat, Pete Györgyre emlékezem.

Pete György szerkesztő, irodalomkritikus, könyvkiadó 2021. áprilisban halt meg. Az általa 1977–1999 között szerkesztett Életünk folyóiratban több Csorba verset is közöltek és a folyóirat rendszeresen közreadott kritikákat Csorba köteteiről. Az Életünk (a linkről a folyóirat 1963–2014 között megjelent számai elérhetők) most Pete György emlékszámot adott ki. Az emlékszám bemutatójára kapott meghívó (amelyet egy kedves levelezőtársam továbbított, köszönöm) késztetett arra, hogy én is megemlékezzek egy bejegyzés erejéig a kiváló magyar emberről, szerkesztőről, kritikusról. A folyóiratszám bemutatójáról itt látható egy rövid youtube híradás.

(In: Wikipédia, Stekovics Gáspár fotója.)

Alexa Károly emlékezése Pete Györgyre

Ma két, talán kevéssé ismert pécsi szerző Csorbának ajánlott négy kötetét mutatom be.

A két dedikálóról, András Endréről és Angyal Endréről kevés adat van a világhálón. Nevüket azonban Csorba többször elismeréssel említi a Város oldalában című kötetben. Hosszabban idézem a vonatkozó részeket, mert máshol ezek a történetek nem érhetők el. Érdekes és fontos helytörténeti, irodalomtörténeti és korfestő adalékok. A szerzők pedig megérdemlik, hogy nevüket digitálisan is emlegessük. A róluk szóló mondatokat kiemeltem.

András Endréről ennyit olvashatunk a Wikipédián. Az “andrás endre site:csorbagyozo.hu” keresőkérdést a google keresőmezejébe írva azonban a honlapon több találatot kapunk. Például ezt az 1948-ból származó levelet; vagy ennek az oldalnak a 3. pontjában szereplő András Endre verset.)

Csorba ezeket mondja róla A város oldalában című kötetben.

“[Csorba Győző] Mielőtt az állásomról beszélnék, néhány szót szólnom kell a Janus Pannonius Társaságról. Említettem, hogy az első kötetem meg­jelenésével bekerültem a pécsi irodalmi életbe. Közben tovább írtam a verseimet, és új kötetet akartam kiadni. Ezt már a Janus Pannonius Társaság vállalta. Ugyanis 1941-ben újjáalakult a Társaság, abban az értelemben, hogy több írót vettek fel. Engem is, én lettem a pénztáros.
A Janus Pannonius Társaság a régi módon tagjai közé, sőt a veze­tőségébe választott olyan embereket, akiket most szponzoroknak hív­nánk. Olyan személyeket, támogatókat, akiknek lehetőségük volt  pénzt szerezni vagy pénzt adni. Így lett tag például Esztergár Lajos is, aki 1941-től a város polgármestere volt; aztán az akkori alispán, Horváth István, továbbá a harmadik, de azt hiszem, sorrendben nem harmadik, hanem első támogatója a társaságnak, Fischer Béla, nyug­díjas alispán, felsőházi tag. Fischer Béla bácsi nagyon szerette az iro­dalmat, és persze Weöres Sanyit és Várkonyi Nándort is. A mi szem­pontunkból az ő felsőházi tagsága azért volt fontos, mert a felsőház­ban a különféle arisztokratákkal, pénzemberekkel, földbirtokosokkal rendszeresen találkozni tudott. Ő ilyenkor különféle módon innen-onnan szerzett egy kis támogatást. Ennek a felsőházi tagságnak per­sze néha volt hátulütője is. Egyszer ide akart jönni felolvasni a Janus Pannonius Társaság ülésére József Ferenc főherceg. Sikerült valahogy elhárítani. A főhercegnek volt egy kötete, Hangok a Duna felett cím­mel. Erről csak mellesleg jegyzem meg, hogy később valahol azt ol­vastam, hogy József Attilával beszélgetett valamelyik író, és gunyoro­san nyilatkozott József Ferenc főhercegről. József Attila egészen ko­molyan leintette azzal, hogy nem lehet így beszélni senkiről, aki ver­set ír. József Attilának a kötet címe különösen tetszett, „Egészen kiváló, Hangok a Duna felett, ez jó”, mondta állítólag. Akármi volt József Attila véleménye, a főherceg mindenesetre nem jött Pécsre, sikerült őt elhárítani. Ugyanakkor viszont tőle is lehetett pénzt szerezni. Úgyhogy Fischer Béla bácsinak nagyon sokat köszönhettünk. Az itteniek, a helybeliek azért voltak könnyen rávehetők a támogatásra, mert azok, akik a Társaságba bekerültek, össze is tartoztak. Horváth alis­pán például az ő hivatali utódja volt. De voltak mások is. Meg kell említenem például Lovász Pált. Róla bizonyára hallottál már. Költő volt, mellette az OTI igazgatója, a Janus Pannonius Társaság főtitkára, és a Sorsunk szerkesztőbizottságának az egyik tagja. Nagyon-nagyon derék, szelíd modorú ember. Óbecséről menekült ide az első világháború után. Azt hiszem, minden szombaton találkoztunk a Korzóban. Nagy csoda volt, hogy ott együtt ült az asztal mellett a nyugdíjas alispán, aki felsőházi tag volt, és ugyanakkor, ugyanannál az asztalnál egy bor­bélysegéd, aki gyakorolta még a borbélyságot, s minden nyáron ki­ment Komlóra, mert ott lehetett igazán keresni. András Endre volt ő, nem tudom, hogy hallottad-e a nevét, Üveghang címen megjelentetett egy szép kötetet is. Ott ült az akkori SZTK-nak, az OTI-nak az igazga­tója, az említett Lovász Pál, akit már akkor a “méltóságos” cím illetett meg, mert az ötödik fizetési osztályba tartozott.
CSI: – Ez a Korzó ugyanott volt, ahol most van?
CSGY: – Igen, de nem ilyen volt. Alul volt egy terem, az épület sarkától számítva körülbelül addig, ahol most a kamaraszínház bejárata van, egy nagy terem, bokszokkal. Minekünk volt egy bokszunk, amiről már a pincérek is tudták, hogy az a mi helyünk, oda nem ült senki idegen. Ugyanakkor viszont aki csak Pécsett járt, irodalombarát vagy irodalomhoz közel álló ember, sőt zenész, színész, képzőművész, az mind megjelent itt. És szövődtek olyan barátságok, mint ami­lyen Takács Jenő zeneszerző és mostani felesége [Pasteiner Éva. P. L.] között, aki Jékely Zsolinak volt az első felesége. Ők itt ismerték meg egymást. Mon­dom, szövődtek ott ilyen kapcsolatok is.
Találkoztunk minden héten, szombatonként, és megmutogattuk egymásnak új dolgainkat. Nekem ezért volt nagyon furcsa a későbbi idő, és ezt fájlaltam is. Nem a te idődben, hanem már jóval előtte úgy éltek és most is úgy élnek itt az írók, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. [Kiemelés tőlem. P. L.] Például Weöres Sanyinak Az óriásnőstény című versét, jól emlékszem, így olvastam, még kéziratban. Volt olyan vers, amiben én javallottam egy-egy szóváltoztatást valakinek, de ez megtörtént fordítva is. Akkortájt Weöres Sanyival például már egyre jobb viszonyba kerültem. A Mozdulatlanságot ő már készen látta, kinyomtatva. Mondott róla egy s más véleményt, bár az összeállításába így már nem tudott beleszólni. De az ezután neki odaadott verseimből ő összeállított egy szabályos kötetet, hatvannégy oldalnyi anyagot. Amikor a kéziratok hozzá kerültek, osztályozta őket a régi rend szerint. És a véleményéből nagyon sokat lehetett tanulni. Ez nekem na­gyon-nagyon hasznos időszak volt.
Később, már Galsai és Szántó Tibor után kezdtem észrevenni, hogy alig érdekel bárkit is a másik véleménye. Széthullott ez a fajta közös­ség, az írók lassan elszoktak az ilyesmitől. Én ezt igen sajnálom, de így alakult. Utóbb próbáltuk föltámasztani; csináltunk például a Pannónia pincében egy Jelenkor-asztalt, még zászlót is tettünk oda, de ez már nem volt az igazi. Dühített, hogy én, mint a hűséges kutya, mindig megjelentem, és közben az ifjak, akiknek a kedvéért történt az egész, többnyire csak be-benéztek, máris mentek tovább. Mi ültünk ott néhá­nyan, aztán én is abbahagytam az odajárogatást, és megszűntek a rendszeres találkozásaink. [Kiemelés tőlem. P. L.]” (A város oldalában, p. 57-58.)

András Endre az Ív folyóiratnak is szerkesztője volt.

“A Sorsunk a legelső időben egy darabig szünetelt. Én, mi­vel nálam volt még jónéhány kézirat, olyanok, amelyek a háború miatt már nem jelenhettek meg ott, elhatároztam, hogy kezdek valamit velük. Még azt is hozzá kell tennem, hogy élt itt egy egyetemi tanár, Entz Béla anatómus. Nagy művészetbarát volt, igen-igen szimpatikus ember. Neki valahonnan maradt néhány mázsa papírja. Olyan papír, amit nyomtatásra lehetett használni. Mi elkértük tőle, és akkor indítot­tunk néhány barátommal, akik akkor Pécsett voltak – András Endré­vel, Csányi Lászlóval, Kopányi Gyurkával – egy folyóiratot. Az volt a címe, hogy Ív. Ebbe a folyóiratba a meglévő kéziratokból beletettem sok mindent. Még azt a csúnyaságot is elkövettem, hogy Morvay Gyula egyik novelláját megzanzásítottam. Morvay Gyula most is itt él Pé­csett. Én kezdetben szerettem is az írásait, van neki néhány megjelent könyve. Kicsit megszállott volt. Egyszer például kéziratot küldött va­lamelyik kiadónak; a kiadó kifogásolta, hogy a „pecsenye” szót hasz­nálja, ami állítólag szláv eredetű szó. Azzal küldték vissza neki a kéz­iratát, hogy egy magyar szövegben ilyen szavak nem szerepelhetnek. Mikor visszakapta, begurult ezen, eltépte és eldobta végleg azzal, hogy neki senki ne magyarázzon… Ezt ő maga mondta el nekem. Egyébként Csallóközbe való volt, és nagyon szépen beszélt magyarul. Hát neki volt itt egy kézirata. Gyalázatos dolog volt, tudom, de Mor­vay Gyula nem szólt ellene: én zanzásítottam az elbeszélését, mert nem volt elég helyünk, neki pedig voltak olyan szövegrészei, amiket  ha az ember kihagyott, akkor sem sérült a mű lényegesen, hogy finoman mondjam. Le kellett kicsit rövidíteni, mert az egész folyóirat egy vékony füzetke volt. Így viszont maradt hely mások írásaira. Az első számban benne volt Weöres Sándor Liba pékje és Kulcsok című sorozata, Martyn Ferencnek egy, a görög filozófiai párbeszédekre emlékeztető beszélgetése a művészetről. Ő ugyan nem szeretett írni, de hogyha írt, akkor igen szépen írt. Szerepelt az Ívben Szabó Dezső és Várkonyi Nándor, aztán versek az ifjabbaktól. Nekem is volt benne versem. Illyés Gyulának az a kis kötete, amit nem is nagyon ismertek akkori­ban az emberek, az Egy év 1945-ben jelent meg. Abból egy példányt ne­kem személyesen Illyés adott. Nem írt bele ugyan dedikációt. Ahogy mondtam, Kanyaréknál lakott, hozzánk nagyon közel. Együtt mentünk haza, és mikor elváltunk, kezembe nyomta ezt a kis kötetet. Erről Bárdosi Németh János írt kritikát az Ívben.” (A város oldalában, 95. p.)

Egy idézet az Üveghangról: “… megala­kítottuk a Műhely Kiadót, aminek az igazgatója Csányi Laci lett, és az utolsó időkben ami az Entz-féle papírból maradt, azt ezeknek a köny­veknek a kiadására adtuk át. Ebben a sorozatban jelent meg többek kö­zött Kopányi Gyurka egy kötete, András Endre első és egyben utolsó kö­tete, megjelent egy Batsányi-válogatás, nekem egy kötetem, a Szabadulás című, Mészöly Mikitől pedig a Vadvizek. Az akkori szokások szerint a szerző kapta meg a példányokat a saját rendelkezésére, és azoknak, akik előfizettek a jegyzéken, maga a szerző küldött egy-egy kötetet. (A város oldalában, p. 99.)

Egy másik rövid idézet különös megvilágításba helyezi András Endrét, aki később rendőr lett. “A régiek közül én maradtam itt [A Sorsunk megszűnése után. P. L.] Kopányi Györggyel, de vele is csak egy darabig, mert ő aztán Pestre ment; András Endrével, vele is csak kevés ideig, mert ő meg pályát váltott, elment rendőrnek. Jó, hogy így tör­tént, mert azokat az embereket, akiket mi kedveltünk, és akiknek közük volt az irodalomhoz, azokat ő hozta ki a rendőrségtől, mikor megjöttek Nyugatról. Az ügynökünket [A Sorsunkat terjesztő ügynök. P. L.], akit felfogadtunk, de meglógott a pénzzel, azt ő tartóztatta le a Kossuth Lajos utcában. Bevitte a rendőrségre, de ott azt mondták, hogy nincs jogcím, amin ott tarthatnák őt, így elengedték.” (A város oldalában p. 103.)

Angyal Endréről ugyancsak kevés adat van az interneten. Az Arcanum ismertetője a pontosabb. Itt kép is található róla, igaz, elég gyenge minőségű.

Angyal Endre halálakor verset is írt Csorba:

Angyal Endre

Angyal Bandi, vagyishát Endre ez urna lakója.
Porrá vált (porból lett), befejezve tehát.
Senkije sincs, – már régen nincs –, nem lenne-e jobb, ha
elszórnák hamvát és a szelekbe pedig.
Volna családja utólag: fű, sár, lomb, kutya lába,
nap, lánykéz, melyben réti virág mosolyog,
s réti virágban meg valahogy benn rejlene ő is,
érezné egyszer női kezek melegét. –
Börtön, jégkuckó ez az urna, aligha nyugodhat:
Angyal Bandi, szegény, árva maradt s didereg.

(Két epitáfitum cím alatt, a Lovász Pálról írt verssel együtt a Világ küszöbei című kötetben jelent meg. A két vers itt olvasható a DIA Csorba oldalán.)

Angyal Endréről így beszél Csorba A város oldalában című kötetben: “Később arra gondoltunk, hogy ha itt egyszer már úgyis volt egy Ja­nus Pannonius Társaság, illendőbb lenne valamiféle komolyabb irodalmi társaságot alakítani. Olyan időket éltünk, hogy elmélkednünk kellett azon, hogy ki volt olyan, aki pécsi vagy Pécs környéki, vagy legalább dunántúli, és egy kicsit forradalmárnak számít. Janus Pannonius a reverendájával és a többi kellékkel együtt akkor már aligha fe­lelt volna meg. Az is igaz, hogy a helyi kulturális élet akkori irányítói (itt elsősorban a párt kulturális vezetőire gondolok) valószínűleg nem is tudták, hogy Janus Pannonius létezett-e egyáltalán. De ha tudták  volna, és ha azt is tudták volna, hogy pap volt, nyilván nem engedé­lyezték volna a társaság megalakítását. Hosszas elmélkedés után rájöt­tünk, hogy hozzánk legközelebb Batsányi van, és ezért 1946-ban meg­alakítottuk a Batsányi János Irodalmi Társaságot.
CSI: – Tapolca miatt?
CSGY: – Tapolca miatt, mert nem volt közelebb forradalmár. Mit tehettünk? Mikor a Batsányi Társaság megalakult, akkor mi, tudván, hogy milyen itt a közhangulat, Toszenberger Bélát választottuk meg a társaság titkárának, az elnök pedig Angyal Endre lett. Ő akkoriban itt Pécsett a Széchenyi Gimnáziumban volt tanár. Fiatal ember volt még, velem egykorú, mi 46-ban, 47-ben harminc évesek voltunk. (A város oldalában 94. p.)

“Lovász Pál pedig a dolgok rosszra fordulásakor lecsúszott úgy­szólván a földig, mert mint volt OTI-igazgatóra nagyon ferde szemmel néztek rá. Sőt, volt ott egy azelőtt teljesen jámbornak látszó hivatal­nok, akiről egyszer csak kiderült, hogy a párt jóvoltából rendőr alezredes lett. Lovász Pállal a szomszéd szobában dolgozott. Ez a hivatalnok tudott róla mindent, és akkoriban nyilvánvaló volt, hogy ő fúrta meg Lovász Pált. Olyannyira, hogy még a nyugdíját is elvették. Rosszul élt, nem is beszéltek róla, és nem is írt.
Ők voltak azok, akik régebben az irodalomban számítottak, és le­csúsztak. A legeslegelején, mikor ismét megindult a Sorsunk, akkor Nándor még fontos szerepet játszott. Ekkor kezdett írni Galsai Pongrác, Rajnai Laci, Rubin Szilárd. Még itt élt Pécsett Bajcsa András, aki­nek a nevét Holler Andrásként is ismerheted, és néhányan, akik ittra­gadtak a háború után. Még egyetemet is csináltunk Boros főispán tá­mogatásával, bölcsészkart. Én is beiratkoztam feleségemmel együtt bölcsésznek. Hozzávetőleg másfél évig működött ez az „illegális” egyetem. A tanárok közt volt Angyal Bandi, Győri János, a francia sza­kos, Várkonyi Nándor, mások is. (A város oldalában, 103. p.)

“A Sorsunk megszűnése után egy ideig nem volt folyóirat itt, de okvetlenül szükség lett volna rá, és akartunk is csinálni valamit. Ebben az időben helyezték Pécsre pártalapon Katkó Istvánt, aki akkor húszegynéhány éves fiatalember volt, munkáskáder, nem is volt ma­gasabb iskolája, és ő is irodalmi ambíciókkal volt tele. Azt mondta, indít egy akciót, hogy engedélyezzék ismét a lapindítást. Sikerült, és akkor jelent meg a Dunántúl első változata. Mi később egymás között  úgy hívtuk, hogy az „első Dunántúl”.
CSI: – Ez az elnevezés most már polgárjogot nyert, irodalomtörténeti munkák is gyakran így emlegetik. Pontosan mikor is indult?
CSGY: – 1949 elején. Összesen három szám jelent meg belőle, semmi több. Ez még nem volt havi folyóirat, nagyobb időközökben látott napvilágot. Katkó mellett egy kis sereg működött a szerkesztőbizott­ságban. Már nem tudom, hogy hány ember, de Angyal Endre volt az első a betűrend szerint is, aztán én is benne voltam, azt hiszem, Kő Kálmán is. Felelős szerkesztőként pedig Katkó István. Már megtörtént a fordulat, úgyhogy tartalmilag eléggé vegyes volt. Az „első” Dunántúl fura lap volt. Bevezetőjét Katkó István írta, az akkori szellemben: félig-meddig elítélve, de egyúttal védve is a közvetlen elődöt, Sorsun­kat.” (A város oldalában, 151. A beszélgetőtárs Csuhai István, az ő névjegye Cs. I.)

A dedikált kötetek:

  1. András Endre: Üveghang : Versek. – Pécs : Batsányi Társaság, [1947]. – 54 p. ; 21 cm. – (Batsányi Társaság könyvtára ; 4.). – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Kicsike-Asszonynak, szeretettel és kézcsókkal ajánlom verseimet. Pécs, 1947. VI. 5-én András Endre”. – Fűzött. – Jó állapotban. – Valószínű Csorba Győzőné Margitkának ajánlott kötet. (Csorba még idősebb korában is Kicsikémnek szólította feleségét.)
    A költő Csorbának is ajánlott a kötetből, ez azonban valahol elkeveredhetett a költözések közben. Még keresem!
  2. András Endre: Üveghang : Versek. – Pécs : Batsányi Társaság, 1947. – 54 p. ; 21 cm. – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Polánka Lászlónak hálával és baráti szeretettel ajánlom. Pécs, 1947. VI. 4-én András Endre”. – (Batsányi Társaság könyvtára ; 4.). – Fűzött. – Jó állapotban. – Proveniencia ismeretlen.
    Nem tudom, ki volt Polánka László, nem tudom, miért került a könyv Csorba könyvtárába.
  3. Angyal Endre: A Dunántúli Szemle évei (Adalékok Pável Ágoston pályaképéhez). – [Szombathely] : Savaria [folyóirat], [1974?]. – p. 397-408. ; 24 cm. – (Klny. Savaria : A Vas Megyei Múzeumok értesítője. 4. köt. 1966-1970.). – Fűzött. – Német rezümével. – Dedikálás a cím fölött: „Csorba Győzőnek a régi barátsággal Angyal Endre Pécs, 1974. III. 25.”. – Jó állapotban.
  4. Angyal Endre: Pécsi biedermeier. – Pécs : Magyar Kir. Erzsébet Tudományegyetem Magyar Szociográfiai Intézete ; Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1944. – 15 p. ; 23 cm. – (Szociográfiai értekezések tára ; 11.). – Fűzött. – Jó állapotban. – Dedikálás a címoldalon a cím alatt: „Csorba Győzőnek szeretettel Angyal Endre.

A dedikálások ismertetését hamarosan folytatom.

Köszönöm figyelmüket!