Mielőtt bemutatnám az újabb Csorba levelezéskötetet, visszatérek a Mészöly Miklósról írott emlékezésemhez, amely a 49. blog 3. bekezdésében olvasható. Nagy Imre professzortól, a Társaságunk elnökétől kaptam levelet pár napja. Idézek belőle: „Kedves Laci! Örülök és gratulálok, hogy eljutottál az 50. jegyzethez. Nagyon jók, olvasom. […] Mészöly Miklós a XX. század második felének egyik legnagyobb magyar írója. Pécshez is kötődött, kapcsolatot ápolt Tüskéssel és a Jelenkorral. És 100 évvel ezelőtt született, 1921. január 19-én. Nem akarok beleszólni műhelymunkádba, de érdemes és méltó lenne, ha egy jegyzetben foglalkoznál vele. És ha lehetne, olvasóidnak, meg a Társaság tagjainak el kellene küldeni a Jelentés öt egérről című novelláját, olvassák el, és mondjanak róla véleményt, s küldjék el Neked.” A jegyzet, mint föntebb is jeleztem, már a professzor figyelmeztetése előtt elkészült. Elnökünk javaslatát figyelmükbe ajánlom: olvassák a csodálatos novellát és írják meg róla véleményüket, én pedig engedelmükkel közzéteszem. Dr. Nagy Imrével megbeszélem, ő is írhatna erről a novelláról. Így emlékezzünk Mészöly Miklósra mi. A novella online itt olvasható.

A következő hírlevélben a szintén évfordulós költőre Pilinszky Jánosra és Csorbával való kapcsolatára emlékezem.

Az eddig bemutatott Csorba-köteteket itt gyűjtöttem egybe. A következőkben folyamatosan bővítem ezt az oldalt.
Most pedig bemutatom a Csorba Győző és barátai: Budapesti levelek Pécsre című levelezéskötetet.

A kötet leírása:

Csorba Győző és barátai : Budapesti levelek Pécsre / [sajtó alá rend. és az utószót írta Pintér László ; előszó Pomogáts Béla]. – Pécs : Pro Pannonia, 2006. – 282 p. : ill. ; 21 cm. –  (Pannónia könyvek). (Irodalmunk forrásai : f.). – Galsai Pongrác, Kalász Márton, Lázár Ervin és Szántó Tibor levelei Csorba Győzőhöz. – ISBN 963 9498 74 2 kötött.

A Csorba Győző Könyvtár munkatársai a kötetet digitalizálták, itt olvasható. A DIA oldalain sajnos nem olvasható a kötet.

Képek a kötetből. (Pdf-fájl.)

A kötetben összesen 146 levél olvasható. Legkevesebb Galsai Pongráctól, akinek örökösei nem találtak Csorba levelet a különféle hagyatékokban, így csak Galsai Csorbához írt 22 (21/1) levele maradt fenn a Csorba hagyatékban. Kalász Márton szintén azt írta levélkérésemre, hogy költözései közben Csorba hozzá írt levelei elkeveredtek. Összesen 43 Csorbának írt Kalász Márton levelet találtam a DIA archívumban.
Csorba és Lázár levelezése összesen 40 levelet tartalmaz (27 Lázár és 13 Csorba levél), Csorba és Szántó Tibor levelezése eggyel több, 41 levelet számlál. (Szántó 26 és Csorba 15 levél.)
Galsai és Lázár általában humoros hangvételű levelei, viccei üde színfoltjai a kötetnek, tőlük Csorba a böllenkedést is jól viselte. A Kalász Mártontól kapott és a Szántó Tiborral váltott levelek hangvétele inkább komoly, sőt a Szántó Tiborral az 1956-os forradalom és szabadságharc után egymásnak küldött levelek néhol egészen komor hangulatúak.
Bár levélként jelzem a dokumentumokat, sok közülük képeslap, ezért viszonylag kevés a jegyzetek száma: általában 2 jegyzetet számolhatunk egy dokumentumhoz. Így is kb. 300 jegyzet gyűlt össze a levelek és a képeslapok alatt. Az összevont (személynév, helynév, műcím) mutatóba 620 tétel szerepel. Ez is és az utószóban írt magyarázatok is pontosítják, kiegészítik a jegyzeteket, így azt hiszem a levelezőkről elegendő anyagot tudtam összegyűjteni.
A kötet összeállítása a levelezőtársakkal ill. örököseikkel való levelezés és az adatok összegyűjtése miatt nehéz volt, de a megismert élettörténetek kárpótoltak a nehézségekért.

Különösen a Szántó Tiborral váltott levelekhez szükséges magyarázat: a forradalom és az utána következő megtorlások  nehéz időszakában Szántó és Csorba személyes kapcsolatában is mutatkozott zavar. Ez azonban Szántó Tibor tragikusan korai haláláig megoldódott. Ezzel kapcsolatban néhány dolgot szeretnék megjegyezni.

Elsőként azt, hogy Tüskés Tiborban a kötet összeállításainak munkája közben egy kicsit csalódtam. Amikor a gépbe írt levelekkel és a jegyzetekkel elmentem hozzá segítséget kérni, szokásától eltérően, meglehetősen elutasító volt, sőt, egy kérdésben alaposan megzavart. Tüskéshez kilistázott kérdésekkel mentem, csak azokkal a jegyzetekkel kapcsolatban érdeklődtem tőle, amelyekkel gondom volt. Szántó Tibor 16. levelében (1965. dec. 22.) emlegetett egy Csikor nevű embert. Én nem pécsi származású vagyok, keveset ismertem Pécs 1956-os történetéből, ezért nem tudtam ki ő. Megkérdeztem hát Tüskést azon a bizonyos beszélgetésen, ki lehetett Csikor. Tüskés szinte azonnal rávágta, nem tudja ki volt az. Én aztán úgy gondoltam a klf. utalásokból, hogy ez a Csikor Csikor Kálmán lehetett. A jegyzeteket dr. Szirtes Gábor a Pro Pannonia vezetője is átnézte, jóváhagyta. (Lektor nem volt, a kiadó abban az időben nem alkalmazott lektort, ha jól tudom, ma sem.) Nos, a könyv kikerült a nyomdából. Nem sokkal utána Szirtes Gábor a munkahelyemen hívott, hogy nagy baj van, menjek azonnal a szerkesztőségbe. Ott kiderült, hogy Tüskés riadóztatta Szirtest, azzal, hogy én Csikort olyan kommunistának állítottam be, aki Szántót is eláztatta, pedig Csikorról Pécsett utca is van elnevezve, mert ő forradalmi hős volt, és a levélben Szántó nem arra utalt, hogy Csikor őt bántotta volna, hanem arra, hogy Csikort is bántották. Nagyon furcsállottam, hogy Tüskés a megjelenés után azonnal kiszúrta a hibát, ami miatta is maradhatott a kötetben, de így legalább javítani tudtuk. A jegyzetet az összes példányban olvashatatlanná téve leragasztottuk. (Akkor még nem kerültek ki boltba ill. olvasókhoz a példányok.) Az utóélethez hozzátartozik természetesen a rosszindulat is. A kötetről megjelent kritika írója (valaki, a nevére már nem emlékszem, a PTE egy tanára) természetesen valahogyan fölolvasztotta a ragasztást, elolvasta a jegyzetet és kritikája sarokpontja lett az abban ejtett hiba. Érdekes, hogy így történt, nyilván a jóindulattól vezérelve éppen ezt pécézte ki. Vagy valaki felhívta rá a figyelmét… Mindegy, írtam a kritikusnak, valami elkent választ küldött rá. Ennyiben maradtunk. Én azonban szomorúan konstatálhattam ismét, hogy ennyi „jóindulat” létezik az emberekben. Azt azonban örömmel állapíthatom meg, hogy 6 általam jegyzetelt kötet több mint háromezer, valódi lektor által nem ellenőrzött jegyzete közül ebben az egyetlenben volt hiba. Olyan hiba, ami aztán az irodalomtörténetben csak akkor derül ki esetleg, ha szorgalmas kezek lekapargatják a jegyzetről a ragszalagot. Jól megtanultam Tüskés Tibor egy későbbi intelmét: ha nem tudsz valamit, inkább ugorj át fölötte, hagyd figyelmen kívül.

A kötet utószavában, a levelezőkkel és a levelekkel, valamint Csorba és Szántó Tibor kapcsolatában beállt rövid, de a korra jellemző zavarral – rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek bemutatásával – részletesen foglalkozom. Word-változatban itt az egészet olvashatják. Csorba A város oldalában című kötetben is beszélt Szántó Tiborról. Ezt is idézem, itt. Korfestőként ajánlom figyelmükbe az utószót és Csorba emlékezését is.

Végezetül, mivel minden a levelekkel kapcsolatos elméleti kérdést tisztáz, másolom Pomogáts Béla előszavát.

LEVELEK TÜKRÉBEN

„Csorba a maga kérdéseivel a létezést úgy vallatja, amiképp az a megsemmisülést foglalja magába. Kérdései attól totálisak, hogy nem a riadt kérdező hangján hangzanak. Miért nem riad meg a költő Csorba a megsemmisüléstől? Ha mint ember nyil­vánvalóan fél, szorong? Mert kozmikus egészet lát, s benne tartott szabás szerint elfogadott helyeket. Ritka költői attitűd ez, ritkább, mint első szemre hinnők. Ritka szerencsés is. Olyan hangra képesít, amely mentes a művészet bizonyos fo­kon túl mételyező hisztériától. Csorba mintha jóideje arra tö­rekednék, hogy mindebből szinte kétkezi költészetet csináljon. Ez korántsem azonos az egyszerűsítéssel. Erre törekedett az érett József Attila is. Ő a zsenialitásba szorítottság terheivel, végletességével, s más lelki, pszichikai behatárolódással. Csorba költészetében mesterségbelileg sok rokon vonást fedez­hetünk is föl a nagy elődével. Vázolt magatartása, erre érése szintúgy elejétől karakterizáló tulajdonság. Az üdvösség, ami­be így be lehet kerülni, összetett létezés-folyamat. Összetett folyamat Csorba költői műve is. Annak, aki elmélyed benne, nagyon használható.”
Ez a rövid szöveg Kalász Márton tollából való, Csorba Győ­ző 1978-ban közreadott Összegyűjtött verseit volt hivatva be­mutatni az Új Tükör című hetilap olvasóinak. Nem jelent meg, a fiatal költő ezért levélben küldte meg idősebb mesterének. Most, így utólag megállapíthatjuk, hogy igen találóan jellemzi Csorba Győző költészetét és költői egyéniségét. Mint igen jól jellemzik ezt az egyéniséget azok a levelek – Galsai Pongrác, Kalász Márton, Lázár Ervin, Szántó Tibor és maga a mester levelei – is, amelyek ebben a gyűjteményben olvashatók. Egy levelezéskötet persze nem csak a levélírók és a címzettek egyénisége és munkássága tekintetében ad hasznos és időn­ként – irodalomtörténeti értelemben – izgalmas eligazítást, hanem a levelezést körül vevő irodalmi élet, a történelmi idő­szak tekintetében is.
Lássuk először a levelek címzettjének személyiségét. Csor­ba Győző emberi és költői sorsát sok tekintetben a magányosság élménye befolyásolta, költőként sokat küzdött ezzel, külö­nösen fiatalon. A végzetes magány csupán a költői pálya má­sodik felétől: a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől oldódott fel. Részben bizonyára annak következtében, hogy a körötte mozgó világ: az irodalmi élet befogadta költészetét, és még inkább annak következtében, hogy szülővárosában, Pé­csett értő társakra és érdeklődő, művelt kulturális közéletre talált. Pécs, mindenekelőtt az ott megjelentetett Dunántúl, illetve ennek folytatója: a Jelenkor című folyóirat igényes és eredményes tevékenysége következtében a magyar irodalmi élet egyik központjává vált, és országosan elismert dunántúli származású írók, így Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Fodor András is jó lélekkel közölték írásaikat a pécsi folyóiratban, amelynek szellemiségét, a két egymást váltó főszerkesztő, nevezetesen Tüskés Tibor, majd Szederkényi Ervin baráti egyetértésével és biztatására jórészt Csorba Győző munkássága és főmunkatársi közreműködése alakította ki.
A pécsi folyóirat akkor: az ötvenes évek közepétől kezdve valóban a magyar irodalom országos hírű szellemi műhelye lett. Hadd idézzem fel rövid pillanatra a magam személyes emlékeit. Meglehetősen nehéz történelmi tapasztalatok után (az internálótáborból és a rendőri felügyelettől szabadulva) mint kezdő és még bizonytalankodó irodalomkritikus küldtem el első írásaimat a Jelenkort szerkesztő Szederkényi Ervinnek, és találtam nála azonnal megértő, baráti fogadtatásra. A múló évek (vagy két évtized) során egy egész kötetre való írásom jelent meg a folyóiratban, több tanulmányom, ismertetésem Csorba Győző költészetéről is, és hamarosan éreznem kellett a pécsi költő érdeklődését, majd szeretetét. Csorba Győző mint író, mint irodalom-pedagógus tanúsított érdeklődést minden olyan írás: vers, elbeszélés, tanulmány, kritika iránt, amely véleménye szerint értéket jelentett és szolgálta a magyar iro­dalmi kultúrát. Ezért fordult az idősebb mester szeretetével, egyszersmind pedagógiai tapintatával (amely adott esetben természetesen nem tartózkodott a bírálattól sem) a fiatal pá­lyatársakhoz, így Fodor Andráshoz, Szántó Tiborhoz, Tüskés Tiborhoz, Szederkényi Ervinhez, Kalász Mártonhoz, Galsai Pongráchoz, Lázár Ervinhez, Bertók Lászlóhoz és másokhoz. Közülük Galsai, Kalász, Lázár és Szántó leveleit foglalja ma­gába a jelen kötet.
A pécsi költő és szerkesztő, valamint az ifjabb pályatársak között hamarosan meghitt baráti viszony jött létre. Erről ta­núskodnak a levelek is. Kalász Márton 1958. november 5-én keltezett levele például arról a bizalomról árulkodik, amellyel a fiatalabb pályatárs kérte a mester biztató véleményét újabb verseiről. „Elküldöm Neked – olvasom a levélben – két leg­újabb versemet. Szeretném, ha megnéznéd, s egyszer alkalo­madtán elmondanád róluk a véleményedet. Én nagyon örülök mindkettőnek; úgy érzem, meggyőztek arról, hogy mégsem szabad abbahagynom a versírást. Hamarosan leruccanok Pécsre, akkor majd elmondhatod, jó úton járok-e. Azóta sem találtam senkit, akinek szavára jobban adnék, mint a Tiedre.” A két költő között hamarosan a mester és a tanítvány (az iro­dalomtörténetben jól ismert) kapcsolata alakult ki, és aki is­meri Kalász Márton költészetét, az tudja, hogy a fiatal költő az idősebb mestertől milyen hasznos példát és bíztatást kapott, mondhatnám poétikai értelemben is. Ez ad magyarázatot azokra a szinte lelkesült szavakra, amelyekkel Kalász Márton fordult Csorba Győzőhöz 1965. május 12-i levelében: „Az utób­bi időben megjelent verseidről már sejteni lehetett ennek a könyvnek a szintjét, de a versek így együtt még egy magamféle várakozását is felülmúlták, aki büszke vagyok arra, hogy egyik legtöretlenebb Csorba-hívő vagyok. Kérlek, ne vedd sze­mérmetlenségnek tőlem e sorokat, kicsit talán illetlenül meg­szaladt a tollam. De így érzem igaznak. Nem véleményt aka­rok mondani, vagy legalábbis csak úgy, ahogy egy tanítvány teheti meg, szeretném azonban kifejezni lelkesedésemet, amit nem lehet nem érezni egy ilyen ritkamód kikristályosult, bölcs, tiszta és nagyszerű könyv forgatásakor. Ez visszaadja az em­ber hitét, bizalmát, hogy érdemes – és hogyan érdemes.”
A „mester-tanítvány” írói kapcsolatok természetesen nem nélkülözték az elismerés és a biztatás mellett a baráti bírála­tot sem. Hadd idézzek fel egy példát. Szántó Tibornak, a kiváló és mára jóformán teljességgel elfeledett (és újólagos felfedezés­re váró) írónak 1955-ben jelent meg első: Triciklin című novelláskötete, amelynek első novellái a Dunántúl című folyóirat­ban láttak napvilágot, néhányat közülük még a megjelenés előtt elküldött az író idősebb barátjának. Ezekre a küldemé­nyekre válaszolt Csorba Győző egy keltezetlen (minden bizon­nyal az ötvenes évek közepén írott) levele. A Régi rét és a Bala­toni éjszakák című elbeszélésekről írta a következőket: „A két új novella már kevésbé tetszik, mint az eddigi küldeményeid. Azt ne várd, hogy most részletes lektori véleményt írok, hiszen tudod, hogy százat csináltam már, s milyen nehezemre esik a fogalmazás. Egyébként is, úgy vélem, személyes beszélgeté­sekkel bizonyára többre megyünk majd. (…) A »Balatoni éj­szakák« lényegében jól meg van írva, úgy érzem azonban, hogy a lélektani probléma s a mese eléggé érdektelen, mert megle­hetősen elcsépelt mesetípusnak és problématípusnak egy vari­ációja csupán. A húsz oldalnyi írásból csak alig néhány oldal (a lány keresése az éjszakában) válik fűtötté, magávalragadóvá, a többi szürke. S a figurákat is alig látja az ember belülről. A lány alakja talán valószínűtlen is.” Utólag meg lehet állapíta­ni, hogy Szántó Tibor írói fejlődése szempontjából hasznos volt a szigorú kritika.
Csorba Győző, a levelezésgyűjtemény is ezt bizonyítja, min­den neki küldött írást lelkiismeretesen elolvasott és nyomban megítélt. (Melyik irodalmi szerkesztő mondhatja el ezt magá­ról manapság?) A levelek mindazonáltal nem csak az irodalmi barátságok termékeny következményeiről adnak képet, hanem általánosságban a magyar irodalmi életről is, amely a mögöt­tünk maradt „szocialista” korszakban bizony mindenféle ha­talmi arroganciával és hivatali (szerkesztőségi) packázással volt terhes. Így például Lázár Ervin egy 1984. február l-jén dátumozott levele arról tudósítja mesterét, hogy fel kellett adnia a Magyar Nemzet irodalmi rovatánál betöltött szerkesz­tői pozícióját, és ezért nem tudja, vajon a Csorba Győző által küldött versek megjelennek-e. Aggodalma, mint a mester feb­ruár 25-én keltezett leveléből kitetszik, nem volt alaptalan, az új kulturális tótumfaktum, azaz a sztálinista Jovánovics Mik­lós által Lázár helyére kinevezett új szerkesztő: Berkes Erzsé­bet bizony nem közölte Csorba költeményeit. „Megjegyzem – hangzik a keserű írói reagálás –, ez az Erzsébet még sohasem küldött verskérő levelet nekem. Valamiért nem szível. Pedig nem emlékszem, hogy bántottam volna. Mindegy: a jelek sze­rint szakajtanom kell kedvenc napilapommal.”
Egy írói levelezés mindig tükre nem csak az írói kapcsola­toknak és az irodalmi életnek, hanem az országos közéletnek is. Ezt a történelmi tükröt szemlélhetjük Csorba Győző és fia­tal íróbarátainak levelezésében is. Egy mögöttünk maradt világ tapasztalatai, emlékei néznek reánk, és néhány kiváló író arca, közöttük a már hosszú évek óta nélkülözött Csorba Győző baráti, egyszersmind szigorú tekintete. És még valami. Az imént arról beszéltem, hogy a pécsi irodalmi élet: a Dunán­túl és a Jelenkor szerkesztése, az ott összegyűlő fiatal írókkal kialakított munkatársi és baráti kapcsolatok teremtettek értő emberi közösséget a korábban magányos pécsi költő körül. Ez az emberi közeg átalakította Csorba Győző lírai világát és vi­lágképét is.
Fiatalkori magányossága korábban sem okozott kiábrándu­lást és életidegenséget, az elmúlás félelmeivel, a magány szo­rongásával mindig az élet örök értékeit, például az erkölcsöt és a kultúrát állította szembe. Legszebb és legigazabb költői mű­vei mindig is az életszeretet és a haláltudat megrendítő vitái nyomán születtek. A tragikus látomások mellé felzárkóztak a megbékélés és az életöröm derűsebb képei: a családi élet, a szülővárosban és a természetben megtalált otthonosság szőtte át fénnyel a sötétebb érzéseket. A költő mindig részvétet, együttérzést táplált az idegen emberi sorsok iránt: „A boldog különállás részvétté válik: együtt sírok és örülök” – hangzott Idegen város című versében. És éppen a fiatal pécsi költőkkel-írókkal kialakított barátság következtében a magány korábbi panaszai után Csorba Győző költészetében új érdeklődés, új közérzet született, amely az önemésztő töprengések ellensú­lyaként őt szelíd életörömmel ajándékozta meg. Ezt a szelíd életörömöt kapta azoktól az emberi-írói kapcsolatoktól, barát­ságoktól, amelyekről a jelen gyűjtemény tanúságot ad. És eb­ből az életörömből származott az otthonosság: a pécsi ottho­nosság békítő érzése, biztonságot kínáló tudata.
Pomogáts Béla

Köszönöm figyelmüket.