Csorba válogatott köteteinek bemutatását a nyolcadikként, 1995-ben megjelent Kétféle idő című kötettel folytatom.
(Az összes ismertetett kötet linkje és a bevezető elérhető innen.)

A kötet a Digitális Irodalmi Akadémia Csorba-oldalára nincs fölvéve.   A kötet pdf-változata.

A kötet leírása:
Csorba Győző: Kétféle idő : A szerző válogatása életművéből. – Bp. : Trikolor : Intermix, [1995]. – 186 p. ; 21 cm. – (Örökségünk). – ISBN 963 8352 47 7 fűzött és kötött

A kötet különösen fontos számomra: a Csorba életművel való foglalkozásom origója. Az utolsó bekezdésben majd megmagyarázom a mondat jelentését.

Az Örökségünk sorozat köteteinek bemutatása. A sorozat leírása az idézett oldalról: „Az örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát a szerzők kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink, összeálló gazdag életművükből személyesen válogatták ki legkedvesebb, általuk legtöbbre értékelt, legsikerültebbnek tartott – s mint szellemi hagyatékként – az utókornak leginkább ajánlott írásaikat.”

A Kétféle idő borítója:

További képek a kötetből. (Borító; címoldal-kolofon; hátsó borító (Csorba: Magamról, verseimről, részlet); a sorozatban megjelent kötetek, sorozatismertető; versek: Állapot-rajz, Rommá dúlja; tartalom 1-4; Csorba művek, fordítások róla szóló irodalom bibliográfiája.)

Kedves versem a kötetből az Állapot-rajz.

A vers itt olvasható és meghallgatható Gáti József előadásában.

Tüskés Tibor az Utolsó évszak című kötetében írt a Kétféle időről is A költő önarcképe című, Csorba válogatott köteteit ismertető fejezetben. A vonatkozó részt idemásolom:

„Pályája kiteljesedő korszakában, élete végén még egyszer alkalma volt válogatott kötetet összeállítani. A Kétféle idő a költő halála évében, 1995-ben jelent meg az Örökségünk sorozatban. A kiadó szándéka szerint »az Örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát a szerzők kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink összeálló gazdag életművükből személyesen válogatják ki legkedvesebb, általuk legtöbbre értékelt, legsikerültebbnek tartott s – mintegy szellemi hagyatékként – az utókornak leginkább ajánlott írásaikat.« 1995-ig a sorozatban Csoóri Sándor, Keresztury Dezső, Simonyi Imre és Takáts Gyula versgyűjteménye látott napvilágot. A válogatást Csorba Győző még személyesen elvégezte, de a Kétféle idő valóban szellemi hagyaték, az utókorhoz szóló lírai végrendelet lett. A kötet a szabott terjedelmi keretek között a költő viszonylag kevés – másfélszáz – versét tartalmazza három nagyobb egységbe s – ezen belül – húsz ciklusba elrendezve; van ciklus, amelyben egyetlen vers olvasható.”

Tüskés több megállapítást tesz a tanulmányban, amelyekkel jól rámutat Csorba költészetének egy-egy jellemző ismertetőjegyére. Igaz a bevezető megállapítása is:
„Csorba Győző nem írt »önarckép« címmel verset. Nincs »én«, »magamról«, »életem« című verse sem. Csorba Győző nem volt »személytelen« költő, de az alanyiság nem állt lírájának középpontjában. Ha valamelyik versében leírja a »magam« szót, jelentését azonnal szűkíti, korlátozza vagy polarizálja, egy másik szóval ellentétes viszonyba állítja: »magamba s messzire egyformán nézhetek«, »Hallgatni s látni érdemes (…) magam és nem-magam« (Március), »Magamat én már nem akarom« (Groteszk). Önmagáról leginkább a költészet szerepéről szóló, ars poetica-szerű költeményeiben és áttételesen, az ún. portréversekben vallott legtöbbet. Mindenekelőtt az olyan versek jutnak eszünkbe egyfelől, mint az Ars poetica, Verseim sorsa, Költők, fiatalok, A költészetről, másfelől, mint a Cyrano érdeke, Az öreg Milton, Simeon tűnődése. […] És van még egy – közvetett – forrása személyisége megismerésének, a feltárulkozásnak, az öndefiníciónak. Válogatott verseskötetei.”
Egyetérthetünk a tanulmány befejező mondataival is, s legfőképpen fontos a legutolsó mondat.
„Azzal kezdtük: Csorba Győzőnek nincs »önarckép«, »én«, »magamról« című verse. Verse valóban nincs, de Csorba az Összegyűjtött versek végén elhelyezett egy, Magamról, verseimről című, 1977 májusában kelt prózai vallomást. Idegenkedését a túlzott személyességtől, a szubjektivizmustól, a lirizálástól, az önvallomástól már első mondata jelzi: »Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás…« Maga az írás pedig, ahogy címe jelzi, nem is önarckép. Illetve Csorba az önarcképet, a »magamról« szóló vallomástételt azonnal összekapcsolja a költészetről vallott gondolataival. »Végzetesen lírai alkat vagyok« – írja, majd így folytatja: »És mi célból írok?… Töredelmesen meg kell vallanom, hogy a cél bennem sohasem volt olyan erejű indíték, mint az ok.« És még egy mondat az írásból: »Mégsem tartom egyéni ügyemnek a versírást… Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek…«. S ezzel tulajdonképpen eljutottunk a lényeghez: önéletrajz és költészet azonosságához, egymást fedő fogalmához. Csorba Győző az a költő, aki minden versében »önéletrajzát« írja. Aki Csorba Győző önarcképét akarja megismerni, verseit olvassa.” [Kiemelés tőlem. P. L.]

Egy dologban azonban téved Tüskés:
„Csorba Győző az 1947 és 1955 közötti »zord időt« leszámítva pályája indulásától folyamatosan publikált, eleinte ritkábban (négy-ötévenként), később sűrűbben (mintegy kétévenként) jelentek meg önálló kötetei, összesen – ha jól számolom – tizenhat. [A később megjelent Hátrahagyott versekkel kiegészítve 17 kötet. P. L.] Kiadatlan vers, legalábbis jelentős vers, melyet nem vett föl köteteibe, hagyatékában nem maradhatott. [Kiemelés tőlem. P. L.] Legutolsó kötete, a posztumusz Csikorgó, melyben az egyik ciklusnak ezt a címet adta: Szekrényfiók, ilyen értelemben nem keltett meglepetést, ellentétben az olyan költőkkel, mint pl. Reviczky Gyula, akinél csaknem az életmű fele halála után vált hozzáférhetővé.”

Tüskés Tibor nem tudhatott Csorba versesfüzeteiről, melyet a költő özvegye Bertók Lászlónak mutatott meg, s melyből aztán Bertók összeállította a Hátrahagyott versek című kötetet. Ennek utószavában írja: „Nagybeteg volt már Csorba Győző 1995 kora tavaszán, amikor megkért, hogy állítsak össze kötetet az utolsó években írt, folyóiratokban, lapokban közölt verseiből, s hogy döntsem el, mi való a könyvbe, mi nem. »Légy szigorú, de igazságos« – tette hozzá. A kapott másolatokból, korábbi köteteinek a rendjét követve, témáik szerint négy ciklusba soroltam a verseket. Miután felolvastam neki, s az ajánlott kötetcímek közül a Csikorgót kiválasztotta, került elő egy újabb dosszié, megjelent, de könyveiből kihagyott versekkel. Belőlük válogattam az ötödik, a Szekrényfiók című ciklust. A könyv a halála után két héttel jelent meg.
Arról, hogy az általam kihagyott néhány versnél jóval több, kötetben még nem publikált verse van, s hogy versíró munkafüzeteiben mi rejtőzik, csak két-három évvel később, akkor hallottam, amikor az özvegye, Dr. Csorba Győzőné elkezdte legépelni a kéziratos füzetek tartalmát, illetve amikor a Pro Pannónia Kiadó 1998-ban közreadta a költői-írói-műfordítói hagyaték első két kötetét, és megkerestek, hogy szerkesszek könyvet a tervezett sorozatba a hátrahagyott versekből. A munka megkezdése után hamarosan szükségesnek látszott, hogy a gépelt szövegeket magam is összehasonlítsam a kézirattal. Ekkor derült ki, hogy Csorba Győző 1962-től kezdődően először két, A/4-es írólapokból egybekötött, 200 oldalas »irkába«, majd nagyalakú spirálfüzetekbe írta tintával, irónnal szinte minden versét. Úgy, ahogy az ihlet pillanataiban eszébe jutottak a sorok, a strófák. Később aztán (s bizonyára közben is) javította, formálgatta, félben hagyta, áthúzta vagy befejezte őket. Címet a legtöbbjének akkor adott csak, amikor kész lett, írógépbe diktálta, s postára adta valamelyik folyóiratnak.”
A versesfüzetekből összeállított és kiadott Hátrahagyott versek című kötetben 680 olyan vers van, amelyet Bertók megjelentetésre alkalmasnak talált és ez alaposan rácáfolt Tüskés állítására. Bizony, Csorba erősen rostált, s nagyon is sok olyan vers akadt fenn a sűrű szövetű rostáján, amelyet nem jelentetett meg kötetben. A Hátrahagyott versek visszhangját figyelve kár, mert a kihagyott versek nem csak a költőtárs szerint voltak méltók a megjelentetésre.

Még egy dolgot meg kell jegyeznem a történeti hűség kedvéért. Mikor Fekete Gyula a sorozat szerkesztője Csorbát levélben felkérte, állítson össze a sorozatba egy kötetet, a költő már ágyhoz kötött, félig béna beteg volt. Harkányban a Gyógyfürdő kórházi részében kezelték, hogy kicsit erősítsék végtagjait. Sajnos, nem sok eredménnyel. Csorba már soha nem állt lábra. Ezért a költő nekem adta Fekete Gyula levelét, s megkért, segítsek a válogatásban. A Wartburgommal két hétig minden nap délután elmentem Harkányba, s minden nap vittem egy Csorba kötetet és olvastam az ágyban fekvő nagyon gyenge költőnek a verscímeket, sok esetben egész verseket, ha nem volt biztos a választásban. Végül aztán Csorba nagyjából háromszor annyi verset választott ki, mint amennyi az adott terjedelembe beleférhetett. Nem volt mit tenni, válogatni kellett, jobb híján nekem. Csorba aztán már nagyon vontatottan, lassan, néha alig figyelve rábólintott az én válogatásomra. Végül a fentebb ismertetett kötet alakult ki, úgy, ahogy a tartalomjegyzék mutatja. Ám a ciklusok összeállításakor a költő erőt vett magán, szinte föléledt és végül – ahogyan Tüskés is említette – három nagy ciklusra és 20 alciklusra osztotta a kiválasztott verseket. A három fő ciklusnak három kötetének címét – Vissza Ithakába, Szemközt vele és Szavak bolyhai – választotta. Az alciklusok címét néha a verscímek, néha verssorok közül válogatta. A Vissza Ithakába ciklus verscsokrai: Magamba s messzire, Kendő, Magamat én már nem akarom, Ő, Padlás Odüsszeia, Okkal inkább, Egynyári virág, Ajtó, Dávid tánca, Abszolút monarchiám (ez a ciklus, amelyikben csak egy vers van, a cikluscímmel megegyező Abszolút monarchiám), Cyrano érdeke, Közhírré, a Szavak bolyhai ciklusé Ne lehessen, hogy többé ne lehessen, De hogyha mindez csak mese?, A férfi lét koreográfiája, Valakit valamikor valahogyan, a Szemközt vele címűé pedig Kulcsra zárul, Nyárdélutáni dörmögés, Már heten mint a gonoszok, Az idegenvezetőt köszönti a másik idegenvezető. Ez a legutolsó ciklus, az alkotótársaknak ajánlott 9 verset  tartalmazza. A nevekből kialakítható Csorba közvetlen baráti körének képe (a tartalomjegyzék sorrendjében): Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Tüskés Tibor, Bartha Bulcsu, Bertók László, Pilinszky János, Martyn Ferenc, Szederkényi Ervin, Galsai Pongrác. A kötet utolsó versének választott, Galsai Pongráchoz írt vers nyilvánvalóan annak a kifejezése, hogy Csorba tudatában volt a közeli nagy útra készülésnek:

TÚL MÁR

                      Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel

Túl már… Most minden rejtély kiderült
amit hittél a Másvilág körül
Ha nincs − úgy vélted − hát megszűnsz te is
ha meg van akkor baj számodra nincs
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem:
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”?
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt)
Vagy épp nevessem ki a temetőt
hisz úgyse bír csinálni mást veled
mint elfogadni tárgy-lett testedet
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? −
Most majd búcsúztatnak szónoklatok
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot:
(Élőként így kevés értő dicsért
hogy meghaltál dicsérnek mindenért −)
Bennem megint űrebbé vált az űr
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül:
száz- és százezren birkóztak vele
akadt-e már a sok-sok némelye
ki elfogadta azt hogy van hogy élt
s egyszercsak nincs nincs − végleg végetért? −
Hősködni hogy „Legvégső percemig!”
hogy „Míg erőmből egy betű telik!”
Ó nem! − Hisz épp elég nagy hősködés
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést
csak vársz s teszed híven amit a nap
szeszélye zord napiparancsba ad −
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?

(Szemközt vele. 1991. 86–87. p.)

A kötet minden nehézség ellenére az életmű nagyon pontos összegzése, annak záróverse pedig a készülődés és a búcsúzás nagy verse.

Fekete Gyula azt kérte, ne gépeljem a kiválasztott verseket, hanem fénymásoljam a kötetekből, mert úgy biztosan hibátlan lesz a szöveg. Ez 1994-ben, a szerkesztés idején még nem volt egyszerű, de azért a könyvtárban meg lehetett csinálni, így aztán elküldtem Fekete Gyulának a fénymásolt verseket, ő pedig a legkisebb változtatás nélkül könyvvé szerkesztette azokat.

Így lettem én valamiféle társszerkesztője Csorba Győzőnek. Ezt a mivoltomat  Csorba már Pécsen, a kötet megjelenése után maga erősítette meg, és szomorkodva mondta, hogy ne haragudjak, mert nem vette bele a nevemet a kötetbe, de akkor hogyan mondhatta volna, hogy „a szerző válogatása életművéből”. Én pedig dehogyis haragudtam, örültem, hogy segíthettem.

Így lett a Csorba életművel való foglalkozásom origója ez a kötet.

Köszönöm figyelmüket.