Lehet, jövő héten nem jelentkezem, a blogírónak is jár szabadság!

1. Nem először írom ezeken az oldalakon: a blogíró is emberből van. (Talán még egy kis ideig…) Ez az „emberből létel” adta kezembe mai témámat a letöltésekhez, ajánlókhoz. Talán saját emlékeim sem lesznek érdektelenek.

Az egyik szobánkban van egy nagy, kihúzható kanapé-ágy, betölti majdnem az egész – amúgy nem nagy – szobát. Vendégjárás lesz nálunk hamarosan, megpróbáltam a kicsit öregecskedő;) szerkezetet alul-fölül kitakarítani. Ehhez szét kellett húzni. A munka rémes véget ért, az ágy elemeire hullott. Nagyobbik (nem szeretem a szót: idősebbik) fiamat hívtam segítségül, aki a még újszerű állapotban;) lévő ágyat nekünk adta, miután nekik már nem kellett. A javítás (és a takarítás) sikerült, de közben a kanapé-ágy mellett levő könyvespolc egy szerencsétlen ütközés után leszakadt a falról. Istenem, 1995-1996-ban én szereltem föl, a fal és a tipli kiszáradt, megadta magát. A polc a tartalmával együtt a földre zuhant. Szerencsére a legkisebb polcunk volt, iratok, dokumentumok voltak rajta, mindössze négy 80 centis sor. A polcot visszafúrtam (remélem, többször nem kerül veszélybe holmi kanapé-ágy javítás után/miatt), a poros dokumentumokat sok rendezgetés után visszaraktam, közben pedig nagyon sok érdekességre bukkantam, elsőként erre, a Pécsi Spirituálé Együttes kazettájára.
A Spirituálé Együttes a Havi-hegyi feszület és korpusz alatt:

és a közeli Havi-hegyi Havas Boldogasszony templom fotója, a másik, régi feszülettel.

Pécsieknek és turistáknak mindkettő csodás kiránduló és egyben, s talán főként (ha szabad ma, szekularizált, rohanó korunkban még ilyent mondani) imádkozásra, elmélyült gondolkodásra alkalmas hely.

Az együttes alapító tagjai Galyasi Géza, Kunos István, Nagy Ernő, Szabó Szabolcs barátaim voltak, azok ma is, kivéve szegény Gézát, tőlük került hozzám a felvétel. Millió emlék fűz hozzájuk. Hogy honnan? A Pécsi Tanárképző Főiskoláról, amelynek 1968-1972 között hallgatói voltunk, sőt, az utolsó tanévben, 1971/1972-ben egy szobában, az újonnan átadott Pacsirta utcai kollégium 4. emeleti szobájában laktunk. Ebben az új épületben három részre osztott nyolcágyas szobák voltak: egyik részben négy ágy volt, a középső rész a közös tanulószoba volt, a közepén hosszú asztallal és nyolc székkel, a harmadik részben másik négy ágy. A közös részből nyílt a bejárati ajtó, a közös résztől balra a négy spirituálés hálója, jobbra a miénk, magyar szakosoké (A spirituálésok közül hárman az ének-zene mellett szintén (hivatalos nevén) magyar nyelv- és irodalom szakosok voltak. A spirituálésok néha az őrületbe kergettek minket: Isten tudja honnan, hogyan magnófelvételeket szereztek amerikai, néger – tehát autentikus – előadóktól, orsós szalagokon, s azokat aztán régi magnólejátszón hallgatták. Előre hátra tekerték, hogy a szöveget és a kottát le tudják írni, kifigyelhessék az előadásmódot. Sokszor már kidobással fenyegettük őket, ha nem hagyják abba. A kolbász finom, a készítése nem annyira élvezetes…
Csak aki volt már kollégium lakója, tudhatja, milyen az élet egy ilyen szobában. Hát elkövettünk minden lehető és lehetetlen dolgot. Nem rombolhatom az idők során híressé vált együttes tagjainak nimbuszát történeteimmel, de mindenkinek volt kalandja. A négy fiatalember közül talán Kunos Pityu történetei emelhetők ki tekintélyrombolás nélkül. Ő rendkívül sokoldalú fiatal volt: tehetséges énekes, kitűnően focizott a PEAC csapatában, remek tornász volt (amúgy testnevelés szakos), néha azzal szórakoztatott minket, hogy kézen állva föl vagy lement a lépcsőkön. Az első emeleti társalkodóban volt egy tv, ott szoktuk a meccseket, néha a jobb filmeket nézni. Pityutól eredeztetem a mondást: egyszer, amikor nagyon nekikeseredett egy gyenge meccsen, hangosan megszólalt: Gyerekek, hordozható ez a tv? – Nem? – Kár, mert ha az volna, mondanám, vigyétek a … ba. De Pityu(úúúú)-hoz kapcsolódik másik történetem is: összefutottunk egyszer, már jóval a rendszerváltozás(?) után valamilyen eseményen, ő előadó volt, én hallgató, s Pityu úgy mutatott be a társainak: Ő a Pintér Laci, aki annyira nem szereti a baloldalt, hogy még éjjel is csak a jobboldalán alszik. (Ami, megjegyzem, nem igaz, mert jobb oldalam kétszeri „metélése” miatt szigorúan csak a bal oldalamon alszom;) De kitűnő és igaz jellemzés volt rólam. Azt hiszem, Pisti emlékezett rá, hogy egyik történelemtanárunk, mellesleg a főiskola párttitkára, aki szerint a történelem az osztályharcok történeteként írható le (vajon honnan ismerős még ez a mondás?), kirúgott a szigorlatról, mert lemondtam valamiféle KISZ alapszervezet titkárságáról, amelyre távollétemben „neveztek be” csoporttársaim. Sz. E. párttitkár-tanár véleményezése az elbocsájtó szép üzenetemen olvasható volt: „Politikai nézetei miatt vezető beosztásra nem alkalmas.” Milyen szép idő volt mégis mindenek ellenére: foci, lányok, ital (a Burits bárra, Jópajtásra emlékszik-e még valaki…?) és néha azért tanulás is;) Azt még hozzátenném: amennyire emlékszem hét év könyvtárosi munka után, a pécsi könyvtári hálózat átalakítása, „modernizálása” érdekében kifejtett „áldásos” tevékenységemért 1979-ben Szocialista Kultúráért kitüntetést kaptam, éppen akkor, amikor a Spirituálé Együttes is, noha egyikünk sem volt soha az egypártnak tagja és „csak” a jelző nélküli kultúrát tartottuk figyelmünk homlokterében. Hogy aztán kitüntetésünkhöz volt-e köze egy szobatársunknak, aki a Pécsi Városi Tanács egyik kulturális vezetője lett időközben (tehetséges évfolyam voltunk;), azon szabad gondolkodni… És ha már az évfolyam, a tanárokat is említsük, megérdemlik, hogy nevük ezeken az oldalakon is szerepeljen: az irodalmárok: Nemes István tanszékvezető, akit Nagy Imre is szeretettel emlegetett (segítette útját a középiskolai tanárságból a főiskolai felé), Kolta Ferenc másik tanszékvezető, Péczely László, az esztétika tudora, Szederkényi Ervin, a Jelenkor híres szerkesztője, Vörös József az irodalomoktatás módszertanának „rendezője”, akit így-úgy Csorba is sokszor emlegetett. A nyelvi tanszékről Temesi Ferenc tanszékvezető, a nagy magyar nyelvész (Nagy Imre kedves tanára), aki egyik első előadását így kezdte: Amint  azt Önök nagyon jól tudják Ferdinand de Saussure a strukturalizmus atyja … és így tovább, aztán sokan csak néztünk, mint a moziban… Én úgy jegyeztem meg a nevét, hogy ferdinand de szósszal:(, Pesti János a helynevek és baranyai nyelvjárások tudósa, Gergely János, a frankofil világfi, aki a kollégium igazgatója is volt, és akiről kiderült, hogy szt-tisztként valóban építette a cocilizmust, Hoffmann Ottó az „anyanyelvész”, aki azt kérte tőlem, a világért se hagyjam el a tájszólást, de azért kicsit jobban nyissam ki a számat;). A történelem tanszéken Dénes Béla tanszékvezető, Kiss Z. Géza, Kákicsi Kiss Géza testvérének fia, Ormánság-kutató, Vonyó József, aki velem majdnem egyidősként már szemináriumot vezetett, Vas Karcsi bácsi, aki Ágh István és Nagy László költők nagybátyja volt, egyben legkedvesebb tanárom, akivel pécsbányai szőlejében versenyt kapáltam, ástam és én a 22 éves jócskán lemaradtam tőle a 62 évestől. Érdemes elolvasni a kiváló tanár és ember életrajzát, bibliográfiáját, itt. A kisméretű portrén is átsüt a jóság és a tisztaság. Telkén villanyoszlopnak ástam gödröt, aztán hálaképpen egy szép világoskék nyári inget kaptam tőle. De jó is volt munka után finom muskotály borát iszogatni a pince előtt és hallgatni okos szavait… (Az a legenda járta róla, hogy akárhová utazott konferenciára előadást tartani, mindig vitt magával egy demizson bort, abból a jóféle muskotályból…) Végül, és nem véletlenül utolsó sorban Sz. E., a már emlegetett főiskolai párttitkár, az „osztályharcos… Na, hagyjuk. Hát, így nézett ki egy „legendás évfolyam” legendás tanári kara a Pécsi Tanárképző Főiskolán, a Pedfőn, 1968-1972 között.
Elnézést kérek a tagok közül mindenkitől, akit nem említettem külön (talán jobb is számukra, hogy ifjúkori botladozásaik a feledés homályába vesznek;). Kikászálódok az emlékezés hímes mezejéről, mielőtt végleg elmerülnék a múlt bűzös mocsarába. (Ugye, irodalom szakostól ez nem is olyan rossz képzavar?;) Csorbáék hasonlókon szoktak hasukat fogva röhögni, amikor a fűzfák vitték hozzájuk rissz-rossz alkotásaikat.)

A Csorba youtube oldalon tehát ma két spirituális(lés) felvételt ajánlok vers helyett;) Megérdemlik az ajánlást, nézzék, hallgassák őket.

Mély folyam. A Pécsi Spirituálé Együttes műsora. A felvétel az MTV Pécsi Stúdiójában készült, internetes megjelenés 2015. december 26-án. Műsorvezető Frajt Edit, közreműködik Bán János. A címfotón Nagy Ernő. A kórus tagjai, névsorban: Galyasi Géza, Kunos István, Nagy Ernő, Szabó Szabolcs. A két kitűnő művész, Frajt Edit műsorvezetés és Bán János, versmondás, is emelt a műsor színvonalán…

A második klip az első „folytatása”. Amikor a youtube-on lejárt a Spirituálé Együttes műsora, a jobboldali sávban „fölajánlott” linkek közül azonnal kiválasztottam a következőt:

Koncert Mánfán: A Komlói Pedagógus Kamarakórus 1994. 06. 19-ei, mánfai műsora. Mondhatni természetesen jött az ötlet, hiszen a kórus vezetője (és a felvételen vezényel) dr. Szabó Szabolcs, karnagy. A felvétel pedig a csodálatos, kedves kiránduló helyen, a Mánfai műemlék templomban készült.

A Spirituálé Együttes tagjai közül Kunos István, Nagy Ernő és Szabó Szabolcs Pécsett élnek ma is. (az Esztergomba visszaköltözött Galyasi Géza után 1992-től, Rab László lett az együttes új tagja.) A négy alapító tag közül három – Galyasi Géza, Nagy Ernő és Szabó Szabolcs – középiskolai énektanár és karnagyként kórusvezető lett. (Galyasi Gézáról és kórusáról itt képet is megnézhetnek.)

Végül idézem a spirituálésokat is emlegető, őket segítőiként elismerő Tóth Ferenc Liszt Ferenc-díjas karnagyot, már csak azért is, hogy igazoljam Csorbát aki azt mondta, hogy a tehetséget nem lehet elnyomni, az a föld alól is előbújik. Fontos mondatok vannak Tóth Ferenc és kollégái emlékezésében (ők is megérdemlik, hogy megjegyezzük nevüket!), tanulhatnának belőle korunk „nagy” magyar (nagyon) könnyű zenei előadói, akiket csak a politikai széljárás és az internet tett naggyá, gazdaggá, de még így is siránkoznak „elnyomásuk”, miatt. (Sajnos, nem fognak tanulni belőle.)

„Fekete Pál mellett a másik nagy diákkori eszményképem (Tóth Ferencé, P. L.) Kamarás Gábor a dombóvári polgári iskolából, akinek a kórusában előénekes és szólista lehettem. Azt mondták, szép fényes fiúhangom volt. Éveken át hajnali háromkor keltem Komlón, és ültem vonatra. Édesanyám zsíros meg tojásos-lisztes kenyeret pakolt. Hazafelé nem indult személyvonat, német teherszállító vonatokra kapaszkodtunk föl, megdézsmáltuk a szőlővel telt, Németországba tartó vagonokat, tömtük magunkba a szőlőt örökké éhesen. 
A háború után jó barátaim mind Pécsett tanultak tovább, nekünk erre nem volt pénzünk. Mehettem lakatosinasnak az unokabátyám után a fémipariba. Kántor Szilveszter barátommal indultunk gyalog, de útközben eszembe jutottak a hegedűórák, tanáraim, a gyerekkori élmény – Beethoven IX. szimfóniájának harmadik tétele. Úgyhogy a pécsi püspöki tanítóképzőbe iratkoztam be. A konzervatóriumba Gráf Tildi nénihez jártam éneket és hegedűt tanulni, ő beszélt rá, hogy végezzem el a Pécsi Tanárképző Főiskolát is. Magyar-ének szakos tanárjelölt lettem, sok más közt Hegyi József, a város zenei életét szervező Antal György, Vönöczky Endre, Székely Júlia voltak a tanáraim. Közben kamarazenéltem, házimuzsikákra hívtak.
– A főiskola elvégzése után, mivel édesapám asztalos, nagyapám pedig fuvaros volt, egyszeriben jó káder lettem. Noha nem voltam párttag – egyébként később sem léptem be sehová – engem ajánlottak 1952-ben az akkori Népművelési Minisztérium zenei osztályára, egy szegedi parasztgyerekkel, Száraz Gyurkával együtt. A zeneiskolák szervezését bízták rám, amelyből akkor 18 volt az országban. Számuk 1957-re 37-re emelkedett. Egy hatalmas, lapáttenyerű bányászembert, egy valódi óriást, Kúsz János bácsit kértem meg arra, hogy a küldöttség tagjaként tegye ki az összes kitüntetését és menjen föl Darvas József miniszterhez a komlói zeneiskola ügyében… A zeneiskola 1954-ben létre is jött.
1956-ban, mint a forradalmi bizottság tagját, elbocsátottak, de szerencsére rövidesen hazakerülhettem Komlóra. 1957-ben kezdtem el tanítani a Belvárosi Általános Iskolában. A gyerekkórusaimat Kodály Zoltán a következő év májusában hallotta először a zeneiskola hangversenyén.

Ez az alkalom meghatározó Tóth Ferenc és az iskola életében. Az még csak egy magától értetődő gesztus, hogy az iskola kórusa Kodály műveit énekli, a „Nagyszalontai köszöntő”-t, a „Lengyel László”-t és a „Villő”-t, de az már több gesztusnál, hogy Kodály a diákjai körében szerényen meghúzódó Tóth Ferenchez lépve szakmai elismerését is kifejezi. A karnagy később megtudja azt is, hogy Kodály még az aznap esti fogadáson a támogatását ígéri, ha a tanácselnök kérvényezi a zenetagozat bevezetését a belvárosiban. A feledékeny, de jószándékú városvezetést maga Kodály emlékezteti ígéretére, úgyhogy 1958 őszétől Komlónak már nemcsak zeneiskolája, hanem zenetagozatos általános iskolája is van. Ebben az időben a kórusban 180 diák énekel, ekkor az ország legnagyobb gyerekkórusával ez az iskola dicsekedhet. Hasonló lendülettel fog a munkáskórus újjászervezéséhez is, amelynek Cserháti Gyula volt korábban a felelőse és első elnöke Gungl Ferenc, a bétai bánya igazgatója. Később már a belvárosi iskola adja a munkáskórus utánpótlását, és részben a később megalakult pedagóguskórusét is. Az 1961-ben rendezett első nemzetközi kórusversenyen, Debrecenben sikerrel szereplő komlói gyerekeknek Kodály kórusművet ír: ez a „Harasztosi legények”. Az iskola 1970-ben veszi fel a nagy zeneszerző nevét, de a módszer tanításában már komoly tradíciójuk van, később pedig olyan elismertté válik a hittel, alapossággal végzett módszertani munka, hogy az akadémiai növendékek, karvezető-jelöltek rendszeres látogatásain túl Kínából, Japánból és a tengerentúlról is érkeznek vendégek az intézménybe. […]
Ma már Tóth tanítványa, a több mint egy évtizede mellette tanító dr. Makráné Kónya Melinda vette át a stafétabotot, aki korábban a kicsiket dirigálta. A munkáskórus irányítását Kópicz József, a Kenderföldi Általános Iskola tanára vállalta.

– Mint egy jól sikerült váltás a váltófutásban, a stafétabot törés nélkül halad tovább – folytatja Tóth Ferenc. És a véletleneknek ez a csodálatos sorozata… Valamikor a harmincas években itt volt egy nagyszerű igazgató, Hal Árpád, akinek nagyon jó gyerekkórusa volt! Őt követte Fekete Pál, a kántortanító, majd Pécsi Géza vezetése alatt a megye legjobbjaivá váltak. Majd átvettem én, vezettem negyven évig, s továbbra is olyan kitűnő kollégák közreműködéséért, segítségadásáért lehetek hálás, mint Galyasi Géza, Kunos István, Szabó Szabolcs és Nagy Ernő, akik a neves komlói spirituálét is alkották. [Kiemelés tőlem. P. L.] A közös munkához szükség volt Schmidt Edéné igazgató szervező– és akaraterejére, utódjának, a legkiválóbb pedagógusok közt számontartott Bocz Györgynek a fáradhatatlanságára, Klesch Jánosné szakértelmére és ma Hoffmann Mátyásné ambiciózus munkájára, aki biztonsággal tartja kezében az 1972 óta minden második évben megtartott nemzetközi gyermekkórus fesztiválok szervezését. Ha valamiben gazdag vagyok, akkor ez az a barátság, segítőkészség, amit a kollégáimtól kaptam az évtizedek során. És szólnom kellene a testvérintézmény, az Erkel Ferenc Zeneiskola szerepéről, Apagyi Mária zongoraművész itteni oktató munkájáról is.

Tóth Ferenc 1982–ben részesül munkásságért Liszt Ferenc–díjban, nyugdíjasként ma is tanít. Csak addig szeretne a katedra előtt állni, amíg a kollégái is úgy érzik, szükség van a munkájára. Tevékenysége egyik legnagyszerűbb summájának azt tartja, hogy az a vájár, aki egészen az elmúlt időkig naponta leszállt a halál torkába, hogy 50 celsius fokos hőségben dolgozzon, másként hallgat zenét, ha gyerekei énekét hallja a Magyar Rádióból, Európa pódiumairól. Ezt a szülőt meg lehet nyerni a zenének, közelebb kerülhet Beethovenhez, Liszthez, közelebb a népzene még valóban fertőzetlen forrásaihoz.” [kiemelés tőlem. P. L.]

  Eljön mindenképp

Válnék ha kell akárkitől
kis időre örök-időkre
csak tőled nem tőled soha –
Mind telibb vagyok rettegéssel
ha csak a konyhában időzöl
bevásárolni mégy a boltba
Az éjszakákat is utálom
alszom s te is mindketten alszunk
kiesünk egymás tudatából:
mintha a levegőt veszítnénk
mintha szívünkbe tőr verődne
mintha tigris tépné a torkunk
bár ott vagyunk egymás tövében –
Ezt nagy táblára írta törvény
kis törvények és kicsi táblák
kis keresztekkel ha beszórják
a nagy táblán marad a törvény
marad ha mindig hangosabb is
az oktatás hogy ne bomoljunk:
eljön mindenképp az a perc mely
egyikünkből vadidegent gyúr
csontokat vagy maréknyi port csak
de másikunk iránt közömböst
eljön mindenképp hogy a két kéz
széttépődik s lehull az egyik
int falevél szülő-gallyáról
s a falevél vissza se néz: holt –
a gally meg hasztalan siratja

Megjelent: A szavak bolyhai. Bp. : Magvető, 1988.

Fájóan szép. Ilyenkor érzem leginkább: minek elemezni a verseket. Szép, mert érdek nélkül tetszik. Csak ennyit teszek hozzá: Csorba előbb ment el, mint szeretett felesége, Ancikája, így nem kellett megélni a magára maradás szomorúságát, amelytől annyira félt, hogy kérte is, együtt menjenek el, vagy ha már nem, akkor előbb ő…

5. A blog második része Nagy Imre Társasutazásának újabb részlete.

Idézet az előző blogból:

„Nagy Imre Társasutazásá-nak korrektúrája, pdf-é alakítása nagyon szép, de nem egyszerű munka. Eljutottam A VETRÁNOLVASÓ FELJEGYZÉSEI-nek hetedik évadáig, 2017-ig, azaz a kötet 196. oldaláig.
Ezt most itt egyben elérhetővé teszem, pdf formátumban.”

Most 2017-től, a 196. oldaltól folytatom a közlést, amely a Vendégoldalon, itt olvasható.

A professzor ebben a részben részében főként XIX-XX. századi szerzőkkel „utazik”. Talán kicsit „könnyebb” és olvasmányosabb, mint a mítoszokat, ókori görögöket-rómaiakat idéző előző fejezetek, de ugyanúgy hihetetlenül fontos kérdésekre világít rá, akár a szerzőkkel, akár a művekkel vagy a szereplőkkel kapcsolatban. Különösen érdekesnek tartottam a két nagy háború közötti életet ábrázoló műveknek, szerzőinek, szereplőinek és az elszakított részek íróinak és koruknak értékelését. A politikáról ritkán, inkább soha nem beszélő (én legalábbis így ismertem meg) szerző néha szinte haragvó kritikát mond a Horthy korszakról és névadójáról, kritikáival nem is mindig értek egyet. Ugyanúgy, mint például az Esterházy-Csoóri-Nappali hold ügyben.
De ezt hagyjuk, mert fontos az, hogy hogy sokat lehet tanulni az olvasmányélmények leírásából, mégha néha vitára késztetnek is az összegzések. És mindegy is, mert a liberális (én pedig az vagyok;) minden hallottat, látottat, érzékeltet meggondol, aztán vagy elfogadja vagy elutasítja azokat. „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” – tartják még okosok is, hogy Voltaire-től származik ezt a tetszetős, liberálisok által olyan sokat idézett, de számomra kissé homályos mondat. Mert mit jelent, hogy halálomig? Amíg meg nem halok? Ez még talán ok. (De, mint oly sok helyen írják, a változtatás jogát mindenképpen fenntartjuk, vagy másképpen, csak az ökör következetes;) Vagy a halált vállalva is? Ez viszont már marhaság.)
Azt mondanám hát, tanuljunk és okuljunk a jó professzor véleményéből még akkor is, ha vitázunk vele.
Először azt gondoltam, Zola Rougon-Macquart sorozatának mintegy az elemzett műnek megfelelő „naturalista”, leíró-elbeszélő bemutatását emelem ki az olvasmányfolyamból, de aztán rájöttem, két legyet is üthetek egy csapásra, ha egy másik oldalra váltok. Bemutathatom, hogy Nagy Imre tanulmányt is elemez majd azonnal mellette Zsivágó doktor olvasmányos történetét veszi górcső alá. Érdekes és tanulságos a két egymást követő, de egészen különböző írás egymás utáni olvasásából keletkező kontraszt. Egyik a theopania és a hierophania elemzése. (Ki-ki nézzen utána, ha nem tudja, melyik, mit jelent. Én magam is megtettem.) Fettel kiemelem, amit lényegnek tartok a tanulmány végén.

„Minden városrombolás visszaesés a káoszba” – olvasom Mircea Eliade A szent és a profán című tanulmányában. (Fordította Berényi Gábor. Európa, 1987. Mérleg sorozat. I. h. 42.) Erre a gondolatra hivatkozni fogok a Jeruzsálem-könyvben, talán még bele tudom préselni a tördelt szövegbe. Azzal együtt, hogy „Jeruzsálem pusztulásában Jahvénak népével szembeni haragja fejeződik ki, ez azonban másféle harag volt, mint az, amelyet Jahve Szamária elpusztításával fejezett ki. Tettei személyes beavatkozások a történő történelembe; mély értelmük egyedül az ő népe, az általa kiválasztott nép számára tárul fel. A történelmi esemény ezzel új dimenziót nyer: teophániává válik.” (104) Eliade könyvének alapgondolata: „Az ember azért tud a szentről, mert az megnyilatkozik, és a profántól tökéletesen különbözőnek bizonyul.” (7) Ezt nevezi hierophaniának. Nem mindenki érzékeli. A világban való létnek két módja van: vagy megszentelt kozmoszban élünk, vagy pedig egy deszakralizált univerzumban, amely áttekinthetetlen, mozdulatlan és néma. Az ünnep a tér és az idő inhomogén természetéből létre jövő szent tér és idő, amely kimetsződik a világ profán folyamatából, és rituális formát ölt a templomban és a szertartás folyamatában, ahol a megismétlés révén megpillanthatóvá válik az isteni mű születése, miközben azonosulunk a szent történettel. (A jeruzsálemi templom hármas terében a világ három szintje – alvilág, föld, ég – jelent meg szimbolikusan.) Várkonyi Nándor is azt állítja, hogy a modern ember a világot valamiféle anyaghalmaznak tekinti, amelyet gépnek képzel el, ám a világ nem úgy működik, mint egy gép, hanem úgy, mint egy teremtő gondolat. A régi ember, mondja, szellemtől áthatott kozmoszban élt, ezért tudása magasabb rendű volt a modernség világszemléleténél. A vallásos ember számára az ünnep tapasztalata teszi lehetővé, hogy érzékelje a szakralitást a világ struktúrájában. A keresztény ember azt a követ, amelyen Jézus holtteste feküdt három napig, nyilvánvalóan nem azért tiszteli, mert kő, hanem mert szent. »A kő létmódjában megnyilvánuló szakralitás a kő valódi lényege«, mondja Eliade. (108) Erről meg Hamvas Béla jut eszembe, A kő eksztázisa című esszéje. (január 25.)”

A könyv:

„»Az asztalon egy gyertyaszál, egy gyertya égett«. [Kiemelés az eredetiben. P. L.] Ez a láng kapcsolta össze Jurij Zsivago és Lara életét, amely az emlékek terében utolsó találkozásuk során is felfénylik. Ez a motívum, más vissza-visszatérő képzetekkel együtt, mint az óra, a holdfény és a tükör, lírai hálózattal szövi át Borisz Paszternak regényét, a Zsivago doktort. (Fordította Pór Judit. Bp., Európa, 1988.) Engem a szöveg költői telítettsége ragadott meg, miközben, és ez kevés írónak sikerül (Turgenyevnek és Bunyinnak igen), Paszternak regényének epikus gazdagsága nem oldódik fel a líraiságban, a költészet csupán a történet mellékszólama. Felbukkan, hangulata velünk marad, elhalkul, majd vissza-visszatér. Lehet érezni, hogy a szerző kiváló lírikus. De a Zsivago doktor eposzi igényű mű. Történelmi regény (1946 és 1955 között íródott, és 1957-ban jelent meg, külföldön), ez a szövegréteg Sztrelnyikov alakjával előtérbe nyomul, előtte és utána a háttérben örvénylenek az események, mint valami kataklizma, pusztító erő, amelynek kiszolgáltatottjai a szereplők. Mindenki. Leginkább mégis Zsivago doktor. [Kiemelés tőlem. P. L.] »Van egy bizonyos kommunista stílus. Nem sokan felelnek meg mércéjének – mondja az egyik szereplő. De senki olyan szembeszökően meg nem szegi ezt az életstílust, gondolkodásmódot, mint maga, Jurij Andrejevics.« (471) Ezért az ő élete, külső viszonyait tekintve, aláhanyatlás, kallódás, ám lelki értékeit mindvégig megőrzi, erről versei tanúskodnak, amelyeket a regény függelékeként olvashatunk. A cselekmény Zsivago anyjának temetésével kezdődik, és az ő temetésével zárul.

De a könyvet esszéregényként is olvashatjuk. A történetbe épített elmélkedések életről, halálról, és – talán főként – a művészetről szólnak. »Jura egyedül ment, gyors járásával megelőzte a többieket, néha meg-megállt, és bevárta őket. Válaszul arra az ürességre, amit a halál tarolt ebben a lassan visszafelé ballagó gyásznépben, benne olyan lebírhatatlanul, ahogy az örvénylő víz a mélybe törekszik, támadt fel a vágy, hogy álmodozzon és gondolkodjon, formákkal bíbelődjön, szépséget teremtsen. Most világosabban látta, mint valaha, hogy a művészet mindig, szüntelenül, két dologgal törődik. Állandóan a halálon töpreng, és ezzel állandóan életet teremt. A nagy, az igazi művészet, az, amit János Jelenéseknek neveznek, és az, ami tovább írja.« (102) Ez a szakasz arra is példa, hogy az elmélkedések szervesen beépülnek a történetbe, mert mindezt a cselekmény jelenében a főhős gondolja.

A történelem és a filozófia mellett a Zsivago doktor harmadik szólama a szerelem. A főhős élete három asszonyhoz kötődik. Felesége, Tonya moszkvai értelmiségi családból származik, tudós apósával hősünk tanulságos beszélgetéseket folytat. A polgárháború eseményei elszakítják őket egymástól. Zsivago nagy szerelme azonban a fiatalon bűnbe esett, Mária Magdolnát idéző Lara, „hattyúfehér szépségében”. Sorsuk többször is egymáshoz tereli őket, mint ahogy külön futó vasúti sínek is metszik időnként egymást (a vasút szintén fontos motívum a könyvben), hogy azután egy ideig együtt éljenek végtelen, bár fenyegetett boldogságban. Lara férje a passzív, inkább befelé élő Zsivago ellenpólusa, mint a neve is mutatja: Antipov, ő az aktív hős, amit másik neve (Sztrelnyikov, azaz „lövő”) jelez, hogy aztán ez a jelzés végzetesen visszaforduljon őrá. A harmadik nő egy házmesterlány, Marina, aki egyszerűségével nem is illik a doktorhoz, ő már a lefelé hanyatlás asszonya hősünk életében. Jurij Zsivago viszonylag fiatalon, méltatlan körülmények között hal meg. De amint ott fekszik a ravatalon, egyszer csak fellobog az a bizonyos gyertyaláng, megjelenik Lara, hogy elbúcsúzzon halott kedvesétől. (Lara majd meg fog halni valamelyik munkatáborban.) A versek azonban megmaradnak, és élnek Zsivago doktor gyermekei. Ha jól emlékszem öten vannak. Tonyától kettő, valahol külföldön, Marina is szül neki (remélem, nem tévedek) kettőt, és végül felbukkan az apátlan-anyátlan katonalány, Tánya a regény befejező szakaszában, aki gyaníthatóan Lara és Zsivago gyermeke, bár nem tudja. A regényt, mint mondtam, két temetés keretezi, de most megleltük a halál ellenpontját, az életet, a Zsivagótól származó életet, amire a főhős neve (a regény címe) utal: zsiv: annyi, mint élet. (április 14.)

Íme, így bontja ki a sokat vitatott regény rétegeit Nagy Imre és emeli ki az áradóan bőséges és kiváló orosz irodalom sűrűjéből.
Csak ismételhetem magamat: buta, egyre rohanóbb korunkban a professzor elmélyült olvasásra és gondolkodásra késztet. Köszönet érte.
(A könyvből készült amerikai film itt megtekinthető.)

És, persze, köszönöm a figyelmet, és jó erőt kívánok mindenkinek a hőség elviseléséhez.